11. fejezet

A könyvtár

 Az éjjel nem tért vissza a vámpír... Nekro furcsán és "egyedül" érezte magát, mert az utóbbi pár hétben megszokta a lány kellemes társaságát. Nem tudta, hogy ami a lelkében van, az most aggodalom, vagy csupán a kocsmabéli furcsa szoba teszi ezt vele, aminek a tulajdonsága egyáltalán nem hagyta aludni. A tegnap esti vacsorájából még maradt egy kevés, így azt megette, s szedelőzködött. Kiment a szobából, s a már felettébb idegesítő bizsergés - amit már tegnap este óta érzett - egyszerűen megszűnt. Nagyot lélegzett - mint amikor valaki hatalmas terhet dob le magáról -, majd lement a földszintre. Itt egy nemrég tanult trükköt alkalmazott, amivel elterelte magáról a figyelmet, ugyanis biztosra vette, hogy a kocsmáros valószínűleg észrevenné, ha a vendége "felesége" nélkül távozna. Csupán egy finom kézlegyintésnek tűnt az egész, de rajta kívül mindenki hallotta azt a hatalmas csattanást, ami miatt mindenki kitódult a kocsmából, hogy megnézze, mi zavarja meg a város szokásos, monoton morajlását. Mikor mindenki tolakodott kifelé az ajtón - a kocsmárost is beleértve - ő szépen kiosont a tömeg takarásában. Az utca járókelői mind azt bámulták, hogy ilyen sok ember akarja egyszerre elhagyni a kocsmát, míg a kitódulók azon bambultak, hogy mindenki őket nézi... és semmi más változatlanság a szürke városi életben...
  Értetlenül álltak az utcán, majd lassacskán mind beszállingóztak, vissza a helyükre. Ezalatt Nekro szépen belopakodott az istállóba, felnyergelte Fekete Villámot, majd, mint ha mi sem történt volna, elbaktatott egy véletlenszerű irányba. Egy forgalmasabb, piac-szerű utcán jártak, mikor a boszorka szelleme megszólalt:
- Ha jót akarsz, szerintem hagyjuk sorsára a lányt, és irány a könyvtár...
- Fogd be a szád, vénasszony! - morogta a fogai közt Nekro, ugyanis szinte megállt benne ijedtségében az ütő. - Ha lebuktatsz, nekem végem, és nem lesz több tanítványod, mert - gondolom - még a kristályodat is elássák a föld mélyére!
- Hahaha! - nevetett a nyanya. - Lenne új tanítványom, csak lehet, hogy egy örökkévalóságot kéne várnom és nem néhány évtizedet... Nagyon unatkoznék addig, így ne aggódj, nem buktatlak le a szemtelenségedért. Bár ez a változás a viselkedésedben kétségkívül annak a ringyónak a hatása... Egyébként meg ebben a tömegben úgyse hallana meg senki.
  Nekro nem válaszolt az utolsó megjegyzésre, ugyanis abban igaza volt a szellemnek, hogy őt nem igazán venné észre senki ebben a nagy tömegben, hisz egy újabb hang a nagy zajban szinte észrevétlen... Viszont az kissé feltűnő lenne - még ha öregembernek is van álcázva, - hogy magában beszél, lóháton ülve. Mivel úgyis a könyvtárba vezetett volna első útja, egy sarkon befordulva, odaszólt az öregnek:
- Na, mondd, merre a könyvtár!
- Végre észhez tértél... menj ezen az utcán az utolsó útelágazásig, ott fordulj balra!
  Hogy hogyan képes látni az öregasszony, ha egyszer a zsebében van, ráadásul egy kristályban elzárva, az Nekronak továbbra is rejtély maradt... de néhányszor hasznosnak bizonyult a Tudáskristály e tulajdonsága. A város egyszerűen hatalmas volt Nekro számára. Még soha nem járt falvaknál nagyobb településeken, így sokszor azon kapta magát, hogy elbambul egy-egy számára ismeretlen épülettípuson, vagy szobron, egyéb látnivalón... Követve az utasításokat, lassacskán eljutott a belső vár faláig. Annak a tövében volt a városi könyvtár, melyet az elég pénzzel rendelkező emberek látogathattak. A különleges gyűjtemény darabjait csak a királyi család könyvtára tartalmazta, amely az itt megtalálható könyveken kívül több ezer olyan példányt is tartalmazott, melyek az utolsó darabok a világon. Tündér költők novellácskái, elf írók és tudósok feljegyzései, mágusok és boszorkányok kéziratai... A közembereket ezektől mind elzárták, nehogy az Óvilág feltámadjon a szellemiségét oly komolyan ápolók részéről.
Ugyanis - állítólag - nem minden ember elvakult és gonosz...
 
 Az utóbbi hetekben hallott pletykák szerint sok olyan elkeseredett, vagy kiábrándult ember él az ország peremvidékein, akik visszasírják a régi időket. Az ott élőkkel és az északra menekült népekkel összefogva együtt könnyen megdönthetnék e rothadozó állam stabilitását. Legalábbis Nekro erre a következtetésre jutott a mendemondákból és azokból a dolgokból, amiket eddig a boszorkány szellemétől tanult. Így még az is eszébe jutott: nem is azért kell Newedge-nek a sereg - amiről előző este a kapuőr beszélt -, hogy hadjáratot vezessen, hanem, hogy elfojthassa a lázadásnak - most még halvány - szikráit országa határain belül...
  Ezeken elmélkedett, amikor kikötötte Fekete Villámot egy itatóvályúhoz. Gondolatmenetét egy könyvtárnok törte meg, aki egy ezüstért kiabált utána, hogy annyiba kerül a belépés... Tehát visszaballagott, ledobott az illető elé hármat is, hogy végre nyugton hagyják. Nem bírta az ordibálást... utálta. A gyerekkorára emlékeztette.
  Egy félreeső helyen, a boszorkának legalább volt annyi esze, hogy csendben, suttogva szólítsa meg tanítványát:
- Ezekben a cenzúrázott, poros, semmitmondó könyvekben nem találsz olyat, ami hasznos lenne a számunkra. Menj a "W" betűs könyvekhez... Ott is a legvégére a jobb oldali sornak. Utána mondom, hogy mit csinálj...
 Egyes polcok roskadoztak a könyvektől, míg máshol egész sorok kongtak az ürességtől. Nekro nem bólintott, nem is szólt semmit, csak tette a dolgát. Elment hát a "W" betűs könyvek sorának a legvégére, bár így is jó időbe telt, mire a megfelelő sort megtalálta. Majd az öreg újra megszólalt:
- Rajzold a varázslókört a jobb oldali sor elé, a levegőbe!
  Nekro megrajzolta, szabályosan, ahogy begyakoroltatta vele az öreg, mióta elkezdték a mágia alapjait. Érezte, hogy miközben alkot, energiáknak kezd parancsolni.
A polcok és az előtte álló szekrény is váratlanul elkezdett felemelkedni, hatalmas reccsenés kíséretében. Nekro megijedt, emellett mestere is sürgette:
- Gyorsan! Ezt biztos meghallották! Ugorj le!
  Hallgatott rá és leugrott a sötétségbe. Nem sokat zuhant, de eléggé megérezte a lábát, mikor földet ért. Teljes sötétség borult rá: a szekrény visszacsúszott a helyére.
Tett egy tétova lépést előre, s a falak mentén felgyulladtak az utat jelző fáklyák. Mióta belépett a mágia világába, ez igazán nem lephetné ez meg... de mestere kérés nélkül magyarázta:
- Úgy bűvölték meg ezeket a fáklyákat, hogy mozgásra gyulladjanak meg, vagy hunyjanak ki. A jó utat mutatják a királyi család könyvtárába...
  Nekro nekiindult a hosszú útnak, melynek a végét nem is lehetett látni. Már legalább egy órája mászott felfelé, mikor tompán ugyan, de panaszos nyögéseket, sikoltásokat, üvöltéseket, jajveszékelést hallott.
- Mi a fene lehet ez? - kérdezte rekedten. Jó ideje nem szólalt már meg...
- Gondolom, a foglyok... - válaszolt szenvtelen hangon a mestere. - A foglyok, akiket Newedge záratott be, mert vagy nem szimpatizáltak vele, vagy mert nem emberek.
- Az emberek közt is rengeteg varázsló és boszorkány van... vagy volt? Ők is itt vannak?
- Nem. Akik nem álltak a szolgálatába, azok lelkét rögtön kristályba zárták vagy megölték.
- Értem. De Newedge-nek hogy lehetett ekkora hatalma?
- Úgy, hogy felségáruló... Ő Comund Wadas király egyik hűbérese és alattvalója volt. Ám még több hatalom után sóvárgott. Soha nem volt elég neki semmi. A keleti és déli királyságokkal, meg barbár hordákkal szövetkezett, akik mind a Wadakarr Királyság kincsei után áhítoztak. Mivel ez az ország központi helyen van az ismert világban, mind kereskedelmi, mind stratégiai szempontból, nyilván kitaláltad: sok ellensége lehetett a Wadas királyi famíliának, már az államalapításuk óta... Ez a vidék gazdaggá tette a családjukat. Nyilván sok irigyük volt...
- Értem - válaszolta Nekro kurtán, mert felért végre az alagút végére. Korhadt, penészes fát tapintott kő és sár helyett. Óvatosan beljebb tolta a "bejárati ajtót", majd az elé tárult látványtól elakadt a lélegzete.
  Mestere csupán annyit mondott neki:
- Üdvözöllek, fiam, a Glassville-i könyvtárban!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés