|
II. kötet/7. fejezet - Lenyomat az igaziról: Hayate II. – Kiépített kontroll
Katren 2011.12.10. 15:06
II. kötet/7. fejezet: Lenyomat az igaziról: Hayate II. – Kiépített kontroll
A kiépített kontroll a tökéletes befolyás érvényesítése egy élőlényen. A bizalom elnyerése után kiválóan lehet hatni rá. Formálhatóvá válik az elméje akárcsak egy tiszta vászon, amire a festő fest. Ugyanakkor az ember nem egy tabula rasa, ami hófehér lapként bármikor alakítható minden szeszély szerint. A benne keringő hatások és vonások színes műremeket rajzolnak a tiszta lapra. Valaminek vagy valakinek a képmásává válik; akár a családjáé, a körülötte működő világáé. Ha szerencsés, talán önmagává válva kilép a képmás szerepből. De erre, nagyon kevesen képesek. Ő pedig pont a hatások és ellenhatások által övezett érzékeny területre apellált, a személyiségre.
Először a már megrajzolt tónusokat kell átszíneznie a szája íze szerint. Lelkiismeret, bűntudat, józan ész. Kódok, amik stimulálják a személyiséget, együttes irányítóként kormányozva az emberek cselekedeteit. A kódok újraalkotásával átírható vagy legalább módosítható a felépített személyiségstruktúra.
Ez a teendő. Így kell eljárnia Aya esetében is. A hajnal első kósza sugarai már a konyhában találták; főzött. Egy ideje a nő minden egyes ételébe beletette a számára kikevert, és porrá tört stimulálót. Az anyag totális függést okozott, és az asztma tüneteit produkálva gyengítette el áldozatát. Szintetikus méreg, ami kicsi dózisokban adagolva szétbontja az ember állóképességét, megzavarja az egyensúly érzéket, a tüdő működését, használhatatlan húscsomóvá téve a testet. Mint zseni, részesült orvosi képzésben is. Teljesen nevetséges, hogy mások kísérletező kíváncsiságának köszönhette elméjének pallérozottságát, már-már kimeríthetetlen tudásbázisát. Ő pedig pont ezeket a másokat tehette tönkre a nekik köszönhető tudásával.Ki tudta keverni azt a hatóanyagot is, amit szépen adagolva láthatatlanul beszedethetett a lánnyal. Mit látott mind ebből áldozata? Pusztán azt, hogy fokozatosan tehetetlenné válik. Úgy fog kelleni neki a gyógyszer, mint a levegő az élethez. Kiszolgáltatott, gyenge kis lény lesz, akinek egyedül ő fog segítőkezet nyújtani. Látszólag.
Az első lépést már megtette célja irányába, hiszen elérte, hogy a nő vakon bízzon benne. Atsushi rábízta tulajdon vérét, hogy védelmezze nem sejtve, mekkora veszélynek teszi ki őt. El kellett érnie, hogy csak rá tudjon támaszkodni. Lépésenként szívta ki belőle az életet, nem hagyva neki teret, esélyt a változáshoz.
A lány szobájába belépve pillantása a hatalmas, fehér ágyneműbe gabalyodott testre tévedt. A kupac egyenletesen emelkedett és süllyedt fel és le, gazdája feltehetően mélyen aludt. Mielőtt megérkezett, az ebédet Aya hűtőjébe tette. Biztos volt benne, hogy a lány lakásán fognak vacsorázni. Most csak arra kellett várnia, hogy felébredjen, és délután hazavihesse. Várakozás közben az ablak előtt leomló szalagok közötti rést figyelte. A mozdulatlan szürkeségből a tájnak csak egy szelete rajzolódott ki, megszüntetve a bezártság érzetet. A világ, még ha egy ilyen pici részleten keresztül is, de belopózott a szobába. Haldokló fények tűntek tova, arcán hagyva az ősz utolsó, rozsdás színcseppjeit. Mindenről gondoskodott. Előre kikészítette a lány vizét is. – Feltehetően szomjas lesz, ha felkel – nyújtóztatta ki hosszú lábait. Előzékenysége most sem volt véletlen. Ismerte a gyógyszer összetevőinek hatását. Kiszárították azt, aki szedte. – Ez kapóra jön.
Halk mozgolódásra figyelt fel, ő pedig feltornázva magát a földről a még félálomban fekvő nő fölé hajolt.
- Szia! – suttogta kedvesen. - Jobban érzed magad? – faggatta nagyon halkan, kisimítva egy kósza tincset a halovány arcból. Aya kábán pásztázta a felette levő plafont. Nem nézett rá, tompa pillantása kiégve csillogott. - Rosszul lettél – világosította fel a kábult lányt. Háta mögé nyúlva segített neki felülni, majd óvatosan a puha párnáknak támasztotta.
- Elhúznád az árnyékolókat? - kérdezte Aya rekedten, és az éjjeli asztalára készített vízért nyúlt. Keze megremegett, kis híján elejtette a poharat. Kimért mozdulatokkal odalépett az ablak elé, és széthúzta az árnyékolókat. Fél szemmel a nőt figyelte. - Köszönöm - susogta erőtlenül, belekortyolva az üdítően hideg vízbe. Szemöldökráncolva nézett bele a poharába.
- Mi az? - kérdezte lágy hangon. Azonnal megdermedt, és visszalejtett a nőhöz. – Csak nem észrevette? – csikorgatta fogait, de tökéletes maszkja így sem foszlott le arcáról. Szorosan melléült ránehezedve az ágy puha matracára.
- Semmi - dörmögte halkan. Mély levegőt véve visszatette a poharat az asztalra. - Csak furcsa volt, hogy ennyire rosszul lettem - sóhajtotta, szemét a kinti tájra emelve. A gyenge napfény halványan sétált körbe a szobában, kopott fényével hintve tele a falakat.
- Megijedtél és kimerültél - simogatta meg karját. - Az a valaki nagyon régóta zaklatott. Valószínűleg folyamatosan benned szunnyadt ez a félelem, és most került napvilágra. - Szemei tiszta kéken ragyogtak, a lány pedig mint mindig, bedőlt józannak tűnő érveinek. - Ne aggódj! Biztosan nincs semmilyen komoly bajod - takargatta be mellkasát, és az ablakhoz sétált. Elhúzta az erkélyre nyíló ajtót, friss levegőt engedve be a szobába. - Te csak pihenj, és azzal foglalkozz, hogy minél hamarabb rendbe jöjj! Másra ne is gondolj! Felesleges.
„Kedvesem, te már az enyém vagy. Nincsenek gondolataid, csak azok, amik tőlem erednek. Pont, mint egy előre megrendezett színdarab hősének.”
***
Miután visszavitte a lányt, némán elköltötték vacsorájukat. Jáva miatt szerencsére nem kellett aggódnia. Az ő szükséges halála nem keverhette gyanúba, mivel az egyik megbízható kapcsolatán keresztül sikerült megtalálnia a profi bérgyilkost. Eldobható telefon és egy ember, aki sohasem árulná el. Jákob. Lehetetlen volt, hogy lenyomozzák. A NEF nyilvántartásában Jáva még csak nem is szerepelt. Aktáján röviden annyi állt hatalmas betűkkel: Igura. Beszédesebb volt minden részletes jellemzésnél. Lehetett akár egy bukott katona is, aki a NEF vezetőjének a lányán akarta megtorolni múltbeli sérelmeit. Vagy egy gyilkos, egy elvetemült bűnöző. Ez volt a legszebb az egészben. Bárkinek hihették, ő pedig szépen megúszta. A dolgok állása az ő malmára hajtotta a vizet. Ki kapcsolna hozzá egy bérgyilkost, akivel elvileg sohasem találkozott?
- Nemsokára beszélnem kell apáddal – jelentette ki halkan, és a tálkákat összeszedve elindult a mosogató felé.
- Értem. – Aya üres tekintettel vizslatta a körmeit, mintha valami nagyon érdekes dolgot látna rajta. – Lepihenek – tápászkodott fel az apró asztaltól, és bizonytalan lábakon megállva karjait összefonta maga előtt.
- Persze – támaszkodott meg a pultnál. A melegvíz hangosan zubogott bele a mosogatóba. – Bekísérjelek? – Pillantását kérdően szegezte az esetlenül toporgó lányra, de csak egy bosszús legyintést kapott válasz gyanánt.
- Köszi, apu! – morgolódott gúnyosan – De nem kell! – fújtatott ingerülten, és eltántorogott a fürdő irányába. Hangos, lemondó sóhajjal zárta el a vizet, amikor megcsörrent a telefon. Hosszasan csengett, de Aya még mindig nem jött, hogy felvegye. – Zuhanyzik, úgyhogy nem hallja – törölte meg kezeit, és a pulton visítozó készülékhez lépett.
- Halló tessék! – szólt bele kedvesen a telefonba. – Kivel beszélek? – emelte meg szemöldökét. – Nem, most nincs itthon – húzta apró mosolyra ajkát. – Sajnos nem tudom, mikor fog visszaérni ide. Átadhatok esetleg egy üzenetet? Persze, azonnal írom. – Keze nem nyúlt a papír vagy a toll felé. Mozdulatlanul feküdt a pulton. – Viszont hallásra! – ejtette vissza helyére a kagylót, és visszasétált a mosogatóhoz. – Hm – rándult meg egy izom szája szegletében. Halk motoszkálást és a tolóajtó súrlódó csúszását hallotta maga mögül.
- Keresett valaki? – kérdezte Aya halkan. Válla felett kérdően rásandított.
- Mire gondolsz? – mosolygott rá kellemesen a haját veszettül dörzsölő lányra.
- Mintha a telefon szólt volna…
- Igen – bólintott rezzenéstelen arccal. – Téves hívás volt. Nyugodtan pihenj le! – tette a csöpögtetőre az egyik elmosott tányért.
- Megtennéd, hogy felveszed, ha nem hallanám? Egy nagyon fontos barátomtól várok hívást – kacsintott rá cinkosan.
- Természetesen. – Megnyugtató mosolya, kedves arca valószínűleg minden bizalmatlanságot elűzött Ayából. – „Neked nincs szükséged másra, csak rám.”
***
A napok múlásával Aya egyre szomorúbb és megviseltebb lett. Barátai nem keresték vagy legalábbis nem tudott róla. Eleinte letört volt, utána már mérges. Fel akarta hívni az ismerőseit, hogy legalább hallja a hangjukat, de ő minden egyes alkalommal megállította. Neki kellett támaszt nyújtania. Ő lehetett számára az egyetlen pótlék, amihez nyúlhatott. Legalábbis emberként.
- Még nem biztonságos – jelentette ki határozottan. – Amíg nem jövök rá, hogy mi van pontosan a dolgok hátterében, addig nem kellene veszélybe sodornod őket – dobta fel a labdát, és a manipuláció ismét hatott.
- Gondolod, hogy bajuk származhatna belőle, ha velem… - Nem akarta befejezni a mondatot.
- Mindenképpen – bólintott szomorúan.
- Akkor végre derítsd ki, hogy mi a fene folyik itt! – Repült a tányér, végül csattanva szóródott szét apró szilánkokra a konyha kövén. A lány zaklatottan nyúlt a csöpögtető irányába. Most egy pohár akadt a kezébe.
- Nyugi! – lépett elé, és kezeit vállaira téve masszírozni kezdte. Most az számított, hogy meg tudja nyugtatni a zaklatott lányt. – Tedd le a poharat! – szólította fel gyengéden.
- Nem! – rázta le magáról őrjöngve. – Szétcsúszik az életem, elveszítek mindent és mindenkit! – fakadt ki tehetetlen dühében.
- Tedd le! – Hipnotizálta égkék pillantásával a ziháló, már a sírás szélén álló nőt. A pohár talpa hangosan koppant az asztalon.
- Most beszéljünk rendben? – kérdezte halkan, mire a lány megadóan bólintott. – Elárulnád, mitől borultál ki ennyire? – emelte meg szemöldökét. De Aya ellenállt. Nem akart beszélni, csak a fejét ingatva fújtatott dühösen. – Mi történhetett? Most beszélt Atsushival... Lehet, emiatt?
- Nem érdekes – suttogta ernyedten, nekitámaszkodva testének. – Csak…
- Csak? – Lágyan susogott, akár a fák között eltáncoló hűvös őszi szél.
- Olyan zaklatott vagyok mostanában… Mintha nem is önmagam lennék. Csak egy báb, egy semmi. Borzalom! Egy borzalom vagyok és nem tudom uralni a dolgokat. Minden irányítás kisiklott a kezemből. Olyan, akár egy örvény, ami leránt és magába szippant – fúrta remegő testét ölelésébe.
- Minden rendbe fog jönni Aya, hidd el! – zárta gyengéd bilincsébe a tehetetlen testet. Ölelés vagy béklyó? Ki dönti el elsőre melyik az egyik vagy éppen a másik?
Az első hópelyhek lassú szitálással indultak meg, beborítva a város takaros negyedeit. A tél teljes pompájában megérkezett.
A láthatatlan fagy, a dermedtség nemcsak az évszak köntösében jelent meg. A lány érezhetően alakult át egy zavart, egy helyben remegő kocsonyává. Megfagyott, akárcsak a város. Ő a napjait az Aya születésnapján tartandó összejövetel megszervezésével töltötte. A lány is segített neki, hogy ne érezze magát annyira hasznavehetetlennek. Valószínűleg így próbálta gyógyítani összetört lelkét. Az estély pedig parádésan sikerült. Kitett magáért, és ez látszott is a szervezésen. Hidegtálak és a japán konyha jellegzetes ételei tárultak a belépők szeme elé. A kevéske szakéval megbolondított és moszattal összefőzött rizsszemeken friss halszeletek pihentek. A sushi mellett a csirkehússal készített oyaku udon tészta és a ramen is fellelhető volt. Mind a régi kor eltemetett emlékei, mintegy ódon darabjaiként emlékeztették a hagyományőrzőket az idő múlására. Édes és száraz borok csobogtak a kristálypoharakba, arany pezsgő bugyogott fel a kibontott üvegnyakakon át. A tradicionális szokásoknak megfelelően bő teaválaszték és szaké is várta a vendégeket. – Remek – nyugtázta Hayate, majd pillantása a belépő Aya felé fordult. Kimonót kellett viselniük a NEF vezetőjének parancsára. Pontosan olyan volt, mint egy szépen sminkelt baba. Elnyelte feltörekvő nevetését, amikor látta a frusztráltságot a lány szemében. Látszólag halálra untatta a férfi, akinek a társaságába tessékelték. Addig intézte a lépéseit, amíg a közelükbe nem kerülve megkérhette a lányt, hogy csatlakozzon hozzá.
- Sajnálom Akiro-san, de tiszteletlenség lenne visszautasítanom Hayate-san udvarias kérését – hajtotta meg derekát illedelmesen.
- Hai – hajbókolt a férfi, és ajkait megnyalva végigmérte a lányt. Némán lépdeltek egymás mögött. Aya egy fél lépéssel lemaradva sietett utána, ő pedig egyenesen az erkély felé vezette áldozatát. Az éjszaka óvó fényei eltakarták a kert sziluettjeit, elmosódott alakokká változtatva a szépen megmunkált művet. Percek óta álltak egymás mellett némaságukba burkolózva. Leheletük fehér gomolyként tört előre a sötét feketeségben, hogy utána benne elnyelődve semmivé omoljon.
- Elmondod? – köszörülte meg torkát. Kénytelen volt beszélgetést kezdeményezni.
- Mire gondolsz? – duruzsolta lágyan, szemeit behunyva élvezte a hideg téli levegőt. Nem válaszolt. Miért tette volna? Aya nagyon is jól tudta, hogy mire kíváncsi. Ő pedig abban is biztos volt, hogy beszélni fog.
- Beszéltem apámmal – kezdte vontatottan, még mindig lehunyt pillákkal élvezve az éjszaka ölelő homályát. – Úgy látszik, szorosabb ismeretséget kell kötnöm az országrészeink érdekében… Azzal ott – nyílt fel szeme, hogy aztán lemondóan sandíthasson a bent tolongó alakok felé. Halk nevetés tört fel torkából. Hát humorérzéke, még mindig volt a lánynak!
- Értem – sóhajtotta halkan, elfojtva gúnyos kacaját.
- Valóban? – vetette rá súlyos pillantását. Érdeklődve fordult felé.
- Akkor most ez azt jelenti, hogy férjhez kell menned? - kérdezte halkan. Egészen közel hajolt hozzá. Az erkély gyér fényei megengedték ezt a meghitt összebújást. Bentről halk muzsikaszó és a vidáman zsongó vendégsereg morajlása szűrődött ki.
- Nem - rázta meg fejét. Szoros kontyba tűzött frizurájából néhány tincs elszabadult, megzabolázhatatlanul fickándozva arca körül. Ettől csak még misztikusabbá és távolibbá vált számára. - Csak egy lehetőség. Nem hinném - nedvesítette meg ajkait -, hogy apám feladná a szabadságomat. Csak nyomós okkal történhet meg - hadarta el egy szuszra, mégsem tudott hitelt adni saját szavainak.
- Nagyon remélem, hogy igazad lesz. Úgy látszik az emberek szabadsága tényleg csak egy illúzió - tűnődött el hangosan. – Az időzítés a harcosok művészete.
- Mire gondolsz? - emelte meg szemöldökeit Aya, és összehúzva magán méregzöld kimonóját megbökte a mellkasát. Zavarodott és értetlen volt. Pont olyan, amilyennek látni akarta.
- Mindegy! - sóhajtotta lemondóan. Haja arcába omlott, eltakarva szemének csillogó kékségét. – A harcosoké és a kémeké.
- Kérlek, mondd el - susogta kedvesen, kisimítva arcából tincseit. Kezei átmelegítették kihűlt bőrét. Magába szívta a belőle áradó életet, nem adva cserébe semmit, csak hiú reményeket, üres álmokat.
- Azt hittem a szabadság azt jelenti, a szívünkre hallgatunk - szorultak ökölbe kezei az erkély széles korlátján. Mestere volt saját teste szabályozásának. Jól tudta, hogy elég néhány elejtett gesztus ahhoz, hogy azonnal meggyőzze a hallgatóságát igazáról. Jelen esetben Ayát. - Most azonban úgy hiszem, a szabad akarat csak egy illúzió. Hiszen, ha nem engedelmeskedhetsz a szívednek, akkor hol van a szabadság? - kérdezte halkan, nem pillantva a lányra. Hatás. A hatás számít. Egy tétova érintés siklott fel arcára. – Győzelem! - Aya letörve simogatta meg a férfi arcát.
- Figyelj rám! - fordította maga felé, és megsimogatva arcát, egy puszit nyomott rá. - Vannak kötelességeink, amelyeket igenis a szívünk fölé kell helyeznünk. Mert mások érdekei ezt kívánják. – Hogy mehet minden ennyire simán?
- Azt, hogy akár boldogtalanul élj? - villant meg szeme tettetett haraggal. - Elmondhatom, mit is gondolok valójában? - kérdezte síri hangon. Játszani a hanggal akárcsak a testtel, mindvégig ellenőrzés alatt tartva a történéseket, a tökéletes színész csúcsa.
- Hát persze! - bátorította kedvesen. – Mennyire kiszolgáltatott és ártatlan! Mennyire naiv és emberi – szívta magába minden egyes rezdülését a lánynak.
- Úgy hiszem, nem mindig a mások szolgálata az alázat. Nem a kliséknek való állandó behódolás - kezdte halkan, mégis rengeteg feszültség bujkált látszólag könnyedén elejtett szavai mögött. - Úgy gondolom - csengett hangjában egyre több szenvedély -, olykor igenis fel kell függesztenünk a másoktól való függést. Ez a függés a rajtunk kívül álló személyektől érkező elvárást jelenti. Az a legnagyobb önáltatás, ha elbújunk mások parancsai mögé bizonygatva, egyetértünk velük. Holott a szívünk fázik és lázad. Vagy engedelmeskedünk a belénk nevelt erkölcsi kódexek lapjainak el sem gondolkodva azon, valójában mit jelentenek? Ezek csak illúziók, légvárak amik eltakarják az igazi szabadságot. Mert ha már egy ember megtalálja azt az utat, amit járnia kell, azzal a többieket is segíti. - Elhűlve nézett rá. Csodálkozott, de egyben boldog volt. Azt hitte, megnyílt neki és valami olyat adott, amit másnak nem. Holott ez nem volt igaz. Csak álca volt, ócska maskara. Karjait önkéntelenül fonta a férfi nyaka köré, nem foglalkozva azzal, hogy valaki esetleg megláthatja őket.
- Mi lesz a többiekkel? - kérdezte halkan, és kissé homályos szemmel felpillantott rá.
- Nincsenek mások. Nincsen múlt és jövő. Csak az itt és most. Csak az én és a te - susogta halkan, egyre közelebb hajolva ajkaihoz.
***
Másnap reggel, amikor Aya elhagyta a szobát, visszaroskadt az ágyra. Apránként hitette el vele, hogy csak ő számít, elhintve törékeny lelkében a gondoskodás illúzióját. Vacsorák, romantikus találkák. Egyszerre figyelte magát kívülről, ugyanakkor szívvel-lélekkel részt is vett a színdarabban. A szerelem színlelése ahhoz segítette hozzá, hogy Aya megbízzon benne. Innentől azonban egy újabb síkra terelte a dolgokat. Befolyásolnia kellett a gondolkodását. Beszélgetéseket és filozofálásokat folytattak az életről, esendő érzelmekről. Még neki is kapóra jöttek a hosszú séták, hiszen kíváncsi volt az emberek mozgatórugójára. Mi lenne az a lényegi valami, ami másokat mozgat? Az olyan értékek, mint erkölcs? Vagy az akár élete végéig is magával hordozott fájdalom a bosszú képében? A mások által szabott keretek? A magukra láncolt felelősség béklyóként köti az embert a másikhoz akkor is, amikor azokat el kellene vágnia. Akkor is, amikor arra érdemtelen személyhez kapcsolódnak eltéphetetlenül. A körülötte létezőket hasonló érzelmek irányították, és lökték valami magasabb felé, ami akár a világban benne levő szabadságukat is hordozhatta. A létezésük esszenciáját. Ezt a lényeget hordozza a világ és ők maguk is; apró, külön organizmusként teremtve és teremtődve meg testükben, lelkükben és gondolataikban. A keresés, a vágyakozás az érzelmekből fakad és a gondolatokon át manipulálható. Mire irányuljanak? Merre haladjanak az elképzelések? A vágy, a kíváncsiság kormányozza. A gondolatok életet osztanak és vesznek el. Az ember teremt a gondolatai által… Ha pedig be tud férkőzni ezekbe a gondolatokba, ő teremti meg a mások valóságát. - Mennyiben szól ez még Ayáról? – vetődött fel benne a kérdés, miközben telefonjáért nyúlt. – Mennyiben rólam?
- Üdv! Lenne egy kis munkám a számodra. Igen. – Rövid válasz érkezett a vonal másik végéről. – A megadott címre menj holnapután. Szimpla betöréses esetnek kell látszania. Persze, ott leszek. Nem lesz gond. Csak bemész, és kijössz. – Arca váratlanul elkomorult. – Jáva? – emelte meg halvány szemöldökét. Hangja egy pillanatra sem remegett meg. - Nem tudom, merre lehet. Amikor utoljára beszéltünk, akartam neki adni egy melót, de azt is lemondta. Ühüm – helyeselt alázatosan. – Köszönöm a segítségedet! Barátom… A pénzt a szokott módon utalom. Igen. Át lesz mosva, senkinek sem fog feltűnni a számlamozgás. Neked is. Akkor diktálnám a címet… - Mennyiben a hatalmamról?
A félelem, a testetlen rettegés olyan eszköz, ami hősöket teremt. Persze, az emberek nem tudják, hogy saját maguk teremtik a félelmeiket, amiket aztán ügyesen kiaknázva a kellő pillanatban ellenük lehet fordítani. Nem misztikum csak praktikum. Már annyi ideje ismerte a lányt, végig követve folyamatos hanyatlását, hogy még egy cseppnyi fájdalom a tengernyi átverésben nem jelenthetett nagy gondot a számára. Félni fog, ő pedig a megjelölt napon ott lesz, hogy megmentse. A fokozatosan adagolt gyógyszer, amit minden egyes alkalommal beletört az általa készített ételekbe, drogként etették magukat. Egyrészt a kiváltott nyugtató hatása miatt, amit Aya mindig az isteni ízesítéssel elkészített ételnek tudott be; másrészt a boldogság érzet keltése miatt. Stimulálta a hangulatát. Olykor boldog volt, máskor levert.
A megadott napon minden a tervei szerint alakult. Éppen időben érkezett ahhoz, hogy még megfigyelhesse a teljes összeomlását. Meg kellett várnia, amíg megbénul a félelemtől, amíg szemébe költözik a parttalan rettegés vakítóan zöld árnyalata. Olyan részegítő és mérgező, mint a laudánummal és cukorral tálalt abszint. Gyilkol és bódít.
Meleg keze remegő ajkaira siklott, görcstől feszes testét az övéhez simította. - Megtanultál már igazán félni?
- Cssss - susogta halkan a fülébe. - Csak én vagyok az, ne kiálts! Nyugodj meg! Húzódj be a padhoz, hogy takarásban legyél. Elintézem. – Puha léptei nem keltettek zajt. Akkor sem hallatszott semmilyen nesz vagy nyöszörgés, amikor eltörte a betolakodó nyakát. A felismerés utolsó pillanata még ráégett arcának halott maszkjára. Könnyen eltörhető és feláldozható báb volt csupán a játékban, semmi több. Az ajtóban állt meg, onnan nézte a reszkető testet. Megtörte őt. Teljesen. Nincs már más, akihez futna. Sajnálnia kellene a fülét is befogó lányt? - Ugyan! Hiszen ez egy kísérlet, egy játszma. Mindig ott van előtte a lehetőség, hogy felismerje a dolgok mikéntjét és kiszálljon – állapította meg némán. – Ez csak rajta múlt. - Nem volt képes megvédeni magát, erre kellett rájönnie, és úgy tűnt terve működött. Szemeit lehunyva, kezeit fülére tapasztva guggolt le, kétségbeesetten gömbölyödve össze. Mellékuporodott ő is, és megsimogatta. Nem figyelt rá, delíriumi állapotban révedt el félelmének börtönében. - Aya - suttogta kedvesen. Meleg tenyere a jéggé hűlt ujjakra kulcsolódtak, és óvatosan lefejtette füléről. - Aya, minden rendben? - Hallasz? - szűkült résnyire kék szeme. Apró karmazsin patak kígyózott végig a reszkető szájon.
- Nem... Nem kapok levegőt - nyögte ki reszelős hangon.
„A gyógyszer dolgozik.”
***
- Orvoshoz kell vinnem téged! – mondta szigorúan a lánynak. – Ennek már a fele sem tréfa!
- Nem – fonta össze dacosan karjait maga előtt.
- De rohamod volt, és ez már nem az első eset…
- Tudom, de – szorította össze ujjait, körmével felkarjába vájva. – Félek – suttogta megsemmisülten.
- Mitől? – kérdezte lágyan, letelepedve a kanapé puha párnáira. – Hiszen itt vagyok melletted. Majd felhívok valakit, és titokban elmegyünk hozzá. Csak mi ketten – kacsintott rá kedvesen, mire a lány megnyugodva felsóhajtott.
- Rendben – rebegte fáradtan, és ölelésébe fúrva magát elaludt a mellkasán.
„Takada-san már vár minket.”
***
Aya látványosan nem akart tudomást venni a betegségéről, ő pedig ebből tudta, hogy nagyon is foglalkoztatja a dolog. Feszült volt a rendelőben is, ez a kínos zavartság pedig egyre csak fokozódott az idő múlásával. Nem akarta szóra bírni, de azért a hatás kedvéért eljátszotta, hogy megpróbálja. Végezte a napi rutinját, bőre haloványabb lett, szeme élettelenebb. Folyamatosan szürkült el. Tudta, hogy nemsokára komolyan fogja venni az egészet, mivel újra be kellett menniük a kórházba. A gyógyszeres kezelésnek ellenállt, még küzdött. - Még. De nemsokára feladja - pillantott rá a kertben serénykedőre. A nyár édes szele körbetáncolta testüket, balzsamos aromáival végigsimítva bánatos lelkükön. A lány egyetlen örömét az általa épített és gondozott kertben találta.
- Ne erőltesd túl magad - mosolygott rá, kecsesen kortyolva teájából.
- Nem vagyok kisgyerek - vágta vissza durcásan. - Egyébként, mit gondolsz arról, amit este mondtam? - támasztotta meg arcát tenyerében, és rápillantott az újságja mögé temetkező férfira.
- Az öngyógyítás? - kérdezett vissza, ölébe téve az újságot.
- Ühüm - bólogatott serényen, kikapva még egy gyomot a földből.
- Azt, hogy mindent meg kell próbálni - felelte türelmesen. Kedvesen bólintott felé, pedig belül vihar tombolt a lelkében.
„Nemsokára jöhet a placebo.”
***
A barátok nagyon kitartónak bizonyultak. Amikor csak lehetett felvette a telefonokat, hogy aztán elhallgatva az üzeneteket, szépen kiirtsa őket az életéből. Aya pedig tényleg elhitte, hogy ha nem keresi őket, akkor megóvhatja szeretteit a nem is létező veszélytől. A mobiltelefont még idejében kidobatta vele mondván, hogy még azon keresztül is lenyomozhatják. Aya ezt már túlzásnak tartotta, de mivel tökéletesen megbízott benne, nem kételkedett a döntéseiben.
Mekkora közhely az önfeláldozás. Micsoda fegyver egy szakértő kezében, aki tudja, hogyan forgassa a lapokat. Ha a telefon csengett a lány lakásán és ő nem volt ott, azonnal felvette. Ugyanaz a gépies mondat, begyakorolt kedvesség kopogott üres monotóniájában.
- Üdvözlöm, Honami Hayate vagyok. Természetesen átadom neki az üzenetet…
***
Aya a gyógyszerek szedése mellett önismereti jellegű könyveket kezdett el tanulmányozni. Mosolyogva vette kézbe a tőle kapott köteteket, élénken olvasgatva azokat. Minden történés megalapozhatóvá vált az elmélet által. A barátait már sikeresen elmarta mellőle. A lány egy ideje nem kérdezte, hogy jött-e üzenete? Kereste-e valaki? Egyszerűen elfeledkezett mindenkiről maga körül. Csak magára és rá koncentrált. A könyvekben leírt újszerű megközelítés pedig az ő malmára hajtotta a vizet. Látszott rajta, hogy sokáig vívódott, amíg végül zavartan megmutatta neki az egyik bekezdést.
- Most mit gondolsz? - pillantott rá miközben vacsorájukat készítette a nő konyhájában.
- Azt hiszem, valamit nem csinálok jól az életben. Csak ezt jelentheti a megakadás egy ponton.
- Jó, legyen – ment bele a játékba. - De akkor hogyan lépnél tovább? - emelte meg halványszínű szemöldökeit. Kezeit megtörölte a pultra dobott konyharuhában, és elővéve a friss salátát, rászeletelte a tonhalat.
- El kéne innen mennem? - kérdezte tréfásan, kiöltve rá a nyelvét. A kés egy pillanatra megcsúszott a kezében, kis híján megvágva őt. – Erre nem is gondoltam.
- Nekem ezzel a hellyel lenne bajom? - kérdezte halkan. Most már nem lehetett megállítani a beszélgetés fonalát. Ő pedig nem is akarta. – Akár ez is lehet egy megoldás.
- Ezt így nem állítanám - köszörülte meg torkát, és a szépen elkészített ételt bevitte a pici asztalokra.
- Akkor mit állítanál? - kérdezte tovább, kíváncsi gyermekként figyelve mozdulatait. Gőzölgő vizet és porrá tört tealeveleket tett az asztalra. Nem adott konkrét választ.
- Azt neked kell tudnod, mit kell tenned - öntötte bele a sűrű pépet csészéjébe. - Nem dönthetek helyetted. - A rázúduló forró víz átszínezte a sötétzöld árnyalatot halvány jádévá.
- Jó, akkor te mit gondolsz? - türelmetlenkedett, megemelve pálcikáit. Elfojtotta az ajkára törekvő mosolyt.
- Azt, hogy ha gondod van, nemcsak a hely miatt lehet problémád. Mi vezethetett el idáig, hogy ennyire megbetegedj? Fulladsz itt. Úgy fulladsz, mint aki nem juthat friss levegőhöz. Ennyire börtönben érzed magad a saját otthonodban? - ereszkedett sarkaira, szemét a gyanakvó lányéba fúrva.
- Értem. Szóval, így gondolod? - hajoltak meg egymás felé. – Már kapizsgálja…
- Te? - viszonozta a gesztust, és pálcikáival felcsippentett egy szelet halat. A néhány perces dermedt némaság árulkodó volt.
- Úgy hangzik, mintha a szabadsággal lenne a gond - kóstolt bele az ételbe.
- Nem akarlak befolyásolni - emelte rá csillogó szemeit a férfi.
- Tudom - nyomott egy falatot ajkai közé. Elkalandozott az ablakon bekandikáló holdsugárral együtt. Pont az ő táskáját világította meg, amiben a porrá zúzott finom őrlemény pihent.
„Miért befolyásolnálak? Hiszen végig te döntöttél? Én csak megmutattam egy másik alternatíva lehetőségét.”
***
Már csak egy ember maradt, akit le kellett választania róla. Atsushi-sama. Őt a legkönyörtelenebb módon akarta kitenni az életéből úgy, hogy Aya soha többé ne fogadja bizalmába. Nem is kellett hazudnia. Csak elhallgatnia a dolgokat, és egy kicsit másképpen kevernie a leosztott lapokat.
Némán ültek egymás mellett, igyekezve feldolgozni az előbb elhangzott mondatot. „Férjhez kell mennem." A hangulatos kis teázó idilli, lágy színei nem tudták megnyugtatni őket. Feszült, hideg csend telepedett közéjük. Mit tegyünk? Visszhangozták az apró csészék, a teáskanna.
- Értem - válaszolt nagy sokára, hangja fájdalmasan csengett. - Pedig azt hittem - kezdett bele, de a kellő pillanatban elharapta a mondatot.
- Mit? - kérdezte halkan Aya.
- Nem érdekes - rázta meg tiltakozásképpen a fejét.
- Ezt ne csináld. Ha elkezdted kérlek, fejezd is be a mondatodat. Tudod, hogy úgyis rákérdezek - darálta szárazon. Igen. Tudta, hogy rá fog kérdezni.
- Úgy hittem, van még más lehetőség is - morogta, idegesen babrálva az elé letett csészével. - Mintha apád azt mondta volna, de ezek szerint félreértettem valamit - legyintett akadozva, és belekortyolt teájába.
- Hogy érted? - ütközött meg elhűlve.
- Sehogy - tette le csészéjét, vakító kék szemét az utcára szegezve.
- Szóval átvert - szorította ökölbe kezeit. Kérlelően nézett rá. Szerette volna, ha megcáfolja a szavait, de már nem volt visszaút. Még mindig nem pillantott rá. Egyetlen könnycsepp gördült le az arcán.
- Aya! Kérlek, ne sírj - susogta csendesen, kezét lassan az övére csúsztatva.
- Kérlek, mondd meg nekem az igazat! - követelte halkan, parancsoló hangnemben. A feszült csendet a felettük pörgő ventilátor búgása töltötte be. Lassan bólintott.
- Lett volna más lehetőség? - fúrta bele hideg barna szemét a meleg kékségbe. Pillantását a piros pipacsokkal díszített fehér rolókra szegezte, arcvonásai megvonaglottak.
- Igen - koppant üresen a négy betű. Megadta a kegyelemdöfést. A motor monoton berregése töltötte be a teret, belekúszva a fülébe. Hiányosan adta át az információkat, így Aya nem tudott mindent a két párt jelenlegi helyzetéről. Nem sejthette, hogy Atsushi mekkora pácban van.
- Értem. Ha elhagyom ezt a várost - vett egy mély lélegzetet -, akkor meg tudnak állapodni? - kérdezte halkan, nehogy más meghallja beszélgetésüket.
- Úgy hiszem - ráncolta össze szemöldökeit.
- Hiszed vagy tudod is? - sziszegte dühös fúriaként. Már benne volt a hálójában. Végleges, totális győzelmet aratott. Megfosztotta mindenétől, ami a lényegét jelentette és egy határozatlan bábot gyúrt belőle.
- Igen. Tudom - vágta rá habozás nélkül.
- Szóval meg tudnak kötni egy egyezményt a személyem nélkül is? Egy olyat, amiben a békét írják alá? - Szemeiben őrült lángok táncoltak. Hűvös álarca még mindig tökéletes mázként olvadt bele bőrébe, elrejtve valódi, pusztító érzelmeit. Bólintott.
- Akkor ebben az esetben elmegyek innen. – Ennyit ér több éves nevelés és képzés. A hozott értékek, az előtte járó jó példák - állapította meg némán.
„Kontroll a józan ész felett.”
***
Úgy tűnt, mindent elkövet azért, hogy lebeszélje a tervéről, ugyanis meg kellett őriznie a magáról kialakított képet. Szerencséjére Aya egy eléggé önfejű nő volt. Ha valamit elhatározott úgy igazán, azt mindenképpen véghez akarta vinni. Dühbe gurult és haragudott az egész világra, ez pedig mozgásba lendítette eddig szunnyadó erőit. Főnixként támadt fel, igyekezve kiutat találni tarthatatlan helyzetéből. Szökés. Látszólag csak ez maradt a számára. Nem is vette észre, hogyan veri át saját magát. Nem járt utána az információknak, vakon megbízott benne. Pedig eleinte nem gondolta, hogy valóban lesz elég bátorsága cselekedni. Lám, az ő teremtménye, mégsem ismerte ki teljesen. - Csodálatos dolog az ember – gondolta álmélkodva -, még így is képes őt meglepni.
Sokat gondolkozott azon, hogy melyik lenne a legmegfelelőbb hely, ahová a lány elmenekülhetne... Ahol a kísérlete is folytatódhatna. A világnak talán egyetlen szelete létezik, ahová nem ér el Atsushi keze. Toshima.
Zuhogó esőben sietett át a lányhoz. Nem laktak egymástól messze, de még így is bőrig ázott a folyamatosan szakadó szutykos cseppeknek köszönhetően. – Remek – forgatta meg szemeit frusztráltan. Utálta az esőt. Tapadós volt és mégis síkos, lassan mozgó kígyókként gördült be kabátja és ingje alá. Türelmetlenül tenyerelt a csengőre, és meglepetten mérte végig az ajtóban megjelenő lányt. Kimonót viselt, látszólag készülődött valahová. – Ja, igen… A találka azzal a ficsúrral – fancsalodott el, elsöpörve homlokából vizes tincseit. Annyira nem tekintette tényezőnek az alakot, hogy el is felejtette a mai esti kis romantikus vacsoráját.
- Mit csinálsz itt? - kérdezte Aya meglepetten.
- Bocsáss meg, hogy most zavarlak, de ez nagyon fontos. Beengednél? - kérte kedvesen. Kíváncsi volt, hogy mit fog szólni a tervéhez.
- Gyere - suttogta, és félreállt. - Mi történt? - csukta be maga mögött az ajtót, összehúzva magán halványkék kimonóját.
- A szökéssel kapcsolatban szeretném mondani...
- Ha azért jöttél, hogy lebeszélj - vágott közbe szemeit lehunyva -, akár mehetsz is. Itt az ajtó - mutatott maga mögé.
- Nem akarlak lebeszélni - nyalta meg ajkait, hogy visszafojthassa gonosz vigyorát. - Segíteni szeretnék - hadarta el egy nagy szuszra, mintha nehezére esett volna kimondani a szavakat. Ayának azt kellett hinnie, hogy ő még az apja hű embere és vívódik, mert neki is segíteni szeretne. - Ez olyan emberi vonás nem? Ha ezt játszom, akkor csak hinni fog nekem!
- Mire gondoltál? – A mögötte levő ajtónak dőlt, és karba tette kezeit.
- Lenne egy hely, ahol eltűnhetnél. Vannak ott kapcsolataim, és biztonságba tudnálak helyezni - vetette le vizes cipőit és kabátját.
- Értem - csettintett nyelvével. - És mi lenne ez a hely? - kérdezte kritikus arccal. Persze, kételkedik benne hiszen azóta, hogy elhatározta a lányt Toshimába küldi, ügyes kibúvókkal hárította a kéréseit. Tudott volna szerezni hamis papírokat, de akkor ha rátalálnak, akár az NTF akár Atsushi, visszahozzák és vége a játéknak. Olyan helyre kellett küldenie, ahol nem volt szem előtt.
- Toshima - suttogta nagyon halkan, alig merve kiejteni a város nevét.
- Hogyan? - vonta fel szemöldökeit, és besétált a konyhába. Feltett egy kanna vizet, készített egy kis meleg teát.
- Tudom, hogy elég bizarr hely. Félelmetes és kegyetlen. De vannak ott ismerőseim, akikre nyugodt szívvel bízlak - ült fel a pulthoz, örömmel fogadva az időközben elkészített instant teát.
- Nem, bármi jó lesz. Csak ebből a pokolból jussak ki - támaszkodott neki a konyhabútornak fáradt sóhajjal.
- A bármi igen tág fogalom – mosolyodott el a bögréje felett, de Aya rá jellemzően meg sem hallotta őt. Fél füllel figyelt a figyelmeztetéseire, a kiadott instrukcióira.
- Ugyan, annyira nem lehet borzalmas az a hely - hessegette el magától aggodalmaskodó barátját.
- Légy elővigyázatos - figyelmeztette halkan. - Mások az emberek, mások az értékek. Ehhez tartsd magad. – Még figyelmeztettem is, milyen nagylelkű vagyok!
- Persze, persze – bólogatott.
A tökéletes kontroll a lélek teljes megkötése. - Milyen érdekes, hogy pont egy pillangót, a lélek szimbólumát kezdte el rajzolni!
- Hogy haladsz a rajzzal? – kérdezte mintegy mellékesen.
- Remekül – mosolyodott el Aya.
"A lélek láthatatlan rabságban senyved, haldokló pillangóként verdesve érzékeny szárnyaival."
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó