I. kötet/ 3. fejezet: A síró gyermek

Három hónap Toshimában gondoskodik arról, hogy az ember képes legyen újraértékelni eddigi életét és elveit.
Aya mindennap négykor kelt, és gyalog becsattogott újdonsült munkahelyére a Színházba. A Színház volt Toshimában az egyetlen olyan kulturális építmény, ahol a Lakott sorokon élő családok gyermekei tanulhattak. Ebben az épületben alakították ki a kvázi iskolához csatolt könyvtárat, és a nagy előadótermet a színházi előadásoknak. Minden ami a kultúrával összefüggött, itt kapott helyet és teret.
Fáradtan tántorgott el kedvenc standjáig, ahol megvette szokásos reggeli kávéját, a két kiflit, és egy üveg bort. Kávéját álmatagon kortyolva indult tovább, laposakat pislogva. Egyik kiflijét, a bornak titulált sárgás löttyel együtt letette a stand mellett heverő kupachoz.
A koszos, barna takaróba bugyolált alak megmozdult és nagyokat ásítva, vakarózva, kinyúlt a reggeliért.
- Kösz Aya! Ma igazán pocsékul festesz - integetett mocsoktól ragadó kezével a lánynak.
- Nincs mit Touro, tudom - nyekeregte vissza, és tovább indult hosszú, szürke kabátjában. Nem tudta mi a férfi valódi neve, mindenki így becézte, hát így hívta ő is. - Mennyire messze van már az elkényeztetett kislány, aki finnyásan ideérkezett! - sóhajtotta némán, és felnézett a még fenn ragyogó csillagokra, melyek nagyokat pislogva halványultak el az egyre szürkülő hajnali fényben. Kávéját két tenyerében szorongatva szürcsölgette a meleg italt, olykor fázósan összerándulva. Ujjai elgémberedett szárnyakként kapaszkodtak a papír pohár éltető hőjébe. Mellette néhány hajléktalan összekapott egy adag vasrúdon, és egymást csépelve küzdöttek a talált tárgyakért.
Aya kissé kitérve előlük, picit hevesebb szívdobogással sétált tovább. Már nem merevedett szoborrá a rémülettől az utcai csetepaték láttán. Egyszerűen elsiklott a látott dolgok felett, mintha nem is lenne szemtanúja a történteknek. Inkább kitért előlük, és a verekedőktől távolabb folytatta útját. Immunissá vált.
Véletlenül sem akart belekeveredni semmilyen incidensbe. A bénító félelemből, mely régen rátört, ha ilyen esetet látott csak a hevesebb szívdobogás és megemelkedett vérnyomás maradt vissza hű társként.
Toshima minden szörnyűsége ellenére egy megszokott hellyé vált a számára. Bár ebben nagy szerepe volt Rinnek, aki láthatatlanul szinte mindenhol ott volt, egyengetve számára a beilleszkedés rögös útját. Rinnre való tekintettel senki nem vette a bátorságot, hogy megtámadja vagy megkísérelje azt az őrültséget, hogy kirabolja. Legalábbis ebben a negyedben.
- Minden este várj meg amikor végzel, és ne indulj el egyedül a Színháztól! - ötlött emlékei közé a szigorú hang.
- De hazatalálok, tudom az utat - vonta össze a szemöldökét.
- Nemcsak erről van szó - mordult fel a férfi. Aya lemondóan sóhajtott, és hagyta, hogy a szőke ifjú minden este hazakísérje. Az emberi természet azonban nem változik. Egy idő után már nem számított a fiú védelme.
Az emberek vagy nem vettek tudomást a létéről, vagy egyszerűen csak nem provokálták. Toshimában jöttek-mentek az emberek, kit érdekelt egy újabb átutazó?
Akadtak olyanok is, akik elfogadták az ittlétét, talán még meg is kedvelték, mint például a gyerekek, a csekély számú tanári gárda, akiknek segített és Touro az őrült koldus.
De a legjobban Rinnel jött ki.
Sokáig töprengett azon, hogy ez a szőke, olykor gyermeteg fiú, mivel vívhatta ki az elismerést az itt lakók között? - Érdemes lenne kérdezősködnöm a múltjáról? Ki tudja mit tett azért, hogy elfogadják? Lehet, hogy onnantól sok minden megváltozna, még ha nem is szeretném. Egyáltalán Hayate honnan ismeri őt? - morfondírozott tovább, és ahogy sétált, majdnem orra bukott egy törmeléknyi kőhalomban.
Káromkodva nézte a kezén szétfolyó meleg, fekete levet, majd leguggolva maga mellé állította a poharat, és beletúrt hatalmas táskájába. Az előkotort zsebkendővel itatta le a kávé maradványait, de a keze még így is ragacsos, és kissé barnás árnyalatú maradt. Nagyot sóhajtva merengett el a hajnali szürkületben derengő város látképén. - Mit vállaltam? - nézett körbe a háború dúlta városon, melyet még mindig nem építettek újjá. - Talán, nem is fogják soha felvirágoztatni a régi fővárost - akadt meg tekintete egy kidőlt oszlopon. Gyönyörű, színes betűkkel a Happy Toys felirat volt ráfüggesztve. Szíve elszorult egy pillanatra, és torkába fájdalmas kaparás hasított. Mélyeket lélegezve nyugodott meg elkerülve az esetleges rohamot. Amióta itt volt, nem kellett egyszer sem bevennie apró piruláit. Újra feltekintett az omladozó épületekre, és a felettük úszkáló fátyolos, szürkés árnyalatú égre.
Számtalanszor tűnődött már el azon, hogy hogyan folytassa tovább az életét. - Talán külföldre kellene mennem, de amíg nincs pénzem, nem mehetek - lemondóan emelkedett fel, és vette kezébe poharát. - Itt pedig nem lehet pénzt keresni. Ha dolgozol kapsz egy papírdarabot, amelyen ételt és ruhát vehetsz. Az Igura tagjai pedig röficédulákkal vásároltak. Tehát ők sem kaptak fizetőeszközt, csak néhány fecnit. Ez egyben az életüket és a rangjukat is jelentette a városban. Csodás! - szívta be ajkait, és ráharapva morzsolgatni kezdte. Olykor látott pár résztvevőt, akik ezzel fizettek előtte a kávés bódéjánál.
Némelyikük ijesztő figura volt, rengeteg tetoválással, duzzadó izmokkal; míg mások csak egyszerű fiatalemberek voltak, inas testükön farmer és kapucnis dzseki feszült. Mégis itt voltak, és küzdöttek. Mindegyikük arcán ott feszült az a magabiztos, kihívó mosoly, mely pár hónappal később kopott, fénytelen, üres tekintetté változott vagy az őrület apró lángjaivá forrósodtak. Vérszomjas fenevadakká váltak, akik élvezettel vadászták a következő zsákmányt csak azért, hogy utána boldogan nézhessék utolsó perceiket.
Életritmusa szépen kialakult a város Lakott negyedében. Minden hajnalban megvette a kávéját, vitt ételt és valami alkoholt Touronak a nagyszájú hajléktalannak, akivel még ideérkezése második napján akadt össze. Elvigyorodott, ahogy eszébe jutott, hogyan indult nem éppen virágzó kapcsolatuk.
A második napja volt a legnehezebb. Az első nap a munkahelyén, az első hajnali kelés. Teljes gyomorgörccsel sétált az utcán, és éppen azon tanakodott, hogyan fog meghalni. - Vajon gyomorideget kapok, vagy halálra ver valamelyik rivális banda? - Ekkor érezte meg a tompa puffanást ami aztán az oldalának feszülve felkeltette figyelmét. Egy adag azonosíthatatlan, gusztustalan massza folyt le kabátján, hogy végül darabjaira esve érkezhessen a földre.
Elhűlve meredt a foltra, és először nyikkanni sem tudott. Arca undorodva rándult meg, és mérgesen támadóját kereste. A szürke mókus, aki megdobálta egy kis ételmaradékkal, és puccos libának nevezte, gúnyosan kinevette és egy hatalmas botot lóbálva elzavarta az utca másik végére.
Innentől akárhányszor elhaladt mellette, mindig megdobálta kényesen ügyelve arra, hogy egyetlen alkalmat se szalasszon el. A szokásos dobálás után, ordítozva süketelt neki, a végzetéről, ami útjába sodorta Őt, és túlélte.
Aya először kis híján elájult, a rárontó nagyszakállú őrült alak miatt; de minden másnap egy nagyot nyelve, emelt fejjel végig sétált ugyanazon az útszakaszon. - Nem hátrálok meg! - biztatta magát, de az eredmény ugyanaz volt.
Újabb kabátpucolás és hajmosás esténként.
Már Rinn is felajánlotta, hogy elkíséri minden reggel, de Aya megmakacsolta magát, és nem engedett.
- Ez az én meccsem - szorította ökölbe a kezét, miközben a fiú a konyhában főzött, ő pedig a barna kővel borított pulton könyökölt, figyelve az otthonos mozdulatokat.
- Egy hajléktalannal küzdesz? - ingatta a fejét, és rántott egyet a gyönyörűen piruló tésztán. A fiú két tányért tett a pultra, és a vacsorát maguk elé véve, éhes farkasként tömték magukba az ételt.
- Nem intézhetsz el mindent helyettem - magyarázta a fiúnak, pálcikáit forgatva az ujjai között. Rinn kék szemei szokatlan komolysággal meredtek rá.
- De amíg képes vagyok rá, megvédelek - mondta halkan, és Aya meglepve kapta fel a fejét.
- Minden rendben lesz - érintette meg a fiú pulton fekvő, görcsösen ökölbe szorult kezét. - Mitől féltesz ennyire? - kérdezte némán, de a mondatot inkább hagyta meghalni a torkában. Úgysem kapna választ.

Egyik nap Aya rászánta magát a nagy tettre.
Úgy gondolta eljött az ideje, hogy új stratégiához folyamodjon, kitartó mókusával szemben. - Mit veszíthetek? Semmit. Vagy újra megdobál egy adag kajával, vagy ma megúszom a hajmosást - hatalmasat nyelve fordult be a sarkon, és már látta is az izgatottan ficergő kis támadót. - Már rákészültél mi?
Megállt és ránézett a férfira, aki már emelte a karját, hogy megdobja egy újabb, gusztustalan ételmaradékkal. - Végül is, talán ez hat - sóhajtott egy nagyot. Összeszűkült gyomorral megszólította a férfit, igyekezve uralkodni remegő hangján.
- Mit szeretne mondani? - kérdezte kedvesen, igyekezve legyűrni rettegését. Ugyanazt a hangot ütötte meg vele szemben, mint a gyerekekkel az iskolában. Touro nem válaszolt, csak megdermedt, és egy pillanatig bizalmatlanul pásztázta égő fekete szemeivel, a hosszú szürke kabátba bújtatott lányt, akinek haját vállaira sodorta a hajnali szél, és kicsípte az arcát. Nem válaszolt, csak morgolódva ledobta lábai elé a maradványt. - Hát, több mint a semmi - gondolta Aya és tovább sétált, magában némán ujjongva, hogy a ma esti procedúrát megúszta.

A hetek múlásával már nem dobálta meg mindig, sőt csak a lábáig dobta el a maradékot. Pedig Aya meggyőződhetett róla, hogy ha annyira akarná, eltalálhatná.
Az eddigi tapasztalatai és Touro dobási sikerességének arányai egyértelmű mutatóként szolgáltak számára. Aztán egyik nap megtört a jég, és megszólította Ayát.
- Én - hörögte és betömte magába kiflije csücskét; néhány morzsa kihullott a szájából, de azokat is gyorsan összeszedte -, láttam Shikit, és túléltem - emelte fel vénséges ujját.
- Persze Touro - intette le a horpadt bódé árusa. - Gondolod, hogy Shiki nincstelen koldusokat öl? - nevetett öblös hangján.
- Mit merészelsz?! - köpködte ki reszkető dühében, étele félig elrágott darabjait. - Én igenis...
- Touro-san! - szólította meg Aya gyengéden. - Minden rendben, ne izgasd fel magad! - nyugtatta az izgatott kisöreget, és akkor adta neki a legelső almáját, amit a táskájából túrt elő. Az őszes, kis mókus vonakodva, de elfogadta.
- Kedves vagy, de adhatnál olyat, amit el is tudok rágni - nézett vigyorogva a megszeppent lányra.
- Oh! - nyikkant Aya zavartan, és megvette élete első kiflijét újdonsült barátjának. Innentől már reggeli rutinná vált megetetni Tourót.
De a kérdésére, amit többször is feltett neki, soha nem kapott egyértelmű választ.
- Miért dobáltál meg? - kérdezte kíváncsian.
- Mert ez Toshima - halál hörögte, aztán éktelen hahotában tört ki. - Azért köszi - gondolta Aya elfintorodva. Az emlékkép olyan gyorsan pörgött tovább, és oldódott fel gondolataiban, mint az utcán mellette elgördülő papírhulladékok.

Újabbat kortyolt a kávéjából, és integetett az út túloldalán éppen műszakjukat letevő vagy felvevő lányoknak.
- Aya! Csinálj már valamit azzal a rakás szerencsétlenség Rinnel! - kiabálták nevetve.
- Mondjuk szopd le! - dohányzott egy karcos hangú, fekete hajú dögös nő, lábait unottan hintáztatva az egyik szalagkorláton. Hime zöld szemeivel kacéran meredt Ayára, és gyönyörű fehér fogaival ránevetett.
Már nem háborította fel, hogy a lányok folyamatosan a magánéletében vájkáltak, ami egyébként nem volt tabu téma. Csak egyszerűen nem létezett.
Régebben menekült előlük. Nem értette, miért provokálják vagy szólogatnak utána az utcán. De később rájött, hogy ezek a nők Toshima farkastörvényei között is megőriztek egyvalamit, ami miatt mindig megbecsülte őket és lecsökkentette a köztük lévő távolságot.
Képesek voltak nevetni.
Nem voltak nagy barátnők, de minden reggel köszöntek egymásnak. Van, aki a kutyát sétáltató szomszédjának vagy a sarki postásnak köszönget.
Hát, Aya enteriőrje nem egészen illeszkedett a klasszikus kisvárosi idillbe, de már egészen jól érezte magát az utca pillangói és hajléktalanjai között. Megtanult az ő nyelvükön beszélni, amely mellesleg nem sokban különbözött a sajátjától. - Mind emberek vagyunk, és nincs olyan, hogy nem érthetjük meg egymást. Félre igen, de az is egyfajta értés - mosolygott maga elé gúnyosan. - Vajon apa milyen arcot vágna, ha látná, kikkel beszélek? - halkan kuncogott, és felpillantott az unottan rágózó, fésülködő lányokra.
Hiába oktatta apja a legelitebb iskolákban, ahol igyekeztek őket az erkölcsi magasiskola díszpéldányaivá nevelni. Ő nem engedett.
Mindent megtanult, elsajátított. Hidegen és kimértem mosolyogva bólogatott, látszólag egyetértve olyan dolgokkal, amelyek távol álltak tőle.
- Köszönöm a tanácsot Hime, de nem élek vele - nevetett vissza erőtlenül, és tovább poroszkált a feltúrt, felforgatott utcákon. A falak szürke, repedezett réseit lassanként beragyogta a kelő nap. Még így sem tudta barátságos fényével átitatni az épületeket.
Inkább csak megvilágította a csupasz tényeket.
Új emberekkel, új tapasztalatokkal bővült eddig burokba zárt élete. Bár Rinn miatt még így is fokozott védelem alatt áll. Ennek ellenére tökéletesen látta Toshima sötét oldalát. Az emberi nyomort, a megtörtséget.
Felpillantott a fátyolfellegek mögül olykor előbukkanó aranyló korongra, és kezét kabátjára simította lánca fölé.
- Nagyapa! - sóhajtotta olyan halkan, mint a hajnali szellő susogása. - A kamiknak legyen hála, hogy ezt a látványt soha nem kellett megélned - suttogta maga elé, és szívében elmorzsolt egy könnycseppet a Kelő Nap városáért.
Magához térve mély sóhajjal nyitotta ki kulcsaival a Színház faajtaját, és a kopott rézkilincset megfogva beljebb lökte azt. Ahogy belépett, újra elámult a barátságosan kialakított aula személyességén. A fából ácsolt és vasból kovácsolt galériák korlátairól élénk színű szőnyegek és kendők ereszkedtek alá, melyek mögött apróbb asztalok helyezkedtek el a lépcső és a felső szint között.
A tantermek a zsibongóból nyíló folyosók termeiben voltak berendezve, igen szegényes felszereléssel. Ez volt az egyetlen hely, ahol a gyerekek tanulhattak. Legalább fenntartották bennük az élet és a tanulás iránti szeretetet. A szabályzat igen enyhe volt. A diákoknak nem kellett egyenruhát, egyenfrizurát hordaniuk.
A saját iskola élményeit egyenlőnek tekintette az egyszemélyes pokollal, így a felmerülő baljós emlékeit elhessegetve levetette kabátját, és az öltöző részlegben felöltötte fehér köpenyét.
Tovább lépdelt a konyha felé. Útközben haját felkötötte, és a konyhában felakasztott kötényét felvéve, nekiállt a gyerekek tea adagjainak az előkészítéséhez.
Az oktatók közül ma ő volt a reggelivel a soros.
Elmosolyodott, mert már várta, hogy lássa a rosszcsontokat. Nem gondolta volna, hogy valaha is szeretni fogja a gyerekeket. De ez a három hónap felélesztette a benne szunnyadó anyai ösztöneit. A Színházban inkább vigyáztak a csöppségekre, amíg a szülők dolgozni mentek vagy gyakorolni az Igurára. Rengeteg időt tölthetett el a tanulókkal, megismerte őket.
- Az Igura - motyogta maga elé, és elkezdte bögrékbe kimerni az adagokat.

Számtalanszor kérdezte Rinnt az Iguráról, de ő mindig kitért a konkrét válasz elől. Csak homályos utalásokat kapott az utcai harcokról. A szabályok sokban különböztek a Blaster reguláitól. Az eltérés fő oka, hogy a véresebb és kegyetlenebb játszma végén az ellenfél legyilkolása kötelező volt.
Aya megborzongva nézett Rinnre, amikor először hallott az Igura szabályairól.
- Te ugye nem veszel részt ebben a véres komédiában? - kérdezte aggódó arccal, de a fiú nem válaszolt. Helyette folytatta a mesélést a város titokzatos vezetőjéről.
- Itt a fő célpont az Il Re. Egyszóval a vele való küzdelem. Ehhez össze kell gyűjteni a Royal Flesch kártyalapjait. Ez a belépő Toshima elsőszámú bajnokához. A helyzetet megnehezíti Shiki felbukkanása, aki időnként legyilkol néhány résztvevőt, de a nyakukba akasztott dögcédulákat nem veszi el - morgolódott bánatosan. - Más meg nem veheti le. Csak az, aki megölte.
- Engem nem érdekel ez a Shiki! - pattant fel a lány dühösen. - Ne tégy úgy, mintha nem hallottad volna a kérdésemet!
- Hallottam - válaszolta a fiú hideg hangon.
- Rinn, kérlek - rogyott vissza székre fáradtan, és szomorúan beletépett göndörödő fürtjeibe. - Ne hazudjunk egymásnak, nincs értelme.
- Ez nem a hazugságokról szól. Nem érted az Igura lényegét - nézett rá a fiú, de utána bekukkantott a sütőbe. - Itt pont az a lényeg, hogy szabályok vannak arra, hogy legálisan öldökölhetsz. Az Igura résztvevői a gyilkolás művészetének élnek.
- Igura - hajtotta fejét a pulton támaszkodó karjaira. - Minden csak erről szól, mintha az élet nem szólhatna itt másról csak erről - koppant az üres, szomorú megállapítás a feszült csendben. - Te is ezért vagy itt? - kérdezte tétován, mintha félne a választól.
- Engem teljesen más okok vezetnek, és ha ezért ölnöm kell, hát megteszem. De ezek a dolgok, nem tartoznak rád - mondta könnyednek tűnő hangon, melyet Aya most először hallott erőltetettnek.
- Hogyan? - emelte fel fáradt fejét a karjairól, és tenyerébe támasztotta az állát. - Tehát részt veszel benne - állapította meg újra, mintha nem akarná elhinni.
- Ez változtat bármin is? - kérdezte, és a sütőből elővette a szépen átpirult halakat. Aya ellágyulva nézett a fiúra.
- Ha haragudnék rád, abbahagynád? - függesztette rá hatalmas, zöldes árnyalatokban játszó, barna szemeit.
- Nem - hallatszott a tompa felelet, és kitette a pultra az ételt.
- Gondoltam - húzta kesernyés mosolyra ajkait, és szedett a fiúnak egy kis ennivalót. - Ma éjjel is elmész? - A fiú bólintott. - Akkor kérlek, vigyázz magadra! - Némán elfogyasztották az ételt, és utána behúzódott a szobájába. Csak egy pillanatra kukkantott ki az utcára, ahogyan minden este tette. Ellenőrizte, hogy nincs-e valaki kint, aki veszélyes lehet. Erre is Rinn tanította meg. - Mindig ellenőrizd a környezetedet! - csengett fülébe a fiú lágy hangja. Most azonban szemöldökráncolva tapasztotta szemét az ablakon túli utcára. Egy síró kisfiú állt pont az ablaka alatt. - Hiszen ez...! - Azonnal felismerte. Kendőjét felkapta, és felvágva az ablakot lemászott hozzá a tűzlépcsőn. - Az egyik diákom, te jó ég mit keres itt? - nézett rá rémülten.
- Mi az? - kérdezte csitítgatva, és maghoz ölelte. - Mi a baj? - simogatta kis fejét.
- A szüleim - hüppögte -, már értem kellett volna jönniük - zokogott fel, és hozzábújt a lányhoz.
- Gyere, aludj itt! - kérlelte. - Holnap az iskolában pedig...
- Nem - rázta meg kis fejét. - Haza akarok menni, de egyedül nem merek - szipogott rá hatalmas fekete szemeivel. Aya meghökkenve nézett rá. Soha nem tette ki a lábát éjjel a városban... De a gyermek miatt, talán képes lenne rá.
- Hogy kerülsz ide?
- Aya-senpaihoz jöttem, hogy segítsen, mert azt mondta - akadt meg újra, és fájdalmasan felcsuklott -, bármikor segít, ha kell - zokogott fel újra. Aya szemöldökráncolva, és fogcsikorgatva ölelte magához a gyermeket. - Én és a rohadt ígéreteim! - Végül vett egy mély lélegzetet, és elsápadva felegyenesedett.
- Menjünk haza jó? - nézett a gyerekre kedvesen, és arcára préselt egy mosolyt. A kisfiú könnyes, boldog szemekkel nézett fel rá.
- Merre laksz? - kérdezte.
- A Lakott sorokon túl - vágta rá vidáman, és belekapaszkodva az egyre sápadtabb lány kezébe, húzni kezdte maga után.
- Értem - suttogta, és az éjszakai levegőben meleg, tejszerű páraként gomolygott lehelete.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés