|
II. kötet/5. fejezet - Álmok peremén: Shiki
Katren 2011.12.10. 15:03
II. kötet/5. fejezet: Álmok peremén: Shiki
Minden emlékképe apró tűszúrásként hatolt bőre alá, emlékeztetve őt arra, hogy kinek köszönheti ittlétét. Hayate nélkül semmi sem sikerült volna úgy, ahogyan végül megtörtént. Toshima az a város, amitől a szabadságát remélte, de most újra le kell mondania róla. Elég csak felnéznie a vele szemben ülő férfi hideg tekintetére. Az irgalom vagy könyörület egyetlen szikrája sem gyulladt ki a rubint szemben. Teljesen értelmetlen lett volna kérlelnie. Viszont az igazság iránti olthatatlan szomját semmi sem tudta kiirtani belőle. Mit jelent az ő igazsága? Amióta itt volt, ezen még sohasem tűnődött el. Lehetséges, hogy eleve rossz helyen keresgél? Az is lehet, hogy nem kellene erőltetnie a dolgok menetét? Egyet világosan megfogadott magának azon az estén, amikor Shiki hazahozta neki kedves kis relikviáját. Soha, de soha többé nem fog ellenkezni a parancsaival. Nem fog megszökni azért, hogy más kárára tegyen. Arctalan, testetlen lelkeket fosztana meg az élettől való lehetőségtől, mert ő kíváncsi. Lehetséges, hogy némelyek azt gondolják, mindenki ideje meg van szabva, ki van mérve. Talán így is van. De akkor sincsen joga gyermekként játszani egyetlen emberi élettel sem. Ha rajta múlik ismét megpróbál úgy viselkedni, ahogyan az méltó hozzá. Felelősséget vállal.
Talán benne is megmaradt az a cseppnyi érzés, amit egykor a NEF vezetőjének gyermekeként érzett. Miért ne próbálna segíteni olyan személyeknek, akik tőle függenek? Az ő aktuális helyzetének és döntéseinek kiszolgáltatott embereknek? Miért ne tenné? Inkább az a kérdés, eddig miért nem ezt tette? Talán Hayate miatt? - Nem. Minden egyes szava igaz volt - gondolta sötéten. Az már egészen más tészta, hogy ő valóban értett-e, amiket a férfi sugallt neki? Talán ő értelmezte félre a szavak mögé rejtett üzeneteit? Mély levegőt véve, tétovázva nézett le az üresen hagyott tányérokra.
- Úgy gondolja légvárakat építettem? - kérdezte tétovázva, alig hallható hangon.
- Nocsak! - húzta fel szemöldökét évődve. - Kíváncsi egy gyilkos véleményére? - Csípős, gonoszkodó visszavágás, mégis túlcsordult az igazságtól. Hiszen ő mondta mindig, hogy ő semmi több, csak egy gyilkos. Shiki egy pillanatig elmerült a szemeiben, kutatva a kérdés értelmét. Nem válaszolhatott neki. Nem akarta feldühíteni.
- Inkább nem válaszol? - vetette oda diadalittasan. - Most örül annak, hogy egy nőt megalázott? Micsoda diadal! - szorította ökölbe kezeit.
- Nem. - A kapitány felemelkedve az asztaltól, magához vette katanáját.
- Nagyon finom lett az ebéd - köszönte meg udvariasan, válasz nélkül hagyva Ayát. Szemei sarkából követte az imbolygó fekete árnyat.
- Mondtam, hogy meg fogja tanulni - sandított vissza az ajtóból.
- Mit is? - pillantott fel zavartan, összeráncolva szemöldökeit.
- A hallgatás erényét - fordított hátat a dühtől fortyogó lánynak. Aya fogait összeszorítva vett egy mély lélegzetet. - Pont Shikitől várnék igazolást a tetteimre? Milyen abszurd feltételezés!
***
Amióta a lány belépett az életébe, elég sok minden átalakult körülötte. Egyáltalán nem akarta, hogy hasson rá holmi jött-ment gyenge kis nőcske; de a szál, ami a tábornokhoz fűzte mindent átalakított. A fekete-fehér mintázatú hideg kő élesen verte vissza léptei zaját. Zúgó fejjel döngött fel szobájába, kulcsra zárva a mögötte becsapódó ajtót. Aludnia kellett, most már elérte a határait. Már nem is emlékezett arra, mikor pihentette fizikai testét. Lehet, hogy erősebb volt, mint az átlagemberek, de ez nem jelentette azt, hogy nincs szüksége azokra az elemi dolgokra, amelyekre minden más érző lénynek. Alvás, evés. Katanáját az ágya mellé állította, kéznél kellett lennie. Csizmáit és kesztyűit lehúzva ledobta kabátját. Úgy döntött a mai portyát elhalasztja. Gondolkodnia és terveznie kellett, ehhez pedig tiszta fejre és töretlen koncentrációra volt szüksége. Fáradtan dőlt el az ágyon, pillantását a fölötte terpeszkedő üvegplafonra szegezve. Utált fáradt lenni és aludni. Mindig csak felületesen pihent lehunyt szemmel, folyamatosan figyelve a környezetét. Úgy nevezte, éber álom. De az igazi mély alvásokat ki nem állhatta, mert azokkal valami több is járt, mint testének egyenletes légvétele, idegeinek és izmainak nyugalma. Álmodott.
Gyűlölt álmodni. Olyankor mindig újraélte múltjának töredékeit, rég elveszettnek hitt szilánkjait. Hányszor kívánta azt, bárcsak ne peregnének azok a színes, kitörölhetetlen képek elméjében, amik egy teljesen más életet mutattak meg neki. Néha már őrjöngve könyörgött egy magasabb erőhöz, hogy állítsa meg józan eszét akadályozó gondolatait. Kihez fohászkodott? Az olyan alakoknak, mint ő, talán lelket sem teremtett a mindenható. Hiszen az ő létrejöttét egy sereg ember munkájának és folyamatos fejlesztésének köszönhette, nem pedig annak az elvont, transzcendens erőnek ami nem mutatkozott meg előtte, mégis a világ összes rezdülésében jelen volt. A letarolt fákban, a kigyomlált növényekben; a kioltott emberi életekben. Benne azonban írmagja sem volt a mások által léleknek nevezett valaminek. Mintha valahol útközben elhagyta volna, ha ez egyáltalán lehetséges a lélek esetében. Mi a lélek? Sohasem érdekelte. Egy katonának nem számítottak ilyen dolgok. Már-már fényűzés lett volna lélekkel rendelkezni. - Nincs időm erre a bugyutaságra! - rótta meg magát halkan. Addig nézte a nevető kék eget eltakaró fátyolos szürke fellegeket, amíg az álom tarka pillangója édesen lebegő aranyporát szemébe nem sodorta.
Toshima mocskos ege egyike annak, amit teremtett. Ami az ébrenlét és álom között húzódó vékony határsávban mindig elkíséri lépteit.
***
Katanája fémesen villant, fehér ingjére vörös vércseppek szóródtak. Minden megszakított felvételként játszódott le újra előtte, piszkos szürkévé homályosítva az emléket. Mindig makulátlan egyenruhája lefoszlott róla, ő pedig elgyengülve remegett az ütések súlyától. Teljesen mindegy volt hányszor sebezte meg, mennyi ütést vitt be sikeresen, nem tudott győzni. Ártatlannak tűnő kék szemek szegeződtek rá, lehűtve a benne tomboló lángokat. A harag és az irigység lángjai. Esőcseppek gördültek végig arcán elkeveredve sós izzadságával. Haja ostorként tapadt homlokába. Mintha zihálást hallott volna, de amikor felpillantott a vele szemben rendületlenül álló férfira tudta, hogy csak tőle származhat ez a borzalmasan sípoló hang. A gyengeség és a kimerültség szonettje. Eddig hányszor ölte meg? Talán hússzor? Mégis ott állt vele szemben, és mosolygott - Rohadj meg! - szűrte fogai közül, és megtántorodva felemelkedett. Még keményebben kell edzenie. Máshogyan, más módszerekkel. Így soha nem érhet célt, nem lesz képes legyőzni ezt az irritáló szemetet.
- Shiki-san, miért zavarsz megint? - duruzsolta kellemesen, kedves mosolyt küldve felé.
- Ne térj ki a támadásaim elől te rohadék! - szólította fel gyűlölettől perzselő hangon.
- Éppen olvastam. Nem szeretem, ha olvasás közben zavarnak meg - ingatta fejét értetlenül. Shiki majdnem felrobbant ennyi művi mesterkedés láttán. - Csak azért csinálja, hogy provokáljon - nyugtatta magát. - Nyugi!
- Baszd meg a könyved! - köpött ki egy adag vért a sáros földre.
- Nem illik így beszélni egy bajtársaddal Shiki-san - mosolygott rá fölényesen, még mindig kényelmes terpeszben állva előtte.
- Te nem vagy a társam - jelentette ki ridegen.
- Akkor legalább tedd azt, amit parancsoltak!
- Azt teszem, amit kell. - Szemei villámokat szórtak haragjában. Még dühösebb lett, amikor az édes trillázást meghallotta. Nano nevetett. Rajta.
- Tényleg? Vagyis megpróbálsz megölni? Nem emlékszem rá, hogy kaptál volna erre vonatkozó utasítást. Ez aztán a katonához méltó viselkedés! - oktatta ki fennhangon. Élvezte azt a tehetetlen gyűlölethullámot, amit kiváltott a vörös szemű démonból. Vajon Shiki tudja, hogy milyen jól szórakozik rajta? - Milyen szánalmas! - szontyolodott el egy pillanatra. - Látom, még mindig nem érted a helyzetedet - dermedt mozdulatlanná, maga elé emelve katanáját. - Engedd meg, hogy felvilágosítsalak.
- Nincs más választásom, mivel megállás nélkül locsogsz - acsarkodott felbőszült oroszlánként. Ismét az a borzalmas nevetés, ami az idegein táncolt. Bárcsak meg tudná ölni.
- Teljesen mindegy hányszor próbálsz megölni, soha nem fog sikerülni - jelentette ki mindentudóan.
- Egyszer biztosan fog - csikorogta mérgesen.
- Álmodozz csak! Az való a gyerekeknek - csúsztatta tokjába fegyverét.
„Mindennap arról fogok álmodni, hogy miképpen öljelek meg."
***
Zavartan nyitotta fel szemét, és borús gondolatokkal telve pillantott ki az égre. Már megint álmodott. Olyan élmények is felelevenedtek benne, amelyekre soha többé akart emlékezni. - Francba! - sziszegte ingerülten. Nem volt rá szüksége, hogy eszébe jusson az unalmas filmként pergő múlt. Néha gyűlölte hosszú távú memóriájának tartósságát, figyelmének lankadhatatlanságát, amit képtelen volt kiiktatni. Szeme jobbnak bizonyult, mint egy rejtett kamera. Minden egyes pillanatát rögzítette az életnek, és a kellő időpontban visszajátszotta, ha szükséges volt. - Most pedig - mormolta mélyet sóhajtva. Most pedig ismét itt toporgott egy már régen eltemetett emlék elméjének kapujában. Csak arra várt, hogy megnyissa és beléphessen tudatába. Többek között ezért gyűlölt álmodni. Mert ott azok az arcok, kiüresedett szemek kísértettek, amelyeket addig még nem látott. Egyszerűen nem tartoztak az ő világához és nem értette miért bukkannak fel időről-időre. Csak akkor lepődött meg, amikor ugyanazokat az üvegessé vált szemeket látta a harcmezőn. Elesett katonák, halott civilek. - Mindent láttam, amíg álmodtam? - tétovázott egy pillanatig, de máris készen állt a döntése. Ő nem lehetett bizonytalan vagy gyenge. Nem foglalkozhatott ezzel az egész dologgal. Tökéletes katona volt. Semmi sem hátráltatta, főként nem a saját előítéletei vagy kételyei. Mindig is arra tanították, hogy ezektől meg kell szabadulnia és hatékonynak kell lennie. De ezek a víziók... Kamaszként még arra gondolt, biztosan azok a múltbéli, elfojtott emlékei munkálkodnak benne, amiket nem akart felszínre engedni. Elrejtett töredékek, amik mégis formálták és alakították életét. Mostanában viszont egyre több az álom. A valóságosnak tűnő illúziók színes tollú madara. Ott lebeg előtte a mesterien kialakított ligetekkel, a frissen csobogó, művi forrásokkal, üde illatokkal. Egy hely, ami valamikor az Éden volt; és egy másik, ami talán maga volt az eleven pokol.
Mozdulatlanná dermedve feküdt az ágyon lemondóan sóhajtva egy nagyot. Inkább útjára engedte az emlékeket. Amint az összes lepereg, újra megszabadulhat tőlük egy kevéske időre.
***
Halkan zúgott a repülő motorja, bódító csendbe taszítva a körülötte dolgozó embereket. Mindenki a munkájára koncentrált, aprólékosan előkészítve a leszállás feltételeit. A hatalmas anyahajó irányító termében állt, kipillantva az alatta elterülő tejfehér fellegekre.
- Fékszárny rendben?
- Igen! - érkezett a válasz. Még egy utolsó ellenőrzés, mielőtt ténylegesen megkezdenék a leereszkedést.
- Uram, az első kötelék nemsokára eléri a célpontot! - Tizedese előtte szalutálva fagyott meg mondata közepette. Érezte a belőle áradó feszültséget, a félelemmel kevert tiszteletet. Már nem lepte meg a reakciója. Az emberek nagy része tartott tőle. Teljes joggal.
- Értem! A parancs továbbra is érvényben van. Először a miniszterelnökkel tárgyalunk - utasította röviden a mögötte megremegő férfit.
- Igenis kapitány! - csapta össze bokáit a férfi és elhátrálva tőle, magára hagyta gondolataival. Makulátlan sötétkék egyenruhája, tökéletesre fehérített ingje ott csillogott a vele szemben tükröződő felületben, akárcsak a mellére tűzött kapitányi jelvénye. Nemcsak szárazföldi, légi támadások vagy felderítések esetén is bevetették az általa vezetett alakulatot. Aito tábornok egyik legkiválóbb tanítványának bizonyult, ez pedig remek belépőt biztosított számára mindenhová. A vezérkari főnökök nem kedvelték különösebben személyét, őt azonban mindig hidegen hagyták az ilyen apróságok. Az volt a lényeges, hogy együtt tudjanak működni és sikeresen végrehajtsák a kiadott parancsot. - Az számított, amit letettek az asztalra. A többi csak mellékes piszmogás! - Hideg tekintettel hallgatta a kapcsolókat felkattintó embereket, akik a vezérlőből irányítva kibiztosították a hajó fegyverzetét. A körülötte keringő apróbb vadászrepülők, mind a főhajót védelmezték. Sohasem tudhatták mikor bukkan fel egy potenciális ellenség, így inkább aktívra állították a fegyverzetet. A körülöttük lebegő tejfehér ködből fokozatosan bontakozott ki Tokió gyönyörű, virágzó városa. A felhőkarcolók üvegablakai visszaverték a rajtuk megcsillanó fényeket. A felkelő nap városa valóban rászolgált a nevére. A magas égből szemlélve sokkal inkább tűnt a tündöklő napsugarakat kibocsátó központnak, mint a befogadójának. Nemcsak itt kelt fel a nap. Ez a hely maga volt az a világító, sárga égitest, ami életet adott az embereknek, állatoknak és növényeknek egyaránt. - Legalábbis Aito tábornok mindig ezt mondta - szegezte pillantását az alatta kirajzolódó monumentális városra.
- Leszállást megkezdeni! - parancsolta kimérten, és az ablaktól elfordulva visszasétált a helyére. Kényelmesen leereszkedett a parancsnoki hídon terpeszkedő székébe. Felpillantott az előtte lefutó holografikus adatokra. Minden stimmelt, nem volt semmi gond. Gyomra kissé összeszorult amint a gép teste süllyedni kezdett. Lábát keresztbe vetve unott arccal támaszkodott meg az öklén. Nem pillantott ki az üvegfalon túl elterülő világra. Minek nézné azt, ha nemsokára magába szívhatja annak igazi levegőjét? Még sohasem járt eddig Tokióban. Nagyon kíváncsi volt arra a városra, amit mestere olyan nagyon kedvelt.
***
Aroma, ami belekúszik az ember pórusaiba, rabjává téve és örökké leláncolva. Ezt jelentett Tokió Shiki számára. Az első benyomása, amit a városból elcsípett az a mindent átható cseresznyevirág illat volt. Betöltötte a tüdejét, elborította az érzékeit, amikor kilépett az anyahajóból. Mivel a szaglása sokkal kifinomultabb volt, mint másoké, a repülőgépből kígyózó kerozin és az utcákról felszűrődő széndioxidon át is érzékelte. Elkápráztatta a rengeteg szín és illat, ami váratlanul körülvette. Zöld, rózsaszín, barna és kék. Mindennek az egyvelege volt Tokió, furcsa kettős arcot mutatva. Egyfelől rendkívül modern, már-már nem is emberi kézzel megtervezett épületek sorakoztak a városban elevenen lüktető labirintusként kelve életre. A sok fém és üveg egyhangúságát oldották fel a köralakban kialakított ragyogó kertek, és hófehér kőből megfaragott szökőkutak. Egész életében olyan helyeken járt, amik sötétek vagy koszosak voltak. Mocskosak a kiontott emberi vér és a felszálló halál szagától. Itt azonban minden annyira más volt. A balzsamos tavaszi levegő megcirógatta fehér bőrét, átszivárogtatva belé vidám energiáját. Talán élettel teli? Nem talált rá szavakat.
A leszállópálya rideg betonjáról egy gyönyörűen megtervezett kertbe vezették. A miniszterelnök alázatosan fogadta az ellenséges csapatok követét. Nyugodt és udvarias távolságtartás jellemezte a társalgásukat. Még nem tudhatták pontosan, hogy tényleg ellenfelekként vagy inkább szövetségesekként fognak állni a csatatéren. Egyetlen sértés sem hangzott el az asztalnál, csak tapogatózó kérdések, amik szerettek volna a másik indítékai mögé látni.
- Nagyon örülök, hogy a tábornok az egyik legkiválóbb emberét választotta ki a feladatra - hajtott fejet alázatosan a miniszterelnök.
- Örömmel tölt el, hogy tárgyalhattunk - hajolt meg ő is illedelmesen. Úgy érezte sikerrel jártak, a jég talán megtört közöttük. Amikor felszállt a gépre, még sokáig őrizte az orrába szivárgó cseresznyevirág illatot és a félrevert harangok tompa, megnyugtató zúgását.
***
Miután visszaérkezett Tokióból, és álomra hajtotta a fejét, újabb filmkockák jelentek meg előtte. A gyönyörű kertek lángba borultak, az üvegpaloták halkan pengve repedeztek, hogy aztán sikoltva szakadjanak apró darabokra. Emberek kiáltoztak, az ártatlan, tiszta színek elnyelődtek a sötétszürke füstben. Köd szállt a világra; a halál láthatatlan, súlyos leple. Elillant a cseresznyevirág illat.
- Akkor még lehetetlennek találtam a dolgot, csak egy rossz lázálomnak tituláltam. - Hiszen minden a lehető legkiszámíthatóbb úton haladt afelé, amit terveztek. A béke és a háború lezárása már a küszöbön állt. Sikerült megállapodniuk a vezetőkkel. Látszólag. Azonban a tárgyalások nemsokára kedvezőtlen irányt vettek. Úgy tűnt Tokió ura felajánlotta segítségét a szövetséges csapatoknak, és nem maradt hű saját hazájához. Mint követ, rövidesen el kellett hagynia azt a gyönyörű üvegkalitkát, amiben Japán egyik leggyönyörűbb virága nevelkedett hermetikusan elzárva a világ mocskától. A régóta készülődő harmadik világháború aminek előszele már évtizedekkel ezelőtt megcsapta a világot, fegyverkezésre kényszerítette a szuperhatalmakat. Fiatal gyermekeket szakítottak el családjuktól, hogy tökéletes eszközöket nevelve belőlük gyilkosokká változtassák őket. Elítélhette volna őket a tettükért, de nem tette. Számára nem létezett egy másik élet alternatívája vagy útja. Háború esetén nem számítottak a sorsok. Katona volt és gyilkos. Nem sajnált senkit, aki a hadseregbe került és az elmúlt életét siratta. Ugyanúgy nem értette őket, mint ahogyan a harctéren könyörgő áldozatait sem. Aito szerint valamit nem élhettek meg és azt siratják. Minek? A katona, az katona.
Már nem volt elég az atom vagy hidrogénbomba, a rengeteg agymosott fiatal. A tökéletes alanyt keresték, aki bármikor, bármilyen módon bevethető volt a harctereken. Kísérletek és a nyomukban járó fájdalmak, amiket minden alanynak el kellett viselnie. A kiképzők teljesen lerombolták és átépítették az újoncok személyiségét. Mindezt csak azért, hogy egy olyan célt válthassanak valóra, amely még több ember romlásához és fájdalmához vezetett. Rengeteg veszteséghez és halálhoz. Most pedig mindez itt kopogtatott a világ ajtaján és némi befolyásért emberek százai áldozták fel milliók életét. Kitört a világháború.
Őt kérték fel Tokió teljes likvidálására. Keresve sem találhattak nála megfelelőbb személyt a feladatra. Mivel nemrégen járt a városban és sokszor tartózkodott itt, tökéletesen ismerte annak fekvését. Kiváló szaglásával érzékelte a város alatt sodródó szennyvízcsatornákat. Nagyjából el tudta helyezni a menekülőalagutak legideálisabb fekvését is. Nem látott a föld alá, de ha magából indult ki, olyan helyre szerkesztette volna őket, amelyek közel vannak a földhöz és több szinten mozognak. Egy labirintus, a labirintus alatt. Elvállalta a küldetést. Még csak azt a különleges érzést sem érezte, hogy valami lényegit pusztít el, amikor először porig bombázta a levegőből, majd a szárazföldi alakulatokat bevetve elfoglalták a város alatt húzódó alagútrendszereket. Éppen az egyik Tokió előtti falut vették be és foglalták el, amikor megérkezett Aito halálhíre. Nano.
A katonatársak gyanakvó hangjai, az elméjében megbúvó kétségek mind ezt susogták. Ő tette. Ki más tehette volna? Csak ő. A legnagyobb tehetség és a legszerencsésebb fickó akivel valaha is találkozott. Egy fiú, akinek a gondolatai mögé képtelen volt látni, akiről sohasem tudhatta mit fog cselekedni. Más volt, mint ő. Azokat a dolgokat kereste, amihez egy katonának nem volt joga. Talán több is volt, mint egy egyszerű katona. Hiába gyakorolt és fejlesztette szinte tökéletesre a technikáit, képtelen volt legyőzni azt a személyt, aki halhatatlannak számított. - Azaz átkozott nyomorult enzim, amit a vére tartalmaz. Szinte újjáépítette őt. - Emlékezett még arra a furcsán borzongató érzésre, ami a harctéren nyilallt belé. Akkor ízlelte meg először a testetlen rettegést, ami belekúszva gyomrába felgyűrűzött a torkába. Még sohasem félt senkitől. De abban a pillanatban, amikor belenézett a szemeibe... Látott valamit, ami belőle hiányzott. A halhatatlanságot. Valami megváltozott a testében. Más ütemet vert a szíve, sebesebben áramlott a vére. Tehetetlen volt vele szemben és mindennél jobban undorodott a gyengeség eme formájától. Tudta, hogy még nem tudja túlszárnyalni. Egyelőre. - De most. Most képes leszek rá - emelkedett fel az ágyról, arcát kezébe temetve. - Aludni akartam, nem pedig álmodni - frusztráltan fújva dobta magát hátra. Fél karját homlokára téve árnyékolta le szemét a beszűrődő árnyak elől. Annyira gyűlölte azt a nyomorult férget, aki hol felbukkant, hol pedig eltűnt a semmiben. - Ha valami meghal, a nyomában egy új élet fakad. Tokió a valaha létezett leggyönyörűbb ékkő semmivé foszlott. Leomlottak a templomok, felolvadtak a veretes harangok. Tiszta terek sötétlettek a kiömlő és le nem törölt vértől. Ott vertem tábort ideiglenesen, amíg nem kapott további parancsot a háborúra vonatkozóan. De az események felpörögtek és végül megszületett Toshima. - Egy olyan világ, ami helyet biztosított azoknak, akik mások és egyben kiválóan szolgálta a céljait. - Nano. Halott ember vagy. - Tettre készen ült fel az ágyon. Megtehetné, hogy részletesen megtervezi, mi legyen a következő lépése. Elgondolkodhatna a következő variáción, amit felvonultathatna ellene. Azonban volt valami, ami megállította ebben. Macskaléptekkel sietett el a fürdőig útközben ledobálva ruháit. A csapot megengedve beállt a zuhany alá, és hagyta, hogy a bőrére hulló meleg víz kimossa belőle az összes kételyt. Miért tervezne meg bármit is, ha nála jobban nem tudja senki, hogy Nano merre van? Minek várjon? Úgyis érzi a jelenlétét. Gyors mozdulattal kapta le a fogason lógó törülközőt, és szárazra dörzsölte magát. - Nem szólok Arbitronak - gondolta sötéten. - Sőt, inkább senkinek. Az a legjobb, ha most teljesen egyedül dolgozom. - A szobába visszasétálva felhúzta nadrágját, zokniját. Felkapta fekete garbóját, és csizmáját. Az összes fegyvert magával vitte, amelyre csak szüksége lehetett. Bőrkabátját felkapva és katanáját magához véve elindult kifelé. Komoran pillantott fel az egyre sötétedő égre. - Nemsokára itt az éjszaka. A legkiválóbb pillanat pedig elérkezik - mosolyodott el kegyetlenül, kilépve a néma folyosóra. Váratlanul lebbentette meg haját az erkélyről besüvítő hideg téli szél. Kérdőn emelte meg szemöldökeit. Nesztelenül suhant el a felakasztott festmények között, és a bejáratnál megtorpanva kipillantott az erkélyre. Ayát találta ott egyedül egy bögrét szorongatva a kezében. Néha megborzonghatott, mert összerándult a ráterített kabát alatt. Kiléphetett volna, de inkább úgy döntött, elhátrál a nyílástól. Nem akart még több időt veszteni.
***
Forró teáját kortyolgatva állt az erkélyen, figyelve a kertben sokasodó árnyékokat. Egyre magasabbra és sötétebbre nyújtóztak, bebújva a nyirkos sarkokba, elrejtett zugokba. Az alkonyat puha léptekkel suhant el az épületek között, először narancsos majd szürke színekkel kontúrozva a kihalt tájat. Némán nézte a fehér köntösbe bújtatott udvaron átvágó férfit. A mindent beborító fehér lepel annyira tisztának és ártatlannak hatott, akár a könnyű álmot ígérő éjszakák reménye. Nem tudta, hová igyekezett a férfi, de úgy döntött nem foglalkozik a dologgal.
- Alig van itt nem? - susogta háta mögül valaki, mire majdnem félrenyelte ijedtében a teát. Köhögve fordult a hívatlan jövevény felé, meglepetten véve észre Arbitro petjét.
- Teito! - sóhajtott fel megkönnyebbülten.
- Nem is nagy baj - folytatta rá sem pillantva. Szeme kitartóan a távolodó Shiki hátát követte. - Így néha olyan, mintha itt sem lett volna, és újra el tudom képzelni a régi várost.
- Régi... város? - motyogta orra alá, és kirázta a hideg. - Ez a fiú itt élt?
- Toshima egykor gyönyörűen virágzó liget volt Japán erdejében - indult meg imbolygó léptekkel felé, majd felmászva a párkányra a kert fölé magasodott. Apró koboldként kuporgott Aya mellett, finoman beleszimatolva a levegőbe. - Esni fog - susogta halkan, szemeit lehunyva. - Utálom az esőt - fintorodott el, megrázva ezüstszőke tincseit. Valamit még motyogott az orra alá, de Aya nem értette mit mond. Jobbnak látta, ha csak üres fejjel helyesel.
- Aha - válaszolta, és belekortyolt a forró italba.
- Tokióba születni, maga volt a mennyország - jegyezte meg álmodozva.
- Te itt születtél? - fordult felé meglepetten. Fejrázás és lassú, ritmusos ringatózás volt a válasz.
- Olvastam - koppant a hideg hang.
- Értem - mormolta halkan. - Te hol laktál mielőtt idejöttél? - Próbált kedves lenni, de nem nagyon ment neki. Igazából egyedül akart maradni a gondolataival. Nem vágyott senki társaságára. Főleg nem erre a furcsa fiúéra.
- Nem emlékszem - rántotta meg vállát nemtörődöm módon. Aya értetlenül rámeredt. - Nem emlékszik arra, hogy kicsoda?
- Ez nem zavar téged egy kicsit sem? - suttogta elhűlve. Az ő világában a lehető legnagyobb problémát jelentené, ha nem tudná, hogy kicsoda.
- Nem. Kellene? - biggyesztette le ajkát, és továbbhintázott az egyre sötétedő éjszakában.
- Nem - rázta meg a fejét kétkedve. - Bemegyek - köszörülte meg torkát, és egy hátraarcot vágva besietett a folyosóra. Feszélyezte a jelenléte. Valahogy nyomasztóan telepedett rá az a meredten bámuló, üres kék szem. - Mintha nem is lennének gondolatai vagy érzései. - Nevetségesen hatott a gondolat, de sokkal vérfagyasztóbbnak találta, mint Shikit. Nem gondolta volna, hogy valaha találkozik egy olyan személlyel, aki még nála is jobban megriasztja. Most ennek is eljött az ideje. Utoljára visszapillantott a szobormereven nézelődő fiúra. Kék szeme kitartóan az egyre sötétedő eget bámulta. Sarkon fordulva végigsuhant a lépcsőfokokon, hogy a konyhába érve elmoshassa használt bögréjét. Arra gondolt, hogy megfürdik. Talán a forró habos víz felmelegíti jéggé fagyott csontjait, eloszlatja hirtelen támadt idegességét.
- Mikor ment el? - Megmerevedett az éles hangra, ami a Múzeum tanácsterméből szűrődött ki. A bögrét letéve lábujjhegyre emelkedett, és kiosont a konyhából. Nem akart hallgatózni, de fülét akkor is megütötte Arbitro panaszos hangja.
- Jó és mégis mi a büdös francot csináljak? - zsörtölődött a szöszi, beleroskadva a Shiki által használt fotelba.
- Honnan tudjam? - vonta meg a vállát Touro. - Engem csak az érdekel, hogy nem adott-e valamilyen utasítást mielőtt elhagyta a főhadiszállást. - Mi történik? - lapult a fal mellé.
- Biztosan utána ment, biztosan - csikorgatta idegbetegen fogait a szőke csoda.
- És? Meg vagy lepve? Tudtad, hogy ezt tervezi - kapart elő egy szál cigarettát a koldus, és kényelmesen rágyújtott.
- Itt nem lehet rágyújtani! - csattant Arbitro jeges hangja.
- A székében sem lehet ülni, a te segged mégis belenőtt - dörögte vissza füstös hangon, beleszívva a cigarettájába. - Amúgy meg, ha nem jön vissza nem mindegy? - epézett gúnyosan. - Akkor már csak a túlvilágról érezheti a füstöt.
- Mindig visszajön - intett fáradtan. - Nincs azaz Isten, aki el tudná venni a nyomorult életét - vetette keresztbe lábait.
- Isten nem is, de Nano igen - morogta halkan.
- Annyira jó? - kérdezte vészjóslóan.
- Nem. Csak más - sóhajtotta, miközben feltelepedett az íróasztal tetejére.
- Más? Akkor meg minek? - fakadt ki szinte sírva. - Itt mindene megvan. Ennek a szarkupac Toshimának az egyik legnagyobb vérebe. Az Il Re bajnoka... akkor meg mit akar? - hintáztatta frusztráltan vörös boáját.
- Mi zavar jobban? Az, hogy visszajöhet vagy az, hogy nem? - Vágni lehetett a feszültséget közöttük. A hideg falhoz lapulva meredt befelé, alig bírva felfogni a szavakat. - Még meg sem halt, máris arra alkudnak, hogy mi lesz?
- Nem ez itt a fontos. Hanem az, ha valóban nem jön vissza, akkor mit teszünk? Ki fogja irányítani a Vischiót? Ki lesz az Il Re kapcsolata? - aggodalmaskodott továbbra is.
- Szeretnéd, ha mind a te kezedben futna össze? - élcelődött, de már nem lehetett eldönteni mennyire gondolja komoly fenyegetésnek a szőke férfit.
- Nevetséges vagy! - szólta le halkan, és fejét hátradöntve a támlára felpillantott a plafonra. - Ha annyira jól ismered ezt a Nanot, akkor mesélj róla - kérte egy árnyalattal kedvesebb hangon. Néma csend volt a válasz. - Nem akarsz róla beszélni?
- Nem vagyok holmi pszichológusnál - ellenségeskedett az öreg, de aztán megvonta a vállát. - Végül is, annyira mindegy. Ennyit még egy magadfajta csontosseggű kis buzi is tudhat - köpte undorral.
- Megtisztelő a modorod - hűtötte le Arbitro ridegen. Hosszú, gonosz nevetés hangzott fel a néma csendben.
- Nano Shiki nagy ellenfele; a riválisa. Egyszer láttam a harctéren. Semmi riasztó nincs benne, ha csak nem az, hogy tátott szájjal tud bambulni egy büdös virágot, még a legnagyobb bombázás esetén is.
- Micsoda? - tátogott elhűlve. Egyáltalán nem értett semmit.
- Shiki mégis veszélyesnek tartja - zárta le a témát.
- Ha ennyire semmitmondó, akkor miért...?
- Nem tudom, sohasem indokolta meg, én meg nem firtattam. A parttalan kíváncsiskodás, inkább a te műfajod - fújta ki a beszívott füstöt. Arbitro felháborodva szisszent fel.
- Leszállhatnál rólam. Kukás! - pöckölte le undorral az asztalra pergett hamut.
- Most aztán vérig vagyok sértve - nevetett rekedten.
- De, ha ennyi mindent megtesz érte... nem gondolod, hogy nem ok nélkül teszi? - emelte meg szemöldökeit. Aya lassan lecsúszott a fal mentén, és térdeire támaszkodva fülelt tovább. Ki tudja, mikor jönnek még jól az elejtett morzsainformációk.
- A rögeszmévé vált álmaink megbéklyóznak. Talán ő észre sem vette, hogy a vágya álom, az álma pedig végül egyszerű rögeszme lett. A rögeszme olyan, mint az álom pereme. - Arbitro csodálkozva nézett rá, Touro pedig vett egy mély levegőt. - Úgy mondanám - fogott bele a magyarázatba -, kicsit ez, de sokkal inkább az. Még az álom képében lebeg, de már egy olyan valami, amiről akkor sem tudnál lemondani, ha az életed múlna rajta. Egyébként sokan esnek ebbe a csapdába. - Tompa dübbenés hallatszott bentről. Aya azonnal felegyenesedett, és remegve lehunyta szemeit. - Nem vehetnek észre, de még... még nem tudok eleget! - lélegzetvisszafojtva figyelt, imádkozva nehogy felfedezzék.
- Hallottál valamit? - kapta fel Arbitro a fejét. Egy darabig még nézte Touro megfeszülő, majd elernyedő hátát. - Könyörgöm, könyörgöm Istenem! Segíts! - esengett Aya némán.
- Semmit - morogta halkan, ajkai körül apró mosoly játszadozott.
- Úgy gondolod, visszajön élve? - nyelt egy nagyot Arbitro ijedten. Nem akarta, hogy Shiki meghaljon. Utána ki tudja, ki lenne a vezető? Számára most csak ő az életbiztosítás. Amíg lehet, életben kell tartania, és segítenie kell.
- Úgy gondolom, ha időben visszavonulót fúj talán akkor... - töprengett el hangosan.
- Akkor mi? - emelte fel mézszínű pilláit.
- Akkor van rá esély, hogy túlélje - szögezte le tárgyilagosan.
- Visszavonulót fúj? Shiki? - tátotta el száját a férfi csodálkozva. - Viccelsz?! Ez azt jelenti, hogy nem tudja megölni?! - tátogta halálra vált arccal. - Nekem annyi - szörnyedt el kétségbeesetten. Touro pontosan leolvasta arcáról a reakciókat.
- Meg tudja ölni - válaszolta könnyedén, szinte dalolva.
- De? - dőlt előre a székben rémülten.
- Inkább úgy kérdezném, hányféleképpen kell megölnie ahhoz, hogy egyszer tényleg meg is haljon? - recsegte fenyegetően.
- Micsoda? - sápítozott Arbitroval együtt Aya. Gépies mozdulatokkal indult el a lépcső felé, egyre gyorsabban és gyorsabban haladva. - Mi a pokol ez a Nano?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó