Haiku

- a pillanat költészete -

A régi Japánban gyakori dolog volt, hogy szerzetesek, szamurájok, kereskedők időnként összeültek egy közös versírásra. Ezt a társasági költészetet eleinte pusztán időtöltésként művelték, de idővel a lélek nemesítésének útjává (dó) fejlődött, akárcsak az íjászat, a kertrendezés, a kardvívás, vagy a kalligráfia.

 "Fordulj a fenyőhöz, ha többet akarsz tudni a fenyőről, és menj a bambuszhoz, ha a bambuszról akarsz tanulni. eközben el kell hagynod önző magadba feledkezésedet, különben csak ráerőszakolod magad a vers tárgyára, és nem tanulsz tőle.
A vers akkor születik magától, ha te és a tárgy eggyé váltok, és ha elég mélyen belemerülsz a tárgyba ahhoz, hogy megláss benne egyfajta rejtett derengést.
Akármennyire ékesszóló legyen is a versed, ha az érzés, amelyből fakad, nem természetes - vagyis te és a tárgy különállóak vagytok - akkor költészeted nem valódi, csupán sajátos utánzat.
Ne a mesterek lábnyomát kövessétek, hanem azt amit ők is kutattak!"

(Macuo Basó - a haiku nagymestere)

A haiku több mint versforma: önálló műfaj. Szülőhazájában csak azokat az 5-7-5-ös sorképletű verseket nevezik így, amelyek a természet ábrázolásán keresztül mély filozófiai, lélektani tartalmat sugallnak. A tréfás, alkalmi bökverseket (szenrjú), vagy az élet utolsó pillanatában írt búcsúverseket (dzsiszei), bár a versformájuk azonos, mégsem nevezik haikunak.
A műfaj máig legnagyobbnak tartott mestere Macuo Basó (1644-1694). Nem ő találta fel a haikut, de ő emelte az önművelés útjává (dó) az eredetileg pusztán időtöltésként művelt versfaragást.
Út lehet minden olyan tevékenység, amelynek gyakorlása csiszolja a személyiséget, tisztítja az elmét és az érzelmeket. Az útként művelt versírás előfeltétele nem a zsenialitás, hanem a gyakorlás, amelynek során a hadzsin ('a haiku művelője') akkor képes egyre jobb verseket írni, ha nemcsak a haikut, de saját személyiségét is faragja, alakítja, ennek révén pedig egyre közelebb jut a bölcsességhez.
Basó például negyvenéves koráig állítólag nem volt több egy rutinos költőnél. Érett haikuköltészete az után bontakozott ki, hogy az 1682-es edói tűzvészben elveszítette minden földi vagyonát, és élete végéig tartó vándorútra kelt. Ő volt az első hadzsin, aki életformává tette a versírást, illetve a versíráson keresztül talált magára.
A haiku művelője gyakorolja a kitartó, éber figyelmet (zansin), hogy rátalálhasson a haikupillanatra: arra a látványra, amelyet érdemes 17 szótagos versbe foglalni. A témakiválasztás után (a klasszikus haikuk esetében ez többnyire természeti látvány vagy jelenség) pedig gyakorolja az elmélyülést, vagyis a lényeg megragadásának képességét. Ha közvetlen kapcsolatba lépett a látvány lényegével, akkor képes a személyes élményt átadható tapasztalattá alakítani; olyan verssé, amely még évszázadok múlva is friss és életerős lesz:

Meghajoltatok
az első hó súlyára,
nárciszlevelek.

(Macuo Basó)

Ez a belső folyamat - ami tulajdonképpen egy szellemi gyakorlat - teszi a haikuírást valódi kihívássá, a személyiségfejlesztés eszközévé. A haiku megalkotásához szükséges belső munkát megtapasztalva válik világossá, hogy miért mondta Basó egyik tanítványának a következőket: 

"Aki egész életében ír három-négy-öt valódi verset, az már haikuköltő. Aki pedig eljut tízig, mester." 

De mitől valódi egy haiku? Basó szerint attól, hogy visszhangot kelt az olvasóban: továbbrezeg benne, amikor "kicsomagolja" a pillanatba sűrített látványt. A legjobb haikuk átlépik az időt, és akár többszáz év és több földrésznyi távolság ellenére is beszédesek: 

Fenséges a csend!
Sziklákat átitató
tücsökcirpelés.

(Macuo Basó)

A haiku költői erejének másik forrása a személytelenség. A közvetlen tanítás és az "én kiírása" távol áll a klasszikus haikuköltészet eszményétől. Az igazán sikerült darabokban a szerző "névtelen", háttérben marad, személyisége pedig áttetszővé válik, szinte csak csatornaként szolgál ahhoz, hogy papírra kerüljön a vers, amelyet valójában a Természet írt.
Basó két dolgot hangsúlyoz a mesteri szint eléréséhez: a költőnek egyrészt hűségesnek kell lennie a Szépséghez (fuga no makoto), vagyis témában és stílusban méltónak kell lennie a haiku műfajához. Másrészt pedig arra kell törekednie, hogy a mulandó, konkrét témán keresztül (rjúkó) felvillantsa, sugallja a múlhatatlant azt a rejtélyes középpontot, amely a változó felszín mögött van (fueki). Ennek egyik legszebb példája az az ismert japán haiku, amely egy templom bronzharangjának és a rajta szendergő lepkének az ellentétét emeli ki.
A klasszikus haiku a zen-buddhizmus esztétikai alapelvei szerint épül fel. Ezek közül az egyik legfontosabb a szono mama ('éppen ilyen') elve: a tárgy megragadása, pontosabban "felmutatása" a maga valóságában, szépítés, díszítgetés nélkül: 

Vihar közelít.
Már a csigaházon is
átfütyül a szél.

(Macuo Basó)

A következő elv a "nagy" megragadása a "kicsin" keresztül. Ha pl. a téli hidegek kegyetlenségéről szól a haiku, akkor elég felmutatni egy verebet, amely nem tud inni a befagyott tócsából. Ez a japán verselés és tusfestészet technikájára egyaránt jellemző johaku, az 'üresen hagyott tér' elve. Részletezésre, kommentárra nincs elegendő hely 17 szótagban. A tömör utalás, a sűrítés és a kihagyás, a sejtetés sokkal inkább megfelel a haiku természetének: 

Itt van hát az ősz…
Nem jut már egy tányérnyi
rizskására sem.

(Macuo Basó)

Éppen terjedelembeli korlátok miatt számos dolog kimondatlanul marad, a haikuban sok részlet a hiányával van jelen. Ezért is tartják pontszerű versnek, amelynek ereje centripetális, vagyis magához vonz az olvasó képzeletéből minden le nem írt, ki nem mondott részletet - ahogyan sokszor a tusfestmények is épp a fehéren hagyott felületekkel mondják a legtöbbet.
Az évszázadok során kialakult négy közelítésmód, ill. lelkiállapot, amellyel a hadzsin megragadhatja a látvány lényegét. A szabi-típusú haikuk a dolgok magára hagyatottságát, egyedülvalóságát emelik ki. Jellemző példája ennek a típusnak Basó verse: 

Varjú vert tanyát
elkorhadt, aszott ágon
őszi éjszakán.

A vabi-típusba tartozók mindig valami köznapi dolgon keresztül ismerik fel az egyetemest, a törvényszerűt, például egy fatörzs függőlegességében a kitartást és szilárdságot, vagy egy virágszirom fehérségében a tisztaságot: 

Fehér krizantém.
Bimbódhoz a legkisebb
porszem sem érhet.

(Macuo Basó)

Az avare-típusba tartozó haikuk a lények és dolgok szükségszerű elmúlásáról, ill. az elmúlás nemes elfogadásáról szólnak; a klasszikus japán haikuk esetében többnyire a szirom- és levélhullásról:  

Kámforfa-harmat
könnycseppenként hullik a
bíborszegfűkre.

(Macuo Basó)

A legritkább típus a júgen, ezek a versek a természet szó szerint káprázatos pillanatait örökítik meg, például egy hulló sziromnak látszó lepkét: 

Lehullott szirom
repül vissza az ágra?
Csak egy lepke volt.

(Macuo Basó)

Természetesen minden esztétikai alapelvnél fontosabb a haiku megéltsége és hitelessége, a téma megragadásáért kifejtett szellemi erőfeszítés. Erre utal Basó legkedvesebb mondása is, amelyet tanítványaira hagyott:

"Ne a mesterek lábnyomát kövessétek, hanem azt, amit ők is kutattak!"  

Benits Péter

Benits Péter fent idézett tanulmánya az Új Akropolisz Kulturális Egyesület Szélbe kitett lámpás c. haikukötetének utószavaként látott napvilágot.