|
I. kötet/26. fejezet - Fagyott gyöngyök
Katren 2011.11.15. 21:01
I. kötet/26. fejezet: Fagyott gyöngyök
Aya fogvacogva húzta össze magán a kabátot, és felpillantott a jeges szél kavarta hópelyhekre. Olyan gyönyörűek voltak... Olyan éteriek. Lágy táncot lejtve szállingóztak könnyedén lebegve, hogy utána szemtelenül megtelepedhessenek az épületeken és az embereken. Az éjszaka érkeztével elállt az esőzés, és a lassan lehűlő levegőben az apró cseppecskék hókristályokká nőtték ki magát. Toshima néma csendjét egyetlen nesz töltötte be. A cipőtalpak alatt szétcsapódó latyak fröcsögése. A katonás rendben kígyózó csapat árnyai éjszakai lidércekként úsztak el a falakon, másodpercek leforgása alatt omolva semmivé a fel-felvillanó neonfényekben. A tagok komor, hideg pillantása a távolban lebegő horizontra szegeződött. Készenlétben álltak.
Aya rendületlenül bámulta az előtte haladó Shiki hátát. Arra gondolt, talán a pillantásával képes lesz lyukat égetni a fekete anyagba, és így a kapitány kénytelen lesz ránézni. Legnagyobb bánatára Shiki nem nézett vissza rá. Sőt. Senkivel sem foglalkozott. A férfi néhány lépéssel előtte járt, halk instrukciókat adva embereinek. Azért ő mégis kitartóan leste, és várta a büntetését. Már el is képzelte az egészet. A férfi megfordul, és egyszerűen elnyisszantja a torkát; hiszen megmondta. Még egy szökési kísérlet, és neki annyi. Szóval csak idő kérdése volt a jól megérdemelt halál bekövetkezte. Honnan tudta, hogy be fog következni? A fejét merte volna tenni arra a tétre, hogy Shiki sejt valamit vele és Hayatéval kapcsolatban. Tehát, csak idő kérdése az egész. Büntetést fog kapni. - Vagy túldimenzionálom az egészet? - harapott ajkaiba, és átpörgette agyában a történteket. Szomorúan konstatálta a tényt, hogy bizony önnön rögeszméjének áldozatává vált. - Kész, nekem annyi! - sóhajtott fáradtan. - Be fogok golyózni, ha nem fogom vissza a paranoiáimat. - Keserűséget és kilátástalanságot sugalltak gondolatai. Shiki minden rezdülésére riadt nyusziként rándult össze, pedig annyira igyekezett uralkodni a reakcióin. De nem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy levegye róla a tekintetét. Nem lehetett, ha elemezni akarta őt. Nézte, amikor a füléhez emelte a telefonját; hallgatta mély hangját. De még mindig semmi. Egyetlen árulkodó mozdulatot sem tett. Eddig.
Éppen a kanapén ült és emésztette Touro szavait, amikor Shiki visszatért. Gyomra azonnal görcsbe rándult, ahogy belépett a lakásba. Talán a bűntudata mardosta? Talán megtanult annyira félni egy idegentől, hogy pusztán a látványától halálra rémült? Némán leadott egy voksot az utolsó elgondolására. Igen, kétségkívül ez történt. Eddig nem is érezte mennyire hihetetlenül retteg Tőle. Hajfüggönye rejtekéből árgus szemekkel pásztázta minden apró mozdulatát. Nem akarta elárulni magát egyetlen félreérthető gesztusával sem. - Még csak az kellene, hogy lelepleződjem! - dohogott némán, és nagyot nyelve, összefonta hasán a karjait. - Felkeltem a figyelmét, ha folyamatosan bámulom. És akkor... Akkor Ő gyanakodni fog! - De a férfi nem kérdezett, nem beszélt. Egy hang nélkül rendezkedett a lakásban, mozgásra ösztökélve ezzel őt is. A csend roppant feszültség képében telepedett Ayára. A folyamatos idegességtől lassan megfájdult a feje is. - Vagy nagyon jó színész a kapitány, vagy egyszerűen nem érdeklem. - Összeszűkített szemmel, ajkába harapva tanulmányozta a fekete ruhás alakot. - Nem érdeklem! - fújta megkönnyebbülve, görcsös szorítása pedig engedett az éppen felmarkolt táska pántján.
- Indulás! - szűrte ki fogai között az első szót, amit végre hallott tőle. Ugyanúgy viselkedett, mint máskor; mégis valami megfoghatatlan energia áradt belőle. Pillantásában ott táncolt egy aprócska szikra, amely az emberi fölé emelte. Pont olyan dermesztő volt, mint a téli város fagyos levegője. Shiki mindig ijesztő volt és kiszámíthatatlan. Aya utálta azt a hülye frázist pufogtatni egy ismeretlen helyzetre, hogy minden más, de nem tudni mitől. Csak az ostoba, ronggyá olvasott ponyvákban láthatott ilyen elcsépelt mondatokat. „Minden más, de nem tudom mitől." Most mégis ezt érezte. - Minden más... De mitől?
Még Touro is furcsa pillantásokat vetett az előtte haladó férfi bőrkabátos hátára. Ez sem kerülte a figyelmét. - Ha még valami Touronak is érdekes... Akkor ott lehet valami. - Menet közben próbált nyugalmat meríteni a fagyos levegő tisztító hatásából. Mélyet szippantott belőle, mégsem érezte azt a harmóniát, amit mindig megkapott ebben a helyzetben. Mások voltak a szagok, más a bőrét végigkarmoló csípős téli szél. Égetett, de nem tisztított.
- A mocsok még a tisztaságon is átüt Toshimában - hallotta maga mellől Touro hangját. Fáradt szemeit ráemelte, és nagyot sóhajtva megrázta a fejét. - Ez a férfi, félelmetes! Most is, ahogy néz... Mintha belém látna. - Touro valóban kétkedve nézte őt. Az öreg, közönyös koldus egy két lábon járó radar volt. Mindig tudta mit tesznek, mit éreznek az emberek. A lány arcáról is könnyedén le tudta olvasni az érzelmeit, hiába próbálta elrejteni azokat. - Fél. Shikitől - dörzsölte össze kezeit, enyhe hőt csikarva ki a súrlódó bőrfelületek mentén.
A szutykos latyakra most fehér takaró hullt, keményen megszilárdulva a tetején. - Valóban átüt rajta? - sóhajtotta Aya, majd lassan szólásra nyitotta ajkait. Válaszolnia kellett megmentőjének.
- Talán - susogta halkan, mélyre szívva a hideg levegőt. A barna szemek újra visszakalandoztak a bőrkabátban menetelő alakra. Semmilyen érzelmet nem tudott leolvasni a mozgásáról. Érezte, hogy valami történhetett, ami miatt az alapból zárkózott férfi, most még messzebbre került tőle. Nem mintha bánta volna, de a sorsa alakulásában nem volt mindegy, hogy Shiki éppen hogyan viszonyul a dolgokhoz. Akár az élete is múlhatott a pillanatnyi szeszélyen. - Mi történhetett? - tette fel a kérdést mintegy magának. - Hideg, mint a körülöttünk megtelepedő jégrétegek.
- Nem tudom - bongta mellette halkan Touro. - Majd kiderül - rántotta meg a vállát, meggyorsítva lépteit -, vagy éppen nem - tette még hozzá, hátrasandítva a lányra. Feszes lépteivel felzárkózott a kapitányhoz.
Shiki nem vett tudomást a mellé araszoló férfiról. Szilárd léptekkel haladt előre a Múzeum felé, folyamatosan pásztázva a környéket. A veszély nagy részén már túl voltak, de jobban szeretett óvatosan közlekedni. Rinn csapatainak a döntő hányadát kiiktatták. A megmaradt emberek úgysem támadtak volna rájuk. Teljesen illogikus döntés lett volna. Touro zavartan pillantott kapitánya arcára, majd kissé megremegő kézzel előtúrt egy szál cigarettát. Shiki még az ő harcedzett idegeit is próbára tudta tenni. Igazából elég nagy dilemma elé került. Egy lány miatt fog hazudni annak a férfinak, aki a vezetője, és parancsokat oszt neki. Rágyújtott, és mélyen leszívta tüdejébe a maró füstöt. Mindig erős cigarettákat szívott. A katonaságnál szokott rá a dohányzásra, amikor éheztek az ideiglenesen felvert táborhelyeken. Az egymás után elszívott slukkok elverték az éhét, oltották a szomját. Soha nem gondolta volna, hogy pont egy csomag cigi fogja megmenteni az életét. Ennek segítségével be tudta osztani az ételadagjait; és ha kukacos is volt a konzervek tartalma, akkor is letömködte torkán az undorító falatokat. Shiki végig ott volt mellettük. Sohasem hagyta magára az egységét, még a nehéznek nevezett időkben sem. Mindig nekik adta a több ételt és vizet. Akkor még az erényeinek tudta be cselekedeteit, és csodálta értük. De mára már tudta, hogy teljesen más dologról volt szó.
Shikit, úgy állították össze, hogy kevesebbet egyen és igyon, mint egy átlagos katona. Nem nagylelkű volt vagy áldozatot hozó hős. A praktikumok mentén mozgott.
- Rinn? - kérdezte karcosan, mintegy mellékesen.
- Már nem jelent veszélyt - válaszolta Shiki szárazon.
- Aha - csippentette két ujja közé a fehér szálat. Ebből az egyetlen mondatból mindent megértett. - Hát ennyi volt a fiú pályafutása - állapította meg rezignáltan, de nem érzett szánalmat vagy szomorúságot az elvesztése miatt. Az élet nemcsak a háborúban kegyetlen. Kifújta orrán a füstöt, és az éjszakába meredt. A Lakott sorok takarosnak mondható negyede egyre inkább a semmibe veszett hátuk mögött, hogy átadhassa helyét a barakk kegyetlen labirintusának. Az Igura résztvevői már minden bizonnyal az utcákat rótták, hogy kiállhassanak választott ellenfeleikkel.
- Ez nem jó - ingatta meg a fejét Touro, mire Shiki rásandított a szeme sarkából.
- Mire gondolsz? - hangja halk volt és feszült. Az apró hópelyhek beleakadtak fekete hajába, fehér mintázatokat rajzolva a fényes tincsekre.
- Van rá esély, hogy meg fognak minket támadni - emelte újra kiszáradt ajkaihoz bagóját.
- Mindenre van esély - rántotta meg a vállát egykedvűen a férfi, majd hátrasandítva a sápadt lányra, vett egy mély lélegzetet. - Miért mentél be a lakásba? - A koldus arcvonásai meg sem rezdültek, gerince mentén mégis hideg verítékcseppek futottak végig. Shikinek hazudni egyenlő volt a halállal. Úgy döntött, elmondja az igazat. Az igazság pont ugyanolyan, mint egy érme. Két oldala van. Végül is Shiki azt kérdezte, miért ment be. Nem azt, hogy mit csinált Aya.
- Csak a megszokás dolgozott - felelte a férfi nyugodtan. - Amint ledobták az első bombákat jobbnak láttam, ha bentről vigyázok rá. Nem voltam benne biztos, hogy nem akar szökni - mormolta közelebb húzódva a férfihoz, majd gyanakvóan a nőre pillantott.
- Értem - bólintott a férfi, és vörös pillantását előreszegezve, vette egy mély lélegzetet. - Mit művel ez a nő, amivel még őt is leveszi a lábáról? - fújta ki lassan a levegőt. Nem volt dühös a koldusra. Végül is, csak a kérdésére válaszolt. Ha nagyon akarta volna, többet mond. Nem tette, így le tudta mérni, hogy mennyire megbízható. Afelől kétsége sem volt, hogy Touro ne engedelmeskedne neki. De nem árt az óvatosság. Gyors tempójuk végül eredményre vezetett. A szépen kidolgozott vaskapu nyikorogva tárult fel előttük. Közvetlenül a nyomában egy fekete árny suhant elő megállva, és meghajolva előtte. Hazaért.
Aya nem hallotta miről beszélnek, csak azt látta, hogy a két férfi bólint egymás felé. Elindultak befelé. - Szóval megtisztították a terepet. Remélem, Rinnel minden rendben van. - Pillantása hosszan elidőzött a Múzeum kertjében tanyázó szobrokon, a halott műalkotásokként meredező fákon. Még mindig bizarr volt neki ez a kertnek nevezett hely. Végigsietett a kövezett úton, és az ajtón belépve, gyámoltalanul megtorpant. Szeretett volna bátrabb lenni vagy legalább határozottabb. De nem volt rá képes. Szótlanul álldogálva várta, hogy valaki tudomást vegyen róla. Utasítsa. Egy pillanatra elcsípte a férfi rideg pillantását, aki éppen embereinek osztott parancsot.
Azok a hideg szemek nem üzentek neki semmit. Elsiklottak a feje felett. Fáradtan felsóhajtott, és úgy döntött önállósítja magát. Kocsonyás tagokkal botorkált el a széles lépcsőig, hogy azon fellépdelve, a szobája felé vehesse az irányt. A borzalmas kimerültség eluralkodott minden tagján. Már csak annyit akart, hogy egyedül lehessen, és eldőlhessen az ágyán. Alig csukódott be az ajtó a háta mögött, azonnal elveszítette eddigi lélekerejét. A ráadott kabátot és pulóvert levetve, lecsúszott az ajtó mentén. Gépies mozdulatokkal húzta le bakancsát, hogy végül a sötétségbe meredve bámulhasson maga elé.
- Csak egy karnyújtásnyira voltam tőle, és elrontottam. - Térdeit felhúzva, megtámasztotta karjait. Feje tompán puffant a kemény fához, ahogy az ablakon beszűrődő árnyak táncát figyelte a plafonon. Hideg volt a szobában, de nem mozdult meg. Kezei lassan kihűltek, ujjai apró jégcsapokká fagytak. Mélyeket lélegzett, csak annak ritmusára figyelve. Néma mélázásából a feje felett felhangzó erőteljes kopogás térítette magához. Fogalma sem volt róla, mennyi időt tölthetett el a hideg kövön. Órákat vagy perceket? A padlóra támaszkodva felemelkedett, és lenyomta a kilincset. Összeszűkült szemekkel nézett fel a vakító fényből előlépő hórihorgas alakra. A férfi magabiztos léptekkel indult el befelé.
- Miért ül a sötétben? - zendült fel a halk, mély tónus. Szólásra nyitotta az ajkait, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Tompa kattanás hasított a csendbe, nyomában pedig lágy fények gyulladtak ki a szobában. A kislámpa gyér sugarai visszatükröződtek az ablak üvegéről. Minden ugyanolyan volt, de... Meglepetten meredt az ágya melletti sarkot elfoglaló tárgyra. - Ez a szoba nehezen fűthető. Betetettem - közölte kurtán Shiki, és elindult az apróbb kandalló felé. A mellette levő tárolóban felhasogatott fadarabok hevertek egymásra halmozva.
- Aha - suttogta Aya, és elvonszolva magát ágyához, lassan ráereszkedett. Figyelte a férfi gyakorlott mozdulatait. Befűtött a gyújtófával, lágyan táncoló lángokat keltve életre a kandalló belsejében. A narancsos árnyalatú meleg fények körbeölelték a kemény arcélt, melyen nem volt nyoma az aznapi fáradtságnak. Már nem volt rajta a kabátja. Rövid ujjú garbóját viselte, melyen átsejlettek kidolgozott izmai. A nyakában csilingelő keresztek most vörös színekben pompáztak.
- Nos? - kérdezte Shiki, rá sem nézve. - Beszélt vele? - folytatta halkan, mire Aya szíve egy pillanatra megszűnt dobogni. Csak nézett maga elé bambán. Beletelt egy pillanatba, amíg felfogta a férfi szavait. - Tudott. Mindent. Hogyan? - harapta be ajkait, és kezeit ökölbe szorítva, lesütötte hosszú szempilláit. Nem volt értelme ködösíteni. Lábait törökülésbe húzva, elkezdte masszírozni talpait. Muszáj volt valamin levezetnie a hirtelen felgyülemlett indulatait. Fáradtságát a veszély szele fújta el, átadva izmainak a túlélésért pumpált adrenalin löketet. Tökéletesen magához tért.
- Nem - válaszolta tompán, rá sem pillantva az arcára. - Mikor jött rá? - szívta be mélyen a levegőt.
- Amikor beléptem az óvóhelyre - válaszolta halkan, folyamatosan a lángokba meredve.
- Hogyan? - suttogta halkan, erőtlenül. Hiszen, mindent annyira precízen eltakarítottak Touroval. A ruhákat, a táskát is... Akkor mégis miből jött rá?
- A fürdőszobában - dünnyögte halkan a férfi -, ott volt az illata - tette hozzá halkan, mire Aya szemei tágra nyíltak. - Mindig reggel zuhanyzik. Most pedig este volt. Ez nem jellemző önre. - Ayára mázsás teherként zuhant rá a valóság. Egyszerűen nem tudta felfogni, nem ment. Nem értette a viselkedését. Nem értett semmit. A férfi annyira udvarias volt, hogy az már a hihetetlen határait súrolta.
- Értem - suttogta Aya, de nem volt ereje magyarázkodni.
- Legalább most már tudom, miért volt ez a nagy felhajtás - fordította felé arcát. Egyetlen apró érzelem szikrát sem tudott leolvasni róla.
- Mire gondol? - kérdezte halkan, de a férfi nem válaszolt. Egy pár percet várt, majd újra vett egy mély lélegzetet. - Játszunk tiszta lapokkal - nézett rá szilárdan. Az egyik fekete szemöldök felfutott Shiki homlokára. Aya tudta milyen nevetségesen hangzik óvodás megnyilvánulása, de nem érdekelte a dolog. Ha végezni akar vele... Miért nyújtja el a szenvedéseit?
- Mit akar tudni? - A hangszíne lágy volt. A férfi egyszerűen nem tehetett róla, de valamiért szórakoztatta a kialakult helyzet. - Még most is diktálni akar. Nekem. - Legszívesebben felnevetett volna, de úgy döntött kivárja, mire készül a két lábon járó istencsapása. - Pedig már régen lebukott - rázta meg némán a fejét. Ott ült előtte hatalmasra nyitott szemekkel, folyamatosan őt nézve. Pont úgy figyelte, mint egy ellenfél. Az események látszólag nem hagytak nyomot sovány alakján. Egy girhes macskára emlékeztette az ágyon kuporgó lány, aki a kandallóból áradó fények hatására egyre inkább kezdte egy nő alakját magára ölteni. Meglepte a szeme előtt lezajló változás. Hiszen, csak néhány lángnyelv színezte át a szoba csupasz falait és a benne levő tárgyakat.
- Most meg fog ölni? - A finoman csengő hang térítette magához. Érezte rajta a félelem szagát, a küzdelem keserű aromáját. - Ez a nő mindig olyan dolgok ellen küzdött, amelyekkel szemben gyenge volt. - Nem tudta, hogy ez csodálattal töltse el, vagy inkább enyhe rosszallással. - Hiába az egyenes tartás, a fegyelmezett arc, ha érzem, hogy félsz - nézte tovább meredten a lány.
Aya nagyon jól emlékezett még a férfi mondatára. Ha még egyszer megpróbálja, megöli. Egy pillanatra elsötétültek a fények, ő pedig rémülten kapta fel fejét a fölé tornyosuló alakra. - Gyors - szűkítette össze szemeit, és szoborrá dermedve ült tovább. Tartott tőle, hogy végzetesnek bizonyulna bármilyen apró mozdulat, melyet elkapkodva tenne. Szempillája megrebbent, ahogy a férfi karja meglódult felé. Nagyot nyelve remegett meg, némán átkozva teste gyengeségét. - Bár lennék erősebb! Gyerünk kislány. Csak ülj, és... Próbálj meg nem remegni! - A fehér kéz lassan közeledett arca felé, ő pedig sápadtan nyelt még egyet. Nem volt elég nyál, amellyel porzó torkát átnedvesíthette volna. A rettegés lassan átvette a vezetést reakciói felett, gombócot gyúrva torka közepére. Eddig nem kapott választ a kérdésére. Talán most fog? Szemei összekapcsolódtak a hideg rubint tekintettel, pedig legszívesebb összeszorított pillákkal rettegett volna valamelyik jól eldugott sarokban. A fehér ujjak lágyan súrolták bőrét, mire Aya lélegzet visszafojtva remegett meg. - Pokolba! - szidta magát össze azonnal. Hiába utasította elméjét, hogy kapcsolja ki a félelem mocskos maradványait, egyszerűen megtört a férfiból áradó erő előtt. A vékony ajkakra kegyetlen mosoly kúszott, miközben az egyik tincset kezébe fogva, idegőrlően morzsolgatni kezdte azt. Leblokkolt. - Mi a fenét csinál!? - őrjöngött némán. Dermedten pásztázta a férfi tekintetét, de még mindig nem látott benne semmit. Csak a végtelen, mindent magába szippantó kíméletlen mélységet.
- Aya, tudja mi az Igura legfőbb célja? - kérdezte síri hangon, mire ő csak kocsonyás tagokkal remegve bólintani tudott. - Tudja ki az Il Re? - faggatta halkan. Vallatta. Szabályosan vallatta, mentálisan kínozva, igyekezve megtörni akaratát. Minden egyes mozdulata csak növelte a fölényét, az erejét amellyel fölé tornyosult. Gyűlölte ezért az erőért. De magát jobban gyűlölte a gyengeségéért.
Az eddig haját cirógató ujjak lassan a nyakára csúsztak, végigsúrolva érzékeny bőrét. - Most... Most meg fog ölni. - A rettegés hirtelen eltűnt, teste ernyedt rongybabként várta a fejleményeket. Elméje kiürült, túllépett a félelem végtelen árkán. Félig öntudatlan állapotban nézte a vörös szemeket. - Ennyi volt kislány - búcsúzkodott magától egy nyikkanás nélkül. Az acélos ujjak lassan zárultak össze a vékony oszlop körül. Nem volt képes válaszolni, még csak mozdulni sem. - Hm? - mormolta kissé rekedt hangon Shiki. - Még mindig kérdez. - A bűnös izzás rabul ejtette, és nem tudott szabadulni tőle. Próbált megszólalni, de csak egy erőtlen fejrázásra futotta. Azok a vérbe mártott fagyott gyöngyök élvezték a vergődését, az elesettségét. - Egyszer erős, máskor harmatgyenge. Miért? - kezdte halkan, elmerengve. Újra és újra fenyegette, de egyszer sem nyúlt hozzá tettlegesen. - Miért?
- Nem mindegy? - Minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy válaszolhasson. Nem tudta milyen őrület szállta meg, melynek hatására kezeit lassan a férfi csuklójára fonta. Még sohasem érintette meg, és nem merészkedett el ilyen messzire vele szemben. - De már annyira mindegy volt hol a határ, nem? Csak reménykedhetek benne, hogy gyors halált ad nekem. - Cseppnyi borzongás futott végig arcán és nyakán. Azokon a helyeken, ahol a kapitány futólag megérintette. Már fel sem tűnt neki, hogy ő is úgy hívja, mint a többiek. Kapitány. Megpróbálta elhúzni nyakáról az erős kezet, de az nem engedett. - Elengedne? - kérdezte halkan, alázatosan. Nem kapott választ. A kísérteties csillogás nem tűnt el a férfi szemeiből. Furcsa és kiismerhetetlen volt ez az újfajta pillantás. A közöttük lebegő cseppnyi vibrálás, valahonnan annyira ismerős volt neki. A vörös izzás elszakadt arcától, és az ajtó felé fordult. A vesébe látó tekintet folyamatosan a falapot pásztázta. Aya gyanakodva nézett a bejárat felé. - Mi a fene lehet ott? Mit néz? - Arra eszmélt fel, hogy lecsúsztak torkáról a meleg ujjak. A férfi az ajtó előtt állt, kezében egy apró tőrrel.
- Holnap reggelinél várom. Akkor folytatjuk - szegezte le halkan Shiki, mire Aya azonnal felé fordult.
- Tessék? - kérdezte értetlenül, kicsit reszelős hangon.
- Hallotta - mordult fel a férfi, és maga után behúzva az ajtót, elhagyta a szobát. Kezei ökölbe szorultak, ahogy pillantását az előtte álló Tourora emelte. A koldus meglepetten húzta fel szemöldökét, és kritikusan végigmérte kapitányát. Csak a jelentését jött leadni, ahogyan ígérte. De azok a szemek... Érzéketlenség, ridegség, kegyetlenség, gúny. Mind Shikihez tartoztak, de most ragyogott bennük valami kihunyóban levő ösztönös reakció; amit még a legfegyelmezettebb katonák sem tudtak elrejteni. Azonnal elfojtotta arcára törekvő mosolyát. - Ó, csak nem? - gondolta kajánul. - Aya, mibe nyúltál?
- Hoztam a jelentést - recsegte megránduló szájszéllel. Sohasem gondolta volna, hogy azok a fagyott gyöngyök bármilyen érzelmet képesek közvetíteni.
Főleg nem vágyat.
***
Aya fáradtan dőlt el az ágyon, nagy kortyokban nyelve az éltető levegőt. Oldalára fordulva húzta magára pokrócát, igyekezve lenyugtatni vadul zakatoló szívét. Nem nagyon sikerült. Pillantása az ablakára esett, és az azon túl elterülő téli tájra. - Reggeli - motyogta maga elé lihegve, és remegve szorongatta takarója szélét. Az apró gyöngyökként megtapadó hópelyhek rátelepedtek az üveg tokjára, finom motívumokat rajzolva a megkopott fára. - Nem haltam meg - suttogta tompán. Nem halt meg. Csak ez az egy gondolat járt a fejében. - Miért nem ölt meg? - merült fel benne a kérdés, de a kimerültség miatt már nem volt ereje a válaszon töprengeni. Pillái egyre sűrűbben megrebbentek, ahogy az ólmos fáradtság végignyargalt tagjain. Végül teljesen átvéve felette az uralmat, sátrat vert elméjében. Az utolsó kép, amit lassan mozgó gondolatai felfogtak, az ablakban tanyázó jégkristályok voltak. Meg is állapította, hogy pont annyira fagyottak és szépségesek, mint Shiki rubint szemei.
- Fagyott gyöngyök - húzta mosolyra ajkait, és mély álomba merült. Talán még lehet esélye egy újabb életre. Egy újrakezdéshez. Hiszen holnap várja egy hosszú reggeli.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó