|
II. kötet /2. fejezet - A rózsa allegóriája, a végtelen alázat
Katren 2011.12.10. 14:58
II. kötet /2. fejezet: A rózsa allegóriája, a végtelen alázat
Rideg, élettelen szem szegeződött rá, mint a tiszta üveggolyó. A patyolatfehér hócseppeket karmazsin vér színezte élénk vörössé. Nem tudott elszakadni attól a sötét, mindent elnyelő örvénytől. Csillogó fekete tóként hívogatta, hogy süppedjen bele, és merüljön el a mélyére. A halál sápadt érintése rajzolta kényes kezével a félig látható arcra művészi jegyeit. Egy halott ember utolsó pillantása az életre. Egy utolsó fókusz, ami rászegeződött.
- Hah! - zihálva ült fel az ágyon, kimeredt szemeit folyamatosan a takaróra szegezve. Remegett az iszonyattól, annyira valóságosnak érezte annak a szemnek a pillantását. Mintha tényleg látta volna. Kezei görcsösen szorongatták a puha anyagot, nyirkos fürtjei homlokába tapadtak. Az ablakon bekandikáló napsugarak végigsimították bőrét, üres csillogással vonva be ujjait. Nagyot szusszanva hanyatlott hátra az ágyon, fejét a párnába fúrva. - Csak egy szörnyű álom volt - harapott ajkaiba, és fejére húzva a lágy anyagot, elbújt alatta. Kicsit megkönnyebbülve vett egy újabb remegő lélegzetet. Csukott pilláin keresztül vakító világosság kúszott belé, folyamatosan ingerelve, fájdalmat okozva szemgolyóinak. Végül mégis előbújt a paplan alól. Szemeit lassan nyitogatva, ásítva tekergőzött a széles ágy tetején, próbálva magához térni. Rettentően kába volt és erőtlen. Álmosan pislogta el szemei elől ködös álomfátylát, felpillantva a felette húzódó üvegezett tetőre. A másnap is elérkezett, könnyű érintéseivel álmatagon cirógatva végig a várost. A felkelő nap arany fényei megállapodtak, majd tovacsusszantak a fehér hó tetején, megállapodva a házak ablakaiban. Apró napsugarak kocogtatták meg az üvegeket, ébredésre sarkallva lakóikat.
- Na, várjunk csak! - fagyott meg mozdulata közben. - Üvegezett tető? - Oldalra kapta a fejét. Dúsan faragott mahagóni szekrény terpeszkedett vele szemben. Pedig ott a hosszan nyújtózó könyvespolcnak kellett volna feszülnie. - Micsoda? Szekrény van a könyvespolc helyén? Hol vagyok? - idegesen fülelt egy darabig, hátha meghall valamilyen neszezést. De semmi. Még a zajok sem akartak segíteni rajta. - Ez nem az én szobám. - Pár rendkívül hosszú pillanatig nézte a kissé nyitott ajtót, a benne levő ruhadarabokat. - Bőrkabát, fekete bőrnadrág. Csak egy ember hord ilyet. Igen - ült fel győzelemittasan. - Emlékeszem. Most az ő szobájában vagyok, és tegnap este itt aludt a széken - kapta azonnal pillantását a férfi felé, de a szék már üresen várakozott mellette. - De mit keresek itt? Pont itt? És ő hol lehet most? Itt van valahol bent?
- Hahó! - nyüszögte elvékonyodott hangon. - Jézus! - forgatta meg szemeit szánalmas nyivákolására. Nem érkezett válasz. Úgy tűnt, teljesen egyedül van. - Tényleg nincs itt - állapította meg fáradtan, és nagyot ásítva kimászott az ágy szélére. A takaró lecsusszant róla, ő pedig kimeredt szemekkel pásztázta végig majdnem meztelen testét. - Mi történt? Hol vannak a ruháim? - suttogta maga elé, majd néhány emlékfoszlány ütötte fel magát a fejében. - A roham... Shiki. A szem - meredt maga elé, lebénulva a felismerés pillanatában. Erőtlenül markolászta a takarót, felgyűrve remegő melleihez. A fehér, puha anyag elnyelte az arcáról legördülő könnyeket. - A francba! - sziszegte szipogva. Vállai megrázkódtak a sokktól. Nem álmodott. - Megtette - susogta a takaróba. Mennyire jó lett volna elhinni, hogy az egész szörnyűséget csak álmodta. Most mégis mit tegyen? Néhány foszlány rémlett neki tisztán a tegnapi napról. De a többi? Az álom és a valóság mezsgyéjén egyensúlyozó mozaikok voltak.
„Sajnálom." Igen, ezt mondogatta neki. Akkor is, amikor belémasszírozta azt a finom, hideg gélt, elhozva számára a görcsös fulladástól való megszabadulást. A vállára borulva remegett, halálra rémülve légszomjától. Akkor ott tényleg azt hitte, hogy meg fog halni.
„- Még egyszer!" Az arcába forró mentolos gőz csapott. A rideg hang utasította, hogy lélegezzen, ő pedig engedelmeskedett. Tüdeje működött, légcsöve folyamatosan lazult el.
Most mégis mit tegyen? Meg kellene keresnie, és köszönetet kellene mondania azért, mert segített neki? Vagy jobban tenné, ha elkerülné? - Hiszen megölt egy embert. Egy olyan embert, akit ismertem és nagyon kedveltem. Nem egy igurai harcost, nem egy szeráj-féle bűnözőt. Hanem egy ártatlan embert! Nem hinném, hogy tartoznék neki bármivel is - hunyta le szemeit, és elmorzsolt egy újabb kövér könnycseppet. - Nem hinném, hogy tudnék neki bármit is mondani. - Nem sodorhat veszélybe másokat maga miatt. Lehet, hogy végig félreértette Aito tábornok gondolatait? Lehet, hogy önmagunk kiteljesítése nem pont azt jelenti, ahogyan gondolta?
***
- Az alázat az egyik legfontosabb dolog az emberek életében. Aki alázatos és szolgálja önmagát, az szabad. Bár még annyira kicsi vagy. Nem értheted teljesen ezeket a dolgokat. De - tette a fejére nagyapja a kezét -, egyszer majd meg fogod érteni, mit jelentenek ezek a szavak. Sőt. Érezni fogod, és akkor már értened sem kell.
- Ó? Gondolod? - kérdezte csodálkozva. - Azt, hogy feltétel nélkül kell szolgálnom mindenkit? - vágta rá okoskodva.
- Nem - ingatta meg a fejét, és lemetszett egy elszáradt ágat a kedvenc rózsabokorból. - Az alázat, a magunkban megteremtett tökéletes harmónia. Ez nem mindig jelenti azt, hogy másokat szolgálsz ki. Jelentheti ezt is, de nem mindig. Ha megtanulod a saját életedet élni, megtaláltad a harmóniát.
- Aha - bólogatott, és leguggolva simogatta tovább a virágok leveleit. Még mindig nem nagyon értette, de ha drága papája azt mondja, valószínűleg igaza van. A tábornok egy darabig csak nézte a kislányt. Elmosolyodott. Ez a gyerek, még nem értheti a szavait. De tudta, hogy nemsokára elérkezik a pillanat, amikor mindennel tisztában lesz.
- Látod ezt a rózsát? - kérdezte kedvesen, mire bólintott. - Ő csak rózsa. Nem cseresznyevirág. Nem kamélia, vagy tűzliliom. Csak rózsa. Ugye?
- Persze - bólogatott. - Nevetséges lenne, ha azt mondanám a liliomra, hogy rózsa. Ezt csak az mondhatja, aki nem tudja mi a rózsa.
- Bizony. Tehát a rózsa, csak rózsa. A saját rózsa életét éli. Ugye?
- Igen - helyeselt buzgón.
- De az emberek, sajnos nem mind ilyenek... - harapta el a mondat végét.
- Hogyhogy? Hiszen, mindenki a saját életét éli. Nem? - vetette fel a fejét. Mire gondol a nagyapja?
- Nem egészen - pontosította a férfi, és megsimogatta a lány haját.
- Nem? - emelte meg szemöldökét, és tétován megérintett egy rózsaszirmot. Ujja nyomására a selymes puhaság a földre omlott. - Érdekes...
- Az emberek előtt lebegnek célok és vágyak, ami nem gond. Minden kornak megvan a maga feladata. Neked az, hogy iskolába menj. A rózsának az, hogy bimbót hozzon, virágozzon majd elnyíljon. Rózsaként. Akkor van baj, ha a rózsa nem rózsa akar lenni, hanem valami más.
- De a rózsa, csak rózsa lehet? Egyáltalán nem értelek nagyapó - mormolta ingerülten. Utálta, ha nem érti miket mondanak neki.
- Szerencsére, igen. De az emberek sajnos nem ilyen egyszerűek. Bonyolulttá teszik a saját életüket. Ha majd nagyobb leszel látni fogod, hogy vannak olyan emberek, akik magukhoz akarnak láncolni másokat. Mert félnek egyedül. Vannak, akik a saját életüket akarják újraélni másokon keresztül. Ők az elégedetlen, megkeseredett emberek, akik nem merték megélni a saját vágyaikat. Vagy csak üres kifogásokat kerestek, hogy mit miért nem tudtak megtenni - pillantott fel a kék égre. - Mindennek a mozgatórugója a félelem. A félelemtől meg kell szabadulni. Ha ezt megteszed, előállhat az egyik legfontosabb dolog az életedben.
- A szolgálat? - pillogott fel kíváncsian.
- Önmagad. Önmagaddá kell válnod, ez pedig felszabadít.
- Ó? - nézett rá hatalmas cica szemekkel. Semmit sem értett belőle. - Nem egészen értelek.
- Az sohasem baj! Egyszer, minden értelmet nyer. A kellő időben - emelte tiszta pillantását a gyermekre.
- Hm? Önmagam? Legyek önmagam? Mint a rózsa?- pislogta maga elé szórakozottan, és beleszagolt az egyik illatozó kehelybe. Nagyon szerette a rózsákat. Mert tüskések voltak. Az egyetlen olyan növény, ami még a száraira is növeszt fegyvereket pusztán azért, hogy megvédhesse magát. Csodálatos.
- Csakis - csattintotta össze jókedvűen ollóját, majd letéve maga mellé, leült a fűbe.
- Most mit csinálsz? - kérdezte gyermeki hangon, azonnal utánozva mozdulatait.
- Ami éppen jólesik - vigyorodott el a férfi lágyan.
- Ha? - nézett fel rá csodálkozva, de már csak a lehunyt szemeket és a békésen kisimuló arcát látta. Tétován visszapillantott a hófehér rózsákra és a szépen rendezett lugasra. - A rózsa, csak rózsa - motyogta maga elé.
***
- A rózsa, csak rózsa. Nekem csak úgy szabad élnem aki, és ami igazán vagyok. - Ruhái az egyik széken feküdtek összehajtva, pont olyan katonás rendben, mint amit egy kapitánytól várni lehetett. - Hiszen értem. De úgy látszik valóban nem fogtam fel a szavai mögött lakozó jelentést. Akkor nem kellett volna megtörténnie ezeknek az eseményeknek. Mindent elkövettem a siker érdekében. Megpróbáltam követni, és megtalálni a saját utamat. Önmagam lenni, ahogyan mondta és mi lett? - Kárt tett másban. Valaki meghalt miatta. Sőt. Lehet, hogy több ember is. Ilyen áron, már nem is biztos, hogy önmaga akart lenni. Vagy csak rossz módszert, utat választott? Hol húzódik a határ a tökéletes önzés és kegyetlenség, illetve a saját életút között? Ujjaival átfésülve haját baktatott el az ajtóig, még egyszer utoljára végigpillantva a férfi szobáján. Puritán volt minden bútordarab, élet és fény nélküli. Hiába ömlöttek be a napsugarak a hatalmas üvegfelületen át, valahogy elnyelődtek és feloldódtak a szoba sötét zugaiban. Menekülni akart innen. A kilincset lenyomva baktatott ki az ajtón, egyenesen a konyha felé haladva. A hosszú lépcsősor a reggeli fényeknek köszönhetően nem tűnt annyira ridegnek és komornak. Vagy már kezdte megszokni ezt a világot? - Nem. Amit Shiki tett tegnap... Ahhoz sohasem tudnék hozzászokni - húzta el ajkait iszonyodva. - Miért? - kérdezte magától halkan. - Pár hónappal ezelőtt gondoltad volna, hogy valaha hozzászoksz ehhez a helyhez? Toshimához? - Többé nem léteztek olyan egzakt kifejezések, mint a soha többé. Mire mondhatja azt, hogy soha? Amióta itt van, szinte minden egyes napja és perce felülírja az eddigi elképzeléseit. Szétfeszíti a kereteit, erőszakkal fosztva meg tudásának burkától. A lépcső aljára érve, bizonytalanul megtorpant. Merre induljon?
- Keressem meg? És ha megtenném... Mit mondhatnék neki? Hogy köszönöm? Vagy vonjam felelősségre a tette miatt? Amiatt, amiben én is vétkes vagyok? - mély lélegzetet vett. - Shikit felelősségre vonni? A lehetetlennel egyenlő. - Átvágott a szoborerdőn, és a konyhába húzódva, készített magának valami harapnivalót. A menekülés, a roham mind elvették az erejét. Bekukucskálva a hűtőbe nézte végig a kínálatot. Tanácstalanul nyitogatta fel a dobozokat, hátha az egyikben talál valami íncsiklandó falatot. Az egyik tetejét felfeszítve, végre talált valami ehetőt. Suhsit. Azonnal kivette, és néhány evőpálcát előkaparva, feltornázta magát a fényes pulthoz. - Ennem kell! - utasította magát némán. Nem volt étvágya, de akkor is. Néhány falatot le kellett tuszkolnia a torkán. Ma különösen örült neki, hogy nem látja azt az irritáló Arbitrót. Ha még őt is el kellett volna viselnie, akkor inkább bezáratja magát az itt található legsötétebb zugba.
- Parancsol egy kis teát a hölgy? - hasított a kérdés békés lakmározásába. Ijedten nyelte félre a falatot, és vad fuldoklással összekötött köhögéssel igyekezett megszabadulni az eltévedt haldarabtól.
- Ó, anyám... - nyögte rémülten, mellkasát csapkodva. Kifulladva, remegve vett pár mély lélegzetet, lenyelve a nyomorult cafatot. Szikrázó szemekkel fordult a férfi felé.
- Touro! Te jó ég! Tudod mennyire rám ijesztettél?! - csattant fel nem túl kedvesen, bár hangjában több volt az ideges hisztéria, mint a harag.
- Bocsi, bocsi - emelte fel karjait védekezően az ősz hajú férfi. Most nem a megszokott koldusgúnyája volt rajta. Laza, ráérős mozdulatokkal sétált el a pultig, majd leülve a lánnyal szemben, rámeredt az ételre. - Ha? - pillogott hatalmasakat. - Te kis vakarcs! - csattant fel hirtelen dühvel. - Megeszed a kajámat? - évődött tovább az egyre sápadtabbá váló lánnyal.
- Hogy tessék? - ütközött meg Aya elhűlve. - Talán rá van írva a neved? - hördült fel, oroszlánként hadakozva sushi adagjáért.
- Talán pont igen? - mutogatott Touro élénken a doboz oldalára, fölényes vigyorát rávillantva.
- Ó! - álmélkodott csalódottan. Végül magát megadva, a férfi elé tolta a tálat. - Ne haragudj! Tessék! - sóhajtotta lemondóan.
- Csak nem gondolod, hogy megeszem így?! - hőbörgött tovább színlelt felháborodással. Piszokul élvezte ezeket az apró játékokat, amikbe Aya mindig naivan belesétált. - Már beleettél! - pirított rá mérgesen.
- Mi van? - hangja egyre jobban remegett az elfojtott haragtól. Mégis mi a fenét művel Touro? - Te egy koldus vagy tudtommal... Nem hinném, hogy ez neked gondot kellene, hogy jelentsen - célozgatott arcátlanul a férfi helyzetére, szemöldökeit megemelve. Az őszes kis mókus karba font kezekkel, sértődötten cöccögött fel. - Most haragszol? - kérdezte Aya kedvesen, mire a férfi azonnal csintalanul rávigyorgott.
- Dehogy, te hülye! - mosolygott gúnyosan, majd felemelkedve, az egyik szekrényhez sétált. - Ki tud kiigazodni rajta? Egyszer nagyon kedves, másszor meg teljesen ijesztő - nézte Aya döbbenten a tányércsörömpölés közepette kutakodó férfit. Pár perccel később ismét ott ült vele szemben. Elfelezte a megmaradt ételt, kiszedve a lány újonnan hozott tányérjára. Udvariasan jó étvágyat kívánva, jóízűen hozzálátott a reggelijéhez. Aya egy darabig még azon hezitált, hogy hozzá merjen-e nyúlni az ételhez? De végül Touro felé morranva, az ételre mutatott.
- Oké, oké! Jó étvágyat! - hajolt meg illedelmesen, és felszúrta pálcikájára az omlós halfalatot. Egy árva szó nélkül eszegették az ételt. Miután végeztek, Touro néma csendben leszedte a terítéket, és a helyére két csészét, helyezett.
- Akkor jöhet a tea? - kérdezte színtelenül.
- Persze, köszönöm - bólintott, és megvárta, hogy a férfi elé tegye a kannát.
- Hogy érzed ma magad? - kérdezte halkan, sötét szemét a lány arcára függesztve. Aya kutatóan mélyedt el a fekete szemben, felmérve, hogy érdemes-e hazudnia? Ahogy látta, teljesen felesleges időpazarlás lett volna.
- Te tudtad? Hogy mit tett? - vett egy mély lélegzetet, elhadarva a két kérdést. Kiöntötte a teákat, majd meghajoltak egymás felé.
- Nem volt más választása - csengett tisztán a koldus hangja. Szája elé emelte a szilkét, és kicsit belekortyolt a jáde színű folyadékba. A csésze alja keményen koppant a hideg pulton.
- Azért, mert nem hagytam neki? - suttogta halkan. Touro összeszűkült szemekkel meredt rá. - Miről beszél ez a lány?
- Mire gondolsz? - kérdezte gyanakvóan. - Már tud Rinnről?
- Arra, hogy az én hibám lenne? - A kérdés félig elismerésnek hangzott, ami meglepte a férfit. A lány ajkai veszélyesen görbültek lefelé. - Miattam halt meg - suttogta megtörten. - Szegény fiú. Olyan fiatal volt még. Idén kezdett a Színházban, akárcsak én.
- Nem hinném, hogy ez a te hibád lett volna - kortyolt bele újra a teába. - Rinn a saját vesztébe rohant. Nem értem minek lelkizik ezen? - Újra kortyolt egy keveset a Shiki által készített zöld teából. - Szerintem ezzel most nem kellene foglalkoznod - rántotta meg a vállát. Aya némán üldögélt a széken, kezei között a csészét szorongatva.
- Lehetséges - susogta halkan. Már megütközni sem volt ereje azon, amit Touro mondott.
- Itt élsz egy ideje, mégsem látod át Toshima szabályait? Az életek itt ugyanúgy jönnek és mennek, mint az emberek más városokban - magyarázta rezignáltan.
- Ez nevetséges! - A kis fehér csésze megroppant a ráható erő hatására. Touro megmerevedve figyelte a lány dühös fintorát. - Minden emberi életet meg kell becsülni - sziszegte remegve a benne gyülemlő haragtól. - Mert szent és egyedi.
- Ó! - fonta össze mellkasa előtt karjait Touro. - Arra nem is gondolsz, hogy aki ideérkezik, az esetleg vállalja azt az apró kockázatot, hogy megfosztják ettől a szent és egyedi létezéstől? - Aya szemei tágra nyíltak.
- Hogyan? - suttogta zavarodottan.
- Még mindig nem érted a lényegét - csettintett nyelvével. - Aki nem akar meghalni, az nem jön ide - jelentette ki egyszerűen. - Az Igura, nem kötelező. Szóval a semmin lelkizel Aya, már megbocsáss.
- Emiatt kellene elfogadnom, hogy ez a város olyan, amilyen? Nem lehet megváltoztatni? - ágált zavarodottan. Egyáltalán nem értette, miért tartja jónak ezt a helyet Touro.
- Mi a fenének akarod megváltani ezt a várost? - ásított unottan.
- Mert rossz és romlott. Mert nem jó - túrt hajába izgatottan.
- Aha - támaszkodott meg könyökein a férfi. - Szóval rossz és romlott? Jó és rossz? - ízlelgette a szavakat. - Ki állapítja meg kinek mi a jó? Talán te döntöd el azt, hogy az emberek hogyan akarnak élni itt? - meredt rá Touro. - Istenem! A fiatalok mind hibbantak! - tette még hozzá megvetően. - Te akarsz másnak segíteni, amikor még azt a helyzetet sem látod át, amiben éppen vagy?! Inkább magaddal foglalkozz. - Hosszú, dermedt pillanatokig egymást bámulták. A falra erősített óra mutatójának járása volt az egyetlen nesz, amely betöltötte a holt teret. Egyikük sem értette a másikat.
- Ha ezt teszem, egy ember meghal - jelentett ki Aya síri hangon.
- És? Te élsz nem? - A kegyetlen kérdés egy darabig ott visszhangzott közöttük, visszaverődve a tágas konyha csempéiről.
- Mi nem vagyunk állatok - susogta maga elé elhűlve. - Itt mindenki teljesen bolond?! - görcsölt idegesen.
- Dehogy vagyunk. Katonák voltunk, most pedig olyan személyek vagyunk, akik megteremtették a saját háborús kis világukat. E nélkül az itt lakók nem tudnak élni. Van, akinek nem jutott máshol hely és van, akinek ez a legmegfelelőbb. - Hangja tisztán és kellemesen csengett.
- Hm - tette le Aya a megrepedt csészét. Annyira átkozottul igazak voltak a férfi szavai.
- Az emberek okkal választják ezt a helyet Aya - hajolt előre a férfi és megpaskolta a lány kezét. - Mindig okkal kerülünk oda, ahol éppen vagyunk. Nem? - pöckölte meg az előtte heverő csészét.
- De - értett egyet fáradtan. - Akkor én is okkal vagyok itt - mormolta maga elé.
- Ha ebből indulunk ki, mindenképpen - bólogatott egyetértően.
- Nahát! - suttogta maga elé a lány. - Milyen sokat segítesz nekem - mosolyodott el kissé görcsösen.
- Jah! Nagyon hasonlítasz valakire, akit egykor ismertem és nagyon szerencsédre, még kedveltem is - mosolyodott el, kivillantva bagótól sárgás fogait.
- Ki volt az? - szegezte rá pillantását kíváncsian.
- Egy kislány, aki évekkel ezelőtt meghalt. - Barázdákkal szántott arca egy pillanatig nagyon szomorúnak tűnt. - Mennem kell - emelkedett fel a pulttól, és csészéjét felemelve, elsétált vele a mosogatóig. - Ma én vagyok soros az őrködéssel. Shiki pedig szíjat hasít a hátamból, ha ez elmarad. Viszlát! - emelte fel egyik karját, elindulva a hátsó ajtó felé.
- Jó munkát! - szólt utána halkan, és fejét megtámasztva, felpillantott az órára. Fogalma sem volt róla mit tehetne a napja hátra levő részében. Shiki nem figyeltette, nem adta utasításba, hogy a szobájában kell maradnia. Legalábbis Touro nem mondott semmi ilyesmit. Gyors mozdulattal lecsusszant székéről, és kisétált a konyhából. Kíváncsian indult el találomra az egyik irányba. Még úgysem derítette fel sohasem a Múzeumot. Csak szeleteket, részleteket látott belőle. Az aulából szétágazó roppant folyosók, átláthatatlan labirintusokként hálózták be a területet. Megnézte a szépen faragott, pár porosodó ajtószárnyakat. Mindegyik felett szerepelt egy cím, ami a teremben található gyűjteményre vagy ritkaságokra utalt. „Antik terem." „Reneszánsz tárlat." „Barokk képek." „Ókeresztény freskók." „Könyvészeti érdekességek."
- Nahát! - emelte meg szemöldökeit, és a kilincset lenyomva, belépett a kissé poros, sötét szobába. Vakon tapogatózott a villanykapcsoló után, de nem találta. Elbotorkálva, néha megbotolva a bútorok kiálló sarkaiban vergődött el az ajtóval szemben magasodó ablakig. Nehéz, vörös bársony függöny zúdult le a karnisokról, kiszorítva a nappali fényesség szikráit. Egy határozott mozdulattal húzta el a nehéz anyagot. Álmélkodva fordult körbe. Faltól falig érő könyvespolcok, külön galéria résszel is elválasztott emeletek fonták körbe a hatalmas termet.
- Ó! - suttogta álmélkodva, hunyorogva a hirtelen jött fényben. Kezét szeme elé illesztette, mintegy árnyékoló gyanánt. A fényes, fehér és bordó színnel díszített kövezeten asztalok és székek sorakoztak. Itt lehetett olvasni. A polcok aljában, hangulatosan felállított, bársonykanapék terültek el.
- Shiki vigyázott itt mindenre? - harapott ajkaiba, és meglepetten fordult az egyik sötét zugban megbújó szófa felé. Mozdulatai megfagytak, ajkai néma sikolyra nyíltak. Ott ült megbújva az egyik bútordarabon, acélkék szemeivel meredten vizslatva minden egyes mozdulatát. Arcát egy fekete bőrmaszk takarta, ezüstszőke haja megcsillant az ablakon beáradó fényben. - Ki a franc ez? - sikították idegei, de egyetlen árva hang sem jött ki a torkán.
***
Hosszú percek óta bámulta a tenger szilaj hullámait. Habos tajtékokat vetve ágaskodtak fel, hogy aztán maguk alá gyűrve önnön tömegüket, összeolvadhassanak a végtelen kékséggel. El kellett temetnie. Mindenki más ezt tette volna. Elhamvasztotta és szétszórta a szürkésen szálló porfelleget, egyenesen a tengerbe. Úgy vett végső búcsút tőle, ahogyan tudott. Ahogyan mindig is akarta. Szétszórni a lágyan, olykor kíméletlenül hullámzó vízbe, elnyelődve a bársonyos habokban. Hátát a hideg, nedves homoknak vetve, felpillantott a szürke égre. Nem érzett fájdalmat vagy lelkiismeretfurdalást. Toshima egy kegyetlen világ, olyan embereknek létrehozva, akiknek már nincsen helyük a mások által teremtettben. Azok a gyilkológépek tombolhatják ki magukat, akiket máshol elutasítanak. Persze, mindig érkeznek más céllal is idegenek. Titkosügynökök, kémek, akik az Il Re fejére pályáznak, vagy a Vischiót szeretnék felszámolni. Beépített emberek. Mindnek ugyanaz a célja. Felszámolni mindazt, amit ő teremtett. Itt mindig meg kellett védenie azt, ami az övé. Még Rinnel szemben is. Nem lankadhat a figyelme, nem engedheti le a védelmét. Nano túl szépen keverte meg a paklit, ő pedig sikeresen kihúzta az Ászt. A saját öccsét állította vele szembe. Aljas lenne? Egyáltalán nem. Ugyanúgy gondolkoztak az élet dolgairól, az emberek sorsáról. Amint valaki megkerülhetetlen akadályozóvá válik, azt ki kell iktatni. Nano pedig tudta, hogy nem fogják egymást elengedni. Kihasználta Rinnt, mint ahogyan ő is kihasznált másokat. - Nincs különbség ember és ember között? Úgy látszik ennyire nincsen. - Felemelkedve a hótól összetapadt homokról, felkapta hosszú katanáját. Ideje volt visszatérnie a Múzeumba, hogy levadászhassa egyszer és mindenkorra Nanót.
***
A furcsa fiú, egy könnyed szökkenéssel termett előtte. Sápadt bőrét csak még jobban kihangsúlyozta a fekete hasfalig érő bőrzeke és a lábain feszülő nadrág. Kíváncsiskodva hajolt közelebb arcához, de mást nem tett. Acélkék szemei rezzenéstelenül vizslatták, közelről mérve fel minden egyes arcvonását. Cimpái megrezdültek orra már érzékeny bőrét súrolta. - Mi a fenét csinál? - hűlt el rémülten. - Nem tudok megmozdulni! Pedig el kellene löknöm! - szemeit összeszorítva tűrte a szimatolgatást. - Mozdulj! Mozdulj már! - dobolta vérárama fülébe a parancsszót, de egyetlen tagja sem engedelmeskedett neki. Teljesen megbénult a rémülettől. Ki tudja, mit tesz, ha hirtelen mozdul? A fiú, pont úgy viselkedett, mint egy kis állat, aki a szagáról akarja beazonosítani a másik személyt. Végül eltávolodott tőle.
- Jó az illatod - bólintott a fiú, és kissé elhátrálva, feltelepedett az egyik kanapéra.
- Igen? - nyögte ki halkan. - Jó az illatom? Miféle alakkal akadtam már megint össze? Mi van, ha pszichopata? Lassan el kellene mennem innen. Ez az - indult meg lassan kifelé. - Csak lejts ki, tartsd szóval, aztán spuri! Bár a dolgot nagyban megnehezíti, hogy pont mellette kellene elhaladnom. Talán, ha kerülnék...
- Szimpatikus vagy - nézett rá meredten. A félhomály gyér fényei csak tovább erősítették a fiúból áradó démoni erőt. Olyan volt, mintha nem is egy emberi lény szeme tapadt volna rá. Sokkal inkább valami állaté.
- Értem - bökte ki kis tétovázás után, kitartóan araszolva az ajtó felé. - Mondd csak ki vagy te? - préselte ki Aya egy hosszú perccel később udvarias kérdését. Még sohasem látta ezelőtt ezt a fiút.
- Teito vagyok - válaszolta röviden, térdeit maga elé húzva, és azon megtámasztva kerek állát.
- Én Aya vagyok - válaszolta kedvesen, és még egy lépéssel közelebb húzódott az ajtóhoz.
- Tudom, láttalak már - bólogatott hevesen, acélkék szemei mégis hidegen tekintettek rá. Nem is hidegen, inkább érzéketlenül.
- Te is az egyik őr vagy? - folytatta tovább a beszélgetést, bár tisztán látta, hogy a fiú nem lehet őr. De szóval kellett tartania, hátha így nem fog gyanút.
- Nem - rázta meg fejecskéjét, szép formájú arca körül csak úgy repkedtek tincsei. - Nem akarom, hogy elmenj - nézett rá kérlelően. Aya megütközve torpant meg. - A francba! Lebuktam! - szitkozódott némán. - Oké, nem mozdulhatok meg. Lehet, hogy megtámad. - Nem tudta mi miatt kapcsolt be vészriasztója. Pedig a fiú nem lépett fel támadóan ellene.
- Megtennéd, hogy leülsz mellém? - kérdezte kedvesen.
- Azt akarod, hogy leüljek melléd? - kérdezte Aya lágy hangon. Muszáj volt uralkodnia magán. Nem láthatta, hogy fél tőle. A fiú nem válaszolt, csak az egyik kanapé sarkába húzódva adott neki helyet. Tehetetlenül zöttyent le mellé. - Szeretsz itt lenni? - Igyekezett nem megszakítani a társalgás fonalát. Nem kapott választ. - Mióta vagy itt? - kérdezte tovább.
- Fél éve. - Úgy látszik, csak pár szavas válaszokat tudott kicsikarni belőle, annak ellenére, hogy pont ő akarta itt tartani.
- És kivel vagy itt? Talán Shikivel? - A fiú tagadóan megrázta a fejét.
- Én Arbitro-san tulajdona vagyok, és az ő szórakoztatása a feladatom.
***
Mire visszaért a városon át a Múzeumba, már dél felé járhatott az idő. Nyűgösen kaptatott be a kovácsolt kapun át, belökve maga előtt a széles, nehéz ajtót. Ma ismételten portyára akart menni. A konyhából halk szitkozódást és csörömpölést hallott. Katanáját maga előtt tartva indult el macskalépteivel, megközelítve a zaj forrását. Pillantását körbejáratta a termen. Látszólag minden a helyén volt. Az emberei nem jelentették, hogy bárki is behatolt volna újra a főhadiszállására.
- Ó, ezt nem hiszem el! - hallatszott ki a dühös hangocska. Azonnal felismerte. Szemöldökét megemelve csúsztatta vissza tokjába a katanát, és halkan kinyitva az ajtót, megállt. Vállát a félfának vetve figyelte az elé táruló idilli képet. - Teito! Mindjárt készítek neked valami harapnivalót - csacsogta kellemesebb hangszínre váltva Aya. Arbitro egyik kis házi kedvence a pult előtt ült, neki háttal. Hosszú, ezüst szőke tincsei beleomlottak arcába, két karját szégyellősen összefonta maga előtt. Shiki ismerte a fiút. Arbitro fél évvel ezelőtt hozta el először a Múzeumba. Sohasem foglalkozott az emberei magánéletével. Csak annyi érdekelte, hogy veszélyes-e rájuk, avagy sem? Lenyomoztatták, nem jelentett veszélyt. Maradhatott. A feszengő fiú mellett Touro ült, fél könyökére támasztva állát. - Ez az! - Shiki a diadalittas hang felé kapta érdeklődő tekintetét. - Megvan a serpenyő! - Aya szinte félig belemászva a szekrénybe, kutakodott. A fényes kövezeten, néhány edény és szűrő hevert.
- Bah! Ha te nekiállsz főzni Aya, annak a Múzeum konyhája látja a kárát - jegyezte meg epésen Touro. - Látod - ütögette hátba az ijedtségtől megrezzenő fiút. - A nők általában tudnak főzni. De Ayának nem megy.
- Micsoda? - csattant fel, és végre feléjük fordulva, szikrázó szemekkel rájuk meredt. De a düh lángjai hamar kialudtak a barna szemben, és enyhe ijedtséggel lépett hátra.
- Shiki? - nyökögte halkan, mire Touro azonnal megperdült a széken. Fekete szemei riadtan rebbentek meg. Shiki vörös pillantása figyelmeztetően villant meg.
- Az egyes őrhely? - kérdezte halkan. Veszélyesen halkan.
- Rendben van - húzta ki magát Touro, és kissé meghajolva, kihátrált a hátsó ajtón. Arbitro kis játékszere lecsusszant a kerek székről, és mélyen meghajolva Shiki felé, kilopakodott mellette. A férfi nem szólt semmit. A nőt figyelte.
- Nos? - kérdezte halkan, amikor látta, hogy Aya dermedten álldogál, kezében a serpenyőt szorongatva. - Nem készít valamilyen ebédet? - kényelmes léptekkel elsétált a székekig, és az egyikre feltelepedve, ledobta hosszú kabátját, és rácsúsztatta a fényes pultra katanáját.
- De - fújta ki Aya a bent tartott levegőt, és megremegő kézzel tette le a serpenyőt, és egy kevéske olajat öntve bele, ráhelyezte a vékonyra vágott tonhal szeleteket. A pultra kikészített gyömbérszeleteket cukorral és egy kis esettel pácolta át, nem pillantva a férfira. A vörös szemek minden egyes mozdulatát, rezdülést figyelték. Döntenie kellett. Megköszöni, vagy ahogyan Touro mondaná, lelki drámát csinál a dolgokból? Persze, ő nem úgy tekintett az eseményekre, mint lelki drámára. Döntött. Megköszöni.
- Köszönöm, hogy segített tegnap - hadarta el egy szuszra, és idegesen a férfira pillantott. A kapitány nem válaszolt, csak lassan bólintott. Aya elhátrált az asztaltól, és két fehér tányért előkészítve, a félig átsült halszeleteket kiemelte, és rájuk csúsztatta. A fehér tányérok vakító kontrasztot alkottak a fekete pulton.
- Látom megismerkedett Teitoval - kezdeményezett beszélgetést Shiki.
- Igen - fordult felé meglepetten Aya, azonnal kapva a témán. - A könyvtárban találkoztam vele, elégé bizarr volt - eredt meg a nyelve. - Megszimatolt, utána leültetett maga mellé.
- Szimpatikus volt neki - mérte végig a férfi, mire Aya csak biccentett.
- Gyermeteg lélek - vonta meg a vállát a lány, és kitálalta az ebédet.
- Nem szereti az idegeneket - csippentette ujjai közé pálcikáit a férfi, majd meghajolva a lány felé, hozzálátott az ebédjéhez. Egy szó nélkül fogyasztották az ebédet, nem pillantva egymásra.
- Finom lett - tolta el maga elől a tányért a férfi, majd a lányra emelte sötét szemeit.
- Örülök - próbált egy halvány mosolyt préselni ajkaira, és bekapta az utolsó falatkát. Ajkait megtörölve, letette szalvétáját a pálcikái mellé, és a pultra támaszkodva vett egy mély levegőt.
- Nemsokára megindítom a tárgyalásokat az apjával - jelentette be a férfi, és a pulttól eltávolodva, elindult a kanna felé. Csalódottan vette tudomásul, hogy már nincsen benne egy csepp tea sem. Belezúdítva a vizet, feltette forrni a tűzhelyre.
- Értem - koppant tompán Aya hangja. Vágni lehetett a feszültséget közöttük. - Nem tért el a menetrendtől. Talán, nem is baj! Mennyi emberi sorsot tettem tönkre a puszta önzésemmel? Touro lehet, hogy legyint az egészre, de nekem nem megy ilyen könnyen.
- Miért? - fordult felé a férfi, kiszakítva önmarcangolásából. Az első igazi kérdés, amit feltett egy másik embernek. Fejét lassan a férfi felé fordította, ráemelve szemeit a csillogó rubintokra. - Nem emberi szem... Nem emberi. - Megfordult a széken, és a pultnak támasztva hátát, összefonta ölében a kezeit.
- Mit miért? - kérdezett vissza halkan. - Mit akar tudni?
- Miért pont Toshima? - szegezte rá vörös szemeit. - Nem hinném, hogy ez volt az egyetlen hely, ahová menekülhetett volna - állapította meg rezzenéstelen arccal. Egyetlen gesztusáról, arcvonásáról sem tudott olvasni. Tekintete kifürkészhetetlen, tartása elutasító. - Ez volt Shiki. Egy hatalmas, tüskés erődítmény. És mi lennék én? Ugyanez. Talán..
- Pedig ez volt - szegte fel fejét, és mély lélegzetet véve a férfi szemébe fúrta szomorú pillantását. - Mit akarsz tudni Shiki? Most mit? Mindent elvettél már tőlem. Az akarat sincs meg bennem, hogy bármire is vágyjak. Mi kell még?- Miért tesz fel ilyen kérdéseket? Önt nem szokta izgatni, ki miért jön Toshimába - próbált kitérni a válasz elől.
- Mit várt ettől a helytől? - Meg sem hallotta erőtlen tiltakozását. Választ követelt a tekintete, a hűvös aura, amely körbelengte. - Nincs más választásom. Végül is, teljesen mindegy. - Úgy döntött őszintén válaszol a férfinak. Annyira mindegy volt már minden. Még több hazugságot halmozni, az amúgy is hazug kis életére? Teljesen felesleges és értelmetlen erőpazarlás.
- Amikor ideérkeztem, azért jöttem, hogy új életet kezdjek. Magam mögött akartam hagyni azt, ami lebéklyózhat. Ami megfoszthat a szabadságomtól. Most azonban... Úgy érzem, nem a helyes utat választottam a célom eléréséhez - fejezte be gondolatát. Lényegében ennyi volt a motiváló erő, ami hajtotta.
- Hm - fordult a férfi a tűzhely felé, és előkészítve a teafüveket, átforrázta a leveleket. - Nem hinném, hogy létezik helyes vagy helytelen. Csak utak léteznek - fordult újra a lány felé, fanyar zöld teáját iszogatva.
- Lehetséges - hunyta le szemeit a lány, és meglepetten pillantott fel, amikor a férfi az orra elé tartott egy csésze teát. - Mit művel? Minek adja ide? Úgy beszélget velem, mintha ez teljesen természetes állapot lenne.
- Igya meg! - utasította halkan, fölé tornyosulva. Belehörpintve a keserű teába élvezte, ahogy torkán végigömlik a selymes folyadék. - Az értelem kétélű fegyver. Ezért lehet, hogy az olyan fogalmakat, mint igazság vagy szabadság félreértik az emberek.
- Hogyan érti? - pillogott fel rá csészéje pereme felett. Shiki teáját letéve a nő mögött a pultra, visszasétált eredeti helyére.
- Mindenre azt mondják, attól függ hogyan értjük. Akkor a szabadság is ilyen lenne? Mindenkinek van egy saját szabadsága? - Ujjaival finoman megérintette a csészét, és közelebb taszítva magához, a nőre emelte sötét tekintetét.
- Valahol mindenkinek van igazsága - motyogta Aya.
- Valahol igen - értett egyet a férfi. - A szabadságról alkotott fogalmak is több sík mentén jönnek létre. Jönnek és mennek az emberek az életben, mindenki más elgondolással viseltetik ugyanazon értékekről. Van, akinek a pénz a totális szabadság. Másnak a hatalom emberek vagy cégek felett - sorolta hosszasan.
- Most magáról beszél? - kérdezte Aya cinikusan, mire Shiki gúnyosan elmosolyodott.
- Igen - villantotta rá rideg szemeit.
- Most mit gondol? Mi a szabadság? - dőlt előre Aya a pulton.
- Kíváncsi egy gyilkos véleményére? - villantak meg szemei érdeklődve.
- Kíváncsi egy fogoly életére? - kérdezett vissza csípősen. Shiki előredőlt, odébb csúsztatva hófehér csészéjét.
- Hm - tette az egyik kezét az állára, megdörzsölve azt. - Ahogy most látom, a valódi szabadság az lenne, ha el tudnánk oldódni a minket kötő béklyóktól. Vágyaktól, céloktól. Amik akadályoznak az előrehaladás során.
- De ez nagyon sok munkával jár...
- Egy fenét! Egy csettintéssel elérheted a szabadságot - kortyolt bele újra a csésze tartalmába. - Csak a körülötte felépült légvárakat, az illúziókat kell lerombolni.
- Lerombolni a légvárakat? - susogta maga elé.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó