|
II. kötet/8. fejezet - Pengék találkozása
Katren 2011.12.10. 15:07
II. kötet/8. fejezet: Pengék találkozása
Pillanatok, amik beleivódtak az elméjébe, hogy aztán porként sodródva az idő sivatagában tovább haladhassanak szeme előtt. A múlt összekötötte Ayával és Shikivel. A nővel, aki lebontva önnön határait pillangóként változott át; és a férfival, aki felé tartott azért, hogy bevégezhesse művét. - Nevetséges - rázta meg fejét lemondóan. Shiki hiába hozott meg egy döntést, a saját vesztébe rohant általa. Ő sokkal inkább közelebb állt az általa emberinek titulált világhoz. Dühe, ragaszkodása, gyermeteg versengése mind gyengeségnek, majdnem emberi tulajdonságoknak tűntek. Vagy nem? Úgy tűnt, ami igazán megkülönböztette őket, az teljesen más dolog volt. Talán az, hogy a kapitány nem tudott elszakadni mindattól, amitől ő igen. Azt hitte a múltja köti meg, holott saját magát zárta lakat alá. - Senki sem kéri, hogy ragaszkodj valamihez. Mi magunk döntünk így. - Shiki ugyanabban a szépen ívelt körben futkosott körbe nem találva saját labirintusából a kiutat. - Mert nem akart kijutni. - Talán, ugyanazt tették mind a ketten, csak egy másik életminőséget választva. Shiki maradt az, aki. Ajkát finoman megnyalva ült le az egyik faládára, mindig nyugodt szemét a sötétlő égre függesztve. - Nemsokára itt a hajnal - sóhajtott mélyen, és hajába túrva nekivetette hátát a mögötte magasodó épület falának. Csend. Végtelen csend előzte meg az összecsapás előtti állapotot. Minden porcikája hallgatott, mély álomba vonulva a tudatos világtól. Shiki hozzá hasonlóan ugyanígy készült fel mindig. Az ő harci potenciálja túlszárnyalta az övét; azonban volt még egy jelentős különbség közöttük, ami az ő malmára hajtotta a vizet. - Ő is a tudatában van ennek... Akkor miért ez az elszántság? - Jeges téli szél suhant végig a hóval borított tájon, magasra lökve a gyémántpor finomságú pelyheket. Pillantása összeforrt a kristálycukorként szitáló hóval és a mögüle kirajzolódó rubint pillantással.
- Hát megérkeztél - jelentette ki kedvesen egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust. Olyan régóta számítottak riválisoknak és ellenségeknek, hogy akár barátok is lehettek volna. Már csak ők maradtak egymásnak saját világukból. Egy olyan világból, ahol az ember túl akarta szárnyalni a természetet, és végül belebukott.
- Talán kételkedtél az előrelátásodban? Nano? - húzta kegyetlen mosolyra ajkait Shiki. Nesztelenül lépett az üres térre. Régen még kőből faragott szökőkutak és tarka virágágyások borították az egykori Tavaszi Kertet. Mára minden az enyészeté lett. A valaha selyemfénnyel csillogó padok most ragadtak a rajtuk szürkülő kosztól, a magasra törekvő fák helyén mély kráterek és a beléjük hajigált sitt fém darabjai pihentek. Folyamatos korhadás és rothadás szaga szállt a levegőben beleivódva az itt lakók lelkébe. Hidegen villódzó neonfények ragyogták túl zöld színeikkel a sápadt csillagokat, némi rálátást biztosítva a kertre és alakjukra.
- Nemsokára pirkad - mormolta Nano. Felmérte a vele szemben álló férfit. Ugyanolyan magabiztos és hanyag tartásban állt, mint mindig. Nem érzett benne egy cseppnyi félelmet sem, csak a hideg győzni akarást.
- Így van - hagyta rá Shiki. Nem nyúlt katanája felé. Karjai lazán pihentek teste mellett, szeme higgadtan csillogott. Rá kellett hangolódnia Nanora, hogy érezze az összes rezdülését. Így nagyjából ki tudta számítani, hogy mikor fog támadni. Neki pedig ennyi is elég volt. Feszült csend és dermedt hallgatás telepedett közéjük. Szemük az előttük szitáló hóra tapadt. Olyan régóta ismerték már egymást... Pusztán a levegőben érezték a hangulatváltozását, a figyelmeztető vibrálást.
- Még mindig úgy látod, hogy van értelme a kisded próbálkozásaidnak? - fordította Nano pillantását Shikire. Nem vette a fáradtságot, hogy válaszoljon. Minek tette volna? Csak provokálja és el akarja terelni a figyelmét! - Ahogyan én is tenném - szívta be mélyen a hideg téli levegőt. Harapni lehetett olyan friss volt.
- Ezek szerint úgy látod, van - hunyta le csillogó kék szemét Nano, hogy aztán kiüresedett pillantását a másikra emelhesse. - Hát akkor, kezdjük - emelkedett fel, lustán kinyújtóztatva tagjait. A pillanat tört része alatt húzta elő pengéit. Fémes csengés, gyilkos suhanás törte meg a várakozó csendet. A szél kavarta hópelyhek még nem értek talajt, ő már Shiki előtt állva emelte jobb kezét magasra, hogy lesújthasson az előtte mozdulatlanul álló fekete ruhás alakra. A vörös szem ridegen mérte végig, és egy kecses ugrással kitért útjából. Bal kezében már ott feszült hosszú katanája, míg jobbjában rövid tőre. Talpai hangtalanul puffantak az aszfalton összepréselve a ráhullott havat. Alig fogott talajt, a felé száguldó kés halk suhogással szelte keresztül a köztük lévő rövid távot. Éles csattanás hasított a némaságba. Az előbb még felé tartó fegyver most pörögve szárnyalt fel a sötét égbe saját rövid tőrével együtt, hogy aztán a ropogós fehérségbe csattanva ártalmatlanul lepottyanhasson.
- Gyorsabb lett - szűkítette össze szemét a kapitány.
- Fejlődött. - Nano egyenletesen lélegezve tartotta maga előtt védekezésre használt rövid pengéjét. Leheletük tejszerű páraként gomolygott előttük a tiszta levegőben. Arcvonásaikat megkeményítette a zöld neonfény még kegyetlenebbé és távolibbá téve őket. Idegenekké váltak ezen a bolygón, akiknek semmi keresnivalójuk nem volt az emberek eleven, élettől lüktető világában. Mozdulatlanságba dermedve várták a következő lépést. Shiki tudta, hogy Nano kezdeményezésének köszönhetően nála van az előny, hiszen így megfigyelhette azokat a mozdulatait is, amik újdonságként épültek bele fegyverarzenáljába. Hosszú szempillái finoman söpörték végig kihűlt bőrét, addig a kósza pillanatig, amíg pislogott. Hiba volt. Félig felnyílt szeme előtt már ellenfele sziluettje táncolt el, aki azonnal kihasználva a töredéknyi előnyt, felé sújtott.
- Francba! - mordult fel némán. Bal karja automatikusan emelkedett, hogy katanájával kivédje a felé érkező nehéz csapást. Jobb keze az övében tartott kisebb tőrre siklott, és még éppen idejében táncolt el az oldala felé közeledő támadás elő. Elpördülve a vészes penge elől nyomta a föld felé, majd penderítette maga elé Nanot. A férfi kíváncsian tanulmányozta őt. Meglepte, hogy egy cseppnyi érzelem sem csillant meg szemében.
- Látom, megtanultad uralni az érzelmeidet. Gratulálok - fújta halkan.
- Megtisztelsz - szűrte ki fogai közül a választ. Teljesen átadta magát a harcnak, folyamatosan ellenfele mozdulatait figyelve. Még be sem fejezte a mondatot, máris vulkáni sebességgel rontott rá kiütve a harci katanát Nano kezéből.
- Ayaka-sama, hogy boldogul a távollétemben? - vigyorodott el kegyetlenül. Ez volt az első érzelem szilánk, amit találkozásuk óta megengedett magának. A maró gúnyt.
- Honnan tudsz róla? - vágott vissza Shiki, és eltörte a rövid pengét is. Elégedett volt művével. Kicselezte Nanot, de túl gyorsan. Feltehetően nem ezek voltak az egyetlen fegyverei, így figyelnie kellett. Ellenfele nem billenthette ki nyugalmi pontjából. Eddig az összes harcuk arról szólt, hogy megpróbálták megingatni a másikat saját szilárdságukban. Amint a nyugvó pont kisiklott és elméje bekapcsolt, lelassult. Nano pedig nagyon is tisztában volt ezzel a gyengéjével. De most nem tudta kijátszani. Már nem létezett az az ember, aki miatt kis híján elvérzett a csatatéren. Nem volt rá oka, hogy elveszítse önkontrollját. - A harc mindig a fejben dőlt el - állapította meg hidegen. A már előre lejátszott és megtervezett koreográfiájuknak engedelmeskedve járták haláltáncukat. Pengék csúsztak sikoltva egymáson, viharvert kabátjuk lobogva szállt a levegőben. A jéggé dermedt fagyvilágban csak két mozgó pont létezett.
- Értelmetlen kérdés - ingatta fejét Nano, közelről nézve farkasszemet a kapitánnyal. Izmaik már remegtek, miközben mozdulatlanná dermedve nehezedtek kardjukra. Patt helyzet. Hiába igyekeztek eltörni a másik pengéjét, nem jártak sikerrel. Akkor is egyenletesen lélegeztek, amikor szétváltak. Harcedzett fizikumukat nem viselte meg ez a pár percnyi összecsapás.
- Már az energiáidat is ügyesebben tudod kontrollálni. Nagyon sokat fejlődtél - dicsérte meg kellemes hangján.
- Csodálod? - villantotta rá vörös szemét. - Ez a hely azért született, hogy a gyakorló terepemként funkcionáljon - húzta ki magát.
- Hát persze! Ki más változtatott volna egy édenkertet pokollá? - Villámgyorsan szökkent felé, mindkét tőrére helyezve súlyát. Shiki térdre megroggyant, de még így is képes volt kivédeni a támadást. Egy laza mozdulattal vetette le magáról ellenfelét, hogy aztán újra mozdulatlanná dermedve nézhessenek farkasszemet. Gyorsaságuk felülmúlta az átlagos emberek sebességét. Suhanó árnyként cikáztak az éjszakában, újra és újra egymásnak feszülve. Alakjuk elmosódott foltként tűnt tova a neonlámpák fényében. Látszólag egyenrangú ellenfelekként álltak szemben a csatatéren, folyamatosan keresve a másik védelmén a rést.
- Koncentrálnom kell és szinkronban kell maradnom a testemmel. Ha nem figyelek és nem ellenőrzöm magam, bármikor bevihet egy halálos csapást - gondolta Shiki, és fogait összeszorítva maga elé emelte hosszú katanáját.
- Meg kell találnom azt az apró pontot, amin át mögé láthatok. Sokat fejlődött. Túl sokat. Lehet, hogy lesz esélye, ha félvállról veszem - szívta be mélyen a levegőt Nano. - Nem hibázhatok most sem. Meg kell találnom a gyengéjét. - Váratlanul támadva mind a két tőrt a férfi felé hajította, hogy aztán előre bukfencezve előránthassa apró késeit. Shiki begyakorlott mozdulatokkal hárította az éles pengéket. Szikrázva pattantak le kardja lapjáról. A másodpercek röpke töredékén múlt az élete. A feje és szíve felé száguldó újabb kések elől az utolsó pillanatban hajolt félre. Combizmai átforrósodtak a rájuk erőltetett munkától. Mélyen hátrahajolva figyelte a felette elpergő fegyvereket. Katanája és tőre csengve landolt az aszfalton, kezeit pedig támasztékként használva szaltózott hátra, hogy aztán lelapulva, mint egy lesben álló nagymacska figyelhesse a prédáját. Eddig egyszerű tornagyakorlat volt az egész. Felmordulva fordította át ujjai között a markolatokat, hogy élükkel felfelé nézve várják az újabb támadást. De nem történt semmi. Nano csak állt, és meredten bámulta őt. Ajkaira lassú, torz mosoly rajzolt groteszk maszkot.
- Ó! Nem hittem volna azt, hogy te valaha is kíváncsi leszel - torpant meg, és védekező állásba helyezkedve, maga elé emelte rövid kését. Shiki nem válaszolt az újabb provokációra. - Már megint... - átkozódott némán. - Megint azt akarja, hogy elkalandozzon a figyelmem. - Nyugodt, fakó arcán nem tükröződött érzelem.
- Vajon mennyiben irányítottam én Hayatét? Vagy - nyújtotta el gonoszan a szavakat -, van-e ennél pontosabb kérdés? - harapta el szándékosan a mondatot, de a férfiben semmilyen változás nem ment végbe. - Hayate. Hayate? Vajon, ki lehetett az a bizonyos Hayate? - emelte meg szemöldökeit. Shiki összeszorította fogait.
- Aito tábornokot már megölted - kezdte halálosan nyugodtan. - Az unokája mire kell? - kérdezte hűvösen.
- És neked? Nem mindegy a sorsa a mi szemszögünkből nézve? - villódzott hidegen égkék szeme a hosszú tőr éle felett. Shiki azonnal érzékelte a testtartásában végbement változást. Nano jobb lábára helyezve a testsúlyát, támadó állást vett fel.
- De. Teljesen mindegy - pattant el a felé érkező támadás elől. Előbbi helyén most Nano lapult le, kegyetlen mosollyal méricskélve őt. A levegőt lassan engedve ki tüdejéből fürkészte tovább ellenfelét.
- Nem is érdekel ki az a Hayate? - nézett rá, fejét félrebillentve.
- Teljesen felesleges megkérdezned - vágta vissza elutasítóan. - Úgyis tovább fogsz locsogni - morogta ellenségesen.
- Ó! Most megpróbálod elrejteni az érzelmeidet? - rántotta fel ártatlanul egyik szemöldökét. Szerette idegesíteni Shikit. De most úgy tűnt, nem fog sikerülni a játéka. - Túlzottan fegyelmezett. Valószínűleg megpróbál uralkodni a dühén. Sőt - mérte végig - hagyja, hogy átjárja úgy, hogy nem bénítja meg. Ez lenyűgöző!
- Ne próbálj analizálni! - sziszegte fenyegetően. - Sohasem ment - emelte szeme elé katanáját.
- Miért küzdesz pontosan? A győzelemért? - provokálta tovább, meg sem hallva a fenyegető utasítást. Annyira nem érdekelte, hogy mit akar a másik. Csak ő számított.
- Jobb, mint egy olyan életért harcolni, ami sohasem volt a tied! - Sértésre sértéssel. Bántásra bántással válaszolni. - Ennyi volna embernek lenni? Vagy ezen felül kellene emelkednem? - Egy hosszú pillanatra benne rekedt a levegő. Karjai automatikusan cselekedtek, amikor a hosszú katanát és a tőrt is maga elé emelve védte ki a kettős csapást. Mindig is utálta a levegőből ékező támadásokat. Nem is látta, hogy ellenfele mikor rugaszkodott el a talajról és szökkent fel a magasba. De most rendületlenül tolta maga előtt, egyenletesen szedve orrán át a levegőt. A csúszós jég pedig még inkább megnehezítette a támasztását. Lába nem tapadt, tehetetlenül hagyta, hogy hátranyomják. Éles szeme előtt apróra darabolt kockánként peregtek az események. A Nano kezeiben tartott hosszú tőrök most különböztek az eddig megfigyeltektől. - Szóval taktikát váltottál - feszítette még lejjebb a nehéz csapást, egészen addig, amíg a kardok hegye a hideg havat nem súrolta. - Ezek abszolút offenzív fegyverek. Szóval gyorsan akarsz végezni velem. - A földre feszített pengét gyors mozdulattal csúsztatta ki ellenfele kezéből, és lábával oldalról rúgva hárította a feszes tartásból kiszabaduló másik hosszú tőrt. Talpa pontosan a felröppenő kardlapnak érkezett, messzire lökve használójától. Az ütés nem viselte meg izomzatát. - Huh! - sziszegte némán. Csak egy hajszálon múlt az élete. Szíve hevesebben kezdett verni, légzése ütemtelenül felgyorsult. Egy pillanatra szétesett a koncentrációja, a hosszú évekkel begyakorolt önuralma.
- Ebben nem lennék biztos - emelkedett fel Nano. Tartása újra laza és támadó volt. Már nyoma sem volt a görnyedt nagymacskákra jellemző lelapulásnak. - Te is kiépítettél egy új életet magadnak nemde? - sziszegte gúnyosan.
- A kettő nem ugyanaz - vetette meg lábát magabiztosan. - Az egyszer biztos, hogy Nano locsogásából még profitálok is. Össze tudom szedni magam.
- Valóban? Ezt így nem állítanám. Il Re - tette hozzá cinikusan. Shiki ajkai száraz mosolyra húzódtak.
- Hát rájöttél - állapította meg, mintegy magának duruzsolva.
- Nem volt túl nehéz. Egyedül egy ember létezik, aki láthatatlanul képes kiépíteni és koordinálni egy ekkora volumenű vállalkozást. Te - eresztette lejjebb fegyvereit. Már megint egy újabb tőr volt a kezében. - Figyeltelek, amíg együtt dolgoztam Atsushival - ejtette el könnyedén. Shiki pulzusa egyre egyenletesebbé vált. Szervezete kezdett megnyugodni, feldolgozva az előző stresszhelyzetet. Hát helyesen gondolta! Sejtette, hogy közel bújik meg a tábornok egykori fészkéhez de, hogy ennyire?!
- Nem létezett semmiféle Hayate - jelentette ki rezzenéstelen arccal.
- Ezt így ebben a formában nem mondanám. Hayate létezett. Egy olyan új személyiség volt, amit magamnak építettem ki.
- Te beteg vagy! - csattant fel Shiki.
- Pf! Ugyan kérlek! Ki beszél? - rándult meg szája szegletében a kezdődő nevetés apró ránca. - Shiki? Il Re? - emelte meg szemöldökeit. - Melyik az egyik és melyik a másik? Hol ér véget az egyik, hol kezdődik a másik? - kántálta gúnyosan.
- Nem hinném, hogy bármilyen jellegű magyarázattal tartoznék neked - vágta vissza hidegen. - Nem fogok belemenni ebbe az ostoba játékba! - intette le magát szigorúan. - Már megint majdnem belelovaltam magam ebbe az egészbe. Persze, teljesen feleslegesen!
- Hm! Lenyűgözöl! Emlékszem még azokra az időkre, amikor kis híján átvágtad a torkomat egy ilyen sértésért. Sokat fejlődtél. Nem is gondoltam volna, hogy ennyit - bólintott elismerően. - Egészen jó ellenféllé vedlette magát a katonaivadék. - Még mindig mosolyogva indult meg Shiki felé. Talpai alig érintkeztek a talajjal, sokkal inkább úgy tűnt, hogy repül a jéggé fagyott világ felett. Az éjszaka utolsó sötét árnyai nemsokára felszívódnak a hajnal meleg fényeinek ölelésében, felolvasztva a városra fagyott jégpáncél tetejét. Minden csendes volt körülöttük. Hihetetlen volt, de egy árva lélek sem zavarta meg keserű párharcukat. Shiki összeszorított fogakkal állította meg a nagy erejű támadást, és a levegőt mélyen beszívva zuhant hátára. Nano mindig is nagyon gyors volt, főként a lábmunkájában. Alattomos gáncsolása óta alig múlt el a másodperc egy századnyi töredéke, a hosszú kardok máris megelevenedett guillotine-ként száguldottak fedetlen torka felé. Zihálva fordított fogásán és a markolattal eltolva a pengéket, kigurult a támadó alól. Évek rutinjával sikerült elsajátítania, hogyan ragadja meg úgy fegyvereit, hogy ne sebesítsék meg kemény kezét. Ehhez az egyszerű trükkhöz a kard keresztvasát használta. Félig térdelve, markolatgombjával ütötte fejbe a felszisszenő Nanot. A markolathoz közel fekvő gomb átalakította, és közelebb tolta a használóhoz a kard súlypontját. Ezért tudta annyira gyorsan forgatni a támadások alkalmával. Nano morogva gördült odébb, de acélos izmai máris cselekedtek. Guggoló támaszból vetődött Shiki felé, becsúszva felemelkedő ellenfele alá. A kapitány az utolsó pillanatban táncolt el előle, hogy a végzetes vágás ne valamelyik létfontosságú szervét érje. A hosszú penge átszaladt bordái között, lüktető sebet nyitva testén. A penge egy pillanatra elakadt az egyik csontban, ahogy felmordulva kimozdult a támadásból. - Egy bordával kevesebb! - szisszent fel némán. Ruganyosságából és gyorsaságából mit sem vesztve ugrott el előle, támadóállásba merevedve a tér másik szegletében talpra ugró ellenséggel szemben. Vére apró karmazsincseppekként hullott a makulátlan, hófehér hórétegre átszínezve lucskos vörössé. Nem aggódott apró sebe miatt. Szerencsére nem érte rossz helyen a támadás. S alanyként pedig nem érzékelte olyan erőteljesen a szúró, égető fájdalmat, ami oldalából kiindulva folyékony méregként terjedt szét testében. Gyors mozdulattal cikázva szelte át a távolságot, és a rövid tőrt bejuttatva Nano katanái között, szétválasztotta az összecsúsztatott pengék olló formáját. Hosszú kardjával erőteljesen döfött szíve felé, de ellenfele, gyors reflexének köszönhetően lebukott előtte. Így a kard hegye a vállövbe hatolva szakította szét az izmokat és inakat. Nano egy hang nélkül vetődött hátrébb. Most ugyanolyan helyzetben voltak mind a ketten. Lélegzetük egy kissé egyenetlenné vált a sebeknek köszönhetően. Erős koncentrációjuk azonban egy pillanatra sem tört meg. Elsötétülő pillantással mérték végig egymást, mintha az eddigi összecsapásuk csak egyszerű játszadozás lett volna; és az igazi kihívás és játszma pedig most kerülne sorra. Innentől vették komolyan. Nano lassan egyenesedett fel, mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt fel és le. Kezei ólmos nehézséggel emelkedtek, hogy maga elé tarthassa a hosszú kardokat. Az egyik hegye majdnem a földet súrolta, míg a másik vízszintesen lebegett hideg kék szeme előtt. Shiki mozdulatlanul várta a támadását. Agyában villámgyorsan futtatta végig az összes védekezési lehetőséget. A pengék állásából következtetett a másik fejében megforduló variációkra. Az egyenesen tartott penge védi ki az érkező támadást, míg a lefelé néző felfelé csapva fúródik bele a szívbe, a májba vagy a belekbe. Átütheti a combartériát is, de ehhez túl jól ismerte Nanot. A szívét akarta megállítani. E mellett lehetséges, hogy az előtte levő karddal fog támadni, nem használva a kardhegyet, amivel átvághatta a torkát. Az apró kockák lassítottan pergő képekként lebegtek fejében, láttatva vele az összes kivégzési, hárítási lehetőséget. Mélyen beszívta tüdejébe a friss, hideg téli levegőt. Látta a havas teret, hallotta a talpak tompa puffanását a puha hóban; a felkavarodott pelyhek ezüstös táncot lejtettek rubint pillantása előtt. A szív lüktetése dobok pergéseként dübörgött fülében, a másik torkából kiszakadó lélegzet egy vadállat lihegésére hasonlított. - Már itt is van - pattant fel félig lehunyt szeme, és jobb lábát hátra csúsztatva igyekezett kitérni a támadások sorozata elől. Tudta, melyiket hogyan kell hárítania. Már csak az volt a kérdés, hogy Nano melyik variációt kívánja használni a számtalanból.
Hideg szorítást érzékelt teste bal oldalában, majd a nyomában lezúduló ragacsos forróságot. Végig csorogva oldalán, végül csípőjénél lelassult de csak azért, hogy onnan gyorsabban folytathassa útját. - Mikor? - mormolta halkan, és erőtlenül összecsúszva érzékelte a combjába hasító fájdalmat. - Egyszerre használta támadásra mind a két fegyvert. Az utolsó pillanatban gondolta meg magát, mivel mindvégig érzékeltem, hogy az egyik pengével védekezni akar. Sőt. Először csak azt akart, és utána akart megölni. Jó stratégia... Így... Megzavarni az ellenfelet. - Hideg kék tekintet figyelte üvegessé váló szemét. Tompa puffanást hallott, de már annyira nem érzékelte saját testét, hogy nem is figyelt a becsapódásra. Nano nyögve rogyott térdre. Az ő pengéi is célt értek. Átvágta az egyik koszorúeret, és a térdszalagokat. Ellensége könyökeire esve zihált mellette, de Shiki így is boldogtalan volt. Kettejük közül sajnos nyilvánvaló volt, hogy ki fog felépülni rekordidő alatt teljesen; és ki nem. Nano szervezete már neki is fogott az enzimek és sejtek előállításához, amivel újraalkothatja a megcsonkított szervet. - Rohadt dög! - Gondolatai ólmozott golyókként csúsztak végig agyán egyre kevesebb értelemmel bírva. Nagy kortyokban szedte a levegőt. Hosszú percek teltek el, szemében már megtört a felkelő nap első arany sugara. Bágyadt fények, amik utolsó erejükkel végigsimították jéggé hűlt bőrét. Szeme sarkából látta, ahogy Nano egy utolsó, rekedt zihálással térdre kászálódik. Kardját használta mankóként, arra támaszkodva állt meg remegve.
- Szép volt - zihálta ki fogai közül, kiköpve szájából egy adag vért. Nem válaszolt neki, csak szemének vörös izzásával tartotta fogva a kék lángokat. - Elvághatnám a torkodat, de azt hiszem, úgyis el fogsz vérezni... Vagy esetleg le fog állni a szíved. De gratulálok - nyögte nehezen -, végül is majdnem sikerült... - Már nem hallotta a szavait. Csak a lágy fények meleg cirógatását érzékelte. Most átadta magát ennek a csodálatos, ölelő ragyogásnak, ami ellebbentve a fátylat pillái elől éber álomba taszította.
***
Éber álom egy olyan világban, ahol a halál ugyanolyan értéknek vagy éppen semmis tényezőnek számított, mint az élet. Érdekes dolog volt ez. Nano hideg mosollyal mérte végig a szeme előtt haldokló alakot. Az ajkai közül szivárgó rubint vér nedvesen tapasztotta fekete haját az alatta tócsává olvadó hóba. Elképesztően gyönyörűek voltak a színek. Vörös, fehér és fekete. Az élet lüktető pulzálása, a lélek kiapadhatatlan fénye, a szív dermedt sötétsége. A horizonton felkúszó nap megvilágította, és beragyogta alakjukat. Kardjait eltette, és tőreit összeszedte a csatatérről. Pihenésre volt szüksége. A harc eléggé megerőltető volt. Pár lépésre még megállt Shiki fölött. Oldalát már teljesen beborította a fémes szagot árasztó vér. Combján lassú patakként araszolt végig az alvadásnak ellenálló patakocska.
- Ég veled! Barátom - tette hozzá halkan, és sarkon fordulva elindult szállása felé. Nem sietett. Tudta, hogy ellenfele meg fog halni. Feltehetően már nem volt ereje arra, hogy felálljon, és ellene forduljon. - Vagy mégis? - szívta be élesen a levegőt, és minden érzékét kihegyezte a mögötte fokozatosan kihűlő testre. Nem mozdult, nem reagált. Nem érzékelte többé a belőle áradó fenyegetést. Egy lassan kiüresedő korpusz volt csupán, ami elkezdett eloldódni ettől a világtól. Sántikálva, néha megingva szívta mélyre a tüdejébe áramló friss levegőt, amibe saját vérének és izzadtságának szaga is keveredett. Bőre felhevült, sejtjei már regenerálták sérüléseit. Ennyi volt. Végzett vele. Győzött. Megölte, pedig még előtte végig akarta nézetni vele, hogyan veszíti el a lányt. Eddig mindig engedte elmenni, de most valami más sugárzott belőle. Valami olyan, ami arra kényszerítette, hogy ne hagyja futni. - Igen... Rengetegszer adtam neki alkalmat arra, hogy elmenjen. Nem hagytam, hogy a halálába sétáljon, de most nem engedhettem tovább. Túlzottan is sokat fejlődött. Lehet, hogy ha tovább edz... De ez már mindegy! Meg fog halni. Már az erős szervezete sem mentheti meg.
„A győzelem édesebb volt, mint a legfinomabb bor, a legbódítóbb mámor, amit valaha is megízlelhetett."
***
Az éles fül átka. Mindent érzékelt, ami a testében lezajlott. Hallotta a belőle cseppenként kiszivárgó életet is. Ott landoltak mellette a hóban, hogy saját kis utat vájva tovább csordogálhassanak. Már nem is tudta pontosan mi az, ami átfagyasztja. A vérveszteség vagy az alatta elterülő jeges víz? Nem akarta lehunyni a szemét, de ha megtette, az olyan melegség töltötte el amilyet még sohasem érzett. Nyugalom, béke, harmónia. Érzések, amiket katonaként sohasem élt át. Talán egyszer, amikor még nagyon régen itt járt Tokióban, és megfigyelhette a gyönyörűen virágzó fákat, magába szívhatta nektártól terhes kipárolgásukat. Ha lehunyta fáradtságtól elgyötört szemhéjait mindenütt ott lebegett az a szivárványszínekben játszó éteri fény, amit akkor látott. Teste azonban feladta. Elfáradt, kiüresedett. Veszített. Az élet megállt. Minden új alakot öltött körülötte fények apró milliárdjaira esve szét. Mindig éles szeme volt, most azonban a korábbinál is jobban látott. Zöld mezőt, ahol egyszerű ruhában, törökülésben üldögélt egy őszülő alak. Álom vagy vízió? Ki állapítja meg ezt a halál küszöbén állva?
- Nem vesztettél - susogta a szél szárnyán szállva az öblös hang. Körülölelte és puha takaróként beburkolta. Nemcsak a fülében hallotta őt, egész lénye érezte a hangok rezgését, amik minden egyes sejtjét átbizsergették. Már egyáltalán nem fázott. Odasétált az előtte üldögélő alakhoz, és mellé telepedett. Végigpillantott az apró fehér és rózsaszín virágokkal hintett mezőn.
- Még győzhetsz. - Hiába nézett a mellette ülőre, az arc nem fordult felé. Mozdulatlanul ülve pásztázta az előtte háborgó tengert. - Háborgó tenger? - emelte meg szemöldökeit. Most vette csak észre, hogy a körülöttük levő mező egy magas sziklára fut ki, amiről nem vezet más út, csak lefelé. Az alattuk fekete örvényként morajló óceán mindent magába mosott, újra és úja nekifeszülve hatalmas robajával a gránitkemény kőnek.
- Nem értem... - Ajka nem mozdult, mégis hallotta a szavait. Nem látta, honnan süt a nap, de érzékelte bőrén annak melegét. Minden annyira más volt, mint amit megszokott. Olyan tiszta és érintetlen. Az átható, sötét szem felé fordult, az áttetszően fehér kéz az arca felé nyúlt. - Miről beszélt az előbb? - Teljesen összezavarodott. Pár pillanat alatt elgyengítette ez a szigorú, de jóságos szempár.
- Érteni csak az első lépés - sugallta újra a férfi. Elhangzott kérdéseire nem kapott válaszokat, csak folyamatosan ismétlődő talányokat. A meleg fényujjak végigcirógatták bőrét.
- Már úgyis mindegy. Nekem végem - hangja lemondóan csengett.
- Nem. Nem így. - A tenger moraja. Az ég hangja. A szél íze. A szavakat ők formálták, és tolták elméjének szűk korlátai közé. Minden egyszerre rezdült és szólalt meg, dalolva és feloldódva a mindenségben.
- Itt sincs helyem? - Szíve tájékáról fájdalmas szorítást érzett a testében. Mintha dobbant volna, de ezt egyszerűen lehetetlennek találta. Hiszen már halott volt.
- Itt mindig lesz helyed. - Trillázták a madarak. - De nem most. Menj! Indulnod kell! - Alig értek el hozzá a szavak, már ott állt a szikla ormon egyenesen a morajló sötétségbe bámulva. Szívébe félelem hasított, amikor egy finom kéz csúszott hátára, és taszította meg finoman az örvénylő víz felé. Hallotta a csobbanást, és érezte a tagjaiba hasító jeges fagyot.
***
Dobbanás.
Fájdalom.
Hidegség.
Hörögve nyitotta fel szemhéjait, és köhögve fordította oldalra a fejét. Fény. Ez jutott el elsőnek agyáig. Utána pedig a nyers, leküzdhetetlen fájdalom. Megszűnt az álmatag csend, az édes béke. Azt hitte kiégeti a szemét, annyira élénken tűzött a nap. Ez a nap más volt, mint amit azon a csodálatos réten látott. Ez Toshima fátyolos, ködtől szürkülő sárga korongja volt. Már tudta, mi volt az előző fájdalmas dobbanás, amit azon a gyönyörű helyen is érzett. A szíve. Felköhögött újra, de testét görcsbe rántotta a kín, ami végigvágott gerincén. A lehető legkevesebb mozdulatot akarta tenni, olyan szörnyű fájdalom hasított tagjaiba. Az a nyomorult szerv fájdalmasan verdesett mellkasában, mint egy megsebzett kismadár. Ebben a pillanatban gyűlölte, hogy újraindította vérkeringését, az élet körforgását. Szívesebben maradt volna azon az örök helyen, ahol test nélkül csak fényként létezett. De valóban él? Nem lehet, hogy álmodik? Nem lenne kellemesebb? Könnyebb? A tagjaiba kúszó hidegség ébresztette rá, hogy még mindig él. Tényleg él, nemcsak képzelődik. Izmai remegtek, amikor megpróbált lábra kászálódni úgy, hogy ne erőltesse a szívét és bal combját. Minden erejét össze kellett szednie. Négykézláb állva vett egy reszkető, de nem túl mély lélegzetet. Nem akarta még ennél is jobban terhelni a súlyosan megsebzett szervet. Övét kioldva nadrágjából szorította el a lassan alvadó vérzést. Hörögve próbált ránehezedni, és a lehető legkisebb terhelésnek kitéve eltántorgott fegyvereiért. Persze, lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. Minden egyes lépésénél égető fájdalom és a nyomában jeges késszúrások kínozták idegeit. Zihálva, ólmos mozdulatokkal szedte össze arzenálját. Nagyon jól tudta, hogy ha bárki is felfedezi, neki annyi. De most ez sem érdekelte. A legközelebbi menekülőjárat körülbelül ötven méterre volt tőle. Az nem számított soknak. Főleg most, hogy úgy érezte magát, mint egy félholt. Arca fájdalmas grimaszba rándult, miközben elindult a lejárat felé. Fél kézzel elcsúsztatta a fedelet, majd visszanézett oda, ahonnan jött. - Ez nem lesz jó - szorította össze fogait. Vére jól látható piros ösvényt égetett a gyorsan olvadó fehérségbe. Hunyorogva pillantott fel az égre. Csak ekkor vette észre, hogy már nem süt a nap. Ennyi idejébe telt volna, hogy összeszedje a holmijait? - Ez nehezebb lesz, mint gondoltam. - A vér még mindig aggasztotta. Nem akarta, hogy elvezessen bárkit is a Múzeumba. Már éppen azon gondolkodott, hogy inkább más utat választ, amikor lassú pelyhekben megindult a reggeli havazás. - Szerencse. Mert a szerencse, még itt is működik. - Felnyögve pillantott le a járatra. Nem volt mese, másznia kellett.
***
Aya megkönnyebbülten surrant fel az emeletre. Örömmel látta, hogy a Múzeum szinte kong az ürességtől, így nem kellett Arbitro ízetlen gúnyolódásait hallgatnia. Nem rémült halálra a legelképzelhetetlenebb helyeken felbukkanó Teitótól, aki szellemként meredt bele az arcába. Mennyivel kellemesebb az élet, még itt Toshimában is, ha nincsenek olyan személyek, akik megkeserítsék? Bögréjét szorongatva slisszolt szobájához. Maga mögött betaszította az ajtót, és egyenesen az ágya mellett álló éjjeliszekrényhez sétált. Teáját határozottan letéve rá, a könyvespolc felé akart fordulni. De nem tudott. Az ablakon át elé táruló látvány teljesen megbénította. A tántorgó alak vérben ázva esett neki a kapu egyik robosztus betonoszlopának. Még éppen időben nyújtotta ki erős karját, hogy megtámaszkodjon, és ne csússzon a földre. Dermedten állt, mozdulatlanul. - Te jó ég! Mi történt vele?! - Egyre nehezebben vette a levegőt, miközben nézte Őt. - Mi történt? - Hisztériás sikoly szaladt ki ajkai közül. - Mit tegyek?! Menjek ki...?! Ki kellene mennem hozzá?! Ha meghal mi lesz?! Itt leszek hagyva Arbitro kegyelmére? Vagy Touro talán megment? Itt mindenki az érdekei szerint jár el. Touro csak addig vigyáz rám, amíg Shiki él. - Nem foglalkozott azzal, hogy lesodorta a bögrét maga mögött. A fürdőbe viharzott, és két törülközőt felkapva már robogott is lefelé a lépcsőn. - Nem hezitálhatok! - szólította fel magát erélyesen. - Az életem most hozzá van kötve. Ha ő meghal, akkor nagy eséllyel én is meg fogok. - Elsuhant a szoborerdőben hallgatva papucsai ütemes csattogását a hideg kövön. Az ajtón kirobbanva futott a férfi felé. Döbbent, de homályos vörös szem nézett vissza rá. Eddig még sohasem tudott kiolvasni semmit a szeméből. Most igen, de ez vajmi kevéssé érdekelte. Segítenie kellett.
- Mit művel?! - kérdezték egyszerre, Aya pedig falfehérre sápadva mérte végig a szörnyű állapotban levő férfit.
- A kamikra! - sóhajtotta rémülten, de arcvonásait azonnal rendezve kihúzta magát. - Felviszem! - térdelt le elé, és az övet kioldva a sebre nyomta a tiszta pamutot. Keze alatt már nedvesedett is át az anyag, pedig csak most tette oda. Jól látta, hol szakította át az izmokat és inakat a kés. Vagy penge? - Mindegy! Erre most nincs időm! - A férfi nem veszíthetett még több vért. Már az is csoda, hogy eddig eljutott. - Feltehetően a combartériát szúrták át, hogy elvérezzen - állapította meg remegve. Tenyerére ragacsos nedv tapadt, feltehetően a fekete bőröv itta magába a lecsorgó nedvet. - Várjunk csak... Lecsorgó nedv? Ha az övön van, akkor ez azt jelenti... - borzadt el leizzadva és riadtan nyelt egyet. Az övet visszarögzítve pattant fel, és a kabátot félresöpörve a következő vágást kereste.
- Ha? - tántorodott meg a borzalmas szakadást látva. - Szív?! Ne! Shiki, ne tedd ezt velem! Nem halhatsz meg! - pánikolt rémülten. A kapitány ernyedten hagyta, hogy háta mögé nyúlva finoman támogassa. Nem helyezte teljes testsúlyát a lányra, mert akkor elgurultak volna mind a ketten.
- Hagyjon már! - csikorogta rekedten. Ha lett volna elég ereje, akkor ellöki magától a törékeny nőt, de jelenleg minden erejét arra koncentrálta, hogy ne ájuljon el vagy ne hányjon. Szervezete már teljesen kiszáradt. Vérre és infúzióra lesz szüksége.
- Kit hívjak? - csengett fülében Aya határozott hangja. A lány rémülten próbálta betámogatni a súlyosan sebesült kapitányt. - Valószínűleg nincs magánál. Ha összeesik, hogy viszem be? Muszáj mozgásra és együttműködésre bírnom, csak még egy kicsit - csikorgatta fogait, és aggódva figyelte a férfi arcáról alácsorgó apró verítékcseppeket. Becsusszantak garbója nyaka alá, és eltűntek előle. - Lehet, hogy lázas? Nem kaphat seblázat... - gyötrődött némán, és könyörgő szemét a férfira függesztette. - Shiki, kérem! Könyörgök - suttogta, azonnal hangnemet váltva. Hatnia kellett rá, különben neki annyi. - Egyedül nem tudok segíteni - szorította finoman magához, vérének szaga teljesen beleszivárgott orrába. Rosszul volt tőle, de most nem lehetett gyenge.
- Arbitrót - lihegte szaggatottan, és lépésről-lépésre haladva betántorogtak a Múzeumba. Aya próbált nem felnyögni a ránehezedő súly alatt, Shiki pedig igen sűrűn pislogva próbált fókuszálni. Túl messzire volt az összecsapás helye és a Múzeum. Ha nem sebesül meg, könnyedén átszelhette volna ezt a rövidnek tűnő távolságot. Azonban a helyzet most nem volt olyan, mint máskor. Kimerítette az alagútban való támolygás. Boldog volt, hogy senki sem látta szánalmas vergődését, ahogy néha hangosan felnyögve ráhanyatlott pengéje markolatára. Bal lábát nem feszíthette meg, nem tágíthatta még tovább a sebszájat. Fogalma sem volt róla, honnan volt benne elég erő, hogy elvergődjön a Múzeumhoz. Főként, amikor újra másznia kellett azokon a rohadt vaslépcsőkön. Szíve nemsokára újra fel fogja adni, és akkor a halhatatlanok már nem utasíthatják el jelenlétét. Még meghalni sem tudott normálisan. - Még nem. Nem most. Ezt mondták. Nem veszítettem. De mit nem? - ráncolta össze szemöldökeit. Aya látta, hogy a férfi valamin nagyon gondolkodik, így inkább nem szólt hozzá, csak folyamatosan duruzsolt neki, hogy eszméleténél maradjon. - Nagyon jól csinálja! Csak jöjjön! Minden rendben lesz - susogta lázasan. - Ilyen borzalmas sérülések... Még sohasem láttam ilyen állapotban. Ki tehette ezt?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó