2. fejezet
Tanulás

  A lány hörgött, fulladozott. Nem tudott szabadulni a csontos vasmarok szorításából. Pár napja még meg akart halni, de most mégis átjárta a haláltól való félelem. Már életben akart maradni.
- V... várj... - hörögte - a... azért jöttem, h...hogy bo... bocsánatot kérjek.
- Nem kellett volna idejönnöd! - vetette oda Nekro a lánynak - Már akkor nem, mikor a lovamra pályáztál!
Hirtelen elengedte a lányt, az meg összerogyott előtte.
- B... bocsánatot akarok kérni - ismételte. - Te.. tessék!
   Letett Nekro elé egy kis csomagot. Az felvette és belenézett. Két kis kristály lapult benne, melyek halványan fénylettek a sötétségben.
- Mik ezek? - kérdezte.
- Tudáskristályok. Nagyon ritka kincs. Apám egyszer nem teljesítette egy varázsló kivégzését. Az cserébe neki adta ezeket. Én viszont elcsentem tőle még pár éve. Iszonyatos haragra gerjedt. Anyám akkor hagyott ott minket. Én titokban próbáltam megtanulni a tudást, amit belé helyeztek, de az egyikhez nem volt elég erőm, a másikban lakó szellem pedig azt mondta: "Semmi tehetséged ehhez, kotródj a szemem elől!"
- Miféle szellem? - kérdezte Nekro kicsit lenyugodva.
- A kristályokban egy-egy szellem lakik, akiket úgy ébreszthetsz fel, hogy megdörzsölöd a kristályt. Ők tanítanak téged és átadják a tudást, amit a kristályba zártak.
   Nekro hosszasan nézte a kicsi, tenyérnyi köveket, majd visszatette őket a zsákocskába.
- Nem tudom, mi az a megbocsátás. - mondta kicsit később - Ezért nem tudok neked megbocsátani. A köszönetet sem ismerem, ezért nem tudom neked ezeket megköszönni sem. Csak azt tudom mondani, amit egyszer egy erre járó vándor mondott nekem: "Remélem, útjaink soha többé nem keresztezik egymást".
   Miután kimondta e szavakat, megfordult és elment a fekvőhelyére. Mire felért s visszanézett, a lány már nem volt sehol. Ám most úgy érezte: ha ez a lány igazat mondott, végre életében először megtérült szenvedéseinek az ára.

   Másnap reggel, mielőtt mostohái rátaláltak volna, kiment az erdő mélyére és elővette zsebéből az egyik kristályt. Olyan helyen volt, ahol úgy gondolta, biztos, hogy nem jön oda senki. Ide nem merészkedett rajta kívül más, csak az erdő lakói. Állítólag évekkel ezelőtt ez a terület egy boszorkányé volt, akinek a háza már teljesen elpusztult.
   De ez nem volt teljesen igaz. A pincéje épen maradt és Nekro megtalálta. A fiú most nem ment le a pincébe. Bár megannyi kincs volt ott és temérdek varázsláshoz szükséges holmi, ő inkább napfénynél akarta a dolgát végezni.
   A markában lévő követ megdörzsölte, ahogy a lány az előző este mondta neki. Az felfénylett ugyan, de nem történt semmi. Aztán tovább és tovább dörzsölgette, míg végül ezüstös, kavargó gőzfelhő tört elő belőle. Pár percig még kavargott, majd egy átlátszó emberi alak vált ki belőle.
   Az méregetni kezdte Nekrot, majd felnevetett:
- Te akarsz tőlem harcot tanulni!? - röhögött túlvilági hangján. - Túl gyenge és vézna vagy te ahhoz!
- Ne becsülj le! Tégy próbára! - válaszolta Nekro. - Vagy megnézzem, milyen mélyre tudom elásni a kristályodat?
   Ez úgy látszott, hogy hatott. A szellem abbahagyta a röhögést és rámeredt Nekrora.
- Mi a neved, fura ember? - kérdezte.
- Nekro.
- Jól van, Nekro, látod ott azt a követ? -mutatott rá egy kisebb sziklára a szellem.
- Látom -bólintott Nekro.
- Ha fel bírod emelni, tanítani foglak, de ha nem, akkor előbb a testedet kell megedzened, mielőtt tanulnál tőlem. Megértetted?
- Meg.
   Nekro egy pillanat alatt ott termett a sziklánál és nekiveselkedett. Elsőre nem sikerült. Mikor nekilendült, éles fájdalom hasított a hátába, de hang nem jött ki a torkán. Másodjára is nekiállt, ekkor a kő megmoccant, de nem bírta felemelni. A sebei felszakadtak és vékony csíkokban csordogált róla a vér. Harmadjára már a tudatával is azt hajtogatta, hogy: "ki tudom emelni a helyéről, ki tudom emelni a helyéről."
   Lassan olyan érzése támadt, mintha valamilyen erő vagy energia áradna ki az ujjaiból és úgy tűnt, ez segített neki. A kő már nem is volt olyan nehéz. Felemelte és elhajította olyan messzire, amennyire csak bírta. A szikla ráesett a boszorka házának maradék falára. Az összerogyott a hatalmas súly és lökés miatt.
   Nekro odafordult a szellemhez és kérdően nézett rá. A szellem nyilván döbbent volt, hogy ilyesmit látott egy gyenge kis embertől. Végül megszólalt:
- Rendben van, Nekro. Tanítani foglak téged. Nem tudom, hogyan voltál képes felemelni ezt a követ, de teljesítetted a próbámat. Valami furcsát érzek benned, de azt nem tudom, hogy micsodát.
- És mit fogsz nekem tanítani?
- Harcot. Puszta kézzel, tőrrel, karddal, íjjal és hasonlókkal.
- Mikor kezdjük? - kérdezte mohón Nekro.
- Akár most azonnal. Nos, nekünk kristályba zárt szellemeknek nem sok erőnk van. Éppen hogy csak élünk, ha ezt életnek lehet nevezni. De ha oktatunk valakit, létrehozhatunk egy-egy illúziót, amin a tanítvány, vagy tanítványok gyakorolhatnak. Van valamilyen tapasztalatod a verekedésben, vagy a gyilkolásban?
- Hát... - Nekro elgondolkozott ezen a kérdésen. Eddig ő vagy bokszzsák volt, vagy szolga, de néha, mikor levágtak egy-egy állatot, ő végezte a kellemetlen feladatokat. Furcsamód néha élvezte...
- Vagy engem ütöttek, vagy én végeztem állatvágáskor a leszúrást és a belezést.
- Hmm. Ez jobb alap, mint számítottam - mondta a kísértet. - Ha te voltál a verhető személy, akkor a fájdalmat jobban bírod, mint az átlag emberek, és mivel te végezted a piszkosabb munkát, ezek szerint bírod a vér látványát. De... embert még nem öltél. Igaz?
- Igaz.
- Akkor kezdjük is az első leckét. Létrehozok neked egy illúziót. Szeretném látni, hogy el tudsz-e vele bánni.
   A szellem kinyújtotta ezüstösen csillogó karjait, majd olyan hang hallatszott a levegőben, mint egy erős széllökés, de a fák ágai különösebben meg sem moccantak.
   Ekkor, hirtelen Nekro előtt termett az egyik mostohaöccse, aki mindig leköpte, mikor ő a földre került. Az támadott, és leteperte a döbbent Nekrot, aki fel se fogta, mi történik vele. Fojtogatni kezdte a fiút, aki nagy nehezen felismerte a dolog komolyságát, és ő is megragadta az illúzió-öcs nyakát. Addig szorította, míg az el nem ernyedt és rá nem dőlt.
  Ám mielőtt a kobakjuk összekoccant volna, az illúzió szertefoszlott.
-Hmm. Nem rossz!- mondta a kísértet. - De ne feledd: az illúziók sérülékenyebbek az élő teremtményeknél. Amitől azok elpusztulnak, nem biztos, hogy az élő ellenfelekkel szemben eredményes. Nem törvényszerű, hogy ugyanekkora hatással bír az az erőkifejtés, amit felhasználsz.
   Ezután az erőpróba után a kísértet megtanította Nekrot a pusztakezes harc alapjaira. Ezt gyakorolták egészen addig, míg be nem sötétedett. Ekkor a szellem még fényesebben és kísértetiesebben világított, Nekro viszont teljesen elfáradt.
  Egész nap nem evett, nem ivott, felszakadtak a sebei, és szinte összeesve, pillanatok alatt elaludt.
 
   Másnap, mikor felébredt, a szellem ott lebegett mellette. Mikor észrevette, hogy tanítványa felkelt, megszólította:
- Menj, keress valami ételt magadnak tanítványom, mielőtt folytatjuk az oktatásodat. Tegnap megfeledkeztem magamról, és eszembe jutott, miután összeestél, hogy te még halandó vagy, megvannak erődnek a határai.
   Nekro felült, de mire teljesen feltápászkodott, a kísértet eltűnt. A kristály, amiből előhívta, ott volt a földön, ahova előző reggel letette. Elrakta a kristályt az erszényébe, majd elindult a patak irányába, mely közel volt a faluhoz.
  Miközben gyalogolt, elhatározta, hogy többet nem megy vissza oda, hacsak nem Fekete Villámért! Nem hagyhatja ott, hiszen ő is csak egy rab. Ha ő nem engedte volna ki néha, egész elhízott és beleőrült volna a bezártságba. Őt tűrte meg egyetlenként maga mellett. Elgondolkodott, s arra jutott, hogy még azon az éjjelen elmegy a lóért, amint vége az aznapi oktatásnak.
   Mire ezt végiggondolta és kitervelte, megérkezett a patakhoz. Levette átizzadt ruháit, majd beleereszkedett a langyos vízbe. Nyár közepén járt az idő, így az kellemesen frissítette. Fürdőzés után kimosta a ruháit és belopózott a faluba.
  Ezen a napon mindenki a templomba ment. Azt remélték, hogy imáikkal könnyebb, gondtalanabb lesz az életük. Nekrot mindig kizárták, és neki ekkor is dolgoznia kellett. Akkor nem merte megszegni a parancsokat. Bement a mostohai házba és felkereste az éléskamrát. Igyekeznie kellett, mivel a szertartás nem tart tovább 1-2 óránál, és nem tudta, mennyi még az ideje addig.
Telepakolta a bendőjét, amennyire csak bírta, majd összeszedett annyi élelmet, amennyi csak elfért a "kölcsönvett" zsákban. Megindult, s meggondolta korábbi tervét. Inkább elviszi most Villámot. Nem vár éjjelig és inkább kihasználja a kínálkozó alkalmat. Bement az istállóba a nagy zsákkal és meglátta, hogy Fekete Villám nincs ott! Jobban körülnézett de nem talált ott egyetlen lovat sem, pedig mostoháinak számos jószága volt.
   Gondolkozását és idegeskedését harang-kondulás szakította félbe. Összerezzent, de gyorsan összeszedte az erejét és felkapta a hátára a zsákot, majd futásnak eredt. Szerencsére nem vette észre senki sem, hogy épp elhagyja zsákmányával a falut, mert akkor nyilvánvalóan elkapták és megkínozták volna. Ám - meg kell tudnia, mi történt Fekete Villámmal! Elhatározta, hogy éjjel visszamegy és kideríti, hova tűnt az alatt az egy nap alatt, amíg nem volt az ő felügyelete alatt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés