|
II. kötet/ 11. fejezet - Gondolatok a gyengeségről
Katren 2011.12.26. 18:39
II. kötet/ 11. fejezet: Gondolatok a gyengeségről
A gyengeség fogalma nem létezhetett Toshimában. Amikor életek múltak azon, hogy félre tudják-e tenni, a félelmet, a kegyelmet, nem lehettek gyengék. Erősnek kellett lenniük. A Toshimában megszerzett erő távolságot szült. A távolság pedig hidegséget. Az először ideérkezők, a barakkban élőkkel együtt már csak olyan emberekkel találkoztak, akik túlélve az éjszakai összecsapásokat, minden egyes kiosztott halál után keményebbé, magányosabbá váltak. Nem ismerték a múltjukat vagy a régi énjüket, amit maguk mögött hagytak. Azt látták, ami maradt belőlük. Eredendően mást, mint aminek születtek, vagy amivé válhattak volna. A lelkükben hordozott egykori szépségek lassan kihaltak, fokról-fokra eltávolodtak az emberséget alkotó értékektől.
Szeretet, érzékenység és gyengédség. Mind gyengeségnek számítottak Toshimában. Olyan fogalmaknak, amelyek szerintük a lélek puhább oldalához tartoztak. Az Igura résztvevői között valószínűleg nem nagyon létezett olyan személy, aki gyengének érezte magát. Ha valaki nem tartotta magát elég erősnek, az elkerülte Toshimát, az Igurát, és a Blasteren vett részt. Olyan is előfordult, hogy valaki Toshimába érkezvén csak később jött rá, hogy nem döntött jól. A szabályok szerint azonban nem lehetett kihátrálni. Kénytelen volt elfogadni a sorsát, és eggyé válni az itt megszülető lelkekkel. Félelem, káröröm és gyilkos indulatok. Sötét energiákkal, amik kioltották a szív fényét.
Toshima. Egy hely, ahol a sötétség megteremtheti saját gyermekeit, akiket azután saját illúzió játékukba taszítva kényére-kedvére rángathat.
Idegesen rombolt fel az emeletre, maga mögött kulcsra zárva az ajtót. Nagyot fújva támaszkodott neki, még mindig alig térve magához az első sokkból. - Arbitro elment. Touro megy Arbitro után. Elintézi, addig meg figyelek, és úgy teszek, mintha semmi sem történt volna! Mintha! - Kezét arca elé emelve idegesen végigsimította homlokát. - Jó vicc! Ez az egész rohadt világ egy futurisztikus hakni! - csúszott le lassan az ajtó mentén. Térdeit maga elé húzta, homlokát két kezébe támasztotta. Összeomlott, és rettegett, még akkor is, ha tudta, hogy most ellent kellene állnia a benne megmozduló félelemnek. Félelem. Teljesen béklyóba zárja az emberi szívet.
- Valahogyan össze kell szednem magam - derengett fel benne a gondolat. Hiszen, megígérte Touronak, hogy úgy fog tenni, mint aki semmiről sem tud. - Talán előre ittam a medve bőrére? - Az átkozott feszültség nem akart távozni sem a testéből, sem a lelkéből. Ujjai között óvatosan kikukucskált a halkan szuszogó férfira. Örült neki, hogy nincs magánál, és nem látja pánikszerű összeomlását. - Ami egyre gyakrabban fordul elő ebben a házban. - Egyszerűen nem volt abban az állapotban, hogy kivételes színészi teljesítményét kecsegtesse a férfi előtt. - Most mi legyen? Hogyan tovább? Magamra maradtam. Egyedül pedig mit tehetek? Ha bejön valaki, talán le kellene fegyvereznem? Vagy bújjak el? Mit tegyek? - Körülnézett a szobában, felmérve az esetlegesen kínálkozó lehetőségeit. Hova bújjon, amikor a férfi ott fekszik az ágyon félhalottként? - Sehova. - A menekülés ötletét így elvetette. Maradt a védekezés és a támadás. - Nekem nincs fegyverem, de Shikinek biztosan van. - Tanácstalanul kémlelte tovább a helyiséget. - Oké, de hol lehetnek? - Fogalma sem volt róla, hova rejthette el becses arzenálját. Talán keresgéljen? - Az nem lenne túl okos döntés. Kinyírna! - Biztos volt benne, ha a férfi felébred, ő maga öli meg, amiért feltúrta a dolgait. - Ez egyszerűen fantasztikus! - szegte le fejét lemondóan. Nem maradt más, csak a tétlen várakozás. Üldögélhetett tovább saját nyomorában, és még csak esélye sem volt rá, hogy valamivel lefoglalhassa magát.
A szobában szemmel láthatóan semmivel sem kellett foglalkoznia. A tűz vidáman ropogott, narancsos fényekkel ragyogva be a komor színeket. Kellemes meleg uralkodott körülötte, pont úgy, mint egy menedékhelyen. Biztonságot és kényelmet sugallt. - Mint az óvóhelyen. - Egy pár pillanatig még mozdulatlanul, csukott szemmel élvezte a rátelepedő nyugalmat. - Így most jó! - állapította meg némán. Kicsit jobban érezte magát, mint egy perccel azelőtt. Most már talán meg is tudott mozdulni anélkül, hogy összeesne. - Gyerünk Aya! Legalább a padlóról kelj fel! Úgy nem érzed magad annyira szánalmasnak. - Lassan, lépésről-lépésre haladva evickélt fel az ajtó mentén. Az ágyhoz sétált, és az órát ellenőrizve lehuppant a fotelba. Magára terítette vastag takaróját, és egészen orráig felhúzva azt, belefúrta magát puhaságába. - De jó! - sóhajtott fel megkönnyebbülten. Hiába rázta ki a hideg az anyag hűvös érintésétől, jól érezte magát. Tulajdonképpen nem kellett mást tennie, csak várnia. Az is lehet, hogy nem történik semmi, amíg Touro vissza nem ér. - Várni. Utálok várni.
Szemét a felette feszülő toshimai égboltra szegezte. Még mindig ugyanolyan vakítóan fehér volt. Látta a belőle aláhulló parányi hópihéket, amik lassan bepettyezték a hatalmas ablakot. Cipőit halkan lerúgva maga elé húzta térdeit. - Még csak most ment el, de minden egyes másodperc hosszú órának tűnik. Azt sem beszéltük meg, hogy min fogunk érintkezni? Hogyan ér el? Egyáltalán fogunk kommunikálni? Vagy Touro mindent elintézve győztes hősként visszasétál ide? Sok-sok hogyan... Tengernyi kérdés, mint mindig, válaszok nélkül.
Mikor elunta a hópelyhek bámulását, fáradt pillantását a férfira emelte. Milyen békésen szuszogott! Nem is tűnt haldoklónak. Inkább egy nyugodtan szendergő embernek, aki csak lepihent, mert nagyon fáradt. Hol vannak már azok az idők, amikor ideszökött? Amikor elkezdett egy újabb életet felépíteni Rinn segítségével? Amikor először hozták be a Múzeumba vallatás okán? Akkor még bármit odaadott volna azért, hogy a férfit valaki megölje. De most?! Nevetséges, hogy pont tőle függ a sorsa! Rá van utalva, mert tehetetlen. A tehetetlen embereknek mindig valaki másba kell kapaszkodniuk. - De, ha tehetetlen vagyok, akkor gyenge is? Mindig azt hittem, hogy erős vagyok. Mindig. - Érdekes, hogy az ismeretei mennyire átalakultak ennek a helynek köszönhetően. Mindent másképpen látott, egy újabb nézőpontból. Nem tudta pontosan milyen egy gyenge ember, de azt tudta, hogy mit jelent ez a fogalom Toshimában. Akinek barátja vagy szerette volt, az mind sebezhetőnek bizonyult. Vagyis gyengének. Máshol, ez jelenti az erőt, az életet. Itt a magány és az elzárkózás a túlélés záloga. Valahol talán borzalmasnak is tarthatná ezt az életet, ha nem érezné, hogy lényének egy része pont ugyanilyen. Úgy tűnt, a toshimai emberek pusztán kidolgoztak egy elméletet arra, hogyan élhetik túl ezt a helyet. Nem azért viselkedtek így, mert ők különböztek a többiektől. Hanem azért, mert ez bizonyult a legjobb megoldásnak.
Halk nyögés térítette magához, visszarántva a szoba valóságába. Felemelkedett, és a lehető leghalkabb léptekkel megközelítette az ágyat. Nem akarta felébreszteni a kapitányt. Minden egyes másodperccel erősebbé vált, ezáltal az ő túlélési esélyei is növekedtek. Mi több, ezek az esélyek megmaradtak. Biztosítania kellett számára a nyugodt pihenés lehetőségét.
***
- Valaki a szobában van - állapította meg Shiki némán. Nem mozdult, lehunyt pillákkal igyekezett felmérni az ellenfele helyzetét. Meglepte, és fel is dühítette, ami történt körülötte. Valaki tényleg volt annyira ostoba, hogy a főhadiszállásán akarta őt megölni? Ugyan! - Egyáltalán, hogy a fenébe jutott át az őrökön? Biztosan belső munka. - Hihetetlenül mérges volt, de ez nem billenthette ki koncentrációjából. Egyensúlyban kellett maradnia önmagával, és érzékelését a lehető legtávolabbra kiterjesztve letapogatni a bent settenkedőt. Eleinte messzebb volt tőle, talán az ajtónál állhatott. De most egyre közeledett felé. Érezte háta alatt a lepedő meleg érintését, a testét befedő takaró puhaságát. - Tehát az ágyon vagyok. - Egy pillanatra megütközött. Nem emlékezett arra a pillanatra, amikor aludni tért. Az előző nap vagy napok eseményei összemosódtak fejében. Fogait összeszorítva igyekezett uralkodni megremegő testén. - Francba! Ez most mindegy! Ráérek akkor töprengeni rajta, ha eltettem láb alól a besettenkedő kis patkányt. Szóval ágy... Akkor fekvő helyzetből kell kiiktatnom. - Ujjai a paplan alatt megrándultak. Számtalan kivégzési módszer futott végig gondolataiban, míg végül a legegyszerűbbet választotta ki. - Valahogyan el kellene érnem a kardomat, aztán felpattanni, és egy tiszta vágással végezni a merénylővel.
Szinte biztos volt benne, hogy egy orvgyilkossal áll szemben. Olyan halkan és puhán lépkedett. Érezhető volt rajta a pillanatnyi habozás és félelem egyvelegének csípős aromája. A gyilkos, minden egyes lépéssel közelebb jutott hozzá. Fel akart pattanni, hogy katanájáért nyúlhasson, amikor szívébe erős fájdalom hasított. Hirtelen nem realizálta a sebet, egyáltalán a fájdalmakat. Szeme kipattant, és egy értetlen barna pillantással találta szemben magát. Ismeri őt... - Ez a lány. Aya. - Nyugalom szállta meg, és a bent rekedt lélegzetet kifújva ellazította izmait. Már azt hitte, egy gyilkos lopakodott be hozzá. A pillanatnyi nyugalom azonban amilyen gyorsan jött, olyan sebességgel állt is tovább. - Mit keres itt a lány? Hol van a kardom?
- Mit csinál itt, és hol a kardom? - hörögte szinte nem is emberi hangon.
- Igyon egy kis vizet - suttogta Aya kedvesen. Úgy tűnt, még nem érzékeli a veszélyt. - Teljesen kiszáradt a torka. - A kisasztalra kikészített kancsóból töltött egy pohár vizet a férfinak. - Mit csinálok itt? - emelte meg szemöldökeit. - És minek önnek a kard? - tudakolta értetlenül. - Inkább pihenjen! - Látszott, hogy egyáltalán nem érti, mit akar a kardjával. Tett egy erőtlen próbálkozást, hogy megtámassza a széles vállakat, de a pillantásától hátrahőkölt. - Ostoba nő!
- Aya! Még egyszer kérdezem - szűrte ki összeszorított fogai közül a szavakat. - Mi a fenét csinál itt? Tudja, hogy lábak nélkül is visszaszolgáltathatom az apjának? - A lány rémülten lépett el az ágytól. Az előbb Shiki pontosan úgy nézett rá, mint egy ellenségre. - Mi?! Lábak nélkül?! Mi a franc ütött ebbe?! - Ijedten pislogott egyet, de amikor újra felnézett, már a tiszta, hideg pillantással találta szemben magát. Azzal, amelyiket legalább valamennyire ismerte.
A férfi ülőhelyzetbe küzdötte magát, és értetlenül felszisszent. Döbbenten nézett végig a testét fedő kötéseken. Amikor kinyitotta a szemét, nem értette, hogy mit keres itt Aya. A lánynak a saját helyén kellett volna lennie, őrizet alatt. Erre itt flangál a szobájában, amíg ő alszik. - Akár ki is nyírhatott volna - sandított felé. Úgy döntött, nagyon komolyan meg fogja büntetni a felelősöket, akik hagyták, hogy foglya elhagyja szoros felügyeletét.
Most pedig ez! Tele van gézlapokkal, és mindenhonnan azaz undorító sebforrasztó gél szag árad. - Nem emlékszem, hogy megsérültem volna - meredt maga elé elhűlve.
- Mi a franc ez? - morrant dühösen, hangot adva kételyeinek. Az egyetlen ember, aki felelhetett neki, az ijedt kismadárként távolabb rebbenő Aya volt.
A lány rettegve nézett végig a még ültében is megbillenő alakon. Most már biztos volt benne, hogy valami nem és nem stimmel a kapitánnyal. Kezét ajkai elé emelte. - Mi történik Shikivel? Reggel még magánál volt. Megitta a teáját. Tudta, hogy mi történik vele. Most pedig, mintha azt sem tudná, hogy miért vagyok itt? Ez is egyfajta mellékhatás lenne?
- Nem emlékszik? - dadogta elkeseredetten. - Megsérült, és utasított, hogy maradjak...
- Hm - morrant fel, és a párnák közé süllyedt. Kezei egyre szorosabban markolták takaróját, miközben végigpillantott magán. Nem álmodott! Nano, az összecsapás, a gyógyszerek és a kötözések. Mind valóságosak voltak. Ő most félholtan itt fekszik, és Aya ápolja. - Ha ő itt van, az csak egyet jelenthet... Veszélyt.
Úgy tűnt, megnyugodott; de a lány, így sem mert a közelébe menni. A férfi elgondolkodva pillantott kezére, ujjai először elengedték a megviselt paplant, hogy aztán lassan ökölbe szoruljanak. Szemmel láthatóan dühös volt. Aya pár másodpercig mozdulatlanná dermedve várta az utasítást, folyamatosan a reakciókat figyelve. De azon kívül, hogy Shiki egyre jobban dühbe gurult, nem történt semmi. Az eddigi fenyegető aura, most még jobban marta a bőrét, ő pedig bolond lett volna odasétálni. - Még a végén megöl.
- Nos? - kérdezte halkan. - Megnyugodott? - emelte rá hideg pillantását a kapitány.
- És ön? - csúszott ki ajkain, pedig nem ezt akarta mondani. Sőt, semmit sem akart mondani. - Megijesztett. Nem, mintha amúgy nem félnék tőle, de ez most sokkal félelmetesebb volt. Azt hittem, hogy meg fog ölni. - Száját beharapta, és a belérekedt levegőt orrán át kifújta. - Egy pillanatra azt hittem, hogy meg fog ölni - fonta össze maga körül karjait. Hát kimondta.
- Egy pillanatra én is - érkezett a csendes válasz, amibe beleremegett. - Idejöhet - hunyta le pilláit.
- Már emlékszik? - rebegte Aya, és egyetlen, bizonytalan lépést tett felé.
- Igen - szívta mélyre a levegőt. - Kaphatnék egy kis vizet? - parancsolta érzéketlenül. Aya azonnal az asztalkához és a rajta felejtett pohárhoz sietett. Vagy inkább botladozott. Még az izmait is kővé dermesztette az előbbi pánikrohama. Remegve kitöltötte a friss vizet, és segített neki megtartani a poharat. Azonnal ellépett mellőle, amint az utolsó csepp legördült a torkán. Éles csilingelés, és a kényes üvegtalp, a fémtálcával találkozott. Boldog volt, hogy nem ejtette ki a kezéből.
- Nemsokára elkészül a levese. Addig fent tudna maradni? - kérdezte reménykedve. Ő még egyszer nem csinálja ezt végig! Mi lesz, ha megint elalszik, és ismét nem emlékszik semmire? - El kell tennem a közeléből azt a kardot! - találta ki rövid töprengés után. Nem mintha nem lett volna annyira mindegy. - Shiki puszta kézzel is meg tudna ölni.
- Igen - koppant a hideg válasz felrázva őt töprengéséből.
- Remek! - biccentett tétovázva, és az ajtóig hátrálva kisietett a folyosóra. - Soha az életben nem fogok neki hátat fordítani. Az egyszer már biztos! - esküdött meg némán. A korlátnak támaszkodva levonszolta magát a széles márványlépcsőn, átvágott a szoborerdőn és a fekete-fehér kockás kövezeten. Üres fejjel támolygott a konyha felé. Néha a kimerültségtől végigfutott testén a jeges borzongás. Fázott a fáradtságtól.
Utoljára a munkahelyén élte át ezt az érzést, amikor éjszakáznia kellett. De most nemcsak a kialvatlanság viselte meg, hanem az, hogy akire vigyáznia kellett, az maga is fenyegetést jelentett ránézve. Méghozzá nem is kicsit. - Az előbb Shiki meg akarta ölni. Annyira nem tudott magáról, az egész helyzetről, hogy kis híján megölt. Mi lett volna, ha nem tér magához? Akkor nekem annyi?
Próbálta nyugtatni magát azzal, hogy végül nem történt semmi... De nem tudott nem tudomást venni a történtekről. Nagyon úgy tűnt, hogy az orvos által megállapított két kritikus nap nemcsak a kapitánynak jelentett veszélyességi faktort; hanem neki is. Itt is minden annyira furcsa volt. Mintha parancsszóra kiürítették volna a Múzeumot. Egyáltalán, hogy lehetett az, hogy nem találkozott még senkivel? - Hol vannak az őrök? Meg egyáltalán mindenki? Na, álljunk meg egy pillanatra. Olyan nincs, hogy egyedül hagyjanak. Nem. A kérdésfeltevés volt rossz. - Ennek a helynek láthatatlan szeme és füle van, szóval biztosan figyelik. Eddig még senki sem tartóztatta fel, ennek csak egy oka lehetett. Feltehetően parancsba kapták, hogy tegyék ártalmatlanná, ha bármivel próbálkozna. Amíg nem tesz semmi rosszat, addig szabadon mozoghat a házban. - Mit jelent a „rossz" Shiki szempontjából? Mondjuk, ha kisétálnék a kapun? - húzta el megvetően ajkait. - Ó nem, azt nem hagynák. Egyszerűen levágnák a lábaimat - gondolta gúnyosan. - Hiszen Shiki is kifejtette az előbb, hogy lábak nélkül is alkudhat az életemmel. Micsoda kilátások és kecsegtető remények. Egyszerűen remek!
Nyűgösen rúgta be a konyha ajtaját. Amint belépett, azonnal orrába kúsztak a finom illatok. Hívogatóan csalták egyre közelebb és közelebb a tűzhelyen rotyogó leveshez. Gyomra megkordult, de úgy döntött, előbb a férfit látja el. Végül is kettejük közül a kapitány volt beteg. Ő ráért. A láboshoz érve levette a fedelet, és belepillantott. A hosszú, fekete pultra kikészített villával kihalászott egy zöldséget az aranyló léből, és megkóstolta. Finom íze volt, meg is puhult.
A tűzhelyen levő gombot lekapcsolta, majd elővett egy tányért, egy tálcát és egy kanalat. Csak egy valami hiányzott. - Merőkanál! Hol vagy? - dúdolászta megvetően. Nem emlékezett arra, hogy hol vannak az evőeszközök, így újra kihúzta az összes nyomorult fiókot. - Ezért is te vagy a hibás Shiki. - Ma olyan napja volt, hogy mindenért őt okolta. Mert nyúzott, mert éhes, mert rab. Amikor végre megtalálta azt az átkozott kanalat, kimerte a levest.
- Rá a tálcára, és kész is. - Már magában beszél? Úgy látszik meg lehet bolondulni egy átvirrasztott éjszaka után. Persze, nem volt mindegy, hogy az ember lánya kivel tölti ezt az éjszakát. Fejét kissé megrázva megtorpant. - Most összeszedem magam - határozta el magát, és egy árnyalattal nyugodtabban pillantott fel az előtte magasodó szoborerdőre. - Az orvos folyadékot mondott. Szóval a zöldséget, meg a benne levő húst, még nem etethetem meg vele - gondolta végig újra az utasításokat, miközben kaptatott felfelé a lépcsőfokokon. Végre feljutott az emeletre, a leves pedig még mindig a tányérban volt. - Nem mellette vagy esetleg a kövezeten. Remek! - Az ajtónál letette a tálcát a földre, és lenyomta a kilincset. Utána visszavette a levest, és elegyensúlyozott az íróasztalig. A férfival ellentétben ő legalább valamire használta ezt a szerencsétlen bútordarabot. Még alig lépett be az ajtón, máris perzselte bőrét a belőle áradó erő. - Hogy csinálja ezt? Ez egyszerűen képtelenség! - lélegezte be mélyen a szobában levő áporodott levegőt. Érezte, hogy nézi. Vizslatja. Úgy döntött, nem vesz tudomást az ágyon ülőről. Úgy könnyebb volt mozognia és összpontosítania. Lassan visszasétált az ajtóig, és halkan becsukta. Egy másodperc erejéig torpant csak meg előtte, de utána tudta, hogy felé kell fordulnia.
- Még fenn van? - nézett a férfira. Valamit mondania kellett. Ilyenkor a csend nem hatott rá nyugtatóan. Nem kapott választ. - Nem méltat válaszra. Miért is tenné?! - Ráérősen újra visszasétált az asztalig, és megmarkolta a tálcát. Legszívesebben ráborította volna azt a forrón gőzölgő levest.
- Ön készítette? - kérdezte halkan a férfi. Aya egy szó nélkül állította fel a kis reggeliző asztalkát, és rátéve a tányért, leült vele szemben. Bár hangszíne nem változott, a lány mégis érzékelte azt az árnyalatnyi gúnyt, amit belecsepegtetett.
- Tud enni? Képes egyedül felemelni a kanalat? - engedte el füle mellett a kérdést. Elsötétült vörös pillantást kapott válaszként. - Csak kérdeztem! A víz még nem ment le egyedül - emelte védekezően maga elé kezeit. - Nem provokálni akartam - tette hozzá fáradtan, és átült a fotelbe. - És nem - húzta magára a takarót, és a férfira meredt. - Nem én főztem.
- Akkor talán ehető lesz - dünnyögte a férfi halkan, Aya pedig elfehéredett a sértés hallatán. Nem mert visszaszólni, pedig legszívesebben elküldte volna melegebb éghajlatra. Így csak némán káromkodott tehetetlen dühében. - Na, jó kedves kapitány. Lássuk, hogy boldogulsz egyedül. Én kivárom. - Kárörvendően fonta össze maga előtt karjait, és arcvonásain uralkodva nézte a férfi profinak nem mondható mozdulatait. - Megérdemled! Megérdemled! - dalolta magában. Kimondhatatlanul hálás volt a sorsnak, hogy mindennek szemtanúja lehetett. Hiába volt Shikinek félelmetes, hideg kisugárzása, ebben a pillanatban nem tűnt többnek egy nyomorult embernél, aki még egy kanalat sem tudott felemelni.
Hogy élvezte-e? Ha nem tudná, hogy a férfi helyrejön, feltehetően nem. Mivel az egyenlő lett volna a biztos halállal. De így, már merőben más volt a helyzet. Pokolian élvezte az agóniáját.
Shiki kis híján összemorzsolta a kezében remegő kanalat. Megalázó volt az egész helyzet. Agya hiába adott utasítást, a keze reszketett. A lány úgy nézett rá, mintha egy másik dimenzióból esett volna az ágyba, és tisztán érezte a belőle áradó néma elégedettséget. - Úgy látszik, élvezi a helyzetet - mormolta halkan, és pillantását Ayáéra emelte.
- Talán tagadnom kellene? - kérdezte nyugodtan.
- Nem. - Ajkaira kesernyés mosoly kúszott. Valahol mélyen imponált neki, hogy olykor tudta hányadán áll a lánnyal, máskor pedig egyáltalán nem. Szórakoztatta? Lehet. Még sohasem töltött el senkivel annyi időt, hogy egyáltalán figyeljen olyan dolgokra, mint a személyisége. De neki sem kellett hosszútávon elviselnie egy kiszámíthatatlan, törékeny kislányt, akire ha nem figyelt, azonnal bajt kavart. El is könyvelte magában, hogy Aya is az a típus, akinek sohasem szabad hátat fordítani.
A nőben egy pillanatra megtört az ellenállás. A férfi nem reagált ellenségesen, pedig valami hasonlót várt tőle. - Persze, hogy nem ellenséges. Most csak te segíthetsz neki. Nem annyira hülye, hogy ne tudja ezt! - Nagyot sóhajtva emelkedett fel, és ült le az ágyra. Óvatosan vette el remegő kezéből a kanalat, és tétován rámosolygott a férfira.
- Óvatosan - suttogta figyelmeztetően. Belemerítette a kanalat az aranyló lébe, megfújta, és felé nyújtotta. - Most készült el, még forró lehet - tette hozzá. - Leellenőriztem, nincs benne semmi - támasztotta meg ajkán, és szépen megbillentve lecsúsztatta az első kortyot.
- Rendben - nyugtázta a férfi. Apró hörpintésekkel csúsztatta le torkán a sűrű löttyöt, amit Aya levesnek nevezett. Igazából nem esett neki rosszul. Meggyötört szervezete csak most kezdte jelezni, hogy szüksége van utánpótlásra. Az utolsó kanálnál felsandított a lányra. Egészen jól viselte, hogy őt kellett ápolnia. Bár sápadt arcán jól látta a félelemmel kevert dac jeleit - amit nyíltan nem mert kimutatni -, összességében jól vette az akadályokat.
- Ez a második nap - kezdte halkan Aya, és felemelte a tálcát. - Holnap is maradjak? - tette le az íróasztalra, és a kandallóhoz sétálva a piszkavasat kézbe véve összekotorta a fadarabokat.
- Mit mondott az orvos? - kérdezett vissza Shiki.
- Azt, hogy az első két nap kritikus és nekem kell önre figyelnem - nyújtotta vékony kezeit a tűz fölé.
- Fázik? - emelte meg Shiki szemöldökeit. Neki egészen melege volt.
- Rettentően hideg van itt bent - jelentette ki Aya határozottan. - Ön nem érzi? - kapta felé fejét, és karjait maga mellé eresztve felé indult.
- Miért ilyen gyanakvó? - mormolta Shiki értetlenül. Hűvös ujjak simultak homlokára. Csak most érezte, hogy mennyire forró a bőre.
- Úristen! - suttogta a lány elhűlve. - Tüzel a láztól - húzta vissza kezét. - Feküdjön le! - utasította halkan. - Hozok borogatást! - Már perdült is meg, és az ágy mellé készített üres lavórt felkapva beviharzott a fürdőszobába. Az időközben felállított fregolira felpakolt törülközők már megszáradtak. Most újra a vállára csapta őket, és hideg vízzel teleengedve a lavórt, beegyensúlyozott a hálóba. Halk nyögés kíséretében tette le a földre.
Nem foglalkozott a félelmével. Nagy levegőt véve nyúlt be a fekete fürtök közé, és a tarkójánál finoman megemelte a fejét, hogy alá tehesse a törülközőt. Shiki ernyedten tűrte érintéseit, amennyire tudott még segített is neki. - Mindig akkor lesz ennyire lázas, amikor közeledik a gyógyszer bevételnek az időpontja - töprengett Aya, teste pedig automatikusan végezte a begyakorolt mozdulatokat. A hidegvízbe mártott anyag már a férfi homlokán pihent. Egyre ködösülő vörös szem nézett rá vissza.
- Shiki - suttogta halkan. - Ne aludjon el! Nemsokára be kell vennie a gyógyszereit! Addig lemegy a láza, utána pihenhet - simogatta meg önkéntelenül arcát, de azonnal visszakapta kezét. - Mit művelek? Nekem nem kell megszánnom őt! - Fáradt bólintás érkezett válaszként, a hosszú fekete pillák pedig egyre sűrűbben hullottak a csillogó rubint szempár elé. - A francba! - szitkozódott Aya, és a férfihoz közel hajolva megpróbálta ébren tartani. - Gyerünk, el ne ájuljon! Shiki, kérem! - A fekete szempillák megrebbentek, a homályos vörös szem egyenesen rámeredt.
- Nem alszom - mormolta halkan. A férfinak fogalma sem volt róla hány perc vagy akár óra telt el, amióta a borogatás a homlokára került. A világ csak egy távoli, tengerként hullámzó semmivé vált. Életre keltek a bútorok, a szilárdnak hitt ablak a feje felett. Nem ájulhatott el. Minden erejével arra koncentrált, hogy a külvilágot figyelje.
Amíg Ayát nézte, nem szakadt el a valóságtól. Tudata valahol a valóság és lázálom határán lebegett, és ebben a pillanatban a lány jelenléte jelentette azt a vékony ezüstfonalat, amely az eszméleténél tartotta. Érezte a törülköző nedves érintését a homlokán, a haja tövéhez szivárgó jéghideg vizet. Szája kiszáradt, alig tudott nyelni. Pillái megrebbenve tapadtak Aya barna hajára, pulóverére. - Még sohasem találkoztam a vírusnak ezzel az ágensével. Úgy látszik, nagyon agresszív beavatkozásra volt szükség, ha még a memóriaállományom is megsérült. - Újra megcserélték homlokán a borogatást. Hűvös ujjak érintették meg futólag arcát.
- Vegye be a gyógyszert! - szólította fel egy lágy hang a távolból. Szó nélkül engedelmeskedett neki. Pulóvere kötéseit már nem látta. Elmosódott szürke folttá vált, akárcsak a világ. - Igyon! - Ő pedig kiitta a pohár vizet, amit ajkai elé emeltek. - Ezt is! - utasította a rendületlen hang. Torka már nem kapart a folyadék hiányától, szinte felfrissültek a sejtjei is. - Még egyszer! - suttogta közvetlenül fülébe, majd az utolsó korty után álomba zuhant.
***
Aya fáradtan rogyott az ágyra, a könyvet és a tollat visszahelyezve az asztalra. A takarót a férfi nyakáig felhúzva eligazgatta körülötte a meggyűrődött anyagot. Nem mozdulhatott el mellőle. Meg kellett várnia, hogy teljesen lemenjen a láza, ami az orvosság beadása után mindig elég gyorsan bekövetkezett. Pár pillanatig még figyelte az egyre sebesebben emelkedő és süllyedő mellkast. A zihálás hangosabbá vált, már-már sípolásként hasított a levegőbe. Teste újra és újra megrándult. Utálta nézni ezt a folyamatot. Mintha az egész testét görcsbe rántaná az ellenszer, amit belédiktál; ő pedig tehetetlenül nézi, ahogy vergődik. - És? Csak a fáradtság beszél belőled Aya. - Újra lecserélte a borogatást, és végigsimította az izzadtságtól csatakos tincseket.
- Jól van - mormolta maga elé. - Jól leszel. - Csak akkor merte tegezni, ha nem volt magánál. Légzése normalizálódott, izmai elernyedtek. Az orvos által otthagyott lázmérőt használta. A férfi nyakához érintette a tollra emlékeztető eszközt, és várt pár másodpercet. Még sohasem látott ilyen orvosi műszert ezelőtt, nem is értette, miért van szükség más anyagösszetételű lázmérőre? Hiszen jól látta, hogy teljesen más színnel világított a vége, mint az átlagos műszereké.
Rengeteg olyan dolog vette körül Shikit, amit nem értett. Különleges vizsgálat, másodpercre pontosan beadott gyógyszerek, a lázmérő. Egyáltalán, az a tény, hogy életben van csodának számított. - Kinek ne ütne szöget a fejébe, hogy hazasétál egy... nem két halálos sebbel, és két nap alatt túléli a kritikus stádiumot? Bárki megingana. Bárki - simította hátra arcába lógó hajtincsét. Még alig telt el pár óra, de ez a reggel most nehezebbnek bizonyult, mint az egész éjszaka eseményei együttvéve. - Rendben - pillantott a kijelzőn villogó számra. Az orvos azt is felírta, hogy Shikinél mi az ideális érték. Meglepte, hogy sokkal magasabb, mint az átlagemberé. - Nálam ez hőemelkedésnek számítana, majdnem láznak. De ő így normális. - Fáradtan emelkedett fel az ágyról, és a borogatást levéve kivette a férfi feje alól a párnát. Át kellett cserélnie szárazra. A sebek átkötözéséig még három órája volt. Mivel a következő dózist két óra múlva kell beadnia, úgy döntött, alszik egy keveset. Beállította az órát, és a fotelban összegömbölyödve magára húzta a takarót. Boldogan adta át magát a sötétségnek.
***
Arbitro az a fajta ember volt, aki mindig tudta, hogy mikor kell menekülőre fognia a dolgokat. Persze, most nem a menekülésen járt az esze, hanem azon, hogy végre megtalálja azt az átkozott helyet, amit találkozási pontként kiszemeltek régi ismerősével. - Most komolyan itt vagyok? - szidta magát némán, ahogy a hóval kevert szél belevágott arcába. Más esetekben valamelyik csicskását küldte volna az újonnan beérkező elé, de ez az egész helyzet nem tűrt halasztást. Személyesen kellett intézkednie. Bizonytalanul megtorpant, egy hosszú pillanatig tétovázva. - Ha ezt Shiki megtudja, biztosan meg fog ölni...
- Hé, szépfiú! - Fejét rémülten a hang irányába kapta, arany haja ragyogó felhőként követte mozdulatát. A sikátor egyik magas konténere mögül cigarettafüst vékony csíkja szállt fel. Nem sokat látott belőle az egyre sűrűsödő havazásban, csak a léptei alatt megroppanó hóréteg hangja vert némi zajt a kihalt utcában. Senki sem volt ott rajtuk kívül. Az Igura résztvevői ilyenkor még aludtak. Nagyot nyelt, és méltóságát megőrizve indult el az alak felé. Nem tűnhetett gyengének.
- Talán engem keresel? - recsegte az idegen, vállát hanyagul nekivetve a fémtartálynak.
- Mit is keres pontosan erre a rendőrség? - csendült fel magabiztosan mézes-mázos hangja, reménykedve abban, hogy meggyőzi határozottságáról az előtte álló magas férfit. Hosszú, elnyűtt ballonkabátját viselte, még ebben a szörnyű hidegben is. Halk, gúnyos kacaj csendült fel Toshima mocskos utcájában. A férfi egy elegáns mozdulattal pöccintette el csikkjét, és közelebb lépett a szőke férfihoz.
- Ó! - emelte meg szemöldökét, és karjait összefonva mellkasán ragadozó tekintettel pillantott végig Arbitrón. - Szóval inkognitó. Értem - állapította meg vontatottan, de Arbitro biztos volt benne, hogy Motomi most is csak játszik vele. Utálta, amikor így nézett rá. Ilyenkor egyértelműen felette kecsegtette az erőfölényét. - Gyere! - biccentett fejével háta mögé, a sikátor végében villogó „Kék Cica" neonfeliratra. - Ez a te törzshelyed még mindig. Vagy nem? - rejtette kezeit zsebébe.
- De - válaszolta kelletlenül, és szemével gyanakodva követte a rendőr mozdulatait.
- Arbitro! - sóhajtotta tetetett fájdalommal a rendőr. - Azt hiszed, hogy itt foglak lelőni? - ingatta fejét kioktatóan. A férfi elsápadt a sértés hallatán, de uralkodott magán. - Úgy beszélsz velem - folytatta negédesen -, mint akinek nehezére esik rám néznie. Pedig nem is olyan régen... - húzódott kaján mosoly az ajkaira, de Arbitro azonnal közbevágott.
- Elég! - kiáltott fel apró pírral az arcán. Boldog volt, hogy a csípős levegőre foghatta bőrének vörös árnyalatát.
- Mi nagyon is jó viszonyban voltunk - folytatta Motomi zavartalanul, és szélesen mosolyogva kihangsúlyozta a szavakat. - Ha Shiki nem tudja meg...
- Ezért vagy még életben - sziszegte felpaprikázott macskaként. Csak egy mély, öblös nevetést kapott válaszképpen. - Talán túl is élhetjük ezt az egészet.
- Ahogyan te is - mosolygott elégedetten.
- Kiszórakoztad magad? Motomi főfelügyelő?! - köpte lenézően.
- Na, de mi lesz az inkognitónkkal? - tárta szét értetlenül a karjait. Amikor nem kapott választ, nemtörődöm módon megvonta a vállát. - Nekem így is jó. Akkor beszélünk?
- Igen. Azért vagyok itt. - De itt már csak ő segíthet és a sleppje. Egyedül ehhez túl gyenge vagyok.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó