|
II. kötet/ 13. fejezet - A csillapíthatatlan magány allegóriája
Katren 2011.12.26. 18:42
II. kötet/ 13. fejezet: A csillapíthatatlan magány allegóriája
A magány a világ egyik legképlékenyebb fogalmaként bukkant fel az Igura résztvevői között, rengeteg kérdést és kitöltetlen űrt hagyva maga mögött. Minden ember másképpen tekintett rá, csak az volt a közös a különálló egyéniségekben, hogy valamiképpen viszonyultak ehhez a szóhoz.
- Az ember magányosnak született? - jutott eszébe mindegyiküknek legalább egyszer, amikor az élet-halál harc résztvevőiként, már a teljes személyiségük elvesztése előtt álltak. - Nekem ez a sors járt? Így kellene élnem? - Gondolatok ezrei, melyek a lényeget célozták, és vezetőkként világítottak az elme csillagtalan éjszakájában. Ideig-óráig. Azután elhalványult a fényes csapás, lusta pislákolássá vált a semmi közepén. Az emberek belementek a saját maguk által létrehívott életminőségbe, és feladták a teremtőerejüket. Tudattalan erőik irányíthatatlanná vált hálójában futkároztak célok nélkül. A megváltás, mint lehetőség egy időre elúszott, ők pedig az élet nagy színpadán tehetetlenül tovább sodródtak saját szerepük fogságában.
Toshima ugyanezt a választási lehetőséget kínálta az ideérkezőknek. Tette ezt annak a társadalomnak a tükörképeként, amit sem a NEF, sem annak ellenklikkje nem tudott meglátni, és elviselni. Kegyetlenség, hidegség, erkölcstelenség, kapzsiság vagy dölyf. Olyan hibák, amikkel az emberek nem akartak szembenézni, ha önmagukra tekintettek. Felcímkézték, és messzire lökték maguktól ezeket a rossznak bélyegzett titulusokat, így remélve, hogy akkor azok meg is szűnnek, semmivé foszlanak.
„Amit nem látunk, az nincs."
Toshimában azonban termőtalajra találtak a semminek elnevezett dolgok. Megalkották a saját rendszerüket, magukhoz vonzva azokat a periferikus elemeket, akiket mindenhonnan kitaszítottak. A semmi első lépése az volt, hogy szembesítette az embereket önmagukkal. Azután kiégetett minden pozitív és negatív értéket. Megszüntette az etikát, felfüggesztette az ítélkezést.
„A sötétség feltételezi, hogy létezik fény is."
A város létezése szükséges volt. Tükröt mutathatott egy ugyanennyire mesterségesen megkreált világnak arról, mivé válhatnak. A fény, a sötét? A szeretet, a gyűlölet? Minden az emberekben rejlett, pusztán választás kérdése volt, ki melyik útra lép.
„A sötétség puha lepedő, ami felejtéssel kendőzi el a szív tiszta útját."
A nihil bűvös nektárként csepegett a szívekbe, áthatolhatatlan hálót fonva az elme köré. Az ideérkezők kívül kerültek a hagyományos társadalmi rend és értékmező mezsgyéjén, egy olyan helyre, ahol a céljaik, az álmaik végül már csak funkciók nélküli gondolatkockákká váltak.
„A sötétség félelembe taszít, megbéklyóz."
Mindig volt rá lehetőség, hogy bárki megtisztulva hagyja el Toshima mocskos egét. Olyan nincs, hogy az út elfogy az ember lába alól. De többnyire a lelkek belesétáltak a saját csapdájukba, és megadták magukat a sötétség és fény illúziójának. Hittek a szemüknek. Ha azt látták, hogy nincs kiút az élet látszata által rájuk rótt szerepjátékból, engedelmes bábokként önbeteljesítő jóslattal teremtették meg saját valóságukat. Rabok lettek a saját álmukban.
„Létrehozza a megszokás mozaikját még egy olyan világban is, amely arra született, hogy kilépjen abból. Csapdát állít, és vár."
A semmiből fakadó csillapíthatatlan magány érzete, akkor jelent meg a lelkekben, amikor felvetődött a szánalom nyers szikrája, a társ utáni vágy; az új lehetőségek tárháza, amik megnyíltak előttük, és tettre sarkallhatták volna őket. De, mint jó toshimai emberek, szokásaik rabjaiként azonnal elvetették ezeket a gyermekded képzelgéseket.
A lélek ezüstös fonala elhalványult, többé nem világított ragyogó csillagként az éjszakában. Pusztán a megszokás sötét leple maradt, csak ehhez nyúlhattak.
Toshima világán kívül a sötétet mindenki a rosszal, a magánnyal azonosítja. Mert nyomasztó, ijesztő és a feltett kérdésekre nem válaszol vissza.
„A sötétben nincsen gonosz, csak az ember maga."
A saját lényüktől megfosztott igurai harcosok, már önmagukat sem kérdezték. Helyes, amit tesznek? Ezt kell tenniük? A kételyek elhallgattak, a saját világába dermedt embereknek a végrehajtás és a mechanikus válaszreakciók maradtak.
Valahol itt lebegett ennek a világnak a sajátos tragédiája. Óriási lehetőségeket kínált az itt élők számára, hogy megélhessék saját emberségüket. Hiszen szembesülhettek azokkal a dolgokkal, amelyek lépésről-lépésre oltották ki szívük fényét. A legtöbb ember mégis inkább a megszokott mintákat választotta. Létrejött egy társadalmon kívül társadalom, ami a saját megrögzött hitvallását kényszerítette az emberekre. Az a néhány személy, akiknek még volt választásuk, tipródtak önnön tehetetlenségükön, és saját sebeiket nyaldosták.
Mégis nyitva állt az ösvény. Csak rá kellett lépniük, és már menetelhettek is egy olyan világban, ahol maguknak írták a szabályokat. Nem a NEF politikai klikkje gyártotta, és nem is az Igura véres világa. A szabályok nélküli ember magára maradt, és csillapíthatatlan magányt érzett. Mert lehetőséget kapott az élete újjáteremtésére.
„Csillapíthatatlan magány, ami a valódi döntés és választás pillanatában önti el az embert."
Amikor magához tért az óra ébresztette. Újra. Ez volt a második nap, és ő már szinte imádkozott azért, hogy végre elérhessenek a harmadikhoz. Legalább már nem hajnal volt vagy reggel, hanem délelőtt. Az idő lassú, kába monotonitással telt.
Rutinosan oldotta meg az előtte álló feladatokat. Átkente, átkötözte a sebeket, beadta a gyógyszert és ismét beállította az órát. A férfi kimerülten aludt, ezért úgy döntött, lemegy az alsó szintre, és körbenéz. - Ki tudja? Hátha esetleg Touro hazaért. - Persze, lehetetlennek találta a gondolatot, hiszen akkor a férfi biztosan bekopogott volna hozzá. - Valamilyen úton a tudtomra adja, hogy itt van. - De nem ez történt. Maradt a csend és a fáradtság, ami egyre nehezebb lepelként burkolta be testét. Talán csak a félelem és a túlélési ösztöne volt az egyetlen, ami tartotta benne a lelket. Halkan csukta be maga mögött az ajtót, és leosont az emeletről. Bőrét áthűtötte a bent uralkodó hideg levegő. Csalódottan kukkantott be a konyhába, a könyvtárba, a kisebb helyiségekbe. - Senki. - Még az árnyak sem mozogtak ebben a kihalt épületben. Száját letörten elhúzta, és a konyha felé vette az irányt. Ennie kellett. Mázsás súlyként zuhant rá a tudat, hogy tulajdonképpen pokolian éhes, gyomra pedig már lüktetve fáj az átélt idegeskedéstől és ürességtől. - Fenébe! Nem lehetek gyenge! - rótta meg magát némán. Besétált az üresen kongó hatalmas térbe, és keresett egy kis lisztet, tojást meg tejet. Kevéske cukrot szórt a szekrényből előhalászott keverőtálba, és kézzel nekiállt kikeverni reggeli palacsintáját.
Már egészen otthonosan mozgott itt. Mindent megtalált, amit csak keresett. Serpenyőt, kést és tányért. Nem akart nagy zajt csapni, ezért is választotta a kikeverés puszta kézzel történő módszerét. Amikor végre csomómentesnek találta a tésztát, félretette egy kicsit, hogy összeállhassanak a hozzávalók. Addig feltette főni a kávéját.
Nagyon is ráfért a második adag fekete. Érdekesnek találta, hogy most nem nyomasztotta a Múzeumban lappangó némaság. Inkább megnyugtatta ez a kis szünet az események sodrában. Lehet, hogy a vihar előtti csend lebegett körülötte, de most még ezért a kevéske magányért is hálát adott a sorsnak. Magára maradhatott a gondolataival. Nem kellett attól tartania, hogy Arbitro felbukkan, és gúnyolódni kezd, esetleg Teito ijeszt rá. Egyedül maradhatott. Nélkülük. - Bár, miket is gondolok? Pont abból kerekedett a baj, hogy Arbitro eltűnt. - Most először kívánta azt, hogy bár velük lenne a szőkeség. Kezdte megszokni és talán megkedvelni a Múzeum komor berendezéseit, fagyott idejét. Olyan volt, mintha az egész világ egy pillanatra szobrok és festmények kavalkádjává alakult volna, hogy aztán azoknak a megragadható formáknak a létét is elnyelhesse a végtelen űr. Valami, ami a gondolaton is túlmutatott. Neki pedig erre a nyugalomra volt most szüksége. Alig hitte el, hogy mindez vele történik. Egy ilyen hihetetlen szituációban is összeszedetten viselkedett. Lehet, hogy félt Shikitől, de mégis képes volt cselekedni. Elméje apró darabokra bomlott, és száraz homokszemek módjára szívta magába a poshadt vízként belécsepegő élményeket. Mintha, nem is ebben a világban mozgott volna, hanem valahol annak határán ténferegne kiüresedett burokként. Fáradtnak és magányosnak érezte magát, de ez a magány nem töltötte el rossz érzéssel. - Furcsa - mosolyodott el szárazon. Már el is felejtette, hogy képes még mosolyogni.
A kávéfőző egyre hangosodó kotyogására eszmélt fel, és lecsúszva székéről beletöltötte a bögréjébe a gőzölgő fekete levet. Utána félig felöntötte tejjel, hogy egy kicsit elvegye az erejét. Még talán volt öt perce addig, amíg kisüthette a palacsintáit, de korgó gyomra egyre erősebben morgott jelezve, hogy ideje lenne nekiállni a finomságok gyártásának. Kávéját kortyolgatva készítette elő a fűszerek között talált fahéjat, keresett még néhány tányért, és feltette melegedni az olajat. Beleöntötte az első adag tésztát. - Hogyan érezhetem magam jól, egy ilyen helyen? A félelmek közepette? - A semmi kiégetett minden pozitív és negatív értéket.
***
Touro zsebre tett kézzel haladt a magas nő mögött, akinek kecses alakja imbolygó hópehelyként cikázott az utcán, tökéletesen beleolvadva környezetébe. Idegesen szippantott a hideg levegőből, és lopva körbepillantott. Senki sem volt az utcán. Pont olyan síri csend borult az egész világra, mint egy temető félelemmel és áhítattal átitatott földjére. Ritka percek voltak Toshimában, amikor az itt élő személyek nem álltak megfigyelés alatt. Touro tudta, hogy most ezen különleges pillanatok egyikét élvezi. - Talán ez lehetne az alkalmas időpont a halálra. - Hiszen, nem látná meg őket senki, és viszonylag könnyedén elintézhetné a nőt. - De akkor mi lesz Gwennel? Meg Moval? - Ha Arbitro nem jár sikerrel, neki kell mind a hármukat likvidálnia. - Azonban így gyorsan kinyírhatnám az egyiküket, és már csak kettő maradna. - Lassan előhúzta kezét, és egy szál cigarettát előkotorva megtorpant.
- Ema - reccsent rá halkan az előtte haladóra. A törékeny nő megállt, és lassan felé fordult. Angyal kék szemében gyanakvás lángja izzott, bizalmatlanul mérte végig az utolsó szál gyufáját lógató alakot. - Eltörtem - mutatta fel, és ártatlanul megvonta a vállát. - Segítenél? - kérdezte halkan.
- Persze - válaszolta ridegen, és felé lépett. Karcsú ujjaival előkotort egy dobozt, és előkapart egy szál gyufát. Kecses mozdulattal végigszántotta a doboz oldalát, és meggyújtotta. - Miért nincsen nálad öngyújtó? - Csak egy színtelen kérdés, egy semminek ható megjegyzés. Sötét szeme meg sem rebbent, ráncos arca rezzenéstelenül fordult a pici kéz felé. Kezükkel takarták a narancsszínű lángocskát, ami tétován pislákolt közöttük.
- Tönkretettem - morogta lazán, mintha csak az aktuális időjárásról csevegnének. A cigaretta meggyulladt, Ema pedig gyorsan ellépett a férfi elől. Touro nem mozdult, helyette mélyen beszívta a maró füstöt. Cinkosan a nőre nézett.
- Tartottál valamitől? - gúnyolódott halkan.
- Indulhatunk? - morogta kelletlenül Ema. Nem reagált a provokációjára. Ujjait belebújtatta a kesztyűjébe, és hátat fordított neki. - Nem. Nem ölhetem meg most - mérte végig Touro a nőt. Akkor, hogyan találnék el a többiekhez? Ők most nem csúszhatnak ki a kezünkből. - Még a végén Nano mellé állnának. Még több ellenség? Ez az, ami most egyáltalán nem hiányzik a nyakunkba.
***
Arbitro feszülten ellenőrizte át a fegyvereit. Már ujjaival kifésülte összekócolódott hajzuhatagát, de a kesernyés ízt, még az újonnan rendelt narancslével sem sikerült eltüntetnie. Beleégett a nyelvébe, a szájpadlásába, otthagyva bélyegét a torkán. Évek óta ismerték egymást, tökéletes összhangban dolgoztak mind terepen, mind az ágyban. Mégis, ha Motomira pillantott, egy idegent látott, akiről valójában nem tudott semmit.
- Bízhatok benned? - pillantott fel a sötét szempárra. Mint mindig, most is flegma viselkedését vetette be valódi érzései elleplezésére.
- Itt ülnél még, ha nem bíznál? - kérdezett vissza hűvösen. Arca kipirult az előző percek örömteli élményeinek köszönhetően, szájából egy szál cigaretta lógott. Arbitro ajka megrándult egy pillanatra. Motomi nagyon jól ismerte őt. Tudta, hogy azonnal lelépne, ha nem érezné magát biztonságban mellette. De a felügyelő sohasem csapta be, illetve a vészcsengője sem jelzett a fejében. Maradhatott.
- Hogy csináljuk? - pillantott rá, és maszkját arcára illesztve nyelt egy nagyot. Az áporodott füstszag összefonódott az orrába kúszott bőrillattal, aminek édeskés aromája csak még erősebb undort váltott ki belőle. Gyűlölte, ha kiszolgáltatottá vált valaki számára. Főleg Motominak. Ő mindig tudta, hogy mivel alázhatja porig. - Rohadna meg! - gondolta megvetően, de arca nem tükrözött semmilyen érzelmet. - Az egyetlen személy Shikin kívül, aki képes volt kényére-kedvére belegázolni a tekintélyembe.
- Mindnek be kell futnia - darálta szárazon, és pisztolyait visszacsúsztatta tokjaikba. Combok, hónalj és jó pár dobótőr a lábszárnál. - Együtt érdemes megnyiffantani mindet - állapította meg szárazon. - Várunk még valakit? - kérdezte sötéten. Arbitro hidegen tekintett a vele szemben ülő rendőrre.
- Tudtommal, nem - jelentette ki magabiztosan. - Touroról jobb hallgatni. Nem jelzett, hogy szóljak a jöveteléről. Csak annyit, hogy győzzem meg Motomit. Nos, úgy látszik, ez sikerült.
***
Aya kényelmesen kinyújtózva terült el a pulton, és az órára felpillantva örömmel nyugtázta, hogy még nincs késésben. Úgy döntött, megint visz fel a férfinak egy kis élelmet. Lemászott a magas székről, és előszedve egy tányért, kanalat és tálcát, kimert egy kevéske levet az aranyló folyadékból. Még nem hűlt ki teljesen, a fazék szerencsére megtartotta a hőt. Nagyot sóhajtva indult el a lépcső felé, ügyesen ellavírozva a szobrok között. Könnyedén lépkedett fel a fokokon, és arra figyelt fel, hogy már nem érez félelmet. - Pedig az emeletre megyek. Hozzá. - Nem érzékelte, hogy bárki árgus szemekkel kísérné lépteit, és ez a biztonság és az egyedüllét illúziójával töltötte meg. Erőt tudott meríteni belőle, és így kontroll alatt tartotta idegeit. Tudta, hogy kamerák figyelik, őrök posztolnak láthatatlanul, mégis tűrhetően érezte magát.
Az emeletre érve megállt a férfi szobája előtt, és beügyeskedte magát az ajtón. Lábujjhegyen az íróasztalhoz suhant, és letette rá a levessel teli tányért.
- Aya? - suttogta a férfi száraz hangon, ő pedig megperdülve fordult az ágyon fekvő felé. A félelmek nélküli világ egy másodperc alatt omlott porrá. - Felébredt - remegett meg gombóccá szűkült gyomra, és nagyot nyelve igyekezett visszatuszkolni a torkán feltörekvő epét. Megdermedve, készenlétben várta a támadást. Hiszen a férfi az előző ébredésénél is elveszítette az időérzékét. Fogalma sem volt róla, hogy mit keres ott, hogy egyáltalán megsebesült. Nem volt rá garancia, hogy nem egy újabb memóriazavarral küszködő kapitánnyal találja magát szemben, aki meg akarja őt ölni.
- Shiki? - kérdezte bizonytalanul, és lassú léptekkel elindult felé. Sajnálta, hogy nincsen nála legalább valamilyen kés, hogy megvédhesse magát.
- Hozna egy kis levest? - kérdezte halkan, mire kővé dermedt, és megilletődve meredt a jeges szempárba.
- Persze - dadogta, de még mindig alig hitt a fülének. Most először tűnt úgy, hogy a kapitány nem utasítja, hanem kéri valamire. - A meglepések napja ez. - Határozott léptekkel visszasietett a tálcáért, és felmarkolva azt, az ágy felé vette az irányt. - Sokkal jobban néz ki - hadarta zavartan. Letette a tálcát a kisszekrényre, segített neki megtámaszkodni a háttámlánál.
- Ennek örülök - préselt egy gúnyos fintort ajkaira, és engedelmesen hagyta, hogy a nő etesse. Az utolsó kanalat is belapátolva, egy megkönnyebbült sóhajjal süppedt vissza a párnára.
- Nem álmos? - faggatta Aya.
- Nem - felelte tompán, és szemét lehunyva egy kicsit pihent.
- Pár perc és adhatom is be a gyógyszereket - tette hozzá bizonytalanul.
- Értem - morogta Shiki, de nem nézett fel. Hallotta a tálca csörömpölését, ahogy landolt a mellette levő szekrényen, majd Aya bizonytalan motoszkálását. Résnyire felnyitotta a szemét, és döbbenten állapította meg, hogy a nő a kötéseit ellenőrzi.
- Nem áztak át szerencsére - fújta hálásan, és egy halvány mosolyt küldött a rezzenéstelen arc felé.
- A gyógyulás folyamata minden egyes órával gyorsul. A harmadik naptól leszek túl az életveszélyen. - Hangja üresnek és tárgyilagosnak tűnt, ami nagyon meglepte Ayát. Mintha nem is a saját állapotáról beszélne. - És ön? - kérdezett vissza Shiki.
- Hogy én? - habogta a lány zavartan, és összekucorodva, cipőit lerúgva húzta fel lábait az ágyra. - Én jól vagyok - vonta meg vállát. - A helyzethez képest - folytatta magában, de nem merte kimondani. Annyira azért még nem volt bátor.
- Gyógyszerek?
- Még nem kell beadnom - pillantott reflexszerűen az órára, de csak egy lemondó sóhajt kapott válaszként. Értetlenül meredt az előtte fekvő férfira. - Csak nem az enyémekre gondolt? Tényleg... Mióta is nem vettem be őket? - Csendbe burkolózva, lehunyt szemmel számolgatta a napokat, a heteket. Tünetei nem jelentkeztek olyan erősen, mint amikor elkezdte szedni a felírt pirulákat. Pedig semmit sem változtatott az életmódján. Sőt. Toshimában volt, életveszélyben. Itt kellett volna feküdnie élet és halál, illetve fulladásos rohamok közepette. Mégsem ez történt. Elhűlve nézett végig önmagán. A tükörből minden reggel ugyanaz az elesett nő nézett vissza rá. - Akkor mi történt mégis? Mi miatt bírom ennyire? - Már a pánik fojtogatta, hiszen biztos volt benne, hogy ilyen egyszerűen nem gyógyulhatott ki súlyos betegségéből. Tengernyi kérdés, és egyikre sem volt válasz. Mert az a személy, aki feltárhatta volna az igazságot, jobb esetben itt bolyongott valahol Toshimában. - Mi lenne a rosszabb eset?
Az óra megszólalt. - Be kell vennie a gyógyszereit - tért ki a konkrét válasz elől, és felemelkedett az ágyról. - Az, hogy Hayate halott.
***
Amikor Gwen belépett a füstös bárba, először elvakították a hideg neonfények. Utálta a neonokat, nem is értette, hogy mi a fenének kell ezekkel a vacak, használhatatlan csövekkel világítaniuk? Hunyorogva gyorsan körbepillantott, és azonnal megtalálta a keresett személyeket. Hátul, egy elkülönített kis sarokban ültek. - Jó választás - állapította meg elégedetten, és elindult feléjük. Nem voltak szem előtt, nyugodtan tárgyalhattak. Motomi felpillantott, megszívta cigarettáját, és felé intett. Lassú, kimért léptekkel közeledett a társaság felé, és csalódottan állapította meg, hogy legfőbb szövetségese Ema, még sehol sem volt. Nem bízott a harmadik tagban, abban a nyomozó kutyában. Túlzottan heves volt a vérmérséklete, ráadásul a megvásárolható fajtából. De az információért, amit Arbitro szolgáltathatott, hajlandó volt kockáztatni. - Lehet, hogy gondok vannak Shikinél? Az csak a mi malmunkra hajthatja a vizet. - Barátságos arccal dobta le kabátját Motomiéra, és letelepedett melléjük. Laza mozdulattal intett a pincérnek.
- Egy konyak lesz - morogta hűvösen, és hátradőlve a puha kanapén, felpillantott Arbitróra. A csillogó maszkot viselő alak üres tekintettel nézett rá, míg Motomi látszólag elbóbiskolva üldögélt közöttük. A cigaretta narancsszínű parazsa felizzott, nyomában szürke füst nyargalt a nyomozó orrából. Pont olyan volt, mint egy sárkány. - Valamire várnak - szimatolt körbe Gwen. Érzékei mindig is nagyon kifinomultak voltak, ha a hangulat és a légkör felmérésről volt szó. Ezért is kamatoztathatta tehetségét a hírszerzésnél. A közöttük lebegő feszültség semmi jóval nem kecsegtetett. - Ema késik, ezek ketten meg jó ideje itt vannak - pillantott az elé letett sötét folyadékra. - Kösz - biccentett a nyurga fiú felé, és egy húzásra lehajtotta az erős italt.
- Ema? - kérdezte halkan, mire Motomi csak megvonta a vállát.
- Már itt kellene lennie - válaszolta egy fél pillanattal később. Gwen idegesen megigazította nyakkendőjét, hogy ne szorítsa annyira a nyakát. Kezei nyirkosak voltak, de szerencsére nem remegtek. Idegességét kiválóan tudta leplezni, de Ema nélkül félkarú óriásnak érezte magát. Roppant módon idegesítette, hogy a nő még sehol sem volt. Arbitro az előtte levő tejeskávéját kortyolgatta, Motomi pedig ráérősen bagózott. Talán ez volt az a pont, ami miatt annyira gyanúsnak találta a helyzetet. A készenlét csendje honolt közöttük. - Valaki itt ma meg fog halni.
Az óra hangosan kattogott a bárpult fölött, Motomi pedig felpillantott a több évszázados tárgyra. Még abból a fajtából származott, ami elemmel működött. Nem is gondolta volna, hogy még gyártanak ilyen szerkezeteket. Baljós kattogása elnyomta a bár halk muzsikájának hangulatos dalát. Valamilyen szerelemes nótát játszottak.
- Azt hiszem, eleget vártunk - sóhajtotta halkan, ujjai pedig a másodpercek törtrésze alatt találták meg a légcső érzékeny vonalát, hangos roppanással törve el az egyenes porcot. Arbitro visszafojtott lélegzettel meredt az üveges szempárra, bögréjét még nem tette vissza az asztalra. A felcsapó gőz felett figyelte Motomi unott és Gwen elszörnyedt arcát. Az öltönyös férfi levegő után kapva igyekezett még több oxigént juttatni tüdejébe, de egyszerűen képtelen volt rá. Szája megvonaglott, amikor Motomi felmordulva egy hosszú pengét szegezett szívébe. - Hogy utálom az agóniát! - függesztette pillantását Arbitróra, és élvezettel megnyalta kiszáradt ajkát.
- Mit művelsz?! - suttogta meglepetten a szőke.
- Ema szimatot kapott. Szerintem már olajra lépett, ami azt jelenti, hogy az ellenségetekhez futott.
- Micsoda? - szisszent fel értetlenül.
- Azt hiszed, olyan hülye a csaj, hogy egyenesen idejöjjön? Szerintem végig arra játszott, hogy Gwent valaki végre kivonja a forgalomból - magyarázta türelmesen, miközben magához ölelte a még meg-megránduló testet.
- De... ők szeretők! - dadogta megzavarodva, majd amint rájött, milyen végzetes hibát követett el, azonnal összeszedte magát. Nem mutathatott gyengeséget.
- És? - emelkedett meg a sötét ívű szemöldök a hideg tekintet felett. Arbitro bögréje hangosan koppant az asztalon, ajkai aprót rándultak. - Ennek itt mindjárt vége lesz. Ne is törődj vele! - nyugtatgatta Motomi, egy kaján vigyort küldve felé. - Ugye nem puhultál el?
- Te hülye segg! - suttogta hisztérikusan. - Hova a francba visszük a hullát?! - nyílt kerekre gyönyörű szeme. Motomi halkan felnevetett, csettintett egyet nyelvével. Arbitro összerezzent, amikor a semmiből előtűnve egy árny magasodott az asztaluk fölé.
- Nem csak neked vannak itt ismerőseid barátom. Gin? Kivinnéd az urat levegőzni? Nem nagyon jut oxigénhez - magyarázta vigyorogva, mire a kidobó egy laza mozdulattal vállára vette a hullát, és elindult vele kifelé. A pincérfiú halálsápadtan nézte végig a jelenetet, és remegő lábakkal indult el Motomi intésére.
- Majd én rendezem a számlát. Rendben? - paskolta meg kedvesen a fiú vállát.
- Igenis... uram! - nyögte reszkető ajkakkal. Arca pont olyan sápadt volt, mint a kint lehullott hó.
- Helyes, helyes! Micsoda jó állampolgárok élnek, ebben a Toshimában! - jelentette ki patetikus hangon, majd közelebb húzva magához a gyereket, leültette maga mellé. - Ez a kis incidens, ugye köztünk marad? - tudakolta bizalmaskodva.
- Természetesen, uram! - bólogatott hevesen. Motomi halkan felnevetett, és fizetett.
- Ez pedig a tied - mosolygott nagylelkűen, ledobva a borravalót az üveglapra.
- Köszönöm, uram - hajtotta le a fejét a fiú, és gyorsan kibújt a felügyelő karja alól. Rémülten futott be a pult mögül nyíló szobába, hogy feltörekvő zokogását visszafojthassa. A nagydarab pultos szemrebbenés nélkül nézte végig a jelenetet. Számára mindennapos esetnek bizonyult az előbbi haláleset. De fia gyermeteg lelkének még hozzá kellett szoknia Toshima hétköznapjaihoz. - Kár volt úgy óvnom! - sóhajtott fel némán a férfi, és lusta mozdulatokkal eltörölt egy poharat.
Arbitro szemöldökeit ráncolva öltötte fel kabátját, és Motomi nyomában haladva kilépett a szabadba.
- Ki kell derítenünk, merre van Ema. Most - heveskedett a szőkeség, és kis híján felkenődött Motomi széles hátára.
- Nem - rázta meg fejét, nem foglalkozva a hajába hulló nehéz hópelyhekkel. - Majd előbújik. Előbb felderítem, merre járhat, de ehhez kell egy búvóhely. - Arbitro kétkedve mérte végig a férfit, de azután megadóan sóhajtott egyet.
- Múzeum - motyogta az orra alá, és telefonjához nyúlva írt egy üzenetet Touronak. Jobb, ha tud a fejleményekről. A félig elmosódott lábnyomokra már nem is figyeltek. A súlyos léptek egyenesen a ház mögé vezettek. Nyomait apró vérpettyek szegélyezték, melyek egyre halványultak a délelőtti havazásban. Télen a hó, fehér leplével minden mocskot elfedett Toshimában. Azonban tavasszal az enyhülés és olvadás érkezésével a takaró semmivé olvadt. A vakítóan szikrázó napsütés feltárta a város szennyfoltjait.
Ott meneteltek egymás mellett, talpuk alatt ropogott az ártatlanság illúziójával kecsegtető fehérség. Jó lett volna azt hinniük, hogy amikor egymásra néznek, nemcsak szövetségeseket látnak. Szerettek volna reménykedni abban, hogy még ők sincsenek egyedül. Ott vannak egymásnak. De a magány mindent rothadásra bíró szaga belengte a gyenge napfényben megcsillanó szőke fürtöket és a gyilkolás hideg lángjával megtisztított sötét szemet.
***
A ropogós, frissen hullott hóra egy üveges szemmel várakozó, ernyedt húscsomót dobtak. A mellette ténykedő férfi éppen ásójával és csákányával felváltva igyekezett feltörni a fagyott földet. A Toshima mellett húzódó erdőség most csak kopár fák nekrológjaként terült el a gödrökkel teli autópálya mellett. Ezt az utat sem használták már a civilek, csak a beszállítók. A járó motorral várakozó furgonból egy véres lepedő szakadozott foszlányai lógtak ki, és néhány rekesz sör. Gin halkan énekelgetve ásta a sírhelyet Gwennek. Régóta tartozott már ennek a szemétnek, aki Toshimába juttatta őt. Az arrogáns, mindig túl magabiztos férfi már valószínűleg nem is emlékezett arra az esetre, ami neki örökre megpecsételte nyomorúságos életét.
De a bosszú, édes és hosszú. Örök emlékezésre ítéli a lelket. Éveken át várt, hogy végre megfizethessen a mocskos disznónak, aki beköpte őt a hírszerzőknél. Kapóra jött neki Motomi, aki ki tudta kutatni, hogy ki volt az az ügynök, aki az ő ügyén dolgozott. Gwen volt a fedőneve.
Minden egyes toshimai élet egy külön regény lapjait illetnék meg, de Gin nem pazarolta arra az idejét, hogy életének tettein és annak következményein eltöprengjen. Egyedül maradt ezen a helyen, ahol még mocskosabb farkastörvények uralkodtak, mint a háború után bárhol. A háború legalább tiszta dolog volt. Ott voltak céljai. Túl akarta élni, azután haza akart menni.
De a haza? Az otthon, amelyért harcoltak, és meghaltak egy kiszámíthatatlan gépezetté vált, ami hivatali útvesztőiben elnyelte az egyszerű lelkeket. Így tűnt el ő is, hazaárulónak bélyegezve. Csak egy kevéske yent akart keresni azzal, hogy átcsempészett néhány tiltott holmit a határon. Munkát nem kapott, a házát elvették. Csak élni akart, de az újonnan alakuló klikkek nem hagytak semmilyen teret a csalásra.
Száműzték, és olyan alaknak bélyegezték, aki ártani akart a hazájának. Őt, aki egykor végignézte társai borzalmas elhullását egy olyan jövőképért, amely azután sohasem született meg. Egy jobb, tisztább élet képe lebegett előttük a fronton. Mennyivel hálásabb lett volna a sorsnak, ha ő is ott hal meg, és nem látja mindannak a pusztulását, amiért küzdöttek.
- Na, pajtás! - mosolyodott el kegyetlenül, és felnyalábolta a tetemet. - Ore vo ar! - Egy laza mozdulattal vetette át válla felett, és bedobva a neki ásott gödörbe, megkönnyebbülten elkezdte visszatúrni a földet. Megváltást remélt ettől a cselekedettől, de érdekes, hogy semmilyen változást nem tapasztalt a lelkében. Ugyanaz a betölthetetlen űr lebegett benne, mint akkor, amikor elvették tőle az életet. Éveken át vágyott arra, hogy kárpótolja őt a sors. Most megtörtént, mégsem tapasztalt semmilyen kellemes érzést a mellkasában, ahogy a havas, hideg tájban lapátolta a földdarabokat. Valami menthetetlenül elveszett, és talán, már nem is leli meg újra. A magány nem illant el.
***
Beadta az újabb adagokat, a férfi pedig várakozásához híven nem merült álomba. A felette feszülő fehér eget, és az ablakra rajzolódott jégvirágokat tanulmányozta. Gyanakodva fürkészte a kemény vonásokat, a karikás szemet. Tudta, hogy a férfi érzi fürkésző pillantását, mégsem fordította felé a tekintetét. Továbbra is mozdulatlanul feküdt az ágyon, mint egy halott a szépen felékesített ravatalán. Aya belekortyolt az időközben behozott teába, és kibámult az ablakon.
- Nemsokára itt a karácsony - állapította meg halk hangon, de nem érkezett rá válasz. Újra felé kapta tekintetét, de a férfi meredten fixírozta az üvegkupolát. Ő is csendbe burkolózott, és a behavazott kopár kertet figyelte. Innen még nyomorúságosabban festettek a kopasz karókként meredező fák.
- Mit akar tudni? - törte meg a súlyos csendet Shiki. Aya meglepetten fordította felé az arcát.
- Mire gondol? - suttogta csodálkozva.
- Tudom, hogy elgondolkodott az állapotán - jelentette ki síri hangon a férfi. - Azon, hogy miért nincsen rosszul egy ilyen hatalmas krízist követően - vett egy mély lélegzetet, de arca azonnal megvonaglott. Megkínzott szívének még túl sok volt a seb okozta fájdalom.
- Sokkal inkább azon töprengtem, hogy maga micsoda Shiki? - csúszott ki ajkain a merész kérdés. Hosszú csend telepedett közéjük. Azt hitte, a férfi elbóbiskolt, és nem is fog válaszolni, amikor halkan megszólalt.
- Gondolja, hogy ez a legmegfelelőbb dolog, amin gondolkozhat? Ez az egyetlen rejtvény? - Fejét felé fordította, karmazsin pillantása belefeledkezett az övébe. Azonnal zavarba jött a vesébe látó szempártól, de nagyot nyelve igyekezett megfékezni félelmének fodrozódó hullámait.
- Rejtvény? - nedvesítette meg kiszáradt ajkát, és bögréjét két kezébe markolva ivott egy reszkető kortyot a teájából. - Nem értem, mire gondol? - susogta halkan. A vörös szempár sokatmondóan rávillant, a sötét szempillák pedig hosszú legyezőkként borultak a ragyogó íriszekre. Nem kapott választ, pedig annyira reménykedett benne, hogy valamilyen csoda folytán, Siki nyelve megered. Úgy tűnt, hogy a férfi sokkal többet tud a múltjáról és talán róla is, mint ahogyan ő azt hitte. Nyomozott utána? Lehetséges. Végtére is honnan tudhatta volna meg, hogy ő kicsoda is pontosan? Biztosan volt egy embere, aki beszámolt róla. - Vagy valami ilyesmi. - Még egy darabig szomorúan tanulmányozta a kínoktól barázdált arcot, azután pillantását újra az ablak felé fordította. Talán sohasem érezte magát még ennyire egyedül. A csillapíthatatlan magány érzete egyre jobban hatalmasodott el lelkében. Hiába volt mellette a kapitány, egyedül volt. Nem volt senki, akivel megoszthatta volna a kételyeit vagy kérdéseit.
***
A félig eltaposott cigaretta és a leejtett mobil a puha hóban feküdt, messzire csúszva tulajdonosuktól. A villogó készülékért egy hófehér kesztyűbe bújtatott kéz nyúlt le, könnyedén emelve fel azt. A füst még mindig maró szaggal terjengett a tiszta levegőben, egy pillanatra szürke köddel burkolva be a hófehér ruhákba bújtatott alakot. A vérvörös hajtincsek szabadon szárnyaltak a szélben, és beletapadtak Ema angyali arcába.
Megvetően pillantott le az előtte fekvő férfira, és egy fáradt sóhajjal megnyomta az üzenet olvasása funkció gombot.
Feladó: A.
„Múzeum, a dolog elintézve. G.D.
Címzett: T.
A gyönyörű hóangyal kecses mozdulattal perdült meg, és határozott léptekkel távolodva a tetemtől, új szövetségese főhadiszállására sietett. - G. D - töprengett el egy pillanatra, de azután hamar feloldotta a kódot. - A D death, vagyis halál az angol nyelvben. - A G pedig nem lehet más, mint a kiiktatott személy neve. - Gwen. - Ajkaira érzékei mosoly kúszott. - Igen, minden a tervei szerint alakul. - Örömmel üdvözölte a lelkében felbukkanó magányt. Végre szabad lehetett, senki sem határolta be lépéseit. - A hármak szövetsége ezennel felbomlott. Mindenki mehetett a maga útjára.
***
Az ősi idők óta növekvő cseresznyefa magabiztosan vetette meg gyökereit a termékeny anyaföldben. Emlékezett még virágainak édes illatára, leveleinek simogató puhaságára, amikor tavasszal lehullva megérintették arcának bőrét. Mindig csodálta ezt a fát békés nyugalma, masszív ereje miatt. Abban a pillanatban, amikor ránézett, szeretett volna ő is fa lenni. Beleolvadni a természet zöld vagy hófehér harmóniájába, hogy téli álmot alva a rügyekkel megpihenhessen az óvó talajban. Az erdő a misztikum ősanyja, amely még magában hordozta az emberekben szunnyadó varázslatot. Talán ezért szerette ennyire ezt a mindig buján virágzó és illatozó fát. Sokat beszélt hozzá, suttogva megosztotta vele a legapróbb titkait is. Hogyan halad az edzéssel, mennyire büszke rá a tábornok. Ahogy növekedett, egyre kevesebbet ment ki a levegőre, sokkal inkább a könyveket bújta, és gyakorlatozott. Hiszen, az a fa örökre ott fog állni. Nem fut el előle. - Majd holnap meglátogatom - nyugtázta magában. Sohasem hitte el, hogy bárki is kárt tehet a szépségnek eme csodálatos megnyilvánulásában.
De azután tábort kellett építeni a gyülekező hadaknak, és a varázslat utolsó foszlánya recsegő tagokkal, vérként szétfröccsenő nedvekkel, sikoltva adta meg magát a túlerőnek. Abban a pillanatban hálás volt az életnek, hogy mégsem embernek teremtették. Akkor érezte magát a legmagányosabbnak, amikor drága barátját megölték az emberporontyok. A csillapíthatatlan magány látszólag örökre befészkelte magát a lelkébe. Nem volt előle menekvés.
- Shiki! Edzenünk kell! - Már fiatal férfi volt, nem gyengülhetett el egy kidöntött fa látványától. Engedelmeskedett a parancsnak, és rezzenéstelen arccal indult Aito felé. A tábornok mellé érve a férfi szigorúan letekintett rá.
- Bánod, hogy kidöntötték azt a fát? - szegezte neki tárgyilagosan a kérdést. Tudta, hogy nem hazudhat a mentorának, így fejét lehajtva bólintott.
- Bánom - jelentette ki színtelen hangon.
- Helyes - csattant a válasz, ő pedig értetlenül haladt mestere nyomában. Sohasem kapott választ arra, hogy miért helyes bánatot éreznie egy fa miatt.
Zihálva nyitotta fel szemét, és fejét oldalra fordítva a mellette összekuporodva fekvő nőre tekintett. Eszébe jutott, hogy mire emlékeztette őt mindig Aya lénye. - Arra a magányra. - Pont ugyanannak a szörnyű egyedüllétnek a tükörképe kísértette, ha a sápadt arcra nézett.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó