|
II. kötet/ 3. fejezet - Emlékek áradása I. - Illúziókkal leplezett szabadság
Katren 2011.12.10. 15:00
II. kötet/ 3. fejezet: Emlékek áradása I. Illúziókkal leplezett szabadság
- Aya, kislányom! Szeretném bemutatni neked az új tanácsadómat Honami Hayatét. Hayate, ő a lányom, Ayaka - mutatott felé édesapja, meleg pillantással végigmérve a meghajoló férfit. A NEF központjában, az üvegpalota tetején berendezett vezetői irodában álltak. A hivalkodó fényűzés sütött mindenhonnan, visszaverődve a rizspapírokkal elválasztott tolóajtókról, a szépen elrendezett porcelánmaszk gyűjteményről. Rideg udvariassággal köszöntötte a rámosolygó fiatalembert. Egyáltalán nem volt neki szimpatikus ez a Honami Hayate. Megmagyarázhatatlan módon taszította őt az egész lénye, a fellépése, bájgúnár mosolya. Egy üres, semmitmondó alaknak tűnt, aki mindent megtett azért, hogy elérje a vágyott babérokat. Megérzései eddig sohasem csapták be, és eddig jó emberismeretében sem csalatkozott. - Valószínűleg most sem fogok - sütötte le udvariasan pilláit, ügyesen elrejtve érzelemszikráit a férfi előtt. A viselkedési kódex első szabálya, a pókerarc volt.
- Nagyon örvendek, Ayaka-sama - hajolt meg ismételten a férfi.
- Nagyon örvendek a találkozásnak Hayate-san - billentette meg derekát, pontosan betartva az etika által szabott kereteket. - Engedélyükkel, felszolgálnám a teát - tette hozzá hidegen, és kecsesen megfordulva eltipegett a pici asztalhoz. Ráérős mozdulatokkal térdelt le elé, nem sietve el egyetlen mozdulatát sem. A hűvös kimértség és távolságtartás volt az udvariasság két alapvető pillére. Úgy cselekedett, ahogyan a több évszázados szabályok és az általuk kialakult illem diktálta. Nyugodtan és higgadtan szolgált fel egyetlen szó nélkül, egyszerű tárgyként olvadva bele a környezetbe.
A két férfi egymással szemben foglalt helyet, a továbbiakban tudomást sem véve a jelenlétéről. Fél füllel hallotta, hogy a soron következő üzleti ügyeiket kezdték el megvitatni. A NEF-nek egy új ellenséggel kellett szembenéznie, aki már igencsak kinőtte magát a régi főváros romjain. A Vischióval.
Aya kényelmes mozdulatokkal szolgálta fel a teákat, örömét lelve a szertartás legjelentéktelenebb momentumában is. Nem figyelt az elhangzott szavakra, mivel sokkal nagyobb gondok foglalkoztatták, mint egy feltételezett maffia fészek felszámolása. Valaki hetek óta zaklató levelekkel bombázta. Egészen addig nem vette komolyan az ügyet, amíg nem érte egy kisebb fajta incidens. Egyik délután visszaérve a munkahelyéről feltúrva találta a lakását. Bútorai felforgatva, ruhái szétszabdalva. A tükrére csak egyetlen szó volt írva. „Üvegkalitka."
Eleinte úgy gondolta csak egy ámokfutóval áll szemben. Szépen kitakarított mindent, és letörölte a vérvörös rúzzsal felvésett firkát. Még viccelődni is megpróbált, azt mormolva maga elé mekkora frázispuffogtatás a vörös rúzs és a tükör. Bár néhány dolgot furcsállt. Például, semmit sem vittek el a lakásáról. Ha betöréses eset lett volna, akkor kirabolják. Nem? Ehelyett minden apró mütyür, ajándék megvolt, csak éppen szétszóródva a szobákban. - Ámokfutó - bólogatott, magát is erősítve a dologgal. Próbált nyugodt maradni, nem riasztotta a rendőrséget. Egy szemhunyásnyit sem tudott aludni. - Remek Aya! Megérte lediplomázni! - füstölgött némán, kialvatlanul. Másnap elérkezett az újabb reggel. Munka, tanulás és délután bevásárlás. Este ért haza, de már akkor elfogta a pánik, amikor meglátta a felfeszített zárat. A zaklatónak talán nem is a rablás volt a célja, hanem az, hogy féljen. Sikerült neki. Rettegett. Reszketve állt az ajtó előtt, nem merve belépni rajta. Még a telefonját sem volt ereje előhúzni. Szótlanul fülelt, hátha bent van még? Nem hallatszott semmilyen nesz. - Be kell mennem - szorította ökölbe kezeit, és fejben gyorsan átfuttatva az összes önvédelmi lehetőséget, belépett a lakásba. Lebukva a konyha pultja mögött fülelt, és körbekémlelve próbálta felderíteni a terepet. Minden félhomályban úszott. Az éjszaka szürkés fényeit az udvarban felállított lámpák gyér sugarai törték meg, megvilágítva a szoba néhány szeletét. Homlokán apró verítékcseppek szivárogtak szeme felé, folyékony savként marva bőrét. - Mennem kell! Gyerünk! - Lassan araszolva indult a belső szobák irányába. Ideges volt, sőt rettegett. Viszont más választása nem volt. Egyedül kellett felmérnie, hogy a támadó bent tartózkodik-e még? Mert ha ott volt, olyan gyorsan kellett ártalmatlanná tennie, amennyire csak lehetett. Dobogó szívvel vonszolta magát egyre beljebb, de sehol nem talált senkit. A hálószoba, a fürdő mind üresen álltak. Látszólag egyedül volt, mégis a felforgatott kiegészítők, ruhakupacok mögött gyilkos szemet, kést vagy pisztolyt sejtett. Riadtan remegő kezekkel kutatott át minden zugot, attól tartva, hogy bármikor előugorhat mögüle az ott lapuló gyilkos. Végül erőtlenül rogyott le ágya mellé, ráhajtva fejét a puha matracra. Könnyei végigfolytak arcán, vállai tehetetlenül rázkódtak. Aki mindezt művelte vele, már elment. A nyomát mégis otthagyta a lelkében. Bepánikolt és rettegett. Hosszú percekig csak a légzését figyelte várva, hogy zakatoló szíve lenyugodjon. Próbált nem arra gondolni, hogy valaki ott les rá valamelyik sarokban, vagy bútor mögött. - Nincs itt senki, már elment - suttogta hisztérikusan. - Nincs itt senki, most nyugodj meg! - Lassan elmászott az éjjeliszekrényről leborított lámpáig és visszatette a helyére. Nyirkos ujjaival alig bírta felkattintani az apró kapcsolót. Lassú, görcsös mozdulatokkal takarította ki a lakást, gondosan lezárva ablakait, felkapcsolva az összes lámpát. Egyetlen kapaszkodója a csalóka fény volt, ami némi biztonságérzettel töltötte el. Zúgó fejjel roskadt le a kanapéra, és a szépen kivilágított lakásban picire összekucorodva fülelt. Várt. Várta, hogy józan gondolatai, ítélőképessége visszatérjenek. Nem szólhatott az apjának. Most kisebb gondja is nagyobb ennél. Minek zaklassa vele, amikor a saját erejéből is a végére tud járni ennek a rejtélynek? Bíznia kellett magában. Másnap felfogadott egy magánnyomozót, aki rövidebb megfigyelés után, elfogott egy utcai suhancot. A fiú beismerte tettét, ő pedig végre fellélegezhetett. Kész, megoldotta a rejtélyt. Egy ámokfutóval állt szemben, aki pont őt szúrta ki magának. Ennyi. Nem egyedi eset, bárkivel előfordulhatott. A mázsás súlyú teher leszakadt róla, tisztázódott minden. A tettest garázdaság és zaklatás vádjával leültették. Hónapokig nem történt semmi, élhette tovább az életét. Az előző estéje azonban mindent megváltoztatott. Hazaérve fárasztó munkájából, újra felforgatva találta a lakását. Ugyanaz a módszer, ugyanaz a szó. „Üvegkalitka."
Dühtől remegve csúszott össze, beleöklözve a padlóba. Táskája mellette koppant, kulcsa csengve pottyant ki kezéből. - Rohadj meg! - ütötte egyre hevesebben a parkettát, nem foglalkozva a ráhulló vércseppekkel. - Mi a fenét akarsz?! - Feladta. Ennyi volt. Most mit tegyen? Egyáltalán tehet valamit? Hívja újra a nyomozót? De minek? Hiszen hiába cselekedett, nem az igazi zaklatót kapták el. Vagy az is lehet, hogy többen voltak? Képtelen volt megállítani a gondolatait. Egész éjjel fent volt; nem tudott aludni. A félelem és a harag elegye belekúszott a gyomrába onnan indítva ki gyilkos haragját. Legszívesebben felkutatta és megverte volna azt az alakot, aki ezt tette vele. Egyáltalán mit jelent az a rohadt szó, amit mindig felvésnek a tükrére? „Üvegkalitka?"
„Nekem ez nem megy."
Nyilvánvalóvá vált, hogy az ügy túlnőtt rajta. Mielőtt Hayate belépett volna, elmondott mindent az apjának, beleértve a tegnap esti felforgatott állapotot is. Atsushinak hihetetlenül dühös és aggódó volt az arca. Nem is sejtette, hogy ennyire foglalkozik a sorsával. Az apja volt, de elsődlegesen a NEF vezére. Nem volt kérdés, hogy melyik volt a fontosabb Atsushi számára. Legnagyobb bánatára bekövetkezett az, amitől a legjobban tartott. Haladéktalanul visszaköltöztették a családi fészekbe. A pokol szépen cizellált ajtói újra kitárultak előtte.
Most itt ült, és némán emésztette magát. Nem akart figyelni a férfiakra, így inkább az iroda felépítésében gyönyörködött. Úgysem volt más dolga. Édesapja a háborút megelőző időszak mintájára a tradicionális szokásoknak megfelelően rendezte el irodáját. A földet tatami borította, így a cipőjüket már az ajtó előtt levetették a belépők. A széles tereket rizspapírból készített tolóajtók választották el. Mindegyik válaszfalra külön-külön a mitológiájuk egy törékeny hölgyét vagy éppen a család robosztus védőszellemét festették meg. E mellett ott sorakoztak még a sinto tanítás számára olyan fontos istenségek, mint Amaterasu a Napistennő, aki megtanította népét a rizstermesztésre. Idaten, a szerzetesek védelmezője, Tenjin, a tanulás istene és Ebisu az anyagi gyarapodás ura. Mind olyan értékek hordozói, melyek egyben meghatározták családja hátterét is. Az ő régi szobájában Uzume istennő képe mosolygott vissza a belépőkre. Ő volt a kedvence. A hajnal és a jókedv istennője.
A teaszentélyt a több részre tagolt iroda belső helyiségében alakították ki. Innen remek kilátás nyílt a gyönyörűen elrendezett kertre. Tulajdonképpen egy sétakert tárult az itt tartózkodók elé, amelynek látványát és szépségét az út megtétele közben szívhatta magába a szemlélő. Imádta ezt a helyet. Nagyon sokat dolgozott vele; mindig karbantartotta és ápolta. Részt vett a kövek elrendezésében, beburkolva és kialakítva velük az utakat és hidakat. A pontos megtervezés következtében a kert minden egyes része teljesen természetesnek hatott. A nagy munkával elültetett örökzöldek elégedetten mosolyogtak rá, nem tudva eléggé meghálálni a szeretett gondoskodást.
Pillantását visszafordította a teaszentélyben nyújtózkodó alacsony fekete asztalra. Körülötte katonás rendben puha ülőpárnák sorakoztak. Egy gombnyomással beizzította a padlóba épített tűzhely lángjait. Feltette forrni a vizet, közben könnyű süteményeket helyezett a férfiak elé, hogy falatozhassanak. Gyorsan előkészítette a porrá zúzott leveleket, amiket kicsiny bambuszseprűjével belesöpört saját csészéjébe. A férfiak elé letett kis szilkékbe töltötte a sűrítménnyé kevert pépet, végül forró vizet öntött rá. Kikapcsolta a tűzhelyet, és kezeit ölébe ejtve, lesütötte tussal árnyalt szemeit.
- Az Il Re személyéről még mindig nincsen biztos információnk - hallgatta apja mély, öblös hangját. - Viszont abban biztosak vagyunk, hogy fel akarja majd rúgni a két párt között alakuló békét - kóstolt bele a teába, meghajolva a férfi felé.
- Mi lenne, az Il Re célja? - kérdezte lágyan Hayate, és három rövid korttyal felhörpintve a teát, visszatette azt az asztalra. Minden rezdülését árgus szemek követték. Tökéletesen tisztában volt az etikettel, mozdulatai könnyedek és kiszámítottak voltak. Aya rezzenéstelen arccal figyelte őket, és azonnal olvasta apja mozdulatait, gesztusait. Szimpatikusnak találta azt az embert, akit ő a legszívesebben kihajított volna az ablakon. - Francba! - morgolódott némán.
- Az Il Re-nek egyetlen célja van. A Voschión keresztül be akar kapcsolódni a gazdasági vérkeringésünkbe. A szindikátusnak eredetileg három nagyobb vezetője van. Azonban - vett egy mély lélegzetet -, a személyazonosságukat homály fedi. Már kiküldtem néhány felderítőcsapatot, hátha sikerrel járnak. Eddig nem érkeztek vissza - pillantott jelentőségteljesen Hayatéra.
- Gyanítom, nem hagyták őket életben - folytatta a gondolatsort a férfi. Apja összefonta karjait mellkasa előtt, és mélyet lélegezve a nyitott ablakon beáradó kellemes aromából, egyetértően bólintott.
- Én is így gondolom. Viszont, van egy elég rossz hírem is. Egy behatoló megfenyegette a lányomat. A kiléte egyelőre nem ismert. - A lány kíváncsian és értetlenül kapta fel a fejét. - Mit akar ezzel? Csak nem? - gondolkodott lázasan, rideg álarca alá rejtve érzelmeit. - A következő feladatod a lányom testi épségének a védelme!
- Természetesen - hajtotta meg magát alázatosan vezetője felé. Világosbarna tincsei az arcába hullottak, mindig nyugodtan ragyogó, meleg kék szemei az elutasító, hideg lányra vándoroltak. - Kérése számomra parancs - villantotta kellemes mosolyát Ayaka felé. „Nem reagált, egy szót sem szólt. Pedig legszívesebben sikoltva ugrott volna ki az ablakon."
***
Hayate szinte mindenhol ott volt, mint egy árnyék, ami hozzánőtt. Követte őt, amikor a kertet rendezgette vagy vásárolni ment. Ő is ott pihengetett, ha éppen leheveredett ellazulásképpen a meditációs kertjében. Hiába volt durva és utálatos, Hayate mindig udvariasan viselkedett vele. Folyamatosan elrévedő tekintete inkább egy álmodozó emberhez, mint egy testőrhöz tartozott. Sokszor felejtette rajta a szemét. Akkor még úgy gondolta reakciója természetes. Hiszen az utálata olyan magas fokra hágott, hogy már nem bírta levenni róla rontó pillantását sem. - Az ellenséget pedig mindig minden pillanatban figyelni kell. Elemezni. - Így ezt tette. Megfigyelés szerint ellenfele nagyon sokat olvasott. Aya eddig mégsem vette a fáradtságot, hogy megkérdezze mivel is foglalkozik ennyire elmélyülten? A napok eleinte csiga lassúsággal teltek. Végül komótosan ballagó hónapokká nőtték ki magukat. Eltelt egy év. Hayate, ha nem olvasott, akkor télen élvezte az arcára hulló hópelyheket; az ősz borzongató, rozsdás színeit, a tavasz élénk frissességét, a nyár szikrázó fényeit. Mindig talált valamit, ami miatt gyönyörködhetett magában az életben. Tehetetlenül figyelte, mint valamilyen távoli, érinthetetlen virágot. Sugárzó mosolya, kedves gesztusai mind felé irányultak, ő pedig megtanult fürdeni ennek a melegségében. Egyszer csak azon kapta magát, hogy minden ellenséges érzés kihalt belőle, átadva magát egy teljesen újnak. A kíváncsiságnak. „Az első megérzésem tévedett volna?"
***
- Bemegyek a városba - állt meg a padon terpeszkedő férfi felett, aki arcát a napsugarak felé fordítva, csukott szemmel álmodozott. - Velem tartasz? - kérdezte még mindig ridegen. Hayate felpillantott rá, és őszinte mosollyal az arcán felemelkedett.
- Bármikor - hajolt meg udvariasan. Aya ajkaira egy apró, alig látható mosoly kúszott. Nem tudta visszatartani, annyira önkéntelen volt a reakció. „Úgy látszik a tavasz beköszöntével nemcsak a téli jégtakarók olvadtak fel."
***
- Apa, hogy halad a béketárgyalásokkal? - kérdezte a mellette üldögélő férfit. Éppen piknikeztek a nyári melegben, élvezve a nem túl forró levegőt.
- Jól, bár úgy gondolom ez sokkal több időt fog igénybe venni, mint ahogyan gondolták - sóhajtotta halkan.
- Nem mondod? - húzta el ajkait, és megérintette az elé letett süteményt. - Mit gondolsz, mit fognak tenni azzal a Toshimával vagy mivel? - Nagyon érdekelte a dolog. A zaklatója egy ideje megint nem jelentkezett. - Hihetetlen, mennyire rá tudta nyomni a bélyegét egy arctalan támadó az ember életére! - Utált kiszolgáltatott lenni. Soha nem is volt az. Úgy döntött nem fog többet nyafogni, folytatnia kellett az életét. Újra érdekelték az aktuális dolgok, mint például Toshima, és az alakuló tárgyalások. Csak egy valami zavarta. Az apja teljesen kihagyta mindenből. Úgy vigyázott rá, mint egy buta, mutatós porcelánbabára.
- Erről neked nem szabadna tudnod - kacsintott rá cinkosan, és ajkai elé emelte a fehér cukormázzal bevont piskótakockát.
- Aha - hunyorított vissza a férfira. Ez azt jelentette Hayate nyelvén, hogy jól van. Meglátom, mit tehetek. Szerencsére az apja maximálisan megbízott a mellérendelt testőrben. Még álmában sem gondolt volna rá, hogy tőle tudott meg minden információt, ami a tárgyalásokra vonatkozott. Pokolian okosnak érezte magát ebben a pillanatban. Óvatosan beleharapott a szája elé tartott édességbe. - Ez egyszerűen mennyei - morogta halkan, és szemét lehunyva élvezte az édes vaníliakrémet, ami mellett a finom fahéjas fűszerezés csak még inkább fokozta a gazdag ízvilágot. - Nem is tudtam, hogy ennyire jól tudsz sütni - mosolygott fel kedvesen a mellette ülő férfira. Ajkai meglepetten elnyíltak, amint Hayate kezével letörölte a szája szélén megülő cukormázat.
- A főztöm is első osztályú - vigyorgott rá csíntalanul, lenyalva az ujját. - Máskor is kijöhetünk ide, ha akarod - babrált idegesen a kezében tartott villával. - Szívesen készítek neked még ilyesmiket - sütötte le pillantását, zavartan fixírozva a kockás takarót. Aya frusztráltan köszörülte meg torkát, és kissé elpirulva pillantott fel a vakítóan kék égre.
- Re-rendben - dadogta ki végül. „Akkor, most igent mondtam egy randira?"
***
Hayatéval minden nap egy újabb csoda volt. Elvitte őt a sétakertbe, végigmutogatva neki az összes részletet, mindegyikhez egy külön történetet mesélve. Igazán büszke volt arra, hogy nemcsak kiadta a feladatokat, hanem embereivel együtt részt is vett a piszkos munkákban. Olykor kiültek a meditációs kertbe, vagy csak elsétáltak piknikezni. Felszínes ismeretségük cinkos barátsággá mélyült. Végigkóstolta a férfi ételeinek repertoárját, élvezve az ízek édes vagy éppen savanyú, sós orgiáját, amint semmivé omlottak ajkai között. Elképesztően jól boldogult a konyhában, ő pedig drogként tömte magába a főztjét. Rengeteget mulatott a fehér, fodros köténybe bújtatott alakon, aki néha táncolva főzögette a krémeket, szeletelte fel a halakat, készítette el a mártásokat. A múltjáról is megtudott néhány fontos dolgot. Például azt, hogy gyermekkorában ő is részesült katonai kiképzésben, akárcsak a kortársai. Neki elsődlegesen a taktikai és stratégiai tudását edzették, nem a harci potenciált. Ennek ellenére ügyesen bánt a fegyverekkel, és jó megfigyelőként azonnal ki tudta szűrni a környezetétől eltérő elemeket.
- Hayate? - Hangja lágyan és puhán csengett. A kék eget bámulták, figyelve az ősz bordó színében elnyelődő nyári ragyogást.
- Hm? - morogta vissza félig álomba merülve. Aya fölé gördülve, közelről figyelte a mindig nyugodt, szép vonásokat.
- Szerinted mit jelent az, hogy a rózsa csak rózsa legyen? - kíváncsiskodott. A férfi meg sem rezdült. Már régóta fel akarta tenni kérdését. Miért nem tette eddig? Fogalma sem volt róla. Most viszont alkalmasnak találta a pillanatot. - Hayate - suttogta, közel hajolva a füléhez. A legmegfelelőbb percet várta, hogy bosszantásképpen végre belefújhatott a pici fülkagylóba. A következő pillanatban kimeredt szemekkel, halk sikollyal landolt a puha füvön. - Gyors - állapította meg némán. Már rá is nehezedett súlyával és nevetve csiklandozta meg a sunyin lopakodó támadót.
- Hé! - dobolt Aya a férfi mellkasán. - Azt hittem, alszol! - morcogott dühös óvodás módjára, mire csak egy gúnyos nevetést kapott válaszul.
- Hoppon maradt a hölgy, és ezt nem bírja elviselni? - kérdezte incselkedve. A lány nem válaszolt, csak morogva elfordította a fejét. Hayate mellé rogyva pillantott fel a már sárguló levelekre. Az erdő, ahová mindig kijártak ebédelni és heverészni, nem a tradicionális értelemben megtervezett mesterséges rengeteg volt. Itt nemcsak örökzöldek, hanem lombhullató fák is növekedtek. Az ősz érkeztével elszínezték leveleiket, hogy télen megunt ruhaként vethessék le magukról.
- Nagyon érdekes, amit kérdeztél - jegyezte meg hosszú hallgatás után. Madarak daloltak az ágakon ülve, figyelmeztetve társaikat, hogy ideje lenne tovább költözniük a meleg évszakot követve. - Egyébként pontosan azt jelenti, amit mondtál. A rózsa, az legyen rózsa minden nap minden egyes percében. Vagyis Ayaka, csak Ayaka - érintette meg gyengéden a nő orra hegyét.
- Ha valami az lesz, ami... Akkor az lehet a teljes alázat? - Lélegzetvisszafojtva várta a választ. Az együtt töltött idő alatt egyre többször kérte ki Hayate véleményét. Számítani kezdtek a gondolatai, a benyomásai.
- Igen. Hiszen tudatosan önmagadat szolgálod, és a saját céljaidat igyekszel kiteljesíteni - válaszolta elgondolkodva.
- A saját céljaimat? - lehelte elgondolkodva. Lehet, a nagyapja is így értette a szavait?
- Igen, mindenáron. Ez az emberi létezés lényege - hunyta le szemeit Hayate, és elmosolyodott a lemenő nap fényeiben. - Kiteljesíteni önmagunkat. - Szemei egy pillanatra tágra nyíltak. „Kiteljesíteni önmagunkat?"
***
- Aya! Lassan ereszkedj le a földre! - sürgette Hayate. Hangja suttogó és feszült volt.
- Mi az? - lehelte vissza értetlenül, és körbenézett a meditációs kertben. Látszólag semmi sem változott körülöttük. Nem tudta mi lehet az, amit a férfi éles szeme észrevehetett.
- Csak tégy úgy, ahogyan mondtam! - sziszegte ridegen, mire a lány rémülten összekucorodott. Ha ennyire ideges, akkor komoly gond lehet. Még sohasem látta ennyire ingerültnek. Ki gondolta volna, hogy valaki a saját otthonában fogja megtámadni? Azonban a férfi érzékeit egyszerűen nem lehetett becsapni. Már hosszú méterekkel előre észrevette, ha valami nem volt rendben. Szemei mindent látó távcsövekként fürkészték a növényeket, a kövekből kirakott patakmedret, a homokkal felszórt partot. Lassan ereszkedtek fél térdre, Hayate pedig óvatosan az egyik levél felé mutatott.
- Kússz be a növények alá! - utasította halkan. - Én előremegyek a szentélybe. Szerintem van ott valaki - suttogta tovább. - Amíg nem jövök vissza érted, el ne mozdulj! Világos? - Tehetetlenül bólogatott, és a levelek takarásába húzódva várt. Mozdulni sem mert, arcán és nyakán izzadtságcseppek gördültek végig, ragacsos nyákkal vonva be bőrét. A félelem undorítóan hideg váladéka ütközött ki testén, öltött formát tagjainak remegésében. Hayate eltűnt a fák között, alakját elnyelte a kertbe beépített szentély. Szándékosan alakította ki úgy a teret, hogy építészetileg teljesen beleolvadjon a környezetbe. Most azonban egy élő szörnyetegre emlékeztette, amely a földből kiemelkedve pulzált, lüktetett. Várta, hogy lesújthasson rá. Halálra rémült saját heves reakciójától. Eddig még sohasem borították ki ennyire az éles helyzetek. Tompán hallotta a felé érkező hangfoszlányokat. Halk, elfojtott kiáltásokat, majd a nyomába zúduló némaságot. Hiába csörgedezett nem messze tőle az édesen csobogó patakocska, nem hozott enyhülést zaklatott idegeire. A halotti csend mindenre ráborult. Légzése elnehezült, torka összeszorult. Még sohasem tapasztalt eddig ilyen szorító, fojtogató érzést. Képtelen volt levenni dermedt pillantását a szentély faragott sárkányairól. Könnyű léptek neszezése kúszott bele a fülébe, feje felett egy kellemes orgánum beszélt. Arra eszmélt fel, hogy könnyedén, simogató mozdulatokkal megérintik a vállát. Kocsonyaként remegve hagyta, hogy két meleg kéz a karjára simuljon, és felhúzza őt.
- Aya... Jól vagy? - Hallotta, hogy beszélnek hozzá, de nem tudott válaszolni. A nyelve helyén akár egy marék homok is lehetett volna.
- Mi történt? - Apja dörgött valahonnan a háta mögül. Mondatok foszlányai hatoltak elméjébe, minden különösebb értelem nélkül.
- Sokkot kapott... - Hayate? Igen, most ő beszélt. Ez a megnyugtató hang csak az övé lehetett.
- Elkaptad? - Kit?
- Persze. Most azonban felvinném őt a szobájába. Ha megengedi.
- Természetesen - vágta rá apja habozás nélkül. - Hívok egy orvost - kezdte halkan, de Hayate alázatosan közbevágott.
- Még nem szükséges uram. Először pihennie kell. Aya, gyere. Most felmegyünk a szobádba. - Erős karok emelték fel, fonták körül a testét. Közel bújt az oltalmazó melegséghez, és mélyen beleszimatolt a nyakába. Minden megnyugtatta, ami belőle áradt. Annyira megijedt. Semmi másra nem tudott gondolni, csak a bénító félelemre, a fuldoklás torokszorító élményére. Hogy tudott ennyire kiborulni? Hiszen neki is tanítottak harcművészetet és önvédelmet. „Mikor lett ennyire gyenge?"
***
Fáradtan feküdt a hatalmas ágy közepén. A mellette húzódó üvegezett fal most árnyékolók mögé rejtőzött.
- Szia! - suttogta Hayate. Azonnal felpattant az ágya mellől, amint felnyíltak szemei. - Jobban érzed magad? Rosszul lettél. - Segített neki felülni, és megtámasztani a hátát a puha párnáknak köszönhetően.
- Elhúznád az árnyékolókat? - kérdezte rekedten, és az éjjeli asztalára készített vízért nyúlt. Keze megremegett, kis híján elejtette a poharat. - Köszönöm - susogta halkan, belekortyolva az üdítően hideg vízbe. Annyira szomjas volt, mintha legalább egy éve nem jutott volna folyadékhoz. Szemöldökráncolva nézett bele a poharába.
- Mi az? - kérdezte lágy hangon Hayate. Az ágy besüppedt mellette, ahogy a férfi ránehezedett a puha matracra. A gyenge napfény halványan sétált körbe a szobában, kopott fényével búcsúzva az ősztől.
- Semmi - dörmögte halkan. Mély levegőt véve visszatette a poharat az asztalra. - Csak furcsa volt, hogy ennyire rosszul lettem - sóhajtotta, szemeit a kinti tájra emelve.
- Megijedtél és kimerültél - simogatta meg karját Hayate. - Az a valaki nagyon régóta zaklatott. Valószínűleg folyamatosan benned szunnyadt ez a félelem, és most került napvilágra. - Szemei tiszta kéken ragyogtak. Annyira fényesen és csillogón, mint az üvegfalon kívül elterülő roppant ég. Talán igaza van. Lehetséges, hogy a látszólagos nyugalma mögött ott lappangott némi nyugtalanság, ami megbolygatta a szervezetét. De akkor is. Nem értette teste reakcióit. Még sohasem fulladt semmitől, mindig is makkegészséges volt. - Ne aggódj! Biztosan nincs semmilyen komoly bajod - takargatta be mellkasát, és elhúzva az erkélyre nyíló ajtót, friss levegőt engedett be a szobába. - Te csak pihenj, és azzal foglalkozz, hogy minél hamarabb rendbe jöjj! Másra ne is gondolj! Felesleges.
„Másra ne is gondolj! Felesleges."
***
Egy héttel később már újra erősnek érezte magát. Hayate végig vele volt. Annyira vigyázott rá, hogy még az ételét is ő maga készítette. Teljesen meghatódott a gondoskodásától. Úgy viselkedett, mint egy igazi...
- Mint egy igazi férfi és társ, Aya - gondolta. - Mondd csak ki. - Apja minden nap meglátogatta, és örömmel figyelte a fejlődését. Sokat beszélgettek, ő pedig végre megtudta, mit is olvasott olyan sokszor a férfi. Amíg lábadozott és pihent, legalább elfoglalta magát Hayate kedvenc könyvével. A címe is találó volt. „A szabadságról." Egyszerűen falta a sorokat. Az összes lap arról szólt, ami őt a legjobban érdekelte. Arról, ami az egyik legfontosabb dolognak számított egy ember életében. A szabadság a béklyók teljes eloldása, felszámolása a már hátráltató láncoknak. „Soha ne hagyd, hogy megbéklyózzanak."
***
- Ma nem dolgoztál? - kérdezte halkan Hayate, elterülve a puha szőnyegen. Látszott, hogy nagyon fáradt. Éppen a szobájában hevertek az emeleten. Aya törökülésben bújta a papírokat, olykor megsimogatva a mellette fekvő férfi haját. Testőrének egyre többször akadt dolga, ezért elég keveset látta. Mindig megbízásokat kapott az apjától, vagy valamilyen tárgyaláson kellett részt vennie. Idegesítette, hogy nem lehetett vele olyan sokat. A férfi mindig szorgalmasan szállította neki az információkat az alakuló tárgyalásokról, így tökéletesen tisztában volt mindennel. Még álmában sem gondolta volna, hogy ennyi tervezést és előkészítést kíván a konferenciasorozat.
- Nem - nyúlt a mellette heverő tálba, és kiemelt néhány szem kekszet. Hangosan ropogtatva böngészte tovább a papírokat. Mindent tudni akart az ellenségről. - Kicsit rosszul voltam. Tudod, valami allergia. Majd jobban leszek - legyintett lemondóan.
- Allergiás vagy? - kérdezte meghökkenve, mire Aya felemelte pillantását a lapról. - Elmentél egy orvoshoz? - Hangja számonkérően csengett.
- Mi? Nem - szegezte le elutasítóan. - Utálok orvoshoz járni - fanyalgott ajkait elhúzva. - Csak gondolom, hogy allergia lehet. A tüneteim erre mutatnak - rántotta meg a vállát nemtörődöm módon. Hayate azonnal elkomorult. - Mi bajod van? Most mi nem tetszik? - kérdezte csípősen, rávigyorogva a feltűnően hideg szemekre.
- Aya - fogta meg a lány kezét gyengéden a férfi, és az apró ujjakat végigmasszírozva, gyengéden megpuszilta azokat. Lassan, minden egyes meleg ujjacskára nyomott egy hosszú csókot. - Megígérnél nekem valamit? - kérdezte halkan.
- Micsodát? - suttogta elérzékenyülve a törődéstől, amit nyújtott neki.
- Ha valaha is rosszul leszel... Akkor szólsz nekem, és elmegyünk valakihez - suttogta sápadtan. Megilletődve nézte a mindig nyugodt arcot, amely ebben a pillanatban annyira gondterheltnek és szomorúnak tűnt. Tétován megérintette, mire a férfi hozzásimította tenyeréhez orcáját.
- Megígérem - suttogta, és kezét maga mellé téve, rámosolygott a férfira. „Nélküled nem megyek senkihez."
***
Leforrázva állt apja irodájában, alig bírva feldolgozni az előbb elhangzott mondatot. A hópelyhek lágyan szitáló csillámokként hintették be gyémántporukkal az üvegfal mögött elterülő várost. Éppen a születésnapi bálját készítették elő, melyen az eddigi tervek szerint mind a NEF, illetve az NTF delegációja is meg fog jelenni. Az ellenfél meghívót kapott az országrész szívébe, a vezető egyetlen gyermekének születésnapjára. Az ünnepélyes keret kiváló alkalmat biztosított a politikai tárgyalások konkretizálásához. A felek ténylegesen megjelentek egymás előtt, apró reményt hintve el az emberek szívében. Ki tudja? Még egy megállapodás is létrejöhet közöttük. A békét nem szavatolta senki, azonban a felé megtett lépések reménnyel tölthették el az emberek szívét. - Rendben, de ilyen áron? - sütötte le pillantását.
- Ez csak egy lehetséges alternatíva. Még nem biztos a dolog - dobolt apja idegesen a széke karfáján. Lassan felemelkedett, és mellé sétálva rátette súlyos kezét a vállára. - Nem akarom tönkretenni az életedet. Nem az a célom, hogy irányítsam vagy alárendeljem egy távoli célnak - magyarázkodott tőle teljesen szokatlanul. - Ennyire komoly lenne a dolog? - nyelt egy nagyot némán, továbbra is Atsushit figyelve.
- Azonban figyelembe kell vennünk azt, hogy kik vagyunk. Ha egy nép egyesítése kívánja meg a dolgot, akkor nincsen más választásom. Ahogyan neked sincs. - Felpillantott apja markáns, kemény arcára. Ugyanúgy szenvedett, mint ő. Nem volt mit tenni, nincs választásuk. Nagyon is jól ismerte a jelenlegi helyzetet. A küszöbön álló egyesítés akár megkívánhatott egy politikai érdekből köttetett házasságot is. Ha az egyik fél nem engedett, a másiknak kellett megtennie a szükséges lépéseket. Legalábbis, ha eredményeket akartak felmutatni. Ez csekélyke árnak tűnt ahhoz, ha az itt élő emberek boldogan élhettek. Vagy ha nem is boldogan, legalább biztonságban. Többé nem kellett rettegniük a másnaptól, amely akár a halált is tartogathatta számukra.
- Apám. Ha ez az egyetlen lehetőség a segítségnyújtásra... - A mondat elhalt, de erejét összeszedve kényszerítette magát, hogy folytassa. - Megteszem, ami tőlem telik - hajolt meg alázatosan. Tisztában volt vele mi a dolga. Mégis. Egy aprócska, picike hang ott zsongott a lelkében, testét is feltüzelve. - El kell veszítenem ahhoz a szabadságomat, hogy mások megkapják? Mennyiben igazságos ez? - Szemei tágra nyílva meredtek maga elé. - Hogyan gondolhatok erre? Amikor emberek sorsa, élete a tét? Nem lehetek ennyire önző.
- Egy fiatal és életerős nőnek, akinek vannak tervei, illetve céljai az életben, ez talán maga a halál - csusszant le válláról apja keze. - Mégis úgy hiszem a hosszú évek óta tartó közeledés most gyümölccsé fog érni a kezünkben. Tudod, mivel járhat, ha nem sikerülnek a tárgyalások? - sétált lassan hatalmas ablaka elé, a mögötte elterülő hófehér tájat figyelve.
- Újabb háborúhoz vezethet - szontyolodott el, és mélyet lélegezve apja mellé sétált. - Az a feladatunk, hogy megóvjuk azt a kincset, amiért mások az életüket áldozták. Így is rengeteg megnyomorított család él félelemben, bizonytalanságban. Ha ennyivel hozzájárulhatunk ahhoz, hogy másképpen élhessenek, akkor úgy gondolom az nemcsak egy lehetőség, hanem kötelesség is. - Tétován érintette meg a hűvös üveget, kibámulva a kinti jégvilágba.
- Mindent megteszek, hogy ez legyen az utolsó eshetőség - fogadta meg némán Atsushi, amikor lányára nézett. - Ha nem tartanék annyira Toshima közbelépésétől, talán meg merném támadni a NTF-et. Ami engem is visszatart, azaz újabb ár, amit fizetnünk kellene a béke még távolabb tolt időpontjáért. Nem ezért születtem. Nem ez a feladatom, hogy egy újabb háborút kirobbantsak.
- Mint vezető - zengett hangja öblösen. - Ez a feladatunk.
- Tudom, apám - suttogta halkan, mégis erőteljesen. „Az a kötelességem, hogy az embereket megvédjem."
***
- Akkor most ez azt jelenti, hogy férjhez kell menned? - kérdezte halkan Hayate. A fülébe suttogott, egészen közel hajolva hozzá. Az erkély gyér fényei megengedték ezt a meghitt összebújást. Bentről halk muzsikaszó és a vidáman zsongó vendégsereg morajlása szűrődött ki. Rengeteg ajándékot és jókívánságot kapott, születésnapja mégsem egészen az övé volt. Ez a nap, ma nem róla szólt. - Ahogy lassan egyik sem - suttogta egy halk hangocska a fejében. Azonnal elhessegette bizonytalanságának apró szikráit. Ő nem gondolhatott ilyen dolgokra. Apja éppen az NTF vezetőjével tárgyalt, arany pezsgőt kortyolgatva. A meghívottak gondtalanul táncoltak, szépséges ruháikban kényesen illegetve magukat. Neki elméletileg az volt a feladata, hogy a vezető fiát szórakoztassa. Legnagyobb szerencséjére Hayate egy hihetőnek tűnő kifogással kimentette a kínos helyzetből. Még életében nem találkozott annyira nyomasztó alakkal, mint az a fiú. - Lehet, hogy hozzá kellene hozzámennie? Viccnek is rossz! - Most ott álltak az erkélyen, az alattuk elterülő éjszakai város fényeit figyelve.
- Nem - rázta meg fejét. Szoros kontyba tűzött frizurájából néhány tincs elszabadult, megzabolázhatatlanul fickándozva arca körül. - Csak egy lehetőség. Nem hinném - nedvesítette meg ajkait -, hogy apám feladná a szabadságomat. Csak nyomós okkal történhet meg - hadarta el egy szuszra, mégsem tudott hitelt adni saját szavainak.
- Nagyon remélem, hogy igazad lesz. Úgy látszik az emberek szabadsága tényleg csak egy illúzió - tűnődött el hangosan.
- Mire gondolsz? - emelte meg szemöldökeit Aya, és összehúzva magán méregzöld kimonóját, megbökte a férfit. Mostanában olyan sokszor elkalandozott.
- Mindegy! - sóhajtotta lemondóan. Haja arcába omlott, eltakarva szemének csillogó kékségét.
- Kérlek, mondd el - susogta kedvesen, kisimítva arcából tincseit. Barangoló kezei végül megállapodtak a kemény arcon, tenyerének hőjével melegítve át a kihűlt bőrt.
- Azt hittem a szabadság azt jelenti, a szívünkre hallgatunk - szorultak ökölbe kezei az erkély széles korlátján. - Most azonban úgy hiszem, a szabad akarat csak egy illúzió. Hiszen, ha nem engedelmeskedhetsz a szívednek, akkor hol van a szabadság? - kérdezte halkan, nem pillantva a lányra. Aya letörve simogatta meg a férfi arcát. Egy ideje érzékelte azt a lehelet finom valamit, ami köztük feszült. Azonban eddig nem akart szembenézni érzelmeikkel. - Vonzódunk egymáshoz.
- Figyelj rám! - fordította maga felé, és megsimogatva arcát, egy puszit nyomott rá. - Vannak kötelességeink, amelyeket igenis a szívünk fölé kell helyeznünk. Mert mások érdekei ezt kívánják. - Igyekezett megnyugtató lenni.
- Azt, hogy akár boldogtalanul élj? - villantak meg szemei egy kis haraggal. - Elmondhatom, mit is gondolok valójában? - kérdezte síri hangon. Kicsit megijesztette ez a hideg, személytelen tónus, ugyanakkor fel is keltette a kíváncsiságát.
- Hát persze! - bátorította kedvesen. Annyira örült a lépésének. - Megnyílik nekem. Talán így könnyíthetek egy picit a szíve terhén. - Ő mindig mellette állt, és segített neki. Most neki kell támaszt nyújtania.
- Úgy hiszem, nem mindig a mások szolgálata az alázat. Nem a kliséknek való állandó behódolás - kezdte halkan, hangjában mégis rengeteg feszültség bujkált. Mint egy kitörni készülő vulkán, úgy fortyogott a mélyben, magába gyűjtve pusztító, égető energiáit. - Úgy gondolom - csengett hangjában egyre több szenvedély -, olykor igenis fel kell függesztenünk a másoktól való függést. Ez a függés a rajtunk kívül álló személyektől érkező elvárást jelenti. Az a legnagyobb önáltatás, ha elbújunk mások parancsai mögé, bizonygatva egyetértünk velük. Holott a szívünk fázik és lázad. Vagy engedelmeskedünk a belénk nevelt erkölcsi kódexek lapjainak, el sem gondolkodva azon, valójában mit jelentenek? Ezek csak illúziók, légvárak, amik eltakarják az igazi szabadságot. Mert ha már egy ember megtalálja azt az utat, amit járnia kell, azzal a többieket is segíti. - Mélyet lélegezve, zavartan várta a reakcióit. Aya elhűlve nézte a mindig nyugodt, kedves férfit, aki felháborodva, megremegve a cseppnyi haragtól pillantott vissza rá. - Mennyire felindult, és amiket mondott. Annyira igazak a szavai. Azt hiszem, valahol így gondolkodom én is - szomorodott el Aya. Karjait önkéntelenül fonta a férfi nyaka köré, nem foglalkozva azzal, hogy valaki esetleg megláthatja őket.
- Mi lesz a többiekkel? - kérdezte halkan, és kissé homályos szemmel felpillantott a férfira.
- Nincsenek mások. Nincsen múlt és jövő. Csak az itt és most. Csak az én és a te - susogta halkan, egyre közelebb hajolva ajkaihoz. „Csak mi vagyunk és a csillagokkal teleszórt ég."
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó