|
II. kötet/ 4. fejezet - Emlékek áradása II. - Az átváltoztatott pillangó
Katren 2011.12.10. 15:01
II. kötet/ 4. fejezet: Emlékek áradása II. Az átváltoztatott pillangó
Teljesen frissen nyitotta ki a szemeit. Első pillantása az ágy mellett húzódó ablakra, és a mögötte felbukkanó tűzfalra esett. Mély, téglavörös színe előtt vakítóan ragyogtak a tejfehér hópihék, rakoncátlanul evezve a szél kavarta légáramlatokon. Boldog és végtelenül elégedett volt. Kényes macskaként ropogtatta tagjait az ágy közepén, még jobban belesimulva a selyemtakaróba. Mindent kereknek és teljesnek látott. Hatalmas energiák pulzáltak lelkében, kimeríthetetlen kincsesbányaként pumpálva belé az öröm mámorát. Mosolyogva fordult meg, rápillantva a békésen szendergő férfira. Világos haja kócosan omlott homlokába, csukott pillái elrejtették előle a mindig csillogó kék szemet. Nagyot ásítva ült fel az ágyban, maga elé húzva a takarót. Nem tudta mi lesz ezzel a dologgal kettejük között, de úgy döntött nem is foglalkozni vele. Majd ha Hayate akarja, beszélnek a történtekről. Ha pedig nem, akkor úgy is jó. Leginkább a férfi esti monológja ütött szöget a fejében. - Hayatét ennyire megrázza az a lehetőség, hogy férjhez fogok menni? - harapott ajkaiba, és felemelkedve a kényelmes matracról, ruháit kezdte keresgélni. Minél hamarabb vissza akart jutni a lakásába, nem akarván bajba keverni hűséges testőrét. Ismerte az apját és a reakcióit is. Valószínűleg kirúgatta volna. Vagy még rosszabb.
- Hát te? - mormolta mögötte rekedten a gyűrött férfihang. Aya hátrapillantott, és a szeme elé táruló látvány miatt nem tudta visszafojtani csintalan mosolyát. Hunyorogva, kissé morcosan pásztázta őt a fényes kékség. Erős karok nyújtóztak felé, visszacsalogatva őt a hívogató melegségbe. Lassan visszaandalgott hozzá, és ölelésébe bújva, befészkelte magát az ágyba. Pár pillanatig nem mozdultak, csak hallgatták az őket körbevevő meghitt csendet. Végül Aya óvatosan megmozdult, és felpillantott a rezzenéstelen arcra.
- Mennem kell - suttogta tompán, ajkait a férfi vállára tapasztva. - Nem akarom, hogy apám téged vegyen elő a viselkedésem miatt - húzta el ajkait, és a vonallá vékonyodó szájra egy futó puszit lehelt.
- Azért én is benne voltam a dologban - mormolta maga elé Hayate. Lassú mozdulatokkal kiszállt az ágyból, magára húzva alsónadrágját.
- Tudom - bólintott Aya, feltornázva magát az ágyon. Puha talpai a csiszolt fán puffantak, a vékony takarót megigazította meztelen teste körül. - Megyek zuhanyozni - vetette hátra válla felett, de csak egy morgást kapott válaszként. Halkan felnevetett. Meg kellett állapítania, hogy Hayate elragadóan morcos reggelente.
Meghitt, titkos találkák jegyében telt el a következő hónapja. Úgy tett, mintha nem történt volna semmi közöttük. Továbbra is járt dolgozni, közben pedig visszapakolt a lakásába. Megtehette, hiszen hű testőre a nap huszonnégy órájában figyelt rá. Nem volt olyan nap, ami ne alakult volna érdekesen a férfi közreműködésének köszönhetően. Nevethetett volna a jól bevált frázisokat pufogtató Hayatén, de mivel mindig eltolt valamit... Inkább azon mulatott, hogy milyen ballépéseket vonultatott fel a siker érdekében. Nem bánta egyiket sem. Az apró, leheletnyi bénázásoktól lehetett igazán különleges és egyedi az összes randijuk. Gyertyafényes vacsora a csillagok alatt, kedvenc erdejükben. Romantikus is lehetett volna, a helyzethez minden díszlet adott volt. Egyetlen apró szépséghiba merült csak fel. Tél volt és éppen havazott. Az éjszaka csendjét fogaik csattogása törte meg, annyira vacogtak a jeges hidegben. De nevettek. Felszabadultan, jókedvűen.
- Gondoltam örömet szerzek neked - vacogta Hayate, elővéve egy pokrócot.
- Meg kell, mondjam... ezután sikerülni fog, ha adsz egy csésze teát - remegett meg Aya a csontjáig hatoló hidegben. Beleburkolózott a csekélyke meleget nyújtó pokrócba. Romantikusan halálra fagyni a kialudt gyertyacsonk és a kihűlt étel mellett, meg sem említve, hogy egy kidőlt fatörzsön kucorogtak... Csak Hayate lehetett olyan bolond, hogy ilyen elképesztő ötletei támadjanak. Az éjszakai csillagokat fürkészve, rá kellett jönnie, hogy a banalitások mégsem mindig olyan borzalmasak. Megtanulta megszeretni a kedvességből és őszinte törődésből fakadó közhelyeket is.
„Csak azért, mert hozzád tartoztak."
***
Kapcsolatuk lassan, fokról fokra csúszott át egy láthatatlan határon. Barátság vagy szerelem? Egyikük sem tudta igazán a pontos választ. A találkák teljesen új minőséget nyertek; valami egészen más lett belőlük. Közös beszélgetések, filozofálások az élet nagy dolgairól. Egyre érdekesebbnek találta a férfi gondolatait, az élethez való hozzáállását. Újszerűnek hatott ebben a látszólagos determináltságban mozgó világban. Sokat gondolkodott a beszélgetések során felmerült szavakon, egyre többször érezve a benne lassan éledő kétséget, olykor dühöt. Kérdések halmozódtak kérdés hátán, értetlenséget keltve benne saját világa ellen. Most is ott sétáltak egymás mellett, két-két teletömött szatyrot cipelve. Némán. Hiába nézett rá kérdő szemekkel, hiába célozgatott finoman. A férfi ügyesen sikló kígyóként tért ki a válaszadás elől, teljesen más dolgokat hozva fel beszédtémaként. Nem tudta elfelejteni a születésnapján hallott kifakadását. Eleinte azért nem, mert úgy gondolta a férfi talán szereti. Lehet, hogy Hayate szerette; az is előfordulhatott, hogy nem. Saját részéről biztos volt benne, hogy szimplán vonzódik hozzá, mert valami olyan újdonságot tudott neki mutatni, amit ebben a művi, szabályokkal felépített és általuk bebetonozott rendszerben más nem tudott. Mégis... A férfi soha többé nem adott hangot kételyeinek. Próbálkozásai folyamatosan falakba ütköztek. Válaszok nélkül maradt, vagy csak félmegoldásokat kapott. Emiatt egyre kritikusabbá vált mindennel szemben az életben.
- Miért viselkedsz így? - kérdezte halkan. Az utca, ahová bekanyarodtak kihalt volt és üres. Csak a lépteik koppanása, a papírszatyrok reccsenése szakította meg a csendet. - Mintha nem is beszélnénk - morogta orra alá. A kék szemek mély sóhajjal fordultak felé. - Az ünnepély...? - harapta el a mondatot, de a világos tincsek megrezzentek.
- Nem. - Tompa, érzések nélküli válasz. - Mi történik vele? Olyan más most - fürkészte csendesen.
- Akkor? - faggatta tovább.
- Úgy érzem, bezárkóztál - bökte ki végül.
- Nem értelek - lehelte halkan, megtorpanva az éjszakában. Elérhetetlen és távolságtartó lett hirtelen. A férfi pár lépést előrébb haladt, majd észrevette a lámpa vakító fénye alatt várakozó lányt. Arcát elfordítva tőle, lehajtotta a fejét.
- Nem tudlak elérni - válaszolta halkan. - Tessék? - ráncolta össze szemöldökeit. - Olyan, mintha valami elzárna tőlem. Vagy inkább - vette egy mély lélegzetet -, te zárnál el magadtól. - A mondat vége keservesen halt el az éjszakai levegőben. - Elzárnám? - rázta meg fejét értetlenül. Egyáltalán nem értette miről beszél a másik.
- Nem érzem azt, hogy ne engedtelek volna közel - suttogta halkan, egy lépést téve felé. - Úgy is mondhatnám nincs más, akit ennyire közel engedtem volna magamhoz - sétált elé, és a szatyrokat letéve, felnézett a magas alakra. - Bolond vagy, ha ezt nem látod - villantott felé egy bátortalan mosolyt, de a férfi arca meg sem rezdült.
- Ne zárj ki az életedből - mélyesztette belé kék szemeit. - Falak vesznek körbe, én pedig nem látlak mögötte téged.
- Nem értelek - suttogta vissza, megsimogatva az érzéketlen arcot.
- Téged akarlak látni, nem a rád húzott maszkot - Dacos, dühös arc. Ezt az oldalát eddig még nem ismerte.
- Nem viselek álarcot - vágott vissza sértődötten, és a szatyrokat felkapva, sarkon perdült.
- Mik a céljaid Aya? - kérdezte a férfi feszülten, amire meg kellett torpannia.
- Nagyon is jól tudod - szűkítette össze szemeit mérgesen. - Mi a fenére akar kilyukadni?
- Mennyiben a sajátjaid? Mennyiben a másoké? - Szemei égetően vésődtek belé.
- Neked fogalmad sincs róla, mi a kötelesség! Vagy igen? - sziszegte felpaprikázva, visszafojtott hangerővel. Pedig legszívesebben üvölteni akart az értetlen fajankóval. Már megint az a vizslató bámulás, ami lassan megőrjítette. Mintha nem is ember lenne, hanem egy félbolond, aki nem méltó a válaszokra. - Menj a fenébe! - fordított végül hátat, elpislogva a hópelyhekkel kevert könnycseppeket szeméből. Napokig nem beszélt vele. A napok lassan hetekbe, a hetek pedig hónapokba fordultak. A tavasz első lehelete már bekandikált az ablakán, de ő hallani sem akart Hayatéról. Túlzottan felzaklatták a szavai.
„A céljaim, az enyémek."
***
Makacs természete ellenére utált veszekedni az emberekkel, és nem szeretett haragot ápolni. Főleg nem Hayatéval. Nyomasztotta, hogy nem beszélnek, pedig kettejük közül ő játszotta ezt a gyermekded játékot. Nem vette fel a telefont, nem nyitott ajtót. Nem tudta figyelmen kívül hagyni a férfi szavait, egy darabig emésztenie kellett őket. Igaza lenne? Maszkot viselne? Falak mögül tekintene bármire az életben? Nagy bánatára rá kellett jönnie, hogy igaza van. Elég volt összehasonlítania azt, ahogyan az élethez álltak; máris látható a gyökeres különbség. Hayate élvezte az élet rezdüléseinek minden egyes megnyilvánulását még akkor is, ha saját elmondása szerint legszívesebben máshol lett volna. Hogyan érezhette ott is jól magát, ahol nem szeretett lenni? Ő erre nem volt képes. Sőt. Rá kellett jönnie, mennyire kiszolgáltatott saját önfegyelme által teremtett korlátainak; a falaknak, amik mögül a világra tekintett. Annyira megszokta már őket, hogy talán nélkülük nem is tudott volna létezni. Összes érzelmét bezárta és alárendelte annak a buroknak, amit a társadalom, a családja az iskolája köré épített. De valójában ott épültek fel ezek a láthatatlan határok? Vagy ő maga hozta létre? Még sohasem gondolkodott el azon, mennyiben felelős ő maga emóciók nélküli működéséért. Csak végezte a dolgát, tette a kötelességét, ahogy mindenki más.
Hayate tiszta tükörként mutatta meg neki mindazt, ami ő nem. Nem zárkózott el, nem épített légvárakat. Nem a kötelesség, a mindentől elhatároló szabályok keretei között látott. Nem találta hatalmas nyűgnek, ha valami nem úgy sikerült, ahogy éppen kívánta. - Nem élhetek így! Nyitnom kell. - Életében egyszer meg kell mutatnia a férfinak, hogy nem határolódik el tőle. Felhívta, hogy találkozzanak. Hayate azonnal eljött hozzá. Amint belenézett a szemeibe, azonnal tudta, hogy nem haragszik. Nem kért tőle magyarázatot, nem vonta felelősségre. Csak ott volt vele. Tiszta angyal pillantása beleégett a szívébe. „Miért?" Kimondatlanul kérdezte, de a vékony ajkak megmozdultak.
- Ne haragudj! - nyökögte ki nagy sokára, mire csak egy kedves mosolyt kapott.
- Rád sohasem tudnék. - Megfogta a kezét, és finoman megsimogatta.
„Le kell bontanom a határokat, ha közel akarom engedni. Teljesen."
***
- Egyébként, hogy csinálod? - pillantott fel újságja lapjai közül. Kint hűsöltek a családi birtok kertjében, ő pedig az egyik cikket olvasgatta, ami a béketárgyalásokról és Toshimáról tájékoztatott. - Félelmetes, hogy mennyire elferdítik az igazságot - fújta ki frusztráltan a levegőt, és ledobta a hasznavehetetlen szennylapot.
- Pontosan mit? - pillantott rá kérdően. Kellemes tavaszi melegben cirógatta bőrüket, átmelegítve lelküket is. Imádta a tavaszt. Hayate a mellette levő asztalnál ült, természetesen egy könyvet bújva.
- Hogy tudsz annak is örülni, amit valójában a hátad közepére sem kívánsz? - könyökölt fel a földre terített pokrócon. Tradíció ide vagy oda, ő nem fog árnyékba húzódni csak azért, hogy fehér maradjon a bőre. Hosszú pillanatokig nem kapott választ. - Nos? - türelmetlenkedett, lábait fellendítve a levegőbe. Ő, ha valamit rossznak talált azonnal meg akarta javítani vagy tovább kívánt lépni.
- Mert az élet minden egyes pillanata ajándék. Elfelejtetted? - fordultak felé az égkék szemek.
- Ez most valahogy nagyon komolynak hangzott - forgatta meg szemeit. - Ez csak üres közhely - pufogott megvetően. - Ha még egy üres klisét el akarsz lőni, akkor tessék - vett egy mély lélegzetet. - Minden embernek joga van a boldogsághoz - hadarta el egy szuszra. - Erre mit lépsz? - várta izgatottan a reakcióját.
- Hűha! Nagy szavak, egy ilyen kicsi lánytól - vigyorgott szélesen Hayate, cinkos mozdulattal lecsúszva a székben. Fejét megtámasztva rajta, felpillantott a kobalt színű égre. Hosszú lábait kényelmesen kinyújtóztatta a smaragdos fűben, ezzel is tovább bosszantva a türelmetlen lányt. - Szeretnél megfogni mi? - villantotta rá hófehér fogait, félig lehunyt szemekkel pásztázva a makacs kis arcot.
- Egyszer csak sikerül - öltötte ki nyelvét a gúnyoldódó alakra. - Na, várok - dobolt a füvön kitartóan.
- Hát jó, ha frázis, akkor lőhetünk még egyet. Erre azt mondom, neked itt semmihez sincs jogod, csak a végtelen hálára, hogy megkaptad az életedet - sóhajtotta unottan, lehunyva szemeit.
- Idióta! - csettintett nyelvével lemondóan, látszólag visszatemetkezve az újság lapjai közé. Ajkai körül mégis egy apró mosoly játszadozott. „Bízom benned. Érzed?"
***
Jókedvűen kanyarodott be a lakásához vezető utcára. Néha ugorva egyet, táncolva közelítette meg az ajtaját. Legszívesebben énekelt volna a túláradó boldogságtól. Minden rendbe jött körülöttük. Új munkát kapott, ami hihetetlen örömmel töltötte el. Restaurátorként imádott a régmúlt tárgyai közé merülni, és azokat újra életre kelteni. Megelevenednek a kopott képek alakjai, új színekkel töltődnek fel az elfeledett jelentések. Néha még a régészekkel is kiment terepre, megnézni a feltárt szelvényeket. Apja ugyan nem nagyon repesett a boldogságtól, de Hayate mindig rávette arra, hogy elengedje. Most érkezett vissza az egyik feltárt területről, mégis elpusztíthatatlan energiabombaként száguldozott a városban, sietve bevásárolni az esti vacsorához. Utált főzni, így a mai menüt ismételten a férfi állította össze. A bejárat elé érve belökte a rácsos kaput, és befarolt rajta. Hiába történt a sajnálatos eset, a házmester nem volt hajlandó bezárni az átkötő kaput. Eleinte nagyon idegesítette a nemtörődöm alak, de már ez sem foglalkoztatta, hiszen biztonságban volt. Hayate úgyis mindig vigyázott rá, nem kellett aggódnia. A legutóbb pedig elintézte azt a kertben levő alakot is. A veszély már sehonnan sem leselkedhetett rá. - Végre minden a helyén van - sóhajtott fel boldogan. Mosolyogva sétált el a lecsüngő vadszőlő alatt, hogy ajtajához léphessen. Először csak nagyokat pislogva nézte a kissé nyitott ajtót. - Ne! - kattogott agyában az egyetlen értelmes, összefüggő gondolat. - Ez nem lehet! Nem történhet meg! - Rémálma újra testet öltött a felfeszített zár képében. A fehérre festett ajtó zárjánál apró faforgácsok lógtak. A feszítővas munkája. - Már megint itt van. - Falfehérre sápadt, légzése egyre jobban elnehezült. Sikítani akart vagy legalább kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. - Mit tegyek? - Korábbi védekező mechanizmusa teljesen leállt. Amikor aktívnak kellett volna lennie, nem volt rá képes. Nem tudott belopózni és támadni. Csak tehetetlenül állt és várt, hallgatva a halk neszezést, motoszkálást ami bentről szűrődött ki. Az otthonában volt egy idegen. Ott, ahol neki biztonságban kellett volna éreznie magát. - Hayate! Gyere, könyörgöm! Siess! - sikította minden idegszála. A rémület odaszegezve testét a küszöb elé. Izmai ólomsúllyal húzták végtagjait, a halálfélelem minden egyes szövetszálára rátapasztotta hideg csókját. Megtanult igazán félni. Beléivódott a rettegés.
Meleg kéz siklott szájára, közel rántva egy kemény testhez. Halkan felnyöszörgött, kis híján elejtve a csomagot.
- Cssss - susogta halkan Hayate a fülébe. - Csak én vagyok az, ne kiálts! Nyugodj meg! Húzódj be a padhoz, hogy takarásban legyél. Elintézem. - Hayate hangtalanul elvette tőle csomagjait, óvatosan letéve őket a fal mellé. Macskaléptekkel osont be, ő pedig csak kimeredt szemekkel bámult utána. Kocsonyás tagokkal vonszolta el magát a pad mögötti árnyékba. Nem volt képes megvédeni magát. Szemeit lehunyva, kezeit fülére tapasztva guggolt le, kétségbeesetten gömbölyödve össze. Csak a saját véráramát hallgatta, ahogy dobolt a füleiben, egyetlen ritmus lüktetését ismételve. A szíve ütemét. A lehető legrosszabb, legrémesebb reakció egy olyan személy számára, aki veszélyben van. Figyelnie kellene. - Mindig figyeld az ellenséget - hangzott benne nagyapja kijózanító hangja, de nem hatott. Nem volt rá képes. Tehetetlenül reszketett, mástól várva a felmentést.
- Aya - suttogta egy kedves hang a fülébe. Tenyerei görcsösen tapadtak bőréhez, alig bírta lefeszíteni róla a férfi. - Aya, minden rendben? - Látta, hogy mozognak az ajkai. Tudta, hogy beszél hozzá, de nem hallott a szavakat. - Hallasz? - szűkült résnyire a mennyei kékség, ő pedig véresre harapdált ajkakkal próbálta eltátogni, hogy rosszul van. Vér... Észre sem vette, hogy szétcincálta a saját ajkait. - Nem... - légcsöve mintha összezárult volna, tüdeje pedig nem akart funkcionálni. Hiába lélegzett, a levegő nem csúszott le torkán. - Nem kapok levegőt - nyögte ki reszelős hangon.
„Hayate, félek. Ne hagyj egyedül."
***
Rémülten kémlelt körbe a fehér folyosón. Minden annyira makulátlanul tiszta volt. A gyógyszerek és a tisztítószerek átható illata teljesen belekúszott az orrába, mérges ködként bódítva el tiszta gondolatait. Görcsbe rándult gyomorral figyelte az orvosokat.
- Mikor mehetünk el innen? - suttogta halkan a férfi fülébe. Utálta a kórházakat, az orvosokat.
- Amint kivizsgálnak. Bízz bennem - szorította meg karját, ő pedig csak erőtlenül bólintott. Nincs más választása. Még sohasem viselkedett ennyire természetellenesen. Más esetben képes volt mérlegelni, és utána dönteni. Most azonban teljesen lebénult. Akkor este mindene egyfajta dermedtségben lebegett. Ő pedig tudni akarta, hogy miért. Messziről, a végtelennek tűnő folyosók végéről indult el az a hölgy, aki egyenesen őket bámulva, feléjük tartott. Ajkaiba harapva próbált uralkodni indulatain, de ezzel csak azt érte el, hogy magának okozott még több fájdalmat. Friss sebe még nem zárult össze.
- Nem kell aggódnod - nézett rá Hayate, és gyengéden megcsókolta sebes ajkát. Szája meleg volt, és kellemes érintésű. - Nemsokára rendbe jössz a gyógyszerek segítségével. Beszéltem az orvossal, és nem lesz gond - húzta magához közelebb a lányt.
- Gondolod? Apa nagyon aggódott miattam, bár ő azt hitte egyszerű pánikrohamom volt - húzta el ajkait. - Szerintem is csak ennyi. Egész életemben egészséges voltam.
- Takada-san az egyik legkiválóbb specialista az országban - simította arcát a nőéhez, és szinte dorombolva beleharapott annak nyakába.
- Még jó, hogy ismered - sóhajtotta fáradtan. Egyszerre emelkedtek fel, amikor a nővérke végre megtorpant előttük. Köpenye lágyan lebegett utána, ezzel is erősítve az Ayában eluralkodó nyomasztó érzéseket. Nem voltak sokan, csak három pár várakozott a hosszú, végeláthatatlan folyosón. A néma csendet a neonlámpák halkan vibráló pattogása, és az óvatosan közeledő macskaléptek zaja törte meg.
- Ayaka-sama, Hayate-san! Kérem, fáradjanak utánam! - utasította őket a nővér halk, kimért hangján. Lépteik zaját lassan elnyelte a vakító fehérség és az iroda mindent magába szippantó magánya.
„Ön súlyos beteg, Ayaka-sama."
***
Nem akart ezzel az egész betegség dologgal foglalkozni. Csendbe burkolózott, mély hallgatásba. Hayate egyszerűen képtelen volt szóra bírni, ő pedig úgy tett, mintha valójában nem is lenne semmi baja. Végezte a napi rutinját, csak talán egy kissé haloványabb lett a bőre, élettelenebb a szeme. Folyamatosan szürkült el. Legalábbis a munkatársai ezt állították. Talán akkor vette igazán komolyan ezt az egész kórt, amikor újra be kellett szállítaniuk a kórházba. Borzalmas volt a fulladás, a levegőtől való fokozatos megfosztottság. Undorító, kegyetlen dolog volt az asztmája. Egy darabig ellenállt a gyógyszeres kezelésnek. Arra gondolt, megpróbálja a saját akaraterejéből szabályozni a helyzetet. Ha valamilyen krízis éri, akkor mentálisan megnyugtatja magát, hátha hat. A nyár édes szele körbetáncolta testüket, balzsamos aromáival végigsimítva bánatos lelkükön. Egyetlen örömét az általa épített és gondozott kertben találta. Rengeteg időt töltött el szeretett növényei között, általuk gyógyítva beteg testét.
- Ne erőltesd túl magad - mosolygott rá Hayate, kecsesen kortyolgatva teáját.
- Nem vagyok kisgyerek - vágta vissza durcásan. - Egyébként, mit gondolsz arról, amit este mondtam? - támasztotta meg arcát tenyerében, és rápillantott az újságja mögé temetkező férfira.
- Az öngyógyítás? - kérdezett vissza, ölébe téve az újságot.
- Ühüm - bólogatott serényen, kikapva még egy gyomot a földből. - Nemsokára tökéletes lesz - mosolygott magában.
- Azt, hogy mindent meg kell próbálni - felelte türelmesen. Kedvesen bólintott felé, pedig belül vihar tombolt a lelkében. - Hatnia kell - szorította ökölbe kezeit. - Nem lehet annyira gyenge az akaratom, hogy ne hasson!
„Meg kell próbálnom legyőzni ezt az átkozott betegséget."
***
Az öngyógyítás nem hatott. Két hónappal később megpróbálták az utcán kirabolni, ő pedig ahelyett, hogy segítségért kiálthatott volna, összerogyott a kemény betonon. Az arra járó szomszédja riasztotta a rendőrséget, a mentőt és az apját. Atsushi úr tombolt a tehetetlenségtől. Ott feküdt előtte fájdalmasan hörögve egyetlen gyermeke, ő pedig csak fogni tudta a kezét, tehetetlenül végignézve fulladásos rohamát. Folyamatosan mély, karcos hangján dörmögött neki. Kérlelte. - Maradj életben, kérlek! Maradj életben! - Talán álmodta az egészet és nem is volt valóság. Apja soha sem volt kedves ember. Inkább hideg és távolságtartó, mint mindenki a családjában. Igen, biztosan álmodott. Hiszen Hayatén kívül senki sem törődött vele igazán.
„Te vagy az egyetlen, aki foglalkozik velem."
***
A gyógyszerek szedése mellett önismereti jellegű könyveket kezdett el tanulmányozni. Mosolyogva vette kézbe a Hayatétól kapott köteteket. Tudta, hogy minden betegség lelki eredetű, úgyhogy úgy döntött, utánaolvas a dolgoknak. Újszerű volt a megközelítés, hiszen az író az állította, a fulladása a torokban elakadó energiái miatt következik be. Ez azt jelentette, hogy ő maga is megakadt egy szinten és tovább kellene lépnie, de egyelőre képtelen rá. Mit jelent az, hogy továbblépni? Sokáig rágódott rajta, végül zavartan megmutatta Hayaténak azt a bekezdést, ami róla szólt.
- Most mit gondolsz? - pillantott rá a férfi, éppen vacsorájukat készítve konyhájában.
- Azt hiszem, valamit nem jól csinálok az életben. Csak ezt jelentheti a megakadás egy ponton.
- Jó, legyen. De akkor hogyan lépnél tovább? - emelte meg halványszínű szemöldökeit a férfi. Kezeit megtörölte a pultra dobott konyharuhában, és elővéve a friss salátát, rászeletelte a tonhalat.
- El kéne innen mennem? - kérdezte tréfásan, kiöltve rá a nyelvét. A kés egy pillanatra megcsúszott a férfi kezében, kis híján megvágva őt. Szemei tágra nyíltak a felismerés pillanatában.
- Nekem ezzel a hellyel lenne bajom? - kérdezte halkan. Most már nem lehetett megállítani a beszélgetés fonalát.
- Ezt így nem állítanám - köszörülte meg torkát, és a szépen elkészített ételt bevitte a pici asztalokra.
- Akkor mit állítanál? - kérdezte tovább, kíváncsi gyermekként figyelve mozdulatait. Gőzölgő víz és porrá tört tealevelek landoltak előtte. Nem kapott választ. Figyelte az otthonos mozdulatokat, ahogy sűrítménnyé keveri a kevéske vizet az összemorzsolt teával.
- Azt neked kell tudnod, mit kell tenned - öntötte bele a sűrű pépet csészéjébe. - Nem dönthetek helyetted. - A rázúduló forró víz átszínezte a sötétzöld árnyalatot halvány jádévá.
- Jó, akkor te mit gondolsz? - türelmetlenkedett, megemelve pálcikáit. - Miért nem tudja egyszerűen kibökni? Minek a felesleges körítés?
- Azt, hogy ha gondod van, nemcsak a hely miatt lehet problémád. Mi vezethetett el idáig, hogy ennyire megbetegedj? Fulladsz itt. Úgy fulladsz, mint aki nem juthat friss levegőhöz. Ennyire börtönben érzed magad a saját otthonodban? - ereszkedett sarkaira a férfi, kék szemeit a gyanakvó szembe fúrva.
- Értem. Szóval, így gondolod? - hajoltak meg egymás felé.
- Te? - viszonozta a gesztust, és pálcikáival felcsippentett egy szelet halat. A néhány perces dermedt némaság árulkodó volt.
- Úgy hangzik, mintha a szabadsággal lenne a gond - kóstolt bele az ételbe, hosszan forgatva ajkaiban az isteni fűszerezéssel elkészített vacsorát.
- Nem akarlak befolyásolni - emelte rá csillogó szemeit a férfi.
- Tudom - nyomott egy falatot ajkai közé. Elkalandozott az ablakon bekandikáló holdsugárral együtt. Pont a férfi táskáját világította meg.
„Szóval a szabadság lenne a gond?"
***
Szabadság. Régen hallotta már ezt a szót ténylegesen azzal a jelentéssel, amivel egy nagyon régi és számára kedves családtagja használta. Hayate mégis ezt a jelentést használta. Eddig nem is gondolkozott azon, vajon mennyiben írja felül a kötelesség az egyén szabadságát? Órákat töltött el a könyvtárban, falva az erről szóló könyveket. De még ez is csak informális tudás volt. Nem a valóság, nem a tapasztalat. Egyelőre nem úgy tűnik, hogy gond lenne a szabadsággal az életében. Hiszen, bármit megtehetett. Ásatásokra járt, leletmosásokra, utána elrendezte őket a régésszel, és visszament restaurálni. Látszólag minden rendben ment. Még akkor sem fogott gyanút, amikor apja magához hívatta.
- Emlékszel még a születésnapod előtti beszélgetésünkre? - Feszengett. Az ő apja még sohasem volt zavart vagy feszült. Pláne nem előtte.
- Igen - válaszolta tompán.
- Azt hiszem, ahhoz az eszközhöz kell nyúlnunk, amit annyira nem szerettem volna - sóhajtott mélyet. Udvariasan meghajolt, de belül sikított. - Nem! Ez nem történhet meg!
- Értem, apám. - Fegyelmezett hang, végső kontroll alá vont mozdulatok. A totális megsemmisüléstől csak pár lépés választotta el. Egy évvel ezelőtt még feltétel nélkül fejet hajtott volna a kívánságának, elhallgattatva a benne folyamatos zsongó kis hangocskát. - Miért én? Ez nem történhet meg. - Most azonban kísérletet sem tett, hogy elfojtsa a benne felmerülő kételyeket. Lehet az élet igazságtalan. A kételyei szétmarcangolják, de meg volt győződve róla, hogy igyekezett a lehető legjobban dönteni. Végül is nem kergetné bele egy kényszerházasságba önszántából nem? Csak akkor, ha minden kötél szakad. „Tényleg nem tudott máshoz nyúlni."
***
Némán ültek egymás mellett, igyekezve feldolgozni az előbb elhangzott mondatot. „Férjhez kell mennem." A hangulatos kis teázó idilli, lágy színei nem tudták megnyugtatni őket. Feszült, hideg csend telepedett közéjük. Mit tegyünk? Visszhangozták az apró csészék, a teáskanna.
- Értem - válaszolt nagy sokára a férfi, hangja fájdalmasan csengett. - Pedig azt hittem - kezdett bele, de azonnal elharapta a mondatot.
- Mit? - kérdezte halkan Aya.
- Nem érdekes - rázta meg tiltakozásképpen a fejét.
- Ezt ne csináld. Ha elkezdted kérlek, fejezd is be a mondatodat. Tudod, hogy úgyis rákérdezek - darálta szárazon. Nem akart veszekedni vele is.
- Úgy hittem, van még más lehetőség is - morogta a férfi, idegesen babrálva az elé letett csészével. - Mintha apád azt mondta volna, de ezek szerint félreértettem valamit - legyintett akadozva, és belekortyolt teájába.
- Hogy érted? - ütközött meg elhűlve. - Apámnak lett volna másik lehetősége is? Akkor miért? - harapta be ajkait tanácstalanul. - Nem elég ez a hirtelen betegség, még ezt is el kell viselnie? Mintha egy dróton rángatott báb lenne.
- Sehogy - tette le csészéjét a férfi, vakító kék szemeit az utcára szegezve.
- Szóval átvert - szorította ökölbe kezeit. Kérlelően nézett rá. Cáfolja meg, mondja azt, hogy nem így van. A kék szemek, még mindig nem mertek rápillantani. Egyetlen könnycsepp gördült le az arcán. Küzdött a sírással, a benne tomboló fájdalommal. Siratta a családját, önmagát. Hogy lehet az, hogy ennyire egyedül van? Nem számíthat senkire? Mélyeket lélegezve nyugtatta meg magát, gyorsan megtörölve arcát.
- Aya! Kérlek, ne sírj - susogta csendesen Hayate, kezét lassan az övére csúsztatva.
- Kérlek, mondd meg nekem az igazat - követelte halkan, parancsoló hangnemben. A feszült csendet a felettük pörgő ventilátor búgása töltötte be. A férfi lassan bólintott, és kék szemeit várakozóan a lányra szegezte.
- Lett volna más lehetőség? - fúrta bele hideg barna szemeit a meleg kékségbe. Hayate pillantását a piros pipacsokkal díszített fehér rolókra szegezte, arcvonásai megvonaglottak.
- Igen - koppant üresen a négy betű, ami számára a halált jelentette. A motor monoton berregése belekúszott a fülébe. Valahonnan távolról hallotta a többi vendég csicsergését, az apró csészék csörömpölését.
- Értem. Ha elhagyom ezt a várost - vett egy mély lélegzetet -, akkor meg tudnak állapodni? - kérdezte halkan, nehogy más meghallja beszélgetésüket.
- Úgy hiszem - ráncolta össze szemöldökeit.
- Hiszed vagy tudod is? - sziszegte dühös fúriaként. Nem volt mindegy. A két szónak teljesen mást jelentett.
- Igen. Tudom - vágta rá habozás nélkül a férfi.
- Szóval meg tudnak kötni egy egyezményt a személyem nélkül is? Egy olyat, amiben a békét írják alá? - Szemeiben őrült lángok táncoltak. Hűvös álarca még mindig tökéletes mázként olvadt bele bőrébe, elrejtve valódi, pusztító érzelmeit. Tombolt. Legszívesebben felborította és apró darabokra törte volna az asztalt.
- Akkor ebben az esetben elmegyek innen. - Végtelenül haragudott az apjára, az egész világra. „Még, hogy nem tudott máshoz nyúlni!? Hazugság!"
***
Hayate mindent elkövetett, hogy lebeszélje a tervéről, de minden egyes próbálkozása megtört elhatározásának rendíthetetlen falain. Azzal a választható opcióval, hogy majd beszél az apjával, elkésett. Hiába állna elé mondván, hogy ha van más megoldás is ne adja férjhez. Túlzottan jól ismerte őt. Ha már kimondta az elhatározását az azt jelentette végleg eldöntötte a dolgot. Pedig volt másik lehetőség. Úgy döntött megteremti a harmadik lehetőséget a saját döntése mentén. Megszökik. Most lapulnia és várnia kellett. Nem cselekedhetett meggondolatlanul. Nevetségesnek találta az egész helyzetet. Mégis mit hitt az apja? Hogy nem neszeli meg, hogy a könnyebbik utat választva oldja meg a dolgokat? Mi lett volna a másik esély? Szemernyit sem foglalkoztatta, ha van rá esély, hogy kényszerházasság nélkül oldják meg a helyzetet. - Így is lesz béke nem? - nyugtatgatta magát. Most arra kellett koncentrálnia, hogy a lehető legjobban adja az ártatlan és gyanútlan leánykát. - Nem lesz nehéz a dolgom - mosolyodott el tükre előtt szépítkezve. Ma este kell eltöltenie első hivatalos randevúját az NTF vezetőjének fiával. A vőlegény jelölt egy romantikus és persze nagyon drága helyre viszi őt vacsorázni. Tökéletes színésznőkét alakította a szerepeit. Szertartásmester, a NEF vezetőjének gyermeke, restaurátor, kedves és engedelmes leány. Mindben tündökölt, ha kellett. Most pedig az élete függött fegyelmezett lépéseitől. Halk dallam dúdolt bele lakása néma csendjébe. Csengettek. Összeráncolt szemöldökkel nézett órájára. - Mi a fene? - Még volt pár óra a találkáig, akkor meg ki lehet az? Morcosan emelkedett fel tükre elől, hogy ajtót nyithasson. Meglepetten nézett fel a csuromvizes Hayatéra, tincsei nedvesen tapadtak homlokába.
- Mit csinálsz itt? - kérdezte meglepetten. Egyáltalán nem számított rá.
- Bocsáss meg, hogy most zavarlak, de ez nagyon fontos. Beengednél? - kérte kedvesen. Nem tudott nemet mondani neki.
- Gyere - suttogta, és félreállt az ajtóból. - Mi történt? - csukta be maga mögött az ajtót, összehúzva magán halványkék kimonóját.
- A szökéssel kapcsolatban szeretném mondani...
- Ha azért jöttél, hogy lebeszélj - vágott közbe, szemeit lehunyva -, akár mehetsz is. Itt az ajtó - mutatott maga mögé.
- Nem akarlak lebeszélni - nyalta meg ajkait a férfi. - Segíteni szeretnék - hadarta el egy nagy szuszra, mintha nehezére esett volna kimondani a szavakat. Valószínűleg így is volt. Ha neki segít, az egyenlő volt azzal, hogy elárulja Atsushi urat.
- Mire gondoltál? - támaszkodott neki az ajtónak, összekulcsolva karjait a mellkasán.
- Lenne egy hely, ahol eltűnhetnél. Vannak ott kapcsolataim, és biztonságba tudnálak helyezni - vetette le vizes cipőit és kabátját.
- Értem - csettintett nyelvével. - És mi lenne ez a hely? - kérdezte kritikus arccal. Nincs a világnak egyetlen zuga sem, ahová apja elől bújhatna. Már hetek óta csak azon rágódott, hogy hol találhatna megfelelő búvóhelyet? De ennek a művi világnak nem volt egyetlen olyan szeglete, amely ne a NEF vagy az NTF ellenőrzése alatt állt volna. A reptereken sem jutott volna át, mert ahhoz szüksége lett volna az érvényesített engedélyre. Már célozgatott rá Hayaténak, hogy van-e olyan ismerőse, aki esetleg hamisítana neki egy átlépőt? Nem tudott segíteni. Azt mondta, neki másfelé vannak kapcsolatai.
- Toshima - suttogta nagyon halkan, alig merve kiejteni a város nevét.
- Hogyan? - vonta fel szemöldökeit és besétált a konyhába. Feltéve egy kanna vizet, készített egy kis meleg teát.
- Tudom, hogy elég bizarr hely. Félelmetes és kegyetlen. De vannak ott ismerőseim, akikre nyugodt szívvel bízlak - ült fel a pulthoz, örömmel fogadva az időközben elkészített instant teát.
- Nem, bármi jó lesz. Csak ebből a pokolból jussak ki - támaszkodott neki a konyhabútornak fáradt sóhajjal.
- A bármi igen tág fogalom - mosolygott Hayate a bögréje felett, de meg sem hallotta a mondatot. Fél füllel figyelt a figyelmeztetéseire, a kiadott instrukcióira, de csak mosolyogva horkantott.
- Ugyan, annyira nem lehet borzalmas az a hely - hessegette el magától aggodalmaskodó barátját.
- Légy elővigyázatos - figyelmeztette halkan. - Mások az emberek, mások az értékek. Ehhez tartsd magad.
- Persze, persze - bólogatott üres fejjel, de túlzottan izgatott volt. Attól a naptól fogva, hogy Hayate felajánlotta a segítségét, rajzolni kezdett. Hálószobájának hófehér, csupasz falát dekorálta ki. Minden nap egy kicsivel többet rajzolt meg a gyönyörű, kiterjesztett szárnyú pillangóból. Ott terpeszkedett ágya felett, mintha csak arra várna, hogy teljesen elkészülve elrepülhessen. A pillangó a tao és az antik hagyományok szerint is a lélek változásának jelképe. Nem meglepő, hogy pont ezt a szimbólumot akarta megmintázni, kihasználva a fal adta teret. Tengerkék színei pontosan idézték Hayate szemét. Festékeivel felszerelkezve, ecsetét a szájában tartva üldögélt az ágyon, pillangóját bámulva. - Pont olyan vagyok, mint ez a pillangó. Eddig csak gubóba zárva álmodtam arról, hogy mi lehetnék és mit tehetnék. Mintha csak most látnám az egész életem hátulütőjét. Most azonban, végre a saját kezembe szeretném venni a sorsomat. Nemcsak álmodni szeretném ezt az életet, hanem élni is. Ez nélküled nem sikerült volna Hayate. - Elégedett arccal dőlt hátra ágyán, rápillantva a kopott vászontáskára, és a mellette várakozó bakancsra. - Ahogyan a holnapi terv sem. Köszönöm neked ezt az ajándékot. A szabadságomat. - Pontosan a szökése előtti estére készült el a remekműve, mintegy ünnepelve újdonsült születésnapját.
„Toshima. Az egyetlen hely, ahol meghúzódhatok. Hogy nem gondoltam erre hamarabb?"
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó