|
II. kötet/ 14. fejezet - Befagyasztott Idő I. - Lépésről-lépésre közelebb
Katren 2011.12.26. 18:43
II. kötet/ 14. fejezet: Befagyasztott Idő I. - Lépésről-lépésre közelebb
Halk kopogás rázta fel felületes álmából. Először zavarodottan kémlelt körbe a szobában, azt hitte, csak képzelődött. A figyelmeztető hang azonban újra megismétlődött; nem tévedett. Elgémberedett tagokkal nyújtózott ki, és megkönnyebbülten szusszant egyet. - Touro megérkezett - gondolta elégedetten. - Végre vége lesz a borzalmas kálváriának, itt van a segítség. - Nincsen többé egyedül, nem kell félnie az árnyékokban megbúvó arctalan ellenségtől. Most érezte csak igazán, hogy mennyire szüksége volt valakire, aki támogatta. Segítség nélkül talán nem is lenne képes végigcsinálni ezt az egészet. Macskaléptekkel osont az ajtóhoz, nehogy felébressze a férfit. A biztonság kedvéért úgy döntött, hogy megkérdezi ki áll az ajtóban. - Bár minek? Csak ő tudhatja, hogy mi a helyzet idebent. - Idegesen megköszörülte a torkát, és szorosan a falhoz tapadva megszólította a kint várakozót.
- Ki az? - kérdezte határozottan. Örült neki, hogy nem remegett meg a hangja.
- Arbitro - válaszolta vissza a hang. Szoborrá dermedt a döbbenettől. - Ki?! - Keze már a kilincsen volt, de helyette inkább a reteszek felé vette irányát. A lehető legnagyobb csendben húzta el az egyik kisebb zárat abban reménykedve, hogy minél kevesebb zajt csap motoszkálásával. Sejtése beigazolódott. A zár fémlapja könnyedén siklott az olajozott sínen, elzárta előle a kint levőt. Megkönnyebbülten kifújta a levegőt, és lassan mind a három reteszt rögzítette. Lehet, hogy ezzel most börtönként magukra zárta a szoba ajtaját, nem hagyva semmilyen kijutási lehetőséget. - De akkor sem kockáztathatom meg, hogy Arbitro meglássa Shikit.
Amint a zárak a helyükön voltak, szédülve támaszkodott a falnak. - Mégis mi a fene történik itt? - Tette fel magának újra és újra a kérdést, de egyszerűen nem talált logikus magyarázatot arra, hogy mit keres a folyosón Arbitro. - Hogy lehet az, hogy ő van itt? Talán Touro előreküldte maga helyett? - De a koldus nem bízott benne. Őt kereste, mert attól tartott, hogy a szőke áruló. A halálfélelem teljesen megfagyasztotta a tagjait, ő pedig egyhelyben remegett alig bírva leküzdeni a benne feltörekvő hányingert.
- Tessék? - kérdezte újra, de az ajtó másik oldalán álló mérgesen felmorrant.
- Ne szórakozz már Aya! Nyisd ki ezt a kibaszott ajtót! - követelte dühösen. Ki kellett nyitnia az ajtót, nem volt más választása. Elhúzta a biztonsági reteszeket, de a rövid láncocskát fent hagyta. A résnyire kinyitott ajtó mögül kukucskált ki az értetlenül rápillantó férfira.
- Nem nyitod ki jobban? - vakkantotta ellenségesen, de Aya véve egy mély lélegzetet, elszántan felpillantott rá.
- Gyorsan mondd, mit akarsz! - hadarta abban reménykedve, hogy a gyorsaság jelen pillanatban nem a gyengeségét, hanem a határozottságát és magabiztosságát fogja kihangsúlyozni. Hallotta a férfi torkából feltörő elégedetlen sóhajt, de a szőkeség nem válaszolt. Idegesen hátrafordult.
- Jó! - csattant fel mérgesen, majd ismét Ayára fordította a figyelmét. - Baj van - ráncolta össze a szemöldökeit a férfi. - Touro úgy látszik... - köszörülte meg torkát idegesen.
- Nem! - vágott közbe Aya. Nem akarta hallani a folytatást. Már a hangsúlyából érzékelte, hogy mit akar nekik mondani. - Ő elindult, hogy megkeressen téged - hebegte erőtlenül. - Lehetetlen, hogy meghalt. Nem! Ő volt az egyetlen, akiben bíztam. Ő volt az egyetlen reményünk, nélküle én képtelen vagyok itt kihúzni! - Szemébe egyre több könnycsepp gyűlt, de pillantását gyorsan lesütötte, és elpislogta gyülekező fájdalomtöredékeit. Csak reménykedni tudott abban, hogy Arbitro a gyászának tudja be az elcsípett könnytüskéket.
- Tudom - vágott közbe a férfi türelmetlenül. - De megtörtént, és hiába sírsz, nem fog visszajönni - folytatta kíméletlenül. - Mindenesetre beszélhetnék Shikivel? - kérdezte halkan.
- Nem - utasította vissza azonnal.
- Nincs olyan állapotban? - faggatózott tovább, de Aya bizalmatlanul összeszűkített szemét látva gúnyosan felnevetett. - Sajnos, nincs más választásod, mint megbízni bennem, akármennyire is húzod a kis orrocskádat. Olyan hülye kis illúziókba pedig ne is ringasd magad, hogy innen élve kijutsz, mert én tenni fogok róla, hogy megnyiffanj - villantotta rá csábos vigyorát.
- Akarsz még valamit? - sziszegte mérgesen, haragjával palástolva borzalmas félelmét.
- Nos, nem - csettintett nyelvével. Elégedetten szimatolt a levegőbe, élvezve diadala illatát. - Shiki... mondjuk azt, feltehetően pihen - nyújtotta el elégedett macskaként a szavakat. Még mindig hihetetlennek találta, hogy a férfi ennyire ócska kis kegyetlenkedések miatt érzi jól magát. - Majd visszajövök, amint olyan állapotban lesz.
- Tőlem - csapta rá az ajtót, és idegesen elhátrált. Legszívesebben elbarikádozta volna magát a férfi elől, de nem volt más választása. Bíznia kellett benne annyira, hogy nem akarhatja a vezetője halálát. - Vagy mégis? - Megtörten visszapillantott az ágyon fekvőre, és remegve hozzábotladozott. Ujjai automatikusan siklottak a nedves fürtök közé, és mellé kucorodva könnyes szemmel nézett fel a békésen alvóra. - Most meg mi a fenét csináljak? - suttogta reszketve. - Úgy félek - vallotta be halkan, és boldogsággal töltötte el a tudat, hogy a férfi nem hallja. Jó volt közel bújni ahhoz az ernyedt húscsomóhoz, ami az ágyon feküdt tehetetlenül. A biztonság talmi illúziójába ringatta, ő pedig foggal-körömmel kapaszkodott ebbe a hazugságba csak azért, hogy összeszedhesse gondolatait. Hiába volt öntudatlan, úgy tűnt, ébren van, és figyel. Talán jobban örült volna annak, ha ez igaz lett volna. Még ő is jobb társaság lett volna, mint a nagy büdös semmi.
Halkan zokogott. Megsiratta Tourot, és a saját magát is. Hosszú pillanatok teltek el, mire sikerült megnyugodnia. Könnyei elapadtak, nyomukat már csak az átnedvesedett párna őrizte. Lehet, hogy Arbitro halálosan megfenyegette, de tudta, hogy mindaddig nem fog cselekedni, amíg Shiki mellette van.
A kapitány pedig át akarja őt adni az apjának, némi engedményért cserébe; csak reménykedni tudott abban, hogy Shiki be is fogja tartani az ígéretét. Egy valamit azonban ügyesen titokban kellett tartania. - Shiki állapotát. Nem engedhetem be ide Arbitrót. Ha meglátja, ki tudja, mit fog tenni? Ezért, ha azt akarom, hogy ő ne jöjjön be, nekem kell lemennem hozzá. - Az arcára tapadt könnycsíkokat letörölte, és felpillantott az órára. Volt még nem egészen két órája a következő adagig. Addig beszélhetett a férfival. Őrültség volt? Életveszélyes húzás? Nem kevésbé az, mint itt rostokolni, és várni, hogy a szőke magától jöjjön rá a dolgokra. Bizonytalan léptekkel imbolygott el az ajtóig, és amint kinyitotta, egy kopogásra emelt kézzel találta magát szemben. Alig fogta fel, hogy mit lát. Teste megdermedt a rátörő pániktól. - Egy idegen! Egy ismeretlen!
- Maga meg ki? - szűkítette össze szemét, és már lépett volna hátra, hogy rácsapja az ajtót. A férfi ökle egy erős csapással állította meg a felé lendülő ajtót.
- Motomi vagyok - mutatkozott be udvariasan, nem foglalkozva a lány rémülten megrebbenő tekintetével. - Shikivel kellene beszélnem - kezdte taglalni mondandóját fensőbbséges modorában, de amint bepillantott a nő mögé, kővé dermedt. - Shiki? - nyögte értetlenül, Aya pedig megadóan lehunyta a szemét. Hát ez jutott neki. Ennyit ért az erőfeszítése, két napos tortúrája. Touro meghalt, a kapitány pedig lelepleződött az ő gyengeségének köszönhetően.
- Mit akarsz itt Motomi? - Úgy egyenesedett ki a szigorú hangra, mintha korbáccsal vágtak volna végig a hátán. Nem mert megfordulni, és felnézni a mögötte beszélő alakra. Egyszerűen nem hitte el, hogy tényleg hallja ugyanazt a hangot. Nem a száraz, gyenge suttogást, hanem az erőteljesen zengő és parancsoló tónust.
A régi Shiki ott állt mögötte, úgy magasodva fölé, mint egy fekete kőszikla. Motomi sápadtan hátrébb lépett, és hanyagul nekivetette vállát az ajtófélfának. Próbálta megjátszani, hogy nem lepi meg a férfi felbukkanása, de a gúnyos mosoly most sokkal művibbnek és kényszeredettebbnek tűnt.
- Csak nem zavarok? - mérte végig kajánul őket, mire Aya szeme, ha lehetett még jobban kitágult. A férfi karcosan felnevetett, és pillantását újra a feje fölé emelte.
- Két nap múlva zavarhatsz - jelentette ki Shiki színtelenül.
- Úgy gondolod, most behozod a több éves lemaradást? - cukkolta cinikusan, de azonnal elhallgatott, ahogy egy hosszú penge szegeződött közvetlenül arca mellett a tokba. Aya lélegzetvisszafojtva figyelte, hogy mi fog történni. Olyan gyorsan történtek az események, hogy alig észlelt azokból bármit is. Nem látta élesen a képkockákat, csak elmosódott foltokat, szikrákat, amelyek végigtáncoltak idegrendszere pattanásig feszített kötelén. Ha eddig félt, akkor mostantól halálosan rettegett.
Pár reszkető másodpercig mind a két fél kivárt. Lélegzete forró páraként kavargott előtte, igyekezett csak a légzésre koncentrálni. - Szépen beszív, puhán kifúj. Nyugi Aya! Megy ez... - Rettegett attól, hogy bármelyik férfi támadásnak veszi rémült pihegését. Lehet, hogy még le is döfik. Ajkát megnedvesítve lehunyta pilláit. - Egy pislogásnyi idő lehetett talán vagy még annyi sem? - töprengett el a szeme sarkában megvillanó fémes cikázást, és a bőre mentén elsuhanó hideg fuvallatot észlelve. - Mint egy tollpihe cirógatása a villámoktól háborgó ég tetején. Mennyi időbe telne bármelyiküknek is, hogy megöljön? - Elgyötörten felnyögött, amikor felfogta, hogy a borotvaéles penge az ő feje mellett vágódott a fába. - Mi? Hogy? - Hevesen dobogó szívvel, teljesen sokkos állapotban lépett egyet bizonytalanul hátra, és nekiütközött a kemény mellkasnak. - Hogyan lehet ennyire erős?! - Csapdába esett a penge, Motomi és Shiki között. Kocsonyaként remegve koncentrált arra, hogy legalább a lábai ne csússzanak össze a rajta elhatalmasodó erőtlenségtől. Menedék kellett, egy támasz, ami megtartotta, és nem engedte elszakadni a valóságtól.
- Nem ájulhatok el! - Szíve óriásit dobbant, a roppant erőfeszítés már kezdte felszámolni az eddig ritmusosan kalapáló billentyűzetet. - Nem! - Könnyű lett volna hisztériásan sikoltozni, de amikor kinyitotta a száját, nem csúsztak ki rajta hangok. Elakadtak valahol a torkában, és meghaltak tartalmukkal együtt.
Kezei a mögötte magasodó testben kerestek, és találtak kapaszkodót. Nem tudta, hogy mi lehetett a férfin, de belecsimpaszkodott annak anyagába, és remegve simult még szorosabban hozzá. Félelemtől elhomályosult pillantását a vele szemben álló döbbent arcra emelte. A férfi egyáltalán nem volt neki bizalomgerjesztő. Sőt. Sokkal inkább rettegett tőle, mint Arbitrótól. Ezelőtt még sohasem találkozott vele, nem is látta. - Egy őr lehet? - villant át rajta, de azután ellökte magától ostoba gondolatait. Mit számított ki volt ő? Veszélyesebbnek és kíméletlenebbnek tűnt, mint eddig bárki, akivel találkozott. - Shikit nem számítva. - Lopva rápillantott az arca mellett kinyújtott karra, ami a hosszú katanát tartotta. Meg sem remegett, magabiztosnak tűnt. - Pedig nem az. - Az izomzat kidagadt az erőfeszítéstől a finom bőrszövet alatt. Csak ő állt annyira közel hozzá, hogy láthassa; csak ő tudhatta, hogy valójában milyen vékony szálon függött a sorsuk. Azon, hogy a kapitány mennyire meggyőzően játszotta a szerepét félhalottként. Aya imákat mormolt magában, hogy ez az alak menjen onnan a fenébe, és hagyja őket békén. - Ki tudja, Shiki meddig bírja még? - Szívta be mélyen a levegőt, és félelemtől izzó pillantását a jövevény mögött magasodó falra emelte. - Nem nézhetek rá! Nem!
- Ch! - csettintett gúnyosan Motomi, és hátat fordítva nekik elindult lefelé. - Legyen. Te vagy a főnök - vetette vissza a szavakat válla fölött, de addigra már Aya a földön találta magát, az ajtó pedig döndülve bevágódott. Szerencsére a kard csilingelésének hangját elnyelte a hatalmas csapódás. Shiki azonnal térdre rogyott, és hangosan zihálva kortyolta a levegőt.
- Mit művelt?! - nyögte félig sírva Aya, és négykézláb a férfihoz kúszott. Nem is érezte az oldalába nyilalló fájdalmat, és az alkarjába hasító égető érzést. - Te szentséges ég! - lihegte reszketve, és tétován kinyújtotta kezét, hogy megérintse az izzadt tincseket. - Teljesen megőrült? - suttogta haragosan, és finoman átfuttatta karjait a széles vállakon. Félt tőle, először nem is akart hozzáérni, de látta, hogy egyedül képtelen megmozdulni. Óvatosan segített neki megemelkedni, talpra kecmeregni. Lassan, fokról-fokra haladtak. Úgy kellett tartania, hogy nem okoz fájdalmat a férfinak. Melyik mozdulata volt az, amelyikkel bántotta? Fogalma sem volt róla. Sokkal inkább ölelte, mint támasztotta, hogy legalább érezze, nincsen egyedül.
- Gyerünk, menni fog! - susogta megtörten. Arca halottsápadt volt, és kövér izzadtságcseppek peregtek végig bőrén. Egészen eddig úgy viselkedett, mintha meg sem sebesült volna, most pedig teljesen megadta magát az őt beborító kínnak. Szemmel látható volt a szenvedése, ő pedig egyszerűen nem tudott csak úgy elsétálni valakinek a fájdalma mellett. - Valószínűleg minden erejét összeszedte, hogy ne lepleződjünk le. - Részegekként tántorogtak el az ágyig, minden egyes lépés után kibillenve törékeny egyensúlyukból. Gyengéden visszafektette őt a matracra, és a még reszkető testet betakarva adott egy kevéske fájdalomcsillapítót. - Vegye be! - nyomta be ajkain át a pirulát, Shiki pedig lenyelte a kapszulát.
Letérdelt az ágy mellé, és fejét karjaira hajtva zokogott fel. Idegei felmondták a szolgálatot, a kibírhatatlan magány ismét rátelepedett.
„Egyedül csak Touro tudhat az állapotáról."
- Hogyan? Ezt képtelen vagyok megoldani.
***
Álom nélküli ájulás, örvénylő kerengés, parttalan révület. Ki tudja, meddig pihent ebben az állapotában? Mi történt körülötte? Olykor felriadt, lecserélte a kötéseket, beadta a gyógyszereket, és beállította az órát. Rakott a tűzre, és felcsempészte a levest. Kihűl már, de legalább valamilyen élelmet juttatott a férfi szervezetébe. A Nap nem kelt fel, csak az ég elsötétedett hálójából következtetett arra, hogy éjszaka lehet. Amikor szürkült, feltehetően megérkezett a hajnal. Ha jégfehér volt a kupolán túl elterülő világ, nappal.
Rettegett, amikor első nap a szobájába surrant, hogy áthozza néhány holmiját. Nem merte a férfit sokáig magára hagyni. Folyamatosan azt képzelte, hogy az ismeretlen ugrik rá az árnyékból, és kíméletlen mosolyával kivallatja, hogy a saját malmára hajthassa a vizet. Inkább Shikinél fürdött, és mosott fogat. Néhány váltás ruhát is bedobott a nagy fotelra.
Letelt az ominózus negyedik nap is. A kapitány minden egyes órával erősebbnek és élettel telibbnek tűnt. Rengeteget aludt, csak akkor tért magához, amikor bevette a gyógyszereit. Végre ő is alhatott. Több idő állt a rendelkezésére, de egyszerűen képtelen volt pihenni.
Nem ment.
Folyamatosan attól félt, hogy bejutnak az ajtón át, vagy esetleg valakinek az arca mered vissza rá a felette feszülő festői üvegablakról. A saját félelmei lassan az őrületbe kergették, és kifárasztották. Egy idő után már elképzelni sem tudta a rémképeket, a látomások életre kelve, önkényesen peregtek szeme előtt. Fantáziájának áradását nem tudta megállítani. Füle csengett, torka égett. Hiába evett, és készített ételt a férfinak is, már a tápanyagok sem adtak neki energiát. Valahol a nagy hadakozásban feladta a harcot. A kimerültség győzedelmeskedett, ő pedig térdre kényszerülve várta az utolsó tőrdöfést.
Meg fog őrülni. Vagy már meg is történt?
Az idő semmissé változott, többé nem volt értelme és mércéje. Ha nem jegyezte volna fel pontosan a már nyolc órás dózisokat, akkor azt hihetné, már egy hete ebben a szobában rostokol. Csak ül, és a lángokba meredve dermedten kuporog a fotelban, mint egy macska. Hallotta, hogy kopognak, de Shiki nem nyitott ajtót a kopogtatóknak. Mély álomba szenderülve pihegett, mintha a világon ez lenne a lehető legtermészetesebb dolog. Aludni, mély téli álmot álmodni.
Feltehetően az őrületének köszönhette, hogy volt bátorsága lemenni ebédért és vacsoráért. Pontosan úgy mozgott a Múzeumban, mint egy szellem. Eggyé vált a poros bútordarabokkal, szobrokkal vagy értéktárgyakkal. Nem volt már mitől félnie. Ha akarják, elmozdíthatják a megszokott helyéről, összetörhetik, akár a műremekeket. Olyan mindegy volt.
Az üresség és a magány mozdulatlanná dermesztette. Nem haladt sem előre, sem hátra. Nem érzett sem jót vagy rosszat. Csend honolt a szobában, a konyhában. Kívül és belül, mindenütt.
Sokszor szerette volna, hogy a férfi magához térjen, és szóljon hozzá. Kérjen valamit. Akkor legalább hasznát láthatná a létezésének. Még Tourot sem volt ideje meggyászolni, azt sem tudta eltemették-e egyáltalán?
Nem tudott semmit. Talán, már nem is akart.
A napok csak peregtek unott monotóniájukban, míg végül kényelmesen nyújtózó hetekké és álmosan vánszorgó hónapokká nőtték ki magukat. Neki maradt a fotel és a puha takaró.
***
Nem lázongott senki, az ajtón többé nem kopogtak. Nyugodtan kísérthetett szellemként a Múzeumban, senki sem szólt hozzá. Még Arbitróval sem találkozott. Elment, vagy csak bezárkózott a szobájába? Nem tudta, és most nem is érdekelte. Békén hagyták.
A naptár egy lassan tovatűnő hónapot mutatott, aminek nyomában csak az üresség és a csend kísértett. A félelmek eltűntek, gondolatai egyre inkább tisztultak. A kamrából felhordott fát éhesen harapták a lángok, narancsos fénybe borítva a sötét hálószobát.
Világosodott.
A jégcsapok egyre sűrűbben csepegtették hideg vízgyöngyeiket; a fagyott pelyhekből és zúzmarákból álló világ olvadni látszott. A tavasz hírnökei még nem jelentek meg a felszínen, de a szívekbe már halvány reménysugár költözött. A borongós, végeérhetetlen tél a végéhez közeledett. Az álmos, kókadt idő tovatűnik majd, a várakozás néma akkordjai végre elhallgatnak.
Por lepte a polcokat, az alig használt íróasztalt. Olykor letörölte róluk, hogy legalább egy kicsit rendezettebb legyen a férfi környezete. Máskor csak nézte az egymásra rakódó rétegeket, és jól megszokott foteljében gubbasztott. Ő is ugyanolyan mozdulatlanul várt, mint a természet. Várta az ébredést, az eszmélést, ami végre magához téríti ebből a monoton semmiből. Néha eltöprengett azon, hogy miért nem zavarja őket senki? Furcsának találta a helyzetet, hiszen Arbitrót ismerve a férfi, addig nem tudott nyugton maradni, amíg ki nem derítette az őt érdeklő dolgokat. Ennek ellenére, nem történt semmi. Senki sem kíváncsiskodott. A Múzeumban honoló némaság több volt, mint nyomasztó. Az élet elillant, a szikkadt műgyűjtemény sokkal inkább tükrözte a fagyott időt, mint a kint ébredező természet.
Csapdába ejtette a Múzeum. Eddig fel sem tűnt neki, hogy mennyire megkopott ennek a helynek az egykori fénye és méltósága. A romlás és foszlás kézjegye megjelent az itt-ott leváló tapétákban, az összekaristolt kövezeten, a pókhálókkal és vastag kosszal lepett bútorok képében, a porlepte könyveken. Hogy nem figyelt fel eddig erre? - Csukott szemmel jártam eddig? - lepődött meg egyik alkalommal, amikor éppen a férfinak készített ebédet. A konyhában apró darabokban, de pergett le a fehér festék. - Mi a fene történik itt? Varázslat? Misztérium? - Baljós gondolatok százai cikáztak fejében, mert nem értette a változás okát. Végül már úgy hitte, a Múzeum állapota Shiki fizikai erőnlétét tükrözi vissza.
Egyre több időt tölthetett egyedül, így bátrabban derítette fel az elhagyatottnak tűnő épület zugait. Végeérhetetlen labirintusokból álló kastély, amelynek minden szintjén egy újabb rejtély tekintett rá. Üres folyosók, néma szobák. Mindenki eltűnt mellőle, az egykori létezésük képzelgéssé avanzsálódott. - Hová tűntek? - vetődött fel benne minden egyes alkalommal a kérdés, amikor a konyhában megtalált egy akkor elmosott tányért, egy fazék gőzölgő levest vagy mártást. De válaszok sohasem érkeztek. Manók, házi koboldok mozogtak a sötétben? Vagy ennyire elkerülte volna az itt lakókat? Ha igen, miért?
A gondolatok egyszer csak szétfutottak a semmiben, és megszűntek létezni. Értelmetlenségnek tartotta a kérdezést, inkább figyelt. Kibámult az ablakon. A hótakaró felett nehéz ködlepel gomolygott. Már erőlködnie sem kellett azon, nehogy újra elkalandozzanak a gondolatai, vagy megbénítsa a saját félelme. Kifelé figyelt, a jól ismert kertnek minden egyes centiméterét tüzetesen átvizsgálva.
A világ, Shiki szobájából nézve fagyos csendbe burkolózott. Egy homályos üvegen át szemlélt illúzióvá változott. Hiába figyelt nagyon erősen, nem volt semmilyen neszezés vagy mozgás. Az életnek parányi szikrája sem villant. Pont úgy aludta álmát a természet, mint a kapitány az ágyában. Mozdulatlanul, dermedten. Az őt takaró lepel alatt mégis látta a légvételeit.
„Egyszer úgyis felszáll a köd. Nem?"
***
Amikor meglátta az első fagyott földdarabot, ujjongva akart kirohanni a levegőre. A néma csendet robbanó hangként töltötte be a halk nyögés. Eddig Shiki soha nem szólt hozzá, ha felébredt. Rá sem nézett. Eleinte reménykedve függesztette arcára a pillantását, hátha esetleg hozzászól, és nem érzi a csend őrjítő nyomását. A kapitány azonban rá sem hederített. Evett, fürdött és aludt. Nem érzékelte az ő jelenlétét. Mintha ott sem lett volna.
Most azonban az eddig tompán csillogó szempár, egyenesen rámeredt. Aya dermedten állt az ablak előtt, és bár a látvány félelmetes volt, mégis boldogsággal töltötte el a tudat, hogy a férfi végre magához tért. Képes volt koncentrálni, nemcsak ténfergett a saját szobájában.
Látta őt.
Hosszú, téli álmot álmodott, megküzdve egy olyan fantommal, amit képzelete vetített elé. A halállal. De Shiki legyőzte a halált, és most ott állt előtte. Néma csendbe burkolózva vizslatták egymás szemét, végül a férfi még egy lépést tett felé.
- Végig itt volt? - kérdezte halkan. Hangja kicsit rekedtes volt még. - Nem is csoda - gondolta Aya. - Nem nagyon beszélt eddig.
- Igen - biccentett színtelenül, és pillantását újra a kint színesedő világra emelte. Már látta a letaposott zöld fűcsomókat, a fák kopott barna ágait. A mindent beborító fehérség visszahúzódott saját birodalmába. - Látja, milyen sokáig aludt? - mutatott ki mosolyogva. - Még a természet is most ébred.
- Hm - lépett mellé a férfi, és egy mély lélegzetet véve pár röpke pillanatig együtt tanulmányozták az elhanyagolt kertet. Végül Shiki hátat fordított neki, és szekrényéhez lépve kikapkodta a ruháit.
Besétált a fürdőbe és egy gyors zuhanyt, fogmosást megejtve leellenőrizte összeforrt sebeit. Már a var is kezdett leválni róla. - Aya kétségkívül kiváló munkát végzett - gondolta elégedetten, és egy kicsit meglepődött azon, hogy a lány egyáltalán vele maradt. - Nem volt más választása - állapította meg ridegen, és magára húzva ruháit, a tükörbe nézett. Arca már nem volt sápadt, haja azonban sokkal hosszabb lett. Visszasétált a szobájába, és a fürdőajtó tokának dőlve hosszú pillanatokig az ablak előtt tébláboló lányt figyelte. Fekete, kötött pulóver, fehér nadrág, szürke zokni. Olyan volt, mint mindig, mégis megváltozott benne valami. Erősebbnek, határozottabbnak tűnt. Aya összerezzent, és Shiki felé fordult. Végigmérte a férfit. A jól ismert fekete bőrnadrág és garbó nézett vele farkasszemet. Hosszú kabátja minden egyes mozdulatára meglebbent, haja a vállát söpörte. A keresztek élesen csilingeltek, miközben leült ágyára, hogy felhúzhassa zokniját és csizmáját.
- Itt volt Motomi. Jól láttam? - kérdezte halkan. Aya az ablaknak támaszkodva pillantott vissza a hidegen csillogó rubint szempárra.
- Még pihennie kellene! - feddte meg szigorúan. Barna szeme ridegen és kritikusan mérte végig a mozdulat közben megmerevedő férfit. Shiki felemelkedett az ágyról, és kezeit lusta mozdulatokkal bújtatta kesztyűibe. A válaszra várt, ahogyan Aya is. A lány sértődötten fordult el az ablak felé, és ajkát mérgesen beharapva kipillantott az ablakon. A táj szépségét a szeme elé bekúszó fekete folt rondította el. Shiki tenyerével megtámaszkodott az ablakon, hogy eltakarja a panorámát. Közvetlenül a nő fülébe susogott vészjósló hangján.
- Nem hinném, hogy jogot formálhatna bármire is velem kapcsolatban - duruzsolta gyilkos éllel.
- De, én pedig pontosan így hiszem - fordult vele szembe, szikrázó pillantását a vörös szempárba fúrva. - Ugye nem gondolta komolyan, hogy hagyom elsétálni az életbiztosításomat? - sziszegte haragosan. Shiki ajkaira egy száraz mosoly kúszott. - Na, lám. Mit tesz pár nap szünet - sóhajtotta némán, és halkan felnevetett.
- Pedig már kezdtem reménykedni abban, hogy esetleg felebaráti szeretetből gondoskodott rólam - pillantott rá játékosan.
- Valami ilyesmi is volt benne - fonta karba kezeit, és zavartan lesütötte szemét. Tessék! Bevallotta neki, hogy aggódott érte. Miért lett ilyen ostoba? És miért mond ki mindent, amit gondol?
- Hm - morogta halkan a férfi, és ujjával finoman megérintette egyik hajtincsét. Végigfuttatta ujján, és arcához emelve kicsit megszagolta. - Nagyon köszönöm a gondoskodását, Aya - suttogta finoman. Próbálta hangnemének keménységét elvenni, de nem járt sikerrel. Kicsit meglepetten pillantott le a piruló lányra. A még nagyobb megdöbbenést saját reakciói okozták.
Valami, menthetetlenül megváltozott közöttük, és fogalma sem volt róla, hogy miért. Abban biztos volt, hogy az ápolásával eltöltött napok okozták a változást. Talán akkor, amikor nem talált más kapaszkodót, mint ezt a nőt. Az egyetlen kapcsot, aki még ehhez a világhoz kötötte. A hangjával, az érintésével. Lázálmai közepette ő volt a valóság, aki jelenlétével igazolta, hogy nem bomlott meg az elméje. Hangja simogatta, bátorította, nem hagyta magára. Lehet, hogy érdekből tette, lehet, hogy semmilyen más érzelem nem kötötte hozzá, csak a félelem és a gyűlölet; de amikor a sötétség a legnagyobb volt, ő mellette maradt, és ápolta. Az egyetlen kéz, ami felé nyúlt, amikor szüksége volt valakire. Milyen ironikus a sors, hogy pont őt tette mellé a bajban.
A barna szempár meglepetten fordult felé, végül Aya egy halvány mosolyt préselt ajkaira.
- Örülök neki, hogy jól van. - Mind a ketten meglepődtek, hogy a mondat őszintén hagyta el a lány száját. - De - kezdte letörten, és visszasétált foteljához -, nem tudom, hogy mennyiben szolgálhatok jó hírekkel - rúgta le cipőit, és lábait felhúzva maga elé átölelte térdeit.
- Csak mondja - bátorította a tűzbe révedő lányt.
- Touro, már nem él. Arbitro viszont fogalmam sincs, merre járhat. Az egész Múzeum kihalt, vagy nem is tudom. Fura - sóhajtotta lemondóan.
- Értem - válaszolta röviden a férfi, és megtámaszkodott az ablaknál. - Most elmegyek, körbenézek a városban - közölte higgadtan.
- De, a sebe... Mi lesz, ha valami történik? Nem kellene még pihennie? - kérdezte idegesen, mire Shiki szárazon elmosolyodott. Aya egy pillanatra összerezzent, amikor ráébredt, mit tett. Nemcsak ellentmondott neki, hanem félbe is szakította a mondandóját. - Végzetes hibát követtem volna el? - húzta magát még jobban össze, ujjai elfehéredve markolták pulóverének kötött anyagát. Shiki figyelmét nem kerülte el a reakció, de csak lemondóan megrázta a fejét. Szó nélkül hagyta a látottakat. Talán jobb is, ha ennyire fél tőle. Akkor könnyebben engedelmeskedik a szavainak. Touro halott, feltehetően Nano egyik embere végzett vele. Motomi, a Hármak egyik tagja a házában vendégeskedik. Minél hamarabb ki akarta deríteni, milyen okokból is vetette a sors ide?
- Le kell ellenőriznem, hogy mely vonalak biztonságosak, milyen készülékek használhatóak. Arbitro feltehetően még a Múzeumban van. Motomi az előző kis kalandunk miatt, inkább megbújt valahol. - Kegyetlen mosoly játszadozott ajkain, szemét elégedetten hunyta le. A sűrű fekete szempillák felnyíltak, felfedve a mögöttük immár ridegen és komolyan csillogó szempárt. - Itt marad addig, amíg nem jövök vissza! - utasította hidegen.
- Rendben - süppedt bele a lány a takarók rengetegébe, és pillantását a kinti tájra szegezte.
- Pihenjen! - utasította ridegen, és az ajtó felé indult. - Nemsokára visszaköltözhet a szobájába - recsegte szárazon, de nem kapott semmilyen reakciót bejelentésére. Egy pillanatig habozott, mielőtt lenyomta a kilincset, de azután kisétált az ajtón. - Zárjon be utánam!
***
A Múzeumban mozdulatlanul álldogáló szobrok pillantása megelevenedett, úgy néztek csodálkozva a közöttük ellépkedő férfira. Sötét, magas alakja pontosan olyan komor árnyék volt, mint az ő sziluettjük. Shiki türelmetlenül lépett be fogadótermébe. Megnyomta az Arbitro szobáját jelző gombot, lehívatta a minden lében kanál szöszit. A megfagyott idő kiolvadni látszott, az események újra mozgásba lendültek. Minden kirakó csak az ő megjelenésére várt, és ezzel tisztában volt. Nano, még nem tudott arról, hogy életben van. - Feltehetően - lépkedett határozottan az ablakokhoz, és a nehéz bársonyfüggönyöket egy rántással széthúzta. Beengedte a játékos arany fényeket. Megállt az asztala mögött magasodó ablak előtt, és kardját sétapálcának használva rátámaszkodott.
A néhány bátortalan kopogás, és a hangjára belépő bizonytalan léptek arról árulkodtak, hogy Arbitro fél. Kifejezéstelen arccal meredt ki az ablakon, hallgatva a lábak kopogását a fényes kövezeten. Ketten voltak.
- Shiki? - hallotta maga mögül Arbitro remegő hangját. A kapitány feléjük fordult. A félelem egyértelmű jelei rajzolódtak ki a jóképű arcon, míg Motomi hanyagul nekivetette hátát az ajtónak. Szájában egy szál cigaretta füstölgött.
- Shiki - biccentett felé komoran, kíváncsian függesztve rá sötét tekintetét. - Nem nagyon tudtunk veled beszélgetni - folytatta nyugodtan, miközben ujjai közé csippentette bagóját, és kivette a szájából. Lustán felsóhajtott, és egyik talpát kényelmesen feltámasztotta a falra. Arbitro megrettenve perdült felé, és riadt halként tátogott.
- Mik a hírek? - kérdezte, tudomást sem véve a férfi előző megjegyzéséről. - Motomi. Igen, ez itt a Hármak egyik tagja. De, akkor hol van Gwen és Ema?
- Tourot Ema likvidálta, mi pedig Gwent - szívott még egy slukkot Motomi, és a füstöt kifújva szemét összeszűkítette. Nem tetszett neki Shiki arrogáns, hideg hangja. Úgy beszélt vele, mintha valami beosztottja lenne.
- Értem - bólintott, és kardjának markolata a tenyerébe simult.
- Ema eltűnt - vette át a szót alázatosan Arbitro, és megrovóan nézett a felügyelőre. - Egyelőre nem bukkantunk a nyomára, feltehetően Nano mellett van.
- Nano? - kérdezte hűvösen. Egyáltalán nem emlékezett arra, hogy ennek a nyomorultnak beszélt volna róla.
- Touro beszélt róla - lépett egy lépést hátra Arbitro, érezve a Shikiből áradó fenyegetés növekedését. Tudta, hogy a kapitány utálja, ha olyan információk jutnak el embereihez, amit nem akar velük megosztani. - De ez esetben Shikinek bíznia kellett a túlélő ösztönömben.
- Neki köszönheted faszikám, hogy még egyben vagy - vágott közbe Motomi, Arbitro pedig egy halk sikollyal perdült felé.
- Kussolj már be! - suttogta fojtottan, és ujjai remegve csúsztak tőrére. Kit fog Shiki ezért megölni? - Melyikünket? - De legnagyobb meglepetésére a kapitány nem mozdult. Megkönnyebbülten szívta be, majd fújta ki a levegőt. Megúszták. Motomi ajkára egy gúnyos mosoly kúszott.
A másodperc töredékébe sem került, hogy a cigaretta kettéhasítva pottyanjon a földre, és a fekete kesztyűbe bújtatott acélos ujjak Motomi torkára fonódjanak. Shiki könnyedén emelte meg a nehéz testet, szeme egy pillanatra sem rebbent meg.
Arbitro zihálása és Motomi egyre sípolóbb légzése töltötte be a fagyott csendet, a félelemtől dermedt némaságot.
- Hogy is mondtad? - kérdezte Shiki játékosan. A felügyelő dühtől prüszkölve nézett le a hozzá képest nyurga alakra. - Hogy a fenébe tudott így felemelni ez a szemét? - Azt tudta, hogy gyors, de hogy ennyire erős is? - Minek jártatom a pofámat? - ostorozta magát, és Shikire nézett.
- Arbitro mindent megtett, hogy életben maradj - nyögte végül, mire Shiki fogása egy másodpercre engedett. Ernyedt babaként zuhant a földre, és köhögve tápászkodott fel.
- Az előbb rosszul értettem - jelentette ki szárazon, és kardjához visszasétálva megtámaszkodott az asztalnál. - A Múzeum biztonságos? - siklott el az előző incidens felett.
- Igen - nyökögte Arbitro.
- Milyen vonalak élnek?
- Az összeset átállítottuk, miután Touro meghalt. Ha Ema kezébe jutott a készülék, le tudott volna nyomozni minket. - Szóval erről beszélt Aya - állapította meg némán Shiki. - Ezért nem voltak sehol. Dolgoztak a hálózat új konstrukcióján.
- Mi hír a városban?
- Az emberek nagy része úgy hiszi, meghaltál - darálta Arbitro jó kisiskolásként.
- Rendben - biccentett végül. - Maradjon is így. Nanót pedig kutassátok fel! - utasította őket ridegen. - Addig nem megyek a városba, amíg meg nem tudom pontosan, hogy hol van az a szemét - határozta el magát.
A befagyasztott idő végleg felolvadt. Minden egyes lépésével közelebb került egy olyan eseménynek az eljöveteléhez, amelyről még nem tudta, mit tartogat a számára. Azt viszont tisztán látta, hogy a dolgok alakulásában Aya főszerepet fog játszani. Sohasem hallgatott a belső sugallatára, ha érzésekről vagy az emóciókhoz közeli élményekről volt szó. Most azonban az agya mélyén ott motoszkált egy furcsa, megfogalmazhatatlan benyomás, ami arra késztette, hogy őrködjön a lány felett. Lépésről-lépésre közeledett felé valami. Egy homályos sugallat, amivel eddig még sohasem találkozott, és a gyújtópontját nem Nanóban sejtette. - Mi történik?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó