9. fejezet

Szép cica

Jade dühösen tekintett föl a férfi hangjára. Durward nagyon is jól tudta, hogy ő fog következni, ez látszott a gúnyos vigyorából. Szívesen törölte volna le az arcáról… De hát a tolmács a verem túloldalán volt a gyíkvezérrel, és ő innen nem sok mindent tehetett. Válaszra sem méltatta így tehát, inkább visszafordult a félájult Wyem felé. Két oldalról támogatta a bátyja és Vorka, nehogy összeessen, és kissé távolabb kísérték a veremtől.
- Mutasd a csuklód! Amelyiket megmarta az a dög! – szólt ellentmondást nem tűrő hangon. A többi sérülés elhanyagolható, azonban a méreg terjedését meg kellett állítani… A szőke kis segítséggel, és néhány fájdalmas fintor kíséretében letelepedett a földre, és odanyújtotta kezét a lánynak. A hatalmas csáprágók méretes sebet ejtettek ütőere közvetlen közelében, összekuszálva ezzel a tetoválás gondos mintáit. Nem volt annyira fájdalmas, mint amilyennek kinézett, óriási szerencséje volt, hogy nem tépte föl az ütőerét… Csak ne szédülne ennyire…
Jade némán vizsgálta meg a sebet, arca nem tükrözött érzelmeket. Pillantása lassan követte végig az ér útját a férfi karján.
- Gyorsan terjedő méreg, de többkomponensű. Szédülsz, fáj a fejed, vagy érzel valami más hasonlót?
A szőke aprót bólintott, és fájdalmasan elfintorodott. Jaj, de utálta ezt az érzést… Mintha macskajaj keveredett volna napszúrással.
- Ez ellen már nem tudunk mit tenni. Viszont…
- A vezér türelme sem végtelen – csattant föl a hátuk mögött ismét Durward hangja, dühös fintort csalva ezzel a fél-elf lány arcára. – Még egyszer megkérdem: ki lesz a következő?
Jade ökölbe szorította kezét, és nyugalmat erőltetve arcára fölállt a földről.
- Szorítsátok el az ért a karjában, valamivel a könyöke alatt. Te meg lehetőleg ne emelgesd a kezedet – vetette oda nekik halkan elhadarva a tennivalókat, majd fejét felszegve fordult vissza a verem és a tolmács felé.
- Én vagyok az – szólt fennhangon.
- Akkor, kérlek, fáradj a felvonóhoz. – A férfi hangja szinte mart, ahogy fensőbbségét éreztetve a lánnyal, félmozdulattal az említett irányba intett.
- Mi van, már nem is parancsolsz, csak kérsz? – Jade gúnyosan elmosolyodott, miközben megindult a fatákolmány irányába. – Csak nem tartasz tőlem?
Durward dühösen horkantott fel, a lány megjegyzése elevenjébe talált. Nem válaszolt, némán nézte végig, ahogy leereszkedik az arénába. A fél-elf a verem közepére sétált, onnan tekintve föl a tolmács arcába. Néhány pillantással mérte csak fel környezetét, ő eleget szemlélődött már odafentről… Arcán még mindig gunyoros félmosoly játszott, ahogy Durwardot figyelte, de nem szólalt meg többet. Egy szívdobbanásnyi időre ismét összekapcsolódott a tekintetük, de a pillanatot gyorsan megszakította a gyíkvezér újbóli megszólalása.
- Neked a fürgeségedet teszteljük, harcos – kezdett fordítani a férfi, és az utolsó szót erősen megnyomta, hideg mosolyával megtoldva beszédét. – Ellenfeled a vezér… hmm… állatkája lesz. A különbség az északi feladatához az, hogy itt nem a reflexeidre kell hagyatkoznod, nem lesből fog rád támadni, sokkal inkább a gyorsaságod a fontos. Gyorsnak is kell lenned, ha ki akarsz jutni élve… Persze, te fegyvert is kapsz. – Jade lába mellett ért földet egy rozsdás kard, amit Durward hajított felé. – Mágiát nem használhatsz, csak a kardot.
A leányzó összevonta szemöldökét. Kezébe fogta a pengét, végigsimítva rajta tenyerével. A fegyver régen nem lehetett már használatban, és valószínűleg soha nem gondozták rendesen. Markolata durván kidolgozott volt, a penge pedig egyenetlen a rajta megtelepedett rozsdától. Végighúzta rajta ujját, és vörhenyes esőként zuhogott róla…
- Kard?! – hitetlenkedő kacaj szakadt ki belőle, és döbbenten bámult fel a férfira. – Ez most ugye nem komoly? Hiszen ennek még éle sincs!
- Hát… – Durward ismét elmosolyodott, és mosolya most nem egyszerűen halált, kegyetlen, hosszú, és fájdalmas halált ígért. – Akkor nagyon gyorsnak kell lenned…
A gyíkvezér éles hangon füttyentett. Néhány pillanatnyi csönd állt be, mindenki azt várta, mi történik… Szárnysuhogás hangzott fel, és Jade maga fölé bámult. Sárkányszárnyak… Óriási, hártyás szárnyak, minden merevítőcsont végén akkora tüskékkel, karmokkal, mint az ő karja… A lény néhány méternyire tőle a földre ereszkedett. Ajkait dühös vicsorra húzta, és hátborzongató hangon morogni kezdett. Jade tarkóján felállt a szőr, és rettegve hátrált néhány lépést, a morgás szinte csontig hatolt… A lény mandulavágású szemei vörös tűzben izzottak, és gyűlölettel voltak eltelve. Pofája kissé hosszúkás volt, fülei keskenyek, és hegyesek… Akár egy elf fülei. Fejét hosszú sörény keretezte, amely elnyúlt mellkasán a kulcscsontjáig, hátán pedig egészen a lapockájáig. Izmos vállához csatlakoztak óriási szárnyai, melyeket most összezárt maga mögött. Négy hatalmas mancs, mindegyik végén olyan karmokkal, amelyek egy egész késkészletnek elmennének… A lény, mintha csak játszadozna, megmutatta karmait, azután visszahúzta őket a mancs párnái közé. Lassan oldalt fordult, aztán megindult Jade előtt.
Jobbra… balra… jobbra… balra…
És a tüzes szemek egy pillanatra sem vesztették el őt. Az oroszlántesthez hosszú, izmos farok társult, legalább olyan hosszú volt, mint maga a teste, ha nem hosszabb. Tüskék borították, rengeteg hosszú, vérvörös tüske… A farok vége szintén tüskében végződött, ez nagyobb volt, mint a többi, és vastagabb is, alakja pedig olyan volt, mint egy nyílhegy. Csak persze jóval nagyobb…
Nem sokon múlt, hogy Jade nem sikoltott fel. Szemei tágra nyíltak a rémülettől, ahogy végigmérte a sárkányszárnyas nagymacskát.
Egy Manticore!
- Ez a lény egy Manticore, harcos – erősítette meg a lány gondolatát Durward. – Minden bizonnyal hallottál már róla. Azok a vörös tövisek a farkán egytől egyig mérgezőek, és az utolsóból ki is lövelli tüskéit, méghozzá igencsak gyorsan. A neve Maimana.
Az állat megtorpant a sétában, és ismét szembefordult Jade-vel. Neve hallatán lassan meghajtotta fejét előtte, ám a mandulavágású szemek még mindig őt fürkészték. Bár képtelen ötletnek tűnt, a leányzó fejében mégis megjelent egy kép, ahogy ez a szörnyeteg doromboló kiscicaként törleszkedik. Képtelenség… mégsem bírta elűzni gondolataiból.
- Ne tévesszen meg látszólagos szelídsége – figyelmeztette a férfi, mintha csak a gondolataiban olvasna. Talán így is volt… - Ő egy gyilkos lény, és most te vagy a préda!
A gyíkvezér letekintett az arénába, és fennhangon megszólalt. – Maimana, támadj!
Jade döbbenten nézett föl a vezérre. Mióta beszéli ez a nyelvüket? Megdöbbenése csak egy pillanatig tartott, de feleszmélni nem is volt ideje, máris két tüske fúródott a verem falába, alig néhány ujjnyira a fejétől. A bestia farkát a feje fölé emelte, skorpió módjára begörbítve, a nyílhegyszerű faroktüske pedig kettényílva ingázott minden lépésnél. Ezernyi tövis meredt elő belőle, és mind Jade irányába mutatott… Maimana gyilkos tekintettel közeledett felé, a lány pedig halálra váltan hátrált előle, vagyis csak próbált volna hátrálni… Háta a falnak nyomódott, és kétségbeesve állapította meg, hogy már nincs hová mennie.
A lény megtorpant, fenntartva a két lépés távolságot. Ínye felhúzódott, így láthatóvá vált megannyi tűhegyes foga. Ismét előtört belőle a földöntúli morgás, ám nem mozdult…
Csak játszik velem!, döbbent rá Jade. Mint macska az egérrel… érdekes hasonlat, és milyen találó. Lassan csúsztatta odébb bal lábát. Az állat nem mozdult. Áthelyezte súlypontját, és maga után húzta jobb lábát is… Egy lépéssel odébb került, és a bestia nem támadta meg, csak a morgás vált erőteljesebbé. Ismét odébb csúsztatta bal lábát… Csak lassan, óvatosan… El kell szakadnia a faltól, vagy esélye sincs…
Tudom, hogy olvastam erről valamit. Jade gondolatai szinte száguldottak, miközben lépésenként próbált meg odébb kerülni. „A Manticore gyilkos lény, nem lehet megállítani, csak…” csak… csak mi?! Miért nem vagyok képes felidézni?
Lassan sikerült megkerülnie a lényt, így már nem a falnál állt, hanem háttal az aréna közepének. És a bestia még mindig nem támadta meg őt… Követte lassú mozgását, szemmel tartotta, ám nem támadta meg. Csak ott állt szemközt vele, félig a földre lapulva, gyilkos tüskéje pedig ide-oda lengedezett feje fölött, ahogy farkát csóválta. Szép cica, jó cica, vadászik a cica…
Hirtelen rugaszkodott el a földtől, támadására nem figyelmeztetett semmi, csak a már folyamatossá vált doromboló morgás hirtelen abbamaradása. Jade hátralépett, kardját maga elé kapva ugrott meg, de nem volt elég gyors, az állat támadását sem kivédeni, sem elkerülni nem tudta. Felordított a meglepetéstől és a fájdalomtól, ahogy a hatalmas karmok beletéptek karjába, és elejtette a rozsdás pengét. Az oroszlántestű szörnyeteg támadása ledöntötte őt lábáról, ám Maimana visszavonult. Puha ragadozólépteivel körözni kezdett körülötte, és ismét felhangzott a fenyegető morgás. Jade arca eltorzult a fájdalomtól, de az érzést megpróbálta tudatának hátterébe szorítani. Nem, nem, nem hagyhatja el magát… az állat újra támadni fog… Felkelt a földről, ép bal kezével felkapta a kardot, és próbaképp megforgatta maga előtt a levegőben. Látszott, bal kézzel ügyetlen, és ezt érezte ő is…
Miért is nem tanultam meg két kézzel harcolni?, gondolta elkeseredetten. Ráadásul ez a fegyver nem volt jól kiegyensúlyozva, és még ha használni is tudta volna a kardforgató kezét, akkor sem lett volna olyan ügyes, mint a saját kecses pengéivel. Mindegy, nem számít, változtatni ezen úgysem tud, el kell fogadnia… Gyorsan erőltetett magára hidegvért, még önmagát is megdöbbentve ezzel. Keze, amelyikbe beletéptek a dög karmai, sajgott, lüktetve sugározta szét a fájdalmat teste többi részébe. A leányzó tartott az állattól, félt tőle, ám ez már csak a természetes emberi tulajdonság volt, az ismeretlentől való félelem. Rettegése odalett, a fájdalom elsöpörte elméjéből, s helyébe valami különös nyugalom költözött. Vagy legyőzi a Manticore-t, vagy meghal. Több lehetőség nincs.
Maimana ismét támadott, de Jade ezúttal készen állt. Félrehengeredett a szörny útjából, így a hatalmas mancsok csak a levegőt hasították azon a helyen, ahol egy pillanattal előbb még ő ácsorgott, és egy hirtelen lendülettel előre, a Manticore oldalába szúrt – volna. A lény az utolsó pillanatban irányt váltott, megsejtve szándékát, így a kard épp, hogy csak megkarcolta az érzékeny hasi részt. Az erőteljes mozdulattól azonban a leányzó elvesztette egyensúlyát, és elesett, sérült keze pedig maga alá került, újabb maró fájdalmat okozva ezzel neki. Szemei előtt csillagok táncoltak, megszédült a hirtelen fájdalomtól. Összekucorodott a földön, remélve, hogy a kín hamarosan tovatűnik… Behunyta szemét, fogát pedig összeszorította, miközben sérült kezét dédelgette. Nem… Nem fogja megadni azt az örömet sem a gyíkoknak, sem annak az elmebeteg Durwardnak, hogy ordít. Egyszer bőven elég volt. Ő nem erre számított, mikor fürgeség címén jelentkezett a feladatra. Fürgeség, gyorsaság… Azt hitte, majd menekülnie kell valami elől, vagy csapdákat elkerülni, vagy hasonló. Ehhez képest itt ez a szörnyeteg… Nem, nem fog ordítani. Egyszerűen nem szabad. Pedig olyan jó lenne… nem törődni semmivel… csak feküdni és kiadni minden fájdalmát…
- Liana!!!
A mágus hangja térítette vissza őt a valóságba. Mi? Hogy ő a földön hever? Még mindig? Nem adhatja meg magát, az nem ő lenne! Magában hálát rebegett a férfinak, amiért ráordított. Közel járt, nagyon közel a feladáshoz… Néhány pillanat volt csak, amíg az ájulás határán hevert, pont elég idő arra, hogy a dög ismét a közelébe kerüljön. Prédára leső vadállat… Akként járta körbe őt. Halk morgás, figyelő szemek, támadásra készen figyelte a félájult lányt. Még egy pillanat, és a megfigyelésből támadás lesz… Jade hirtelen mozdulattal rántotta maga alá a lábait, majd két kezével ellökte magát a földtől. A jobbjába hasító fájdalommal nem törődve kapta föl a kardot, és hagyta, hogy a lendület a félig mögötte álló Manticore felé sodorja. Bal lábát erőszakosan csapta a földhöz, így a szédítő fordulat megakadt, Jade pedig lecsapott, teljes erejét beleadva.
Az állat velőtrázóan bődült el, és szétnyitotta bőrhártyás szárnyait. Két csapás volt csak, és a döbbent állat már az aréna fölött körözött. A hatalmas szárnyak által kavart szél hátralökte a leányzót, ám arcán diadalittas mosoly ült. A Manticore levágott faroktüskéjének helyéről dőlt az iszamós vér, beborítva a félőrülten kacagó lányt. Rémisztő látványt nyújtott, ahogy túlpörögve az adrenalintól kezébe kapta a levágott méregtüskét, és megállíthatatlanul nevetve bámult fölfelé a dühödt lényre. Az tétován bámult a lányra. Fájt neki… nagyon fájt… Megér neki ennyit, hogy megölje? Nem tudta, mit tegyen. Az aréna fölé lendült… aztán távolabb… lecsapásra készülődött, majd visszakozva szárnyalt ismét magasabbra…
- Maimana! – A gyíkvezér ezúttal saját nyelvén kezdett kiabálni a sokkot kapott állatnak, ám az nem reagált, azon kívül, hogy mandulavágású szemeivel rábámult arra, aki szólította. A hüllő lassan jött rá, hogy nem ér sokat a parancsa, ha a szörny nem érti… Pillanatnyi tétovázás után ismételgetni kezdte az egyetlen olyan parancsszót, amit ismert az emberek nyelvén, Maimana kiképzőjének nyelvén, ami a kívánt célt segíthetett elérni.
- Támadj, támadj, támadj…!
A Manticore esetében erősebbnek bizonyult a nevelés az ösztönnél, mert ismét a gyíkra tekintett, és visszafordult az aréna felé. Messze szállt le a fél-elftől, lassú léptekkel, dühösen vicsorogva indult meg felé. Farka tétován rándult meg, ám a szélsebes tüskék nem repültek a lány irányába. Ezzel már csak akkor érhetett volna el valamit, ha közvetlen közelről csapja meg őt, és a hosszú tövisek a testébe állnak… Már közel sem volt olyan biztos magában, mint korábban, már nem csak prédának tekintette a lányt, hanem ellenfélnek, most, hogy elveszítette legfőbb fegyverét. Jade lassan abbahagyta a kényszeres nevetést, és fájdalmasan mosolyogva figyelte a dühödt állatot. Olyan közel van a győzelem, most nem hibázhat… Már tudta, mit kell tennie, tudta, hogyan juthat ki innen. Vagy győz, vagy meghal… Ahogy a bestia lendületet vett, hogy ráugorjon, Jade hirtelen mozdulattal a földre kuporodott. Sérült jobbjában még mindig a kardot szorongatta, míg bal kezében a levágott méregtüske volt. Fejét felszegte, határozott pillantása az ugrásba lendülő Maimanán nyugodott. Ajkai lassan húzódtak ördögi vigyorra… Az állat talán megsejthetett valamit, pofájából veszett ordítás tört elő, azonban lendületét már nem tudta megfékezni… Az óriási mancsok hátralökték a guggoló Jade-t, aki azonban számított erre, sőt, még rá is segített. Ellökte magát a földtől, így a hátára esett. Tüdejéből kiszaladt a levegő, ám nem törődött vele, csak tudatának egy részével fogta fel. Ahogy az állat a vállára támasztotta mancsait fektében, ő előrelökte kezeit, még mielőtt Maimana megugorhatott volna. Először a jobbat, amelyikben a kard volt, szinte felnyársalta az állatot, de ő csak tolta tovább, egyre mélyebbre, bele a sűrű bundába, amennyire csak tudta… Aztán a bal kezét is előretolta, a levágott tüskét is az állat hasába döfve. Szinte emberi fájdalom villant a mandulavágású szemekben, és Maimana felordított, éles fejhangon, majdhogynem sikítva. Jade úgy érezte, fejét szétszakítja az állat hangja, de nem engedte el egyik kezével sem fegyverét, sőt, a méregtüskét még inkább a lágy hasba nyomta, durván tekerve rajta egyet. Kezére sűrű, sötét színű vér ömlött, a bestia ordításába pedig belevegyült gazdájának dühödt hangja…
- No lám… - mormogta az orra alatt Durward, összevonva szemöldökét. – Ki hitte volna… Jó voltál, harcos! – tette hozzá fennhangon a rángatózó test alól előkászálódó lánynak. Hangjában a szokott gúny mellett némi elismerés is csendült, ám a leányzó ezt nem látszott észrevenni, komor tekintettel nézett föl. Ledobta a földre az állat hasából kihúzott tüskét, majd a véres pengét is. Némán mérte végig a tolmácsot, majd pillantása lassan a tajtékzó gyíkvezérre siklott.
- „A Manticore gyilkos lény, nem lehet megállítani, csak önnön mérgével” – szavalta halk hangon. Annyira volt csak hangos, hogy hangja elérjen a verem szélén állókhoz, és bár a nap fényesen sütött, az ő alakját mégis mintha csöppnyi sötétség vette volna körül. Egyenesen fenyegetőnek hatott, lába mellett a véres kard, háta mögött a haldokló bestia, ő maga pedig vérrel borítva… Karján mintha kesztyűt viselt volna, saját vére összekeveredett a Manticore kiömlő vérével, ruhája úgy festett, mintha csak véresőben ácsorgott volna. Tulajdonképpen így is volt. Izzadsága lassan csorgott végig arcán, torz maszkot festve neki.
- Legyőztem, életben maradtam. Engedj hát ki innen!
Társai döbbent csendben figyelték őt.
Azt hiszem, nagyon sok mindent nem tudunk még rólad…, jutottak újra eszébe Medardusnak a szavak, amiket első nap Wyem intézett a lányhoz. Nem hitte, hogy ilyen gyorsan sikerül legyőznie majd a szörnyet, ami azt illeti, abban sem volt biztos, hogy legyőzi-e egyáltalán… Bár ezt nem vallotta be magának. Most pedig, hogy Jade ott állt lent, nyakig véresen, ám élve… Örült, de egyben talán most tartott is egy kicsit a lánytól. Mire lehet vajon még képes?
A gyíkon látszott, legszívesebben saját kezével végezné ki a Jade-t „állatkája” legyilkolásáért, ám ahogy Durward lefordította neki a hozzá intézett szavakat, lassan bólintott. Nem szegheti meg adott szavát. A lánynak igaza van, győzött, vissza kell engednie társaihoz… Ha nem tenné, csak népe előtt vesztené el hitelét. Ezt pedig nem kockáztathatja meg. Intett a katonáknak, eresszék le a felvonót.
Jade óvatos léptekkel indult a fatákolmány felé, mintha nem érezné biztosnak a talajt lába alatt. Föllépett rá, majd hirtelen térdre esett. Arcán végigfolytak a könnyei, majd felzokogott, ugyanolyan váratlanul, ahogy korábban a nevetőgörcs tört rá. Győzött… Győzött, és él. Tenyerébe hajtotta fejét, majd lassan feltápászkodott. Mi ütött belé? Nem most először ölt, és mégis… Nem bírta magát túltenni a látványon. Gondolataiba újra betolakodott a kép, ahogy a Manticore játssza a törleszkedő kiscicát. Jó cica, szép cica…
Zihálva, szédelegve, ám a saját lábán lépett oda saját társaihoz, s engedte, hogy a mágus átkarolja őt. Biztonságban van.
- Győztem… - súgta halkan, és lába hirtelen megbicsaklott, ahogy megszédült. A harc hevében szervezete nem hagyta el magát, ám sérülései jóval túl voltak a „csak karcolás” kategórián. Medardus halványan elmosolyodott, és felnyalábolta a félájult leányzót. Óvatosan ültette le a még mindig sokkos állapotban lévő Wyem mellé, és ő maga is letérdelt.
- Csak mázlid volt, tudod, ugye? Ha az egyik tüskéje eltalál…
- De nem talált el, ez a lényeg. – Jade ködös szemekkel bámult a férfira, ahogy küzdött az ájulás ellen. Iszonyatosan fájt a karja, legszívesebben ordított volna, de ránézni nem mert, nem akart… Lehunyta smaragdszín szemeit, majd egy pillanat múlva ismét föltekintett. Két ujjával lassan végigsimított a mágus arcán, könyörgő szemekkel bámulva rá.
- Csináld végig, amit akarnak, aztán tűnjünk el innen, kérlek…
Amilyen kemény harcosnak tűnt korábban, most ugyanolyan törékeny és sebezhető volt, ahogy őt kérlelte. Medardus beleborzongott a hűvös ujjak érintésébe, és érezte, ahogy arcán két apró vércsík marad a lány kezének nyomán.
- Hé, tubicáim! – Metsző hang harsant a hátuk mögött, és a mágus ökölbe szorította kezét. Körmei apró félholdakat vájtak tenyerébe, de nem törődött vele. Ó, ha megfojthatná a férfit. – Ha lennétek olyan szívesek befejezni az enyelgést, és visszatérhetnénk a feladatokhoz…
- Durward! – A mágus vészjóslóan fordult hátra, és egyenesen belebámult a másik férfi kárörvendő képébe. – Ha még egy szót szólsz, esküszöm, rajtad próbálom ki a harctudásomat, feladat ide vagy oda!
- Ó, már alig várom. – Tenyérbe mászó, gúnyos vigyor suhant át arcán, majd egy pillanattal később tovatűnt. Fejével maga mögé bökött, a felvonó felé. – Most pedig indulás.
Medardus még egy pillantást vetett a fél-elf lány felé, akibe társai igyekeztek lelket verni, majd megindult a kosárhoz. Amíg lefelé ereszkedett, végigtekintett az arénán. A félholt vadállatot eltüntették, míg ő Jade-val volt elfoglalva, és a véres porondra is friss homokot szórtak, így néhány sötétebb folt jelezte csak a nem sokkal korábbi események helyét.
Magabiztos léptekkel indult az aréna közepére, nem is pillantva többet hátra. Bármilyen ellenfelet is kap, elintézi minél gyorsabban, és elviszi innen a társait. Ahogyan Jade kérte. Azután neki és Wyemnek kerít egy vajákost, vagy kuruzslót, vagy bármit, amit csak talál. Az elmúlt hetek bizonytalansága, önmarcangoló sajnálkozása mintha soha nem is létezett volna, ahogy mélyen zengő hangján megszólalt. Már tudja, mit kell tennie. És most kell tennie.
- Én harcos vagyok, nekem mi lesz a feladatom? – Szavait direkt a gyíkhoz intézte, és nem a tolmácshoz, bár ez utóbbit, most ha akarta se tudta volna megtenni, lévén a férfit nem látta sehol a verem szélén.
- Ó, neked nagyon érdekes feladatot tartogattunk, drága Medardus – csendült egy nyugodt hang a háta mögött. A mágus döbbenten fordult arra, és végignézte, ahogy Durward lelép a felvonóról. Kezében két kardot tartott, de a hegye most mindkettőnek a föld felé nézett. Arcán ott ült szokásos gúnyos mosolya, miközben néhány lépésre megállt az értetlen Medardustól.
- Te velem fogsz megküzdeni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés