|
II. kötet/ 9. fejezet - Két világ határán: Az egymásra utalt ellenfelek
Katren 2011.12.10. 15:09
II. kötet/ 9. fejezet: Két világ határán: Az egymásra utalt ellenfelek
- Arbitro, Arbitro... Vedd már fel! - A telefon kicsöngött, de a tulajdonosa nem reagált. Az éterben csak a telefon folyamatosan búgó, hívó hangja keringett, táncot járva Aya felborzolt idegein. - Miért nem veszi fel? Hiszen az Ő telefonjáról hívom... Ez olyan, mintha Shiki hívná nem?! Ilyenkor ugrania kellene nem?! - Idegesen helyezte testsúlyát egyik lábáról a másikra. Ütemesen dobolt a poros padlón, sajátos taktust diktálva magának. - Tam-tam. - Lélegezz. - Tam-tam! - Dobogj szív! - Gyerünk Aya, csak működj! Ne ájulj el! Beszélned kell, tiszta fejjel és a lehető legmeggyőzőbben. - Zaklatottan felsóhajtott. Még mindig semmi. - Az a hülye meg hol a francban van ilyenkor? - Remegő kézzel kapott arcához, hogy letörölhesse arcáról könnyeit. Hisztériázott, pedig most nem viselkedhetett gyerek módjára. Ennyire nyomorult lenne, ha egyedül marad? - A fenébe is Aya! Lélegezz kislány! Nem eshetsz pánikba! Nem lehetsz gyenge! - A néma utasítások nélkül valószínűleg meghalt volna a szobában. - Tam-tam. - Ebben a pillanatban az egyetlen kapcsot a külvilághoz, a folyamatosan ismétlődő tompa puffanások jelentették. A szíve és az ő ütemét követő lába. Ha nem akart totálisan megőrülni ettől az egész lehetetlen helyzettől, ez volt az egyetlen szalmaszál, amibe kapaszkodhatott. A szívverésébe. Vett egy mély lélegzetet, addig tartva benn tüdejében, amíg légcsöve és mellkasa égni nem kezdett a benne feszülő légtömegtől. A fájdalom visszahozta a jelenbe, neki pedig pont erre volt szüksége. A jelenben maradni, és koncentrálni. Össze kellett szednie magát, nem eshetett szét. Vagy már nem is kellett felesleges erőfeszítéseket tennie, mivel teljesen megbolondult? Hiszen, mit tesz éppen most is? A fülére szorítja az Ő telefonját, hogy segíthessen Neki. - Micsoda nonszensz! - fújtatott idegesen.
Elfuthatna.
Nem.
El kellene futnia addig, amíg lehet. Nincs itt senki, ugyan ki látná meg? Néhány szobor, akik némán álldogálnak egy elhagyatott, régi értékeket őrző Múzeumban? Kit érdekelne, ha elmenne, ő pedig meghalna? - Talán engem? - tette fel a néma, gúnyos kérdést önmagának. - Biztosan nem. Shiki meg úgysem tudna utánam jönni, mivel sérült. - A telefon folyamatosan csengett a fülében. - Tehát, most itt lenne az esély, hogy Rinnt felkutatva végre ott folytathassam az életemet, ahol abbahagytam. - Mégsem tett semmit. Tehetetlenül engedelmeskedett a parancsnak. - Miért? Miért bénultam meg? Mert félek elmenni? Mert még mindig rettegek tőle? Mert csak arra tudok gondolni, hogy mi lesz, ha később megtalál? Lehet, hogy most nem tudna követni, de később biztosan megtenné. - Valahol a szíve mélyén érezte, hogy a férfi nem fog meghalni; és ez a homályos sejtése nemcsak a feltételezés valószínűtlenségéből táplálkozott. - Halálos sebet kapott. Nem is egyet, hanem többet. Normális esetben nem szabadna életben maradnia. De Aya! Nézz csak rá! Ő nem egy közönséges ember, hanem... Ő Shiki - csapongtak gondolatai parttalanul. Ha nem Toshimában lett volna, most nevetve hessegetné el gondolatait és megérzéseit. Csak ránézett és tudta. - Meg fog gyógyulni. - Ő is egy túlélő típus, akárcsak a férfi. Mindig megérezte az ilyenfajta emberek jelenlétét a közelében. Tétován az ágyra pillantott, majd újra visszafordult az ablak felé. Nem szükséges ezt tennie. Senki sem kötelezte arra, hogy itt maradjon. Miért fogja ezt a telefont? Egyszerűen el kellene hajítania a szoba legtávolabbi sarkába, és utána csak futni, futni, ahogy a lába bírja. Amíg a tüdeje ki nem szakad a helyéről. - Futni... De hova? Haza? Oda soha! Akkor apa riválisaihoz? Ugyanúgy rabláncra fűznének, és a piti zsarolásaik eszköze lennék ott is. Ha pedig itt maradok, akkor mennyi esélyem lenne a túlélésre? Főként, ha itt hagyom Shikit? Mert Ő biztosan fel fog épülni, csak idő kérdése. Ha pedig ez megtörténik, nem hagyna elmenni. Nem lehetek annyira naiv, hogy ezt elhiggyem. - Hiszen árulóként magára hagyná, a kapitány pedig nem egy régi vágású úriember, aki csak úgy megbocsátana neki. - Hívhatnám Rinnt. Úristen, hiszen itt van nálam egy telefon! Csak pár gombnyomás, és meg is menekülnék. Vagy nem? - sandított laposan az ágyon ziháló alak felé. A füléhez tartott készülékben folyamatosan hallotta a hívást jelző tompa csengést. - Hívjam őt? Most? Ha elszöknék, Shiki biztosan visszaellenőrizné a híváslistát, és azonnal rájönne, hogy ki segített nekem. Nemhogy gyanúba keverném, de kockáztatnám az életét is. Ezt akarom tenni? - csikordultak meg fogai egymáson. Észre sem vette milyen erősen préseli össze őket. - Az is lehet, hogy nem akart bántani, és tényleg csak ki akart szabadítani. Akkor kellett volna vele mennem. Most már késő bánat. Neki ártanék, ha most riasztanám. Ezt pedig nem akarom. Pontosabban, nem akarhatom. Rinn mindig rengeteget segített nekem. - Az együtt töltött idő hirtelen annyira élesen felidéződött benne. Azok az aprónak tűnő, de mégis meghatározó élmények, amik valamikor erős barátsággá kovácsolták cinkos szövetségüket. Vidám nevetés egy adag általa készített és szénné égett vacsora felett. Huncut kék szemének villanása, amikor először mesélt iskolai élményeiről. Az életszeretet, ami belőle áradt még akkor is, amikor a lakásban takarított vagy dúdolászva főzött. Minden szempontból ő tartotta életben. Mindegy, hogy pontosan miért tette, de megtette. És most csak ez számított. - Ennyit igazán megtehetek én is - fújta ki mérgesen a benntartott levegőt. Rémülten nézett a halottfehér arcra. Nem ébresztette fel a hangjával. Még mindig delíriumi állapotában lebegett, látszólag nem akarva kiszakadni belőle. - Szerencsére. - Még mozogni is alig mert a közelében. Menthetetlenül nevetségesek voltak a reakciói. Ennyire félne Shikitől? A válasz egyszerű volt és kézenfekvő. Igen. Gondolatai olyan gyorsan követték egymást, hogy szinte fel sem tudta fogni az igazi lényegüket. Átsuhantak elméjének nyitott hálóján, otthagyva néhány információt. Már-már félelmetes volt, hogy érezte, de nem fogta fel a saját gondolatai értelmét. Megpróbált visszaemlékezni a pár másodperccel ezelőtti érzéseire vagy bármire, de nem volt rá képes. Kezét arca elé emelte, és megdörzsölte halántékát. Csak azt a tompán hasogató, keserű ízű rettegést érzékelte, ami irányította kétségbeesett tetteit. A szükség, az egymásrautaltság utálatos férgeként kúszott szívébe. Meg kellett tennie, ha élni akart. Engedelmeskednie kellett. Neki. Arra eszmélt fel, hogy végre megszűnt az idegesítőn csengő hang. Meddig hívhatta? Több perc vagy csak pár pillanat telt el?
- Igen? - csendült fel a vonal másik végén a mézes-mázos hang. Arbitro undorítóan hízelgő tónusa. Úgy tudott Shikihez törleszkedni, mint egy macska. De ha tehette volna, valószínűleg az első adandó alkalommal megöli. Legalábbis neki ilyennek tűnt.
- Arbitro!? Shiki üzeni, hogy hívd azonnal a 03-as melléket! - ismételte el a szájába rágott szavakat. - Vajon hallgat rám?
- Miért te beszélsz az Ő telefonjába vakarcs? - dördült vissza megvetően. - Fenébe! Most mit mondjak? Shiki a lelkemre kötötte, hogy ne áruljam el mi történt! Valószínűleg, nem véletlenül ennyire óvatos.
- Mert neki most máshol van dolga - szívta be mélyen a levegőt. - Észnél kell lennem. Gyerünk! Csak higgadtan és tárgyilagosan.
- Te egy kis rabocska vagy... Ne nevettess! Ezt nem veszem be! - köpte még mindig undorodva. - Hol van Shiki? - követelte feszülten. - Azonnal add át! Most! - morogta gyanakodva. - Minek faggat? Miért nem hagy már? - Jobban kell hazudnia, még jobban.
- Ez volt a parancsa - nyomta meg erősen a parancs szót. Minden egyes porcikája remegett az idegességtől. Tenyere izzadt, és az erő folyamatosan szivárgott ki jéghideg végtagjaiból. Már nem volt uralma a teste felett. Nem érzékelte a külvilágot, csak a légcsövét egyre erősebben szorító fojtást. Fulladt már megint, pedig most igazán észnél kellett lennie. Mélyen beszívta a levegőt, és hangtalanul kifújta. A vonal másik végén levő nem jöhetett rá a félelmére.
- Értem - váltott azonnal hangnemet. - Működött - őrjöngött némán, majd aggodalmasan rásandított az ágyon hörögve lélegző alakra. Még mindig alig bírta elhinni, hogy Shiki nem pattan fel az ágyról, és nyisszantja el a torkát. Helyette ott feküdt, mint egy haldokló... - Nem - utasította rendre magát. - Nem felejthetem el, amit a számba rágott. - Mit mondjak annak, aki felveszi? - érdeklődött egy cseppet kellemesebb hangon a szőke.
- Azt, hogy kék kód - szűrte ki fogai közül. Az ágyon eddig nyugodtan heverő férfi újra megrándult.
- Rendben! De még valamit kedves - dalolta fagyosan fülébe. - Ha ez az egész valami átverés, én ki foglak nyírni, érted? - sziszegte halálos nyugalommal a telefonba. Aya ereiben megfagyott a vér. - Abban pedig nem lesz köszönet - csapta le a telefont Arbitro. Aya remegő kézzel csúsztatta a kis fekete mobilt a mellette ácsorgó asztalra. - Most mit tegyek? - szűkítette össze szemét. Elsétált az ágyig, és karjait mellei előtt összefonva idegesen rámeredt a férfira. Lassan, lépésről-lépésre közeledve vonszolta magát az ágyon néha megránduló alak felé. Úgy tűnt, nincs magánál. - Milyen elesett, mennyire kiszolgáltatott - nézegette tovább a kapitányt. Szeme sarkából néha látott valami apró csillanást, ami egyre jobban idegesítette. Először azt hitte, hogy csak képzelődik. De a villódzás csak nem akart eltűnni. - Mi a...? - értetlenkedett megborzongva, és felé fordult. Nem hallucinált. Egy tőrt látott hanyagul heverni a széles íróasztalon, annak pengéjéről verődött vissza a halvány csillogás. - Egy kés - állapította meg rezignáltan. - Olyan, amivel a harcosok küzdenek az Igurán. - Mágnesként vonzotta a testét, a szemét a gyilkos fegyver. - Kioltani egy tehetetlenül fekvő ember életét, olyan könnyű munka. Gyáva, gerinctelen, de egyszerű. Nekem pedig minden okom megvan rá, hogy elvegyem az övét. - Teste már remegett a ránehezedő félelem és pánik súlya alatt. Még sohasem ölt. Ezt is Toshimában kell elkezdenie? Pár másodperc telt el csupán, de ő már ott állt az aprólékosan faragott asztal előtt. Por lepte be a tetejét, vékony takaróként pihenve rajta. Látszott, hogy Shiki nem nagyon használja. Az asztal homályos felületén egyetlen világos folt tükrözte vissza a fényeket. Az a penge. Lassan felemelte kezét, ujjai hegye lágyan végigsimítottak a hűvös élen. Picit fel is sértette a bőrét. - Menyire éles! - csodálkozott rá az apró, felszíni sebre. - Csak egy mozdulat - hunyta le pilláit. - Egy döntés. - Egy szemvillanásnyi idő alatt mindent lejátszott a fejében. - Egy élet. - Felmarkolja az asztalról, és a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal a férfi felé veti magát. Magasra emeli a pengét, teljes erejéből beledöfve a kiszolgáltatottan emelkedő mellkasba. Nem hathatta meg az elhagyatottsága. Ő hányszor volt elesett? Akkor ki segített neki? - Ő - hangzott fel elméje mélyén a válasz. Megrettenve rántotta el kezét a tőrtől és ökölbe szorítva ujjait, fojtottan felzokogott. - Nem fogom kibírni... Ez őrület! Meg kellene védenem magam, és ehelyett mit teszek? Habozok. Mert... Mert hálás vagyok neki, ami egy abszurdum. - Az ágy felől halk zihálás hallatszott, ő pedig elkerekedett szemmel torpant meg. Belérekedt a levegő, vérnyomása azonnal az egekbe szárnyalt. - Fenn van? - állt meg benne az ütő, és lassan felé fordulva ráemelte pillantását. Lángvörös szempár meredt rá. Még mindig sütött belőle valamilyen furcsa, acélos erő. Talán az akaraterejének köszönhetően. Lassú, darabos mozdulatokkal fordított hátat a késnek. Az ijesztő, jeges szemek magukhoz láncolták. Nekitámaszkodott az asztalnak, és összefonta maga előtt karjait. Ösztönösen védte magát a tehetetlen roncs ellen, aki az ágyon pihegett.
- Meg akart ölni? - köhögte Shiki gúnyosan. Még mindig volt ereje a cinizmushoz. Lassan odavonszolta magát hozzá.
- Nem vagyok gyilkos - suttogta erőtlenül, és az ágy mellé ülve felpillantott rá. - Én nem vagyok gyilkos. Nem vagyok olyan, mint ez a hely - mormolta az orra alatt.
- Valóban nem - szuszogta nehezen. - De megfordult a fejében. Vagy tévednék? - köhögött fel szaggatottan. Bőre még sápadtabb volt, mint eddig bármikor ezelőtt. Hófehér porcelánként világított kusza fekete tincsei mellett.
- Elintéztem, amire kért - kezdte szemrebbenés nélkül. Nem válaszolt a provokációra. - Akar még valamit? - kérdezte halkan, de nem kapott választ. - Talán megint elájult. - Egy darabig még szótlanul ült, és nézte. Tennie kellene valamit? Talán segítsen levenni a ruháit? - Mi lesz, ha egy óvatlan mozdulattal valamelyik sérülését tovább súlyosbítom? - Nem mert hozzáérni. A szőnyegen kuporogva masszírozta kezét, nyirkos ujjait nadrágjába törölve. Sokáig hallgatta a férfi szaggatott, nehézkes légvételeit. Szemét becsukva várakozott. Abban biztos volt, hogy Őt nem fogja megérinteni. Így csak ült, és várt. Őt hallgatva. - Pontosabban - pattant fel szeme, és lélegzetvisszafojtva dőlt előrébb - hallgatnám. Nem zihál. Sőt. - Semmilyen hangfoszlány sem érkezett a férfi felől. - Ó! - pattant fel rémülten, és bátortalanul felé indult. Óvatosan megtámaszkodott az ágy szélén, és ismét várt. Nem, nem csalt a füle. Nem hallatszott semmi. Tekintete a mellkasára siklott, de a takaró nem emelkedett és süllyedt. - Nem lélegzik? - szívta mélyre a levegőt, és közvetlenül megtámaszkodva a férfi mellett, közel hajolt hozzá. - Ne tedd ezt! - suttogta halkan, sürgetően. A száraz ajkak kissé nyitva voltak, de Aya nem érzékelt semmilyen légmozgást az arca körül. - Kérlek, Shiki. Éld ezt túl jó? - mormolta halkan. - Ha meghal, nekem annyi. - Lágy, meleg fuvallat legyintette meg arcát. Bőrét finoman végigcirógatva adta tudtára szerencsés tévedését. - Lélegzik! Köszönöm - csusszant le megkönnyebbülten az ágy mellé. - Köszönöm drága istenek és ősök - hálálkodott némán. Karjaira támasztotta állát, úgy figyelte a verítékcseppekkel tarkított homlokot. Nem merte lehunyni a szemét. Szuggerálta őt, hogy továbbra is lélegezzen. - Az életem tőled függ Shiki. Ne merészelj meghalni! - Bóbiskolásából halk kopogás verte fel. Óvatosan ellökte magát az ágytól, és az ajtóhoz suhant.
- Ki az? - kérdezte halkan.
- Kék kód - válaszolta a tompa hang, mire azonnal kinyitotta az ajtót. Fogalma sem volt róla, hogy mit jelent az a kék kód. Hátha most többet megtudhat a dologról. Egy alacsony, köpcös ember állt vele szemben, fekete bőrtáskáját markolva. Egy szó nélkül indult el határozottan az ágy felé. - Ez a kék kód? - hökkent meg Aya.
- Mit csinál? - nyögte értetlenül. Nem kapott választ. A táska tompa puffanással érkezett a földre.
- Milyen ellátásban részesült? - darálta szárazon a férfi.
- Én... Én nem nyúltam hozzá - bökte ki idegesen, mire a férfi csak egy hosszú, súlyos pillantással végigmérte.
- Mióta van ilyen állapotban? - A kérdések folyamatosan záporoztak rá. - Mi?
- Talán néhány órája - dörzsölte meg idegesen karját. - Én nem mertem - magyarázkodott azonnal. Nem is értette, miért érez erre hajlandóságot. - Nem mertem hozzányúlni - nyögte ki szégyellősen.
- Meg kell vizsgálnom, de ahhoz el kellene hagynia a szobát - szögezte le a férfi, nem is reagálva ingatag lábakon álló szabadkozására.
- Ki maga? - állt a sarkára határozottan. - Nem hagyhatom itt vele, csak így. Mi lesz...?
- Orvos vagyok és az a dolgom, hogy meggyógyítsam - vágott közbe határozottan, félbeszakítva mondatát. Aya kétkedve mérte végig. Nagy döntést kellett meghoznia. Itt merje hagyni egyedül, vagy inkább ragaszkodjon ahhoz, hogy bent maradjon? Nemcsak Shiki, az ő élete is tét volt. - Megbízhatok benne? - rebbentek meg szempillái, majd egy mély lélegzetet véve úgy döntött, hogy kockáztat. Nem tehetett mást, minthogy bizalmat szavaz neki. - Akarja még rabolni az időmet? - Felpillantott az apró, sötét szembe. Bíznia kellett benne. Tétován megrázta a fejét. - Ami itt zajlik, arról ön nem tudhat - tette hozzá egy fokkal enyhébb hangon. - Vigyázok rá.
- Arbitro? - motyogta megsemmisülten. - Minek akar megnyugtatni? Ez az ember teljesen félreérti a helyzetet.
- Senkinek egy szót se - koppant a hideg hang. - Most menjen! Visszahívom, ha olyan állapotban lesz.
- Nem kell önnek segítség? - kérdezte megremegve. A férfi csak megrázta a fejét, és szemüvegét megigazítva az ajtó felé biccentett. Aya kicsit meghajolt, és kihátrált a folyosóra. Az ajtót becsukta maga mögött, és egy darabig még előtte állt. A festék már pattogva kopott le a felületéről, itt-ott felfedve az erezett falapot. Nem mert elmozdulni onnan. - Annyira felgyorsultak az események körülöttem. - Hátát nekivetette az ajtóval szemben levő falnak, és erőtlenül csúszott össze. Homlokát egy pillanatra a térdeire támasztotta, de azonnal felkapta fejét, ahogy egy halk kiáltást szűrődött ki bentről. A falon megtámaszkodva küzdötte fel magát, hogy meginduljon befelé. Valaki az előbb kiáltott. Tisztán hallotta. - Mi történik bent? - pislogott egyre sűrűbben. Újabb fojtott mordulás és elfulladt kiáltás hangzott fel az ajtó másik oldaláról. Megtorpant, és bizonytalanul az ajtóra pillantott. Mit kellene tennie? Az a férfi nem tűnt veszélyesnek. Ha bemegy lehet, hogy csak hátráltatja, ami az ő szempontjából sem kifizetődő. - Jó, nem megyek be! - utasította magát. De máris felütötte fejét a következő dilemma. De, hogyan fogja meggyógyítani? - Csoda, hogy Shiki túlélte azokat a sebeket. Vagy mégsem csoda? Végül is... Vörös a szeme, kiválóak a reflexei - peregtek előtte apró képekként az átélt események. Minden, amit eddig magába gyűjtött, és elraktározott, most új életre kelt. - Olyan, mintha nem ember lenne vagy több, mint ember. - Inkább kevesebb, Aya. Ne becsüld túl - duruzsolta maga elé megvetően. Sokszor tényleg kíváncsi volt arra, hogy kicsoda pontosan a fogva tartója. Az biztos, hogy más, mint ő vagy Rinn. Feltehetően a gyógyítása is más eszközökkel folyt, mint bármely más emberé. Tehetetlenül visszaroskadt a padlóra. Nem merte levenni szemét az ajtóról. Türelemre intette magát, és várt. A hosszú percek órákká olvadva vánszorogtak el a semmibe. Egyedül ez maradt neki. Az idő emberi léptékkel történő számlálása. Próbálta figyelmen kívül hagyni a fojtott nyögéseket és kiáltásokat, amik a kopott faajtó mögül szűrődtek ki. Aggódott a férfi miatt. Aggódott Arbitro és a többiek miatt. De főként saját maga miatt. Hosszú órákkal később az ajtó kinyílt, és a férfi megkönnyebbülten elmosolyodott.
- Készen vagyunk. Kérem, jöjjön be! - szólította fel lágyan. Kicsit megbillenve de talpra kecmergett. Lábai elzsibbadtak, talpai bizseregtek a vérhiánytól. Pulcsijának ujját lefeszegette jéghideg kezeire, és téblábolva állt meg közvetlenül az ajtó előtt. Az orvos újra Shiki fölé hajolt. Aya megdöbbenve vette észre, hogy a férfiról lekerült a kabát, az ing és a kesztyűk is. Mellkasát végig kötés fedte, amit felfáslizva a vállain át rögzített az orvos.
- Folyamatosan borogatnia kell, hogy a láza lemenjen, illetve figyelnie kell a vérnyomását. Nem szökhet túl magasra - kezdte a férfi halkan. Pilláit ráemelve közelebb lépett az ágyhoz. A fekete ágyneművel és a rajta fekvő sápadt férfival inkább tűnt egy ravatalnak, mint egy betegágynak. Karját maga előtt összefonva megnyalta cserepes ajkait. A férfi mellkasa egyenletesen emelkedett, és süllyedt. Most szemmel láthatóan sokkal könnyebben vette a levegőt, mint az orvos kezelése előtt. - Szóval mégiscsak segített neki - nyugtázta Aya, majd ismét a férfira figyelt. - Ha a vérnyomás kétszázötven fölé emelkedik, adja be neki ezt - bökött az egyik kis ampulla felé. - Bár úgy gondolom, az ő erős szervezetével nem fog ilyen magas szintekre eljutni a beágyazódott vírus.
- Kétszázötvenes vérnyomás? Vírus? Miről beszél? - vágott közbe elhűlve. - Ez egy vicc? Ebbe bárki belehalna! És egyáltalán milyen vírusról beszél? Hiszen Shiki sebesült...
- A gyógyszereit ide készítettem az asztalra - mutatott az ágy mellé, nem reagálva a lány hisztériás kirohanására. - Ráírtam a dózisokat, amiket folyamatosan adagolnia kell. Az elsőt már beadtam. A következőt két óra múlva kell belédiktálnia. Ráírtam a kezelőlapra a pontos dátumot. A percet és a másodpercet is nézze. Erre a célra itt hagyok egy digitális órát, ami folyamatosan mutatja a másodpercet is. Ha szeretné, be is állíthatja, hogy csengéssel jelezze, ha itt az idő. - Aya csodálkozva pillantott az orvosra.
- Értem - biccentett határozottan, de valójában teljesen elveszettnek érezte magát.
- Az első két napban két óránként kell adagolnia. A harmadik napon már elég lesz négy, a negyediktől kezdve nyolc, utána pedig tizenkét óránként beadnia. Rendben? - kérdezett vissza.
- Persze! - bólogatott Aya.
- Nem lehet csak hozzávetőlegesen adagolni a szereket, mert azok károsíthatják az újonnan felépülő immunrendszerét. Illetve szeretném, ha a kötései folyamatosan cserélve lennének, hogy a sebek tiszták maradjanak, és ne szennyeződjenek a belőlük kiszivárgó gennyes váladékkal. Akkor elfertőződnének. A problémás területeket a fő artériát átszakító sérülések jelentik. - Aya kissé értetlenül pillogott a férfi felé. Feje már zsongott a rengeteg információtól, amit most belézúdítottak. - Nem elég csak hozzávetőlegesen?
- Comb? - mormolta halkan.
- Igen. Mind a comb - biccentett a takaró felé - és a szívet ért seb területén cserélje a kötéseket. Három óránként ellenőrizze, hogy nincs-e látható átvérzés. Cserélnie, úgy öt óránként szükséges. A sebszáját mindig dörzsölje át azzal a géllel, amit az asztalon hagytam a két fiola mellett - kocogtatta meg fedelét az ujjával. - Nagyon fontos, hogy magába a nyílt sebbe ne kerüljön, csak a bőrre. Onnan majd beszivárog a mélyebb rétegekbe, és még jobban felgyorsítja a szövetek regenerálódását. Több kisebb vágás is érte, de ezek hamar rendbe fognak jönni.
- Hamar? - emelte jobb kezét szeméhez, és megdörzsölte azt.
- Majd meglátja - lökte oda hanyagul.
- Értem - suttogta elgyengülve, és megremegve mélyen beszívta az áporodott levegőt. - Kiabálásokat hallottam. Az ő volt? - susogta halkan.
- A kezelés nem egyszerű az ő esetében - jelentette ki hideg, tárgyilagos hangon. - A rosszul összeforrt csontokat helyre kellett tennem, illetve némelyik szalagon újra lazítanom kellett. Ezek elég drasztikus és fájdalmas beavatkozások.
- Összeforrt? Lazítani? Mi? - Bamba arccal meredt az orvosra. Most már semmit sem értett. - Mi? Mennyi idő telt el a sérülései óta? Máris összeforrtak és rosszul? Meg... Lazítani? Nem az a gond, ha valakinek túl lazák a szalagjai? Lehet, hogy nem vagyok orvos, de ennyit még én is tudok!
- Igen - biccentett az orvos. Aya a táskára nézett, de az ismét zárva volt. Szívesen megnézte volna, hogy mi volt benne pontosan. - Az első két éjszaka nagyon kritikus lesz. A következő napokban pedig sok folyadékot kell magához vennie. Tea, víz és leves formájában. Egy hét múlva elkezdhet neki adagolni pürésített ételeket is.
- Rendben - emelte maga elé kezeit. Tenyereit összezárva szája elé emelte jeges ujjait.
- Igen? - emelte meg az orvos szemöldökeit, látva a nő hezitálását. Azonnal olvasott a gesztusaiból.
- Túl fogja élni? - kérdezte rekedten, idegesen pillantva az ágy felett elterülő üvegkupolára.
- Igen - bólintott szárazon az orvos.
- Ki fogja gondozni? - emelte rá fáradt szemét. Az orvos arcán egy pillanatra döbbenet futott át. Pontosan úgy nézett rá, mint egy komplett idiótára.
- Amikor magánál volt, azt az utasítást adta ki, hogy ön felügyelje...
- Mi? - nyögte elkínzottan. - Ez most csak valami vicc ugye? - Belenézett az összeszűkült jeges szembe. Egy cseppnyi részvétet sem tükrözött. Nem úgy tűnt, mint aki viccel. - Basszus! - szitkozódott némán. - Shiki még félhullaként is pokollá akarja tenni az életemet!
- Csak és kizárólag Touro tudhat az állapotáról - folytatta a köpcös alak szemrebbenés nélkül. Még csak azt sem tudta, mi a neve és itt utasítgatja. - Ez egyszerűen... Fenomenális - fintorodott el, és arcát kezeibe temetve felnyögött.
- Arbitro? - kérdezte halkan. - Úristen mit művel? Most sokkal inkább úgy viselkedik, mint aki idetartozik, és nem úgy, mint egy rab.
- Ő sem - rázta meg tagadóan a fejét a férfi. - Most megyek - hajolt meg könnyedén a lány felé, mire Aya viszonozta az udvarias gesztust. - Mindent megértett?
- Igen - bólogatott feszülten. Nem is nézett a férfi felé, csak az ágyon fekvő alakot vizslatta. Közelebb lopódzott hozzá. Mennyire más volt most. Vonásai békések és kisimultak voltak. Már nem nézett ki olyan rosszul. Sápadt volt és tehetetlen, de így sem tűnt gyengének. Lassan leereszkedett a fekete takaróra, és elgyötörten lehunyta szemét. Valóban neki kellett vigyáznia rá? De talán ez volt a lehető legjobb megoldás. Az élete az ő kezében volt, hozzá volt kötve. Éppen ezért, ha valami bántódása esik, neki is vége. - Legalábbis, ha Arbitron múlik. Apropó Arbitro - feszülten sóhajtott fel. - Hogy a fenébe fogom eltitkolni előle Shiki állapotát? Valószínűleg Tourot fogom megkérni, hogy segítsen...
- Mit keres itt? - A gyenge suttogás a háta mögül érkezett. Rémülten fordult a férfi felé, mozdulata meglökte a matracot. Shiki fogait összeszorítva igyekezett elviselni az izmaiba hasító fájdalmat. - Mégis mi a fenét keres itt?
- Vigyázok magára - tátogta tehetetlenül, széttárva karjait. - Mégis mi a fenét akar tőlem?
- Minek? Boldogulok magam is. - Egy pillanatra sem hunyta le szemét. Meredten bámulta őt, mintha a gondolataiban akarna olvasni. Ha nem Shiki fekszik előtte, valószínűleg felnevetett volna. Mit keménykedik? Hiszen félig halott! De az ő szájából, ez valahogy mégis hihetőnek tűnt. - Hogy csinálja ezt?
- Maga kérte, hogy itt legyek - suttogta védekezően, és elhátrált az ágytól. Csak akkor tért magához, amikor háta a hűvös falhoz simult. Már csak egy lépésre volt az ajtó.
- Értem - motyogta Shiki. Néma, nehéz csend ereszkedett közéjük. Az óra monotonon kattogott a könyvespolcon, a hóval elkeveredő esőcseppek hangosan koppantak az üvegkupolán. Aya ügyetlenül megköszörülte torkát, és mélyet sóhajtva leeresztette karjait. Csak most vette észre, hogy vaskapcsokként zárultak teste köré. Hangosan krákogott még egyszer, hogy felhívja magára a férfi figyelmét. De Shiki egyáltalán nem törődött vele. Piros szeme a felette levő szürke eget pásztázta, amiről most eloszlottak a tejfehér hófelhők.
- Az orvos elmondta nekem, hogy mi a dolgom - lépett el a fal elől. Az ágyhoz vonszolta magát, és kezét kissé megremegve a férfi homloka felé csúsztatta. Shiki nem szólt hozzá, de folyamatosan őt bámulta. Zavaró és idegesítő volt ez a kutakodó pillantás. - Nem bántom, csak megnézem, hogy lázas-e - mormolta Aya, és hűvös kezét a forró bőrre csúsztatta. Elégedetlenkedő morgást kapott válaszként. Nem tűnt lázasnak. - Jól van - suttogta halkan, és sorban felvette az ágy mellett álló asztalkára készített orvosságokat. - Ezek lesznek a gyógyszerei - mutatta fel a férfi felé. A vörös szem, még mindig az ő arcát vizslatta. Nagyot nyelt, hogy a torkában megképződő ideges gombócot visszatuszkolhassa a gyomrába. A maró epe végigcsusszant nyelőcsövén, kisebb hányingert idézve elő benne. - Illetve itt van a könyve is, ebben fogom vezetni, hogy mikor kell bevennie a gyógyszereket - folytatta rendületlenül, bár hangja sokkal inkább hatott egy ázott macska nyivákolásának, mint egy határozott nőének. - A kötéseit cserélni fogom, úgyhogy ne nehezítse meg a dolgomat - temetkezett bele a kis kezelőlapba. Egyfajta sajátos kezelési útmutató volt napokra és időpontokra lebontva sérülések szerint. Az orvos mindent kitöltött előre, neki nem kellett ezzel vesződnie. Figyelte a még üres helyeket. Gyors fejszámolást végezve rá kellett ébrednie, hogy ez az egész játék még legalább két hónapon keresztül tartani fog. - Addig össze leszek zárva vele? - meredt döbbenten a gyógyszeres fiolákra. Halk, fájdalmas nyögés hagyta el ajkait.
- Miért hátráltatnám? - A rekedt hang azonnal Shikire terelte a figyelmét.
- Miért engem választott? - kérdezett vissza kétségbeesetten.
- Mert így szem előtt van - mormolta a férfi. - Mint látja, éppen nem vagyok kirobbanó formában. - Szája szeglete egy kicsit megrándult, Aya pedig meglepetten pillantott rá. - Nem nagyon tudnék ön után rohangálni Toshima meghitt utcáin - pillantott rá gúnyosan.
- Értem - suttogta megsemmisülve. - Arra nem gondolt, hogy esetleg megölném? - Száraz nevetést kapott válaszként.
- Ön nem az a gyilkos fajta - vágott vissza saját szavaival. Mennyire utálta, amikor így kiforgatták a szavait! - Emlékszik Ayaka? Ön nem olyan, mint ez a hely - morogta, és fáradtan lehunyta a szemét. A lány döbbenten hajolt közelebb hozzá. Nem is vette észre az önkéntelen mozdulatot, amivel kisimította a verejtékes homlokról a rátapadt szénfekete tincseket. Kifárasztotta.
- Kimerítettem - suttogta, mire a homályos vörös szem felnyílt. - Bocsánat - tette hozzá esetlenül, és elhajolva tőle felegyenesedett. - Lezuhanyzom, és átöltözöm. Addig pihenjen. - Sohasem kellett gondoznia senkit. Fogalma sem volt róla, mi a helyes. Mit kellene tennie. - Még van egy óránk, nem - rázta meg fejét határozottan -, egy óránk és fél percünk, hogy beadjam a következő adagot. Sietek - nyomatékosította szavait. A rubint színű, homályos szempár még mindig őt tanulmányozta. A férfi pókerarcáról lehetetlen volt leolvasnia bármit is. - Jó - simította hátra haját az arcából, karját derekára fonva. - Akkor én - bökött hüvelykujjával az ajtó felé -, megyek is. - Nem mert hátat fordítani neki. Inkább úgy hátrált ki, hogy folyamatosan az ágyon fekvőt nézte. Még ő maga sem tudta, hogy mire várt pontosan. Talán arra, hogy felugrik és megtámadja? Vagy utána röpít egy kést? Mindenesetre egyik sem következett be. Az ajtó elé érve kicsit meghajolt, és visszasietett a szobájába. Gyorsan ledobálta ruháit a szennyeskosarára, és kontyba kötötte hosszú haját. Gyorsan megnyitotta a csapokat, és egy forró zuhanyt véve átmelegítette jeges bőrét. Csontjáig hatolt most a hideg, ami a férfi szobájában uralkodott. Eszébe jutott, hogy amikor ő volt rosszul, Shiki begyújtotta a kandallót. Neki is ezt kellene tennie? Igyekezett gyors lenni, így talán két perc után a zuhanykabinból kigomolygó gőz társaságában kinyúlt a törülközőért. Gyorsan szárazra dörzsölte testét, ezzel is serkentve vérkeringését. A puha frottír anyagot maga köré csavarva kivágtatott a szobából. Fiókjából előhúzott egy egyszerű fekete bugyit. Miután felhúzta, előkotort egy puha, hosszú trikót, amire egyszerű szürke pólót kapott fel. Maradt a szokásos fekete nadrág és térdzokni mellett. Felkapta hosszú, világosszürke kötött garbóját. - Ebben nem fogok fázni - nézett végig magán elégedetten, és cipőjét felhúzva visszasietett a lábadozóhoz. Olyan csendesen mozgott, amennyire csak tudott. Az ajtót a lehető leghalkabban csukta be maga mögött, nehogy felébressze Shikit, ha esetleg aludna.
- Gyors volt. - Azonnal megperdült, és a férfira nézett. Shiki az ágyon... Ült. - Ül? Miért ül? Feküdnie kellene! Egy percre sem hagyhatom el a szobát?
- Mit művel? - szigorú hangja korbácsként csapott végig a szobán. A kapitány csodálkozva nézett fel.
- Ha csak nem akar ágytálazni - emelkedett meg a férfi szemöldöke -, akkor inkább magam végeznék el néhány személyre szabott szükségletet.
- Ó - nyögte ki tűzvörös arccal, ahogy eljutott agyáig a férfi célzása. - Nagyon elemében van - motyogta mérgesen. - Még hogy kritikus lesz ez a két nap! - dohogott magában.
- Persze, ha nagyon akarja. - Ajka ismét megrándult, elfojtva egy kezdődő nevetés foszlányt. Kifejezetten szórakoztatta Aya gyermekded zavara.
- Rakok a tűzre - indult el határozottan a kandalló felé. Nem érdekelte a férfi provokációja. Arbitroval kötött ismeretsége óta megtanulta kezelni ezeket a dolgokat. Pedig a szőke férfi mindig nagyon kitett magáért, ha arról volt szó, hogy őt bosszantsa. Letérdelt, és a biztonság kedvéért átellenőrizte a tisztán tartott kandallót. Mindent rendben talált, úgyhogy belepakolta a mellé kikészített hasábokat, és lelocsolta őket egy kevéske olajjal. - Így egy picit gyorsabban fog lángra kapni. - Utána maga elé vette a gyújtófát, és annak segítségével lángra lobbantotta a kandallóban sorakozó fákat. A belőle áradó meleg átforrósította arcát, és lángjai narancsos fényekkel vonták be az egyre sötétebbé váló szobát. Az egyre ritkuló fények az éjszaka beköszöntéről árulkodtak. Lehuppanva a puha szőnyegre, a férfi felé fordult. Shiki még mindig az ágyon ült, és őt figyelte. Úgy tűnt, hogy rendben van, de Aya jól látta a ködöt, ami ráereszkedett az elméjére. Kiült a szemébe a tompaság és fáradtság elegyének társaságában. Ismerte ezt az érzést.
- Nem éhes? - kérdezte halkan, mire a férfi tagadóan megrázta a fejét. - Oké, akkor nem. - Felemelkedett, és lassan elé sétált. Annyira dermedtnek tűnt. - Mi a baj? - ráncolta össze szemöldökeit, és tétovázva megérintette a széles vállakat. Halk morgás volt a válasz. Nem tudta mi lehet a gond. Ránézett az orvos által otthagyott órára, de még nem jelezte, hogy idő lenne. Gyorsan átellenőrizte a kötéseket, de egyik sem vérzett még át. Kezét újra felfuttatta a nedves homlokra, és amit most ott tapasztalt, egyáltalán nem tetszett neki. - Lázas! - suttogta Aya félve. Még jó, hogy rakott a tűzre. A jégveremmé hűlt szoba egyáltalán nem tett jót az erőnlétének. - Dőljön le, azonnal hozok borogatást. - Shiki nem mozdult. Még mindig csak motyogott maga elé. - Nincs magánál - dermedt meg Aya. Finoman átfogta a vállát, nagyon vigyázva nehogy fájdalmat okozzon. Miután a görcsberándult test eldőlt a puha matracon, Aya azonnal betakarta a férfit. Gyorsan kisietett a fürdőbe. Kis híján felbukott az ajtó mögé letett lavórban. Csak az orvos készíthette ki. Némán elrebegett egy hálaimát, amiért a férfi ennyire figyelmes volt. Megmondta, hogy az első két éjszaka lesz a legkritikusabb, de arról fogalma sem volt, hogy ez pontosan mit jelentett. Először azt hitte, kutya baja sem lesz. Hiszen viccelődött vele! Most meg? Fogalma sem volt róla, hogy mi fog történni. Talán nem lesz magánál? Vagy lázas lesz? Megint sok vért fog veszíteni? Felszökik a vérnyomása? Mi az, hogy kritikus Shiki esetében? - Már az is maga a fantasztikum, hogy még él! - Teleengedte hideg vízzel a lavórt, és három törülközőt a vállaira tornyozva beegyensúlyozott a szobába. Elbillegett az ágyig, és egy halk nyögéssel letette a földre a vizet. Ujjai gyengéden besiklottak a nedves fürtök közé, és a fejét finoman megemelve az egyik törülközőt alá igazította. A másikat beledobta a hideg vízbe. Ujjai ismét merev jégcsapokként fonódtak az elnehezült frottír köré. Pár erős csavarással kipréselte belőle a felesleges vizet, és a homlokára tette. Idegesen felegyenesedett, de aztán gyorsan lehajolt, hogy a lavórt odébb tehesse. Nem lett volna tanácsos otthagyni. - Még a végén belelép. - A megmaradt törülközőt az ágyra dobta, ő maga pedig letérdelt a földre. Ismét az órára pillantott, de még mindig volt egy kevéske ideje, hogy a férfinek beadja az újabb adagot. Az előtte fekvő magas, erős test folyamatosan remegett, mintha láthatatlan drótokon rángatták volna acélos tagjait. Pillantása elkalandozott az izmos mellkasra tekert gézanyagra. Nem volt átvérzés, cserélnie sem kellett még. Nem tehetett mást, csak várhatott. Cserélhette az átmelegedett borogatást, és figyelhette a vérnyomást. - Kétszázötven? - hunyta le pilláit egy pillanatra. - Ennyit senki sem bírna ki. Egy átlagos ember legalábbis biztosan nem. - Mikor újra felnézett, a férfi nyugodtan lélegzett. A kisebb roham elmúlt.
Az éjszaka nagy része azzal telt el, hogy talpon volt, és a delíriumi állapotban levő Shiki homlokán cserélte a borogatást. A legrosszabb pillanatok közé mégis azok tartoztak, amikor a férfit fel kellett ébresztenie, hogy vegye be a gyógyszereit. Nem akart felkelni, és morogva hánykolódva lökte el magától. Végül nagy nehezen sikerült magához térítenie. A homályos vörös szemben egy szikrája sem volt az értelemnek. A férfinak fogalma sem volt róla, hogy hol van, ki gondozza. Csak azt érzékelte, hogy a jóleső sötétségből valaki ki akarja ragadni, ő pedig védte magát. Aya zihálva, lihegve roskadt az ágyra. Shiki még így is erősebb volt nála, de végül győzött a kitartás és az elszánt akarat. - Na meg egy pohár víz, amit az arcába löttyintettem. - Elvánszorgott a kandallóig, hogy rakjon a tűzre, utána beállította másodpercre pontosan a digitális órát. Agyban kásás semmikként lebegtek gondolatai, folyamatosan zilálva koncentrációját. Végül úgy döntött, csak a legrövidebb távú célokra koncentrál. Shiki borogatása, az óra beállítása, a gyógyszer adagolása, a seb átkötözése, a tűz folyamatos piszkálása. Nem mert elmozdulni a férfi mellől, így az ágy végébe lekucorodva lehunyta szemét. Kezében tartotta a digitális órát, ha véletlenül elaludna. Az majd felébreszti, és mehet beadni a gyógyszert. Már majdnem átbillent az álmok édes mezejére, amikor egy rúgásra eszmélt fel. A vállát érte a találat, de azt hitte le fog szakadni az egész karja. Felnyögve tápászkodott fel az ágyról, és az újra lázálmokkal küzdő férfi fölé hajolt. A napi rutin ismét elkezdődött. Borogatáscsere, a gyógyszer beadása, és végül most elérkezett a kötés lecserélése is. - Ó a francba! - átkozódott némán, ahogy megemelte a férfi testét. Nem volt túl segítőkész. Ernyedt rongybabaként hagyta, hogy Aya megpróbálja megemelni. A sokadik próbálkozás után feladta, és lihegve támaszkodott az ágyra. - Te hülye, vaskalapos ökör! - zihálta dühösen. - Még álmodban sem hallgatsz rám! - rótta meg bosszankodva. - Most mit tegyek? A kötést most kell lecserélnem. - Rápillantott az órára. Már hajnali három volt. Amikor először szedte le a fáslit, és tisztította meg a sebet, még fel tudta ébreszteni. De most egyszerűen nem ment. Olyan mélyen aludt, mint egy halott. Ő pedig itt maradt ügyeletes balfácán nővérkeként. - Egyszer nagyon meg fogsz fizetni ezért! - sziszegte a fülébe, és felegyenesedve körbekémlelt a szobában. - Mit tehetnék? - Szeme váratlanul megakadt az asztalon fekvő pici tőrön. - Ó - mosolyodott el lágyan, és már suhant is érte. Óvatosan lenyesegette a vállnál rögzített szalagokat. Lefejtette a felsőtestéről, majd a sebet áttörölve átkente a kikészített kis géllel. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, de máris a feje felett tornyosult az újabb gond.
- Shiki - simította végig a férfi arcát. Először azt hitte, hogy nem fog reagálni. A szénfekete pillák megrebbenve nyíltak fel, és egy árnyalattal tisztább pillantás bukkant fel mögöttük. - Segítesz nekem? - lehelte gyengéden, és óvatosan megemelte. A férfi ösztönösen cselekedett. Óvatosan emelkedett és billent, Aya finom érintéseinek nyomását követve. A seb átkötése most sokkal jobban sikerült, mint előtte bármikor. A lány fújtatva, fáradtan küldött felé egy hálás mosolyt.
- Aya! Aludj - recsegte mély hangon. Úgy tűnt, még ez az egyszerű mondat is meghaladja a képességeit.
- Persze - bólogatott vissza, de tudta, hogy nem lesz rá ideje. A takarót felhajtva gyorsan átkötötte a combot is. Itt már egyáltalán nem volt nehéz dolga. Döbbenten dermedt meg, amikor forró, száraz ujjak csúsztak álla alá.
- Fotel! - parancsolta Shiki nyögve. - Most!
- Tessék? - emelte meg értetlenül szemöldökeit. Fogalma sem volt róla, hogy mi a fenét akar a férfi azzal a fotellel. A kapitány morogva szorította meg arcát.
- Aludj most! - utasította, ő pedig az órát beállítva lekucorodott az ágy mellé készített fotelbe. A pattogó tűzre egy gyors pillantást vetve összekucorodott a fotelben, és lehunyta fáradt szemét.
***
Az óra csörgése térítette magához. A téli éjszaka még mindig sötét lepelként borult Toshimára. Az égen egyetlen árva csillag sem ragyogott, eltakarták őket a hófelhők. Karjait megropogtatva nyújtózott ki, és nyakát átmozgatva az éjjeli szekrény felé lépett. Shiki békésen aludt, egyenletesen lélegzett. Szinte sajnálta felébreszteni. Végül úgy döntött, az ügy érdekében kegyetlen lesz.
- Shiki! Keljen fel! Be kell vennie a gyógyszert! - szólította meg lágyan. A már jól ismert elégedetlenkedő morgás volt a válasz. A sötét, sűrű pillák ismét felnyíltak. Várakozóan pillantott Ayára, aki már ott állt előtte a gyógyszerrel. - Rendben - írta be azonnal a pontos időt, majd ismét beállítva az újabb két órát, leellenőrizte a férfi vérnyomását, és megmérte a lázát. - Szerencsére most rendben vannak az értékei - sóhajtotta, és lerogyott a fotelbe. Elgyötörten hajtotta hátra a fejét.
- Aludt? - Döbbenten nézett a férfira. Fekete haja ismét belehullott a homlokába. Felé fordította a fejét, és érdeklődve nézett rá.
- Igen. - Nem volt ereje bólintani, és beszélni sem.
- Jó - mormolta a férfi.
- Jó - motyogta Aya, félálomban. Nem értette, mire válaszolt. De annyira kimerült volt, hogy nem is érdekelte. Már arra sem volt ereje, hogy egyáltalán azon bosszankodjon, hogy segít a férfinak. Az egyik legnagyobb ellenfele kényszerű szövetségese lett. Ő mindig is tudta, hogy a férfira van utalva. Akkor is, ha gyűlölte; akkor is, ha hálás volt neki. Két külön világban mozogtak. Eddig. De most új helyzet állt elő. A helyzet részben megfordult. Vagy inkább kiegyenlítődött? Mindenesetre a férfinak most nem volt választása. Rá kellett támaszkodnia. - Vajon ő tudta ezt?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó