|
I. kötet/25. fejezet - Az elcsúszott találkozások szimfóniája
Katren 2011.11.15. 20:59
I. kötet/25. fejezet: Az elcsúszott találkozások szimfóniája
„Nagyon messziről hallotta azt a csodálatos dalt, ami belekúszott minden egyes pórusába, ellazítva izmait. Éterien halk volt az elméjébe férkőző furulya hangja, lágyan nyugtatva kusza idegeit. Egy semmiből előtörő majd tovatűnő éles kacaj, egy finom paskolás a vállain.
- Kérsz még egy szendvicset? - hallatszott Hayate lágy hangja a feje fölül. - Hahó...! Aya, hallasz egyáltalán? - dorombolta a fülébe. Halk nyögéssel nyitotta fel szemeit, és egyenesen maga fölé nézett. Az ég olyan gyönyörűen ragyogott... Kéken és fényesen, mintha onnan szállingóznának a gyönyörű hangok.
- Hm? - kérdezte nagyot nyújtózva, megrecsegtetve tagjait. - Hayate... Hadd aludjak már! - mormolta fáradtan, és elnyúlva a maguk alá terített pokrócon, morcosan hasra fordult. Eltűnt a kék ég nyújtotta nyugalom és béke. Semmivé foszlott a belőle fakadó fény.
- De enned kell, ha be akarod venni a gyógyszereidet... Tudod jól."
***
Halk nyögéssel pislogta el szemei elől az ájulás maradványait. Újra ott feküdt a kanapén, fejébe tompa fájdalom hasított. Pedig csak megmozdította egy picit a nyakát. De nem bírt várni.
Látnia kellett ki volt az aki leütötte, aki meghiúsította tervét. Magában néhány tompa átokszót is elmormolt az ismeretlen illetőre, amíg kereste tekintetével az otthonosan elrendezett szobában. Barna szemei egy pillanatra felvillantak a felismerés pillanatában. - Na, ne! - kezdte el felbosszantani magát. A nappali egyik foteljában terpeszkedő alak felől alig láthatóan tekergőzött felfelé a füst, szürkés lepelbe burkolva a levegőt. Lomha tartással süppedt a puha szivacsok közé, és szemlátomást nem zavartatta magát a kintről beszűrődő zajok, és a szobában gomolygó füstfoszlányok miatt. - Pont ő? Még viccnek is rossz - gondolta Aya komoran. - Még az sem érdekelné, ha rászakadna a ház... Akkor miért? Miért nem hagyott elmenni?
- Maga? - recsegte halkan elutasító hangnemben. A férfi nem válaszolt, csak szakállába túrva nézte átható, sötét szemével a lányt. Kifürkészhetetlen tekintetében most egy falatnyi gondterheltség ólálkodott. Pár pillanatig tartott vagy talán addig sem, amíg a koldus eltüntette apró érzelmeit tekintetéből. Újra a már jól ismert, évődő szempár pillantott vissza rá. - Miért tette ezt? - kérdezte Aya halkan, mire Touro karcosan felnevetett.
- Csibém, ej! - csapott egyet a térdére, és cinkosan a lány felé hunyorított. - Mindig gondoltam, hogy nincsen ki mind a négy kereke, de hogy egy sem? Azért ez erős túlzás az élettől nemde? - kérdezte könnyedén, és ráérősen beleszívott cigarettájába. Nem kellett foglalkoznia a lakásban még mindig szétterjedő füsttel, a gyorsan de hangtalanul megvívott csatákkal a folyosókon. Shikinek köszönhetően lépéselőnyben voltak, és nemsokára eltakaríthatták Rinn embereit.
Aya némán nézte egykori barátját. Mert egykor annak tartotta, ha lehetett egyáltalán ilyen fogalmakkal manipulálni Toshimában. Pillantása nem tükrözött megvetést, haragot vagy megbánást. Csak a már elhangzott kérdést visszhangozta némán. „Miért?"
- Menjen mosakodjon meg és öltözzön át. Kap tíz percet! A kabátot hagyja itt, a levetett ruhákat pedig dobja ki ide nekem. Pattogjon világos? Nincsen sok időnk - utasította ridegen. Automatikusan hajtotta végre a parancsokat. Azon sem töprenghetett sokáig, hogy vajon Touro mitől annyira nyugodt? Hiszen, valahonnan füst jön. - Füst az van... De tüzet nem láttam. Miért? - harapta be ajkait, majd felsandított a ráérősen pöfékelő koldusra. - Tud valamit - szűkítette össze szemeit, és vett egy mély lélegzetet. Cselekednie kellett.
Mert szükséges volt. Olyan gyorsan suhant ki a takaró alól, mintha izmai helyén apró, láthatatlan rugók húzódtak volna. A kabát már a kanapén pihent. Tétovázhatott volna, hogy hallgasson-e a férfira, vagy sem. De nem tette. Az ösztöne valahol megsúgta, és halkan figyelmeztette. - Engedelmeskedned kell egy ideig. Nem érdemes újra megpróbálnod. Most várj még! Várj! - Sebesen ledobálta ruháit, és megnyitotta a zuhanyrózsát. Az ajtót kissé elcsúsztatva, kidobta a levetett göncöket, és nagyot szusszanva visszahátrált a zuhany alá. - Miért érzem azt, hogy Touro most a cinkosom lett valamiben? - harapott ajkaiba, miközben beugrott a rózsa alá. Óriási szerencséjére a vízrendszer tökéletesen működött, abban nem tettek kárt a harcoló felek. A gyors zuhany és hajmosás után, egy köntösben gyorsan berobogott a férfihoz. Touro már egy zacskóba gyömöszölte a levetett, koszos ruhákat, míg a bőrkabátot egy elkülönítettbe tette, tisztító cédulával ellátva. Aya tátott szájjal nézte a precíz mozdulatokat. - Eltünteti a nyomokat? Miért?
- Felöltöztetni én fogom? Száríthatja a haját is, már nincsenek erre - nevetett rá a koldus. Egy szó nélkül fordított neki hátat, és az egyik komód fiókját előhúzva, túrni kezdett. Fehérnemű, zokni, nadrág, top, ing. Szerencsére Shiki minden dolgát egy helyre pakolta. - Oké - bólintott magának, és a fürdőbe elhátrálva, gyorsan magára kapkodta a kiválasztott egyszerű darabokat. Nagyot szusszanva szárította át haját, reménykedve abban, hogy tényleg nem fogja őket senki megtámadni. Felöltözve, tisztán lépett ki a fürdőből, a koldus pedig elégedetten nézett végig rajta.
- Elkészült? - kérdezte ráérősen, a nő pedig dermedten értetlenül rámeredt. Touro megvárta, amíg Aya magához tér és bólint. - Időközben készítettem teát is. Foglaljon helyet Ayaka-sama - intett a kanapé felé, a lány pedig leereszkedett a puha párnákra. - Először elmondom mi lesz a terv. Oké? Végighallgat figyelmesen? - Hangjában tisztelet csengett, de Aya tudta, hogy nincs választási lehetősége. Erőtlenül bólintott. - Nem fogom elmondani ezt a kis incidenst a kapitánynak - kezdett bele rövidnek szánt mondandójába, miközben kisétált a konyhába. Aya hallotta a csészék halk koppanását a pulton, és a beleömlő forró víz halk csobogását. - Amint lehetséges, visszatesszük a székhelyünket a Múzeumba. Megértette? - kérdezte ridegen, mire a lány csak fáradtan biccentett egyet. Mindent tudomásul vett, amit az öreg mondott neki.
Mert ezt kellett tennie.
Touro lassan visszaballagott Ayához, és a kezébe nyomta a csészét. A lány egy pillanatra sem vette le szemeit a komótosan mozgó férfiról. A járása látszólag lomha volt, már-már ráérős. Egy olyan emberé, aki nem siet sehová, nem kapkod el semmit. Aya úgy döntött, nem hagyja magát megtéveszteni. Nem akart eltérni a tárgytól. Szemei folyamatosan faggatóztak, vallattak. Nem tettek le az egyetlen kérdés megválaszolásáról, amely a legjobban érdekelte ebben a pillanatban. „Miért?"
- Miért kockáztat ennyit értem?
- Látom, nem hagyhatom el ezt a helyet anélkül, hogy ne válaszolnék önnek - fújt egyet lemondóan, és kényelmesen elnyúlva a fotelben, belekortyolt a forró zöld teába. Egy darabig némán iszogatták a fanyar nedűt, majd pillantásuk hosszú percekkel később összeolvadt. - Tudja kedves, a válaszok vagy az okok olykor teljesen egyszerűek. Nincs bennük semmi összetettség vagy bonyolultság. Pedig mi emberek szeretünk belemenni az útvesztőkbe, és reménytelenül keringeni bennük. Ez alapvető emberi vonás. A nagy szakemberek azt mondják, ez a problémaképzés. Egy idő után pedig azt látjuk nincs kijárat, mert már magunk sem akarjuk megtalálni a kiutat. Úgy látom, ön keres valamit. Tényleg keres. Ezeket az embereket pedig mindig nagyra becsültem - hörpintett még egyet a pici szilkéből. Az ajtó mögül tompa neszezés szűrődött be, de a koldus fel sem pillantva, legyintett egyet. - Ezek a mieink - tette hozzá, majd nagyot sóhajtva az ablakra meredt. Még mindig nem lehetett teljesen átlátni rajta. Masszív tejüvegként fátyolozta el ezt a szobát a valóság látszásától. - Nem így látja? - kérdezte halkan, mire Aya ajkaiba harapva, kipillantott az ablakon. Még így is, hogy tudta Touro Shikinek dolgozik, sokra tartotta a véleményét. Nagyapjától megtanulhatta, hogy az ellenséget akkor is figyelni kell, amikor a legnagyobb fájdalmat okozza. Legyen ez testi vagy mentális jellegű. Figyelni kell, elemezni és tanulni az ellenféltől. Egyet kellett értenie Touroval mindenben. Tehetetlen volt, de nem akart az maradni. Harcolni akart, és küzdeni. Megismerni. Így figyelte Tourot is. - Maga szimpatikus nekem, ez pedig ritka kincs Toshimában - eszmélt fel a férfi bagótól karcos hangjára. - Valakivel szimpatizálni vagy valakit nem kedvelni, ez drága mulatság egy a Barakkban élő embernek. De talán még a Lakott sorokon is - húzta fel vállait tanácstalanul. Aya azonban összeráncolta szemöldökeit. Ő látott szeretetet a Lakott sorok családjai között. Ezért tudta, hogy még itt is, minden körülmények között van egy csipetnyi remény. Lehet, hogy a lehető legkiszámíthatatlanabb időpontban kopogtat, az is lehet, hogy soha. De van, és enélkül már régen meghalt volna Toshimában. - Úgyhogy a válasz egyszerű - terelte vissza a jelenbe Touro füstös hangja. Várakozóan a koldusra pillantott. - Az egyéni szimpátia és pillanatnyi szeszély azt parancsolta nekem, segítsek magának. Ennyin múlik olykor egy ember élete. Hát nem szánalmas? - merengett el halkan, tekintetét a lányéba süllyesztve. - Ki, kinek mit jelent vagy éppen jelenthet - tette hozzá halkan, majd lustán maga elé csúsztatva az asztalon árválkodó kávéscsészét, belehamuzott. - Azért szeretném figyelmeztetni a dolog jó oldalára. Ha Shiki valaha rájön, hogy szökni akart, maga halott. Nem hagyhatta volna el ép bőrrel Toshimát, ha átveri. Elhiheti láttam már eleget ahhoz, hogy tudjam, maximum fél napig húzná itt segítség nélkül. Vagy addig sem. Nem azért, mert gyenge lenne önmagában - vakarta meg álmosan szemeit, majd ásítva szívott még egy slukkot a bagójából. - Egyszerűen csak az itt zajló dolgokhoz gyenge - eresztette ki orrán a füstöt. - Ezt akarja? Halottá válni a biztos megmenekülés helyett? - szegezte neki ridegen a kérdést. A lány még mindig dermedt némaságába burkolózva meredt a hajléktalanra. Nem tudta, és nem is akarta hibáztatni őt a tetteiért. Itt, ebben a városban, ahol mindenki csak magáért felelt, nem mutogathatott másra bűnbakot keresve benne. Ha nem lett volna Rinn, Shiki vagy Touro, ő már régen halott lenne. Ezek a keserű tények.
- Megmenekülés? - kérdezte halkan, és felsóhajtott. - Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is élve elhagyom ezt a helyet. - Tekintete meg sem rebbent, úgy közölte Touroval amit gondolt. Kár volt már takargatnia az érzéseit, a kételyeit.
- Ez is egy lehetőség a számtalanból - dünnyögte maga elé a koldus. - Szökni akart ugye? - kérdezte egyenesen.
- Igen - szűrte ki fáradtan fogai közül.
- Nagyon célirányosan haladt - kezdett el töprengeni még mindig halk hangon. - Mondja csak tartott is valahová, valamilyen céllal? - vetette fel az újabb gondolatot. Aya alig láthatóan összerezzent. - Nem rossz! - gondolta a veterán férfi. - Egészen jól leplezi már az indulatait. - Halkan csettintett egyet a nyelvével. - Szóval igen - állapította meg. - Egy megbeszélt helyszínre ment. De kihez? Ó kihez? - ingatta meg fejét játékosan.
- És akkor? - kérdezett vissza halkan Aya. Egyre jobban idegesítette Touro macska-egér játéka. Arról pedig nem lehetett meggyőződve, hogy a férfi nem akarja őt megölni. Itt semmit sem tudhatott biztosra. Maradt a puszta figyelem és elemzés.
- Tényleg nem fogok mondani Shikinek semmit - jelentette ki komolyan a koldus.
- Na persze! - sziszegte gúnyosan a lány.
- Nos, kivel akart találkozni? - vallatta rendületlenül a lányt.
- Nem fogok válaszolni - vágott vissza dacosan, majd némaságba burkolózva hagyta, hogy Touro átvegye a beszélgetést. A túlzott reagálásával csak még több információt szedett volna ki belőle. - Még csak az hiányzik, hogy Hayate is miattam legyen veszélyben!
- Ó! Hát, engem rögtön meghatott! Na, gondolkozzunk! - nevetett fel epésen a férfi, és lassan leégő cigarettáját kecsesen elnyomta a csészében. - Tudja, ön biztosan sértetlenül távozott volna a megbeszélt helyszínről - dőlt előre, mélyen belefúrva izzó tekintetét a lányéba.
- Mire gondol? - ráncolta össze szemöldökeit Aya, és egy pillanatra jeges érzés markolt szívébe. - Lehet, hogy...?
- Mi a garancia arra, hogy nem teszi el önt láb alól, miután beszéltek? - faggatta tovább keményen. - Ez úgy érdekelne - köszörülte meg idegesítően a torkát. Tudta, hogy minden egyes idegtépő rezdülése mentálisan kínozza a lányt. Shiki mindig úgy vallatott, hogy csak fürkészte az áldozatát. Ő ellenben felszabadultan mozgott áldozatai körül. Körözött körülöttük, keresve a legapróbb rést a páncéljukon, amelyen átjuthat. - Ebben a világban semmire sincsen garancia. Ezt már megtanulhatta volna. Nincsenek barátok, nincsenek ellenségek. Csak aktuálisan az utunkba keveredő alakok vannak, akik néha segítenek, néha hátráltatnak. De olyan érzéseket táplálni irántuk mint barátság, szerelem, ellenségesség... Luxus.
Némán, csak szemei villanásával vágott vissza. Bár tudta, hogy valami apró dolog hiányzik még a képből. Egy ideje ott motoszkált benne, az a keserű kis féreg, amit Shiki ültetett belé. Talán a férfinak igaza van. Talán Hayate nem akart neki jót. De túl sok a talán, neki pedig látnia kellett volna régi szerelmét, hogy tudja igazak a szavai, vagy éppen totális hazugságok. Hiszen ennyire át kell már tudnia látni rajta vagy nem? - Ha beszélek vele, biztosan tudom, hogy hazudik - egészítette ki magát keserűen.
- Honnan? - zöttyent hátra a fotelben Touro, és lemondóan megcsóválta a fejét. - Ha esetleg tényleg megtévesztette önt, akkor - vonta meg vállát, rábízva gondolatai befejezését a lányra.
- Akkor valószínűleg így is megtévesztett volna - egészítette ki Aya, és mély levegőt véve, lassan felegyenesedett a férfival szemben. - Akkor mi legyen most?
- Itt bevárjuk Shiki következő parancsát, és ahhoz mérten hagyjuk el az óvóhelyet - darálta szárazon, és kényelmesen elhelyezkedett a lánnyal szemben.
- Miért ő hol van? - kérdezte óvatosan. Nem tudta, hogy fel szabad-e tennie ezt a kérdést.
- Gondolom, végzi a dolgát - rántotta meg egykedvűen vállát a férfi. Aya pedig jobbnak látta, ha inkább hallgatásba temetkezik.
***
Shiki némán állt a tetőn, karjait mellkasa előtt összefonva. Várt. A hideg szél végigsöpört a tájon ellebbentve, majd visszasodorva a szürke színekben szétterjedő füstfátylat. Mivel mindig nagyon óvatos volt, az egyik legjobb felderítőjét küldte ki Rinn csapatainak a felkutatására. Szemeit lehunyta, ahogy ajkait kesernyés mosolyra húzta.
- Mégis, minek az alapján gondoltad azt, hogy nem veszem észre az érzékelőket az alagútban? Ez tőled egy elég naiv feltételezés. Nem gondolod? - kérdezte meg sem fordulva. Tudta, hogy a fiú ide fog érkezni. Érezte, hogy itt fognak találkozni. Katanája a tokjába bújtatva várakozott. Még csak nem is kapott felé.
- Hát észrevetted? - kérdezte Rinn, igyekezve legyűrni lihegését. Nem állhatott úgy vele szemben, mint egy csapzott kamasz! Néhány mély lélegzetet véve lenyugtatta zaklatott szuszogását. Miközben futott felfelé, már érezte a testére rátelepedő zsibbadtságot, az izmaiba belekúszó ólmos fáradtságot. Ki tudott térni az emeletet elözönlő emberek elől, akik a folyamatos összecsapást keresve, egymásba kapaszkodtak. Valami megmagyarázhatatlan erő hajtotta a tető felé. Az ő közelében érzett fojtogató félelem. Ez az érzés minden egyes lépcsőfok elhagyásával csak erősödött. Most pedig, ahogy itt állt, és nézte... Egyszerűen nem tudta emberi lényként kezelni. Ha egy emberrel találkozott, nem érzett félelmet. Lehet, hogy tartott tőlük, de nem érezte azt a zsigerből feltörő félelmet, amit ennek a démonian veszélyes személynek a közelében érzékelt. Csak egy kiszámíthatatlan, megismerhetetlen szörnyetegnek tartotta, amit a torz emberi elme, a kísérletező kedv hozott létre. Nem voltak igazi testvérek. Mégis, ha ránézett...
- Elég rossz helyre tetted őket - térítette észhez Shiki rideg hangja. - Azonnal ki lehetett szúrni az összeset, így nem volt nehéz rekonstruálnom, hogy mire készülsz. Az alagutakon keresztül törtél fel, miközben az összes megfigyelőállásba rendelt csapatomat egyidejűleg akartad megsemmisíteni. Jó elgondolás - szippantott egy mélyet a füstös levegőből. - De, minden elgondolás megbukik, ha leleplezik. Legyen az bármennyire jó - emelte meg vállait. - Nos? Mire készültél pontosan? - kérdezte halkan. A levegő egy pillanat alatt megfagyott közöttük.
- Szerinted mire? - kérdezett vissza a fiú, miközben ujjai lassan tőrére csúsztak. A vele szemben álló férfi azonban meg sem mozdult. Fekete árnyékként magasodott előtte, pont olyan masszívan, mint egy áthatolhatatlan fal. Úgy fordult a sötét fellegek közül kibújó Nap felé, mintha nem lenne más dolga, mint sütkérezni annak fényében. Rinn idegei pattanásig feszültek, ahogy a valóság egy szelete rázuhant. - Ma küzdeni fogunk. Igazán - szorította össze fogait. - Nem tudhatom, ki fogja elhagyni élve ezt a helyet. De ma...Úgy érzem minden véget ér közöttünk.
- Az érdekelne igazán, ki bízott meg? Nanonak dolgozol? - kérdezte ridegen. Bőre porcelánfehéren csillant fel a lágyan beszűrődő sugarak oszlopai mentén. A fényes fekete fürtök megcsillantak, ahogy Shiki felé fordult. A bőrkesztyűkbe bújtatott ujjak meg sem rándultak, ahogy a rubint pillantás a kékbe fúródott. Rinn finoman összerezdült, ajkait futólag megnedvesítette, majd lassan elmosolyodott.
- Mit számít az, hogy ki bízott meg? - kérdezett vissza hűvösen, rátalálva újra a hangjára.
- Nos? - kérdezte továbbra is jeges hangon. Néma párharc, egy már előre eltervezett összecsapás előjátékaként.
- Nekem is lennének kérdéseim. Például miért ölted meg a csapatomat?
- Jól tudod a válaszomat - felelte komoran.
- Parancsra ha? - sziszegte dühvel fűszerezett hangon. - Elárultál, és miattad meghaltak azok, akik nekem igazán számítottak.
- Toshimában kár ilyennel számolnod. - Félelmetes nyugalma egyre inkább felpumpálta az acélos, őrült dühöt a fiúban.
- Te tetted ilyenné ezt a helyet - sziszegte indulatosan. - Ki mondta, hogy Toshima csak ilyen lehet? Te magad - köpködte megremegve.
- Kár így felhergelned magad. Nem harcolni akarok veled. Csak megtudni kinek a parancsára jöttél ide, és miért ma? - kérdezte újra higgadtan. Rinn kissé halkan felnevetett. Enyhe őrület szikrái pattogtak elő hangsúlyából. Shiki azonnal védekező állásba helyezkedett. - Ez nem jó - szűkítette össze szemeit.
- Mindenképpen jöttem volna. Csak összehangoltam a lépéseimet valaki máséval is - vonta meg a vállát Rinn nevetve. - Milyen szánalmas, hogy ebből az egész színjátékból téged csak ez érdekel! De te mindig is ilyen voltál. Csak magaddal foglalkoztál! Ennyi vagy te.
- Ne törődj ilyen dolgokkal! Engem sem érdekel! Inkább a kérdésemre válaszolj! - utasította ridegen. Nem ért rá Rinn gyermeteg vádaskodásával foglalkozni. - Nem furcsállod, miért pont most kellett ideérkezned? - kérdezte kitartóan a férfi. Már a kezdettől fogva bűzlött neki valami. Valami, ami a lánnyal függött össze, és még nem tudott rájönni mi lehet az pontosan. Nano játszott vele most is. De ő volt az egyetlen, akivel játszott? Ha Nano ugyanaz az ember, aki Ayaka-samát bolondította, akkor nem ő az egyetlen, aki miatt ideérkezett. - Nem mehetek bele a játékaiba. Akkor az azt jelenti, nem fejlődtem semmit - állapította meg komoran, megállíthatatlanul pörgetve gondolatait. - De mi másról szólna az életem, ha nem arról, hogy őt legyőzzem minden áron?
***
- Che! Nem értelek kapitány - duruzsolta Touro értetlenül, miközben kiflijébe harapott. Magára kanyarította haragosszürke kabátját, és kezét a narancsos lángok fölé tartotta. Shiki a koldus mögött emelkedő tűzfalnak vetette hátát, szemei a vakon pásztázó csillagokat figyelték az égen. Éppen szünetet tartott igurai vérengzése közepette, és most elérkezett egyik legügyesebb informátorához. - Csak ennyiről szólna az életed? - nyammogott ráérősen, és torkát megköszörülve, meghúzta a zörgős papírba rejtett üvegét.
Tea volt benne. Egyszerű zöld tea.
- És, ha igen? - kérdezte ridegen. A hideg őszi levegő lassan áthűtötte bőrét, jéggé dermesztve tagjait a ruhák alatt.
- Nem hinném, hogy egy ember élete csak ennyiről szólna - vonta meg vállát a rögtönzött tűz előtt kuporgó férfi.
- Én nemcsak egy ember vagyok - mormolta válaszként a férfi. - Nos, akkor semmi új hír? - kérdezte ridegen, és hátát ellökve a faltól, keze a katanájára csúszott.
- Semmi - rázta meg a fejét Touro, és ráérősen tovább csipegetett vacsorájából.
- Értem - bólintott a férfi, és elindult a szűk sikátorok felé. A koldus hosszan nézett a férfi után, addig amíg alakját el nem nyelte az éjszaka feketesége.
- Te tudod - mondta még bele az üresen kongó éjszakába, de már nem hallotta senki.
***
- Nem - válaszolta Rinn. - Ebből az egészből én is profitáltam. Itt állhatok végre előtted - tárta szét karjait, hogy aztán kezei ismét a tőrökre vándorolhassanak.
- Hm - húzta gúnyos mosolyra ajkait a férfi. - Akár be is csöngethettél volna öcsém, ha ennyire látni akarsz - villantotta rá fogait, szélesen vigyorogva. Minden egyes mozdulatát figyelte a fiúnak. Látta, hogyan csúsznak kezei a tőrei felé. Rinn először mindig két tőrrel támadott, és csak miután azok kapacitását kimerítette tért át a katanára. De most. Valami megváltozott a felszerelésében. Az övében kettővel több bevarrás nyomait fedezte fel. Két újabb rekesszel gazdagodott, ami esetében egy újabb fegyvert, vagy akár elterelő hadműveletekben használt eszköz is lehetett. - Nem lankadhat a figyelmem.
- Ch! Csak gúnyolódni tudsz - acsarkodott rá hirtelen fellobbanó dühvel. - Vele dolgoztam együtt na és? Sohasem fogom megválogatni a szövetségeseimet, ha arról van szó, hogy téged tegyelek el láb alól - fröcsögte dühödten, lassan előhúzva egyik tőrét.
- Mindig elámultam a ragaszkodásodat látva - vágott vissza halk, cinikus hangon. - De most, azt hiszem befejezhetjük a beszélgetést. - Kettejük közül mindig ő volt a higgadtabb fél. Ez már akkor nyilvánvaló volt, amikor a Pesca Corsica tagjaként részt vett az akciók kidolgozásában és végrehajtásában. Öccse nem egyszer veszítette el hidegvérét pont akkor, amikor nem kellett volna. Mindenesetre Rinn forrófejűsége az ő malmára hajtotta a vizet. Nem mozdult, csak figyelte a másikat. Akkor sem mozdult meg, amikor Rinn elhajította apró füstbombáit, elleplezve a másik elől mozdulatait. Szemeit lehunyva várt, hallgatva az összes körülötte felcsendülő neszt. Halk, apró surrogás, mely átszelte a fehér ködöt, sebesen igyekezve szíve felé. Egy eldobott tőr, mely elől könnyedén tért ki, szinte hangtalanul érkezve a betonplacc tetejére. Félig guggolva, továbbra is lehunyt szemmel hegyezte fülét, igyekezve kitérni a füstből váratlanul felbukkanó rögzített tőr elől. Szeme lassan felnyílt, és lepillantott a csizmája mellett közvetlenül húzódó kötélre. Rinn feltehetően apró csapdáival megpróbálta bemérni a helyzetét. De ezzel minden pillanatban felfedte a saját pozícióját is. Nyugodtan pislogva pillantott bele a ködbe. Lassan bontakozott ki testvére halovány körvonala, mint egy elmaszatolt árnyék. Érzékszerveit annyira tökélyre fejlesztették a különböző genetikai beavatkozásokkal, ő maga pedig a folyamatos edzéssel, hogy egy ilyen apró akadály nem jelenthetett problémát a számára. Rinn valószínűleg nem tudott róla, hogy nemcsak a sötétben lát különleges szemeivel. Nem látott tisztán, csak az enyhén kirajzolódó körvonalat, azonban ez számára elég volt. Rinn ötlete tökéletesen működött volna, egy teljesen normális vagy egy kicsit erősebb katona ellenében. Katanáját szinte hangtalanul csúsztatta elő, lábai megfeszültek, ahogy elrugaszkodott a talajról. Vágásra emelt pengéje megcsillant a ráeső napfény sugaránál. Az alak eltáncolt előle, most már teljesen kitérve látószögéből. - Fenébe! - szisszent fel némán, gyorsan elgurulva amint földet ért. Látása korlátozott volt. Csak egy bizonyos távolságig tudta belátni a teret. Egy újabb, apró tőr csapódott be hűlt helyére, figyelmeztetve a fiú sebes mozgására. - Nem rossz - mosolyodott el ridegen, enyhe elégedettséget érezve.
Az először csak alig érzékelhető, szitálva meginduló esőcseppek apránként a kemény betonba tapasztották a szálldosó füstfoszlányokat, megtisztítva a két fél között a terepet. A lassú szemerkélésnek induló eső hirtelen csapott át mindent betöltő zuhogásba, patakokban ömölve le a házak falai mentén, felmosva a mocskos utcákat, pattogva megtörve a töredezett üvegfelületeken, a menekülő emberek kabátjain, feltartott esernyőin.
Az áttetsző cseppek gyorsan itatták át a hajszálakat, eláztatva, majd csúszdaként használva a tincseket, leperegtek a feszült vállakra. Mozdulatlanul figyelték a másikat. Rinn félig térdelve, egyik kezét támasztékként használva a földön tartott a kezében két tőrt, várva a megfelelő pillanatra, hogy eldobhassa azt. Nedves haja a homlokába tapadt, nagy kortyokban nyelte az esőtől megtisztított levegőt. Shiki vele szemben mereven állt, eleven fekete céltáblaként, katanáját maga előtt tartva. Szemernyi félelmet nem látott a piros tekintetben. Csak azt a végtelen, kemény ürességet.
Minden némaságba burkolózott körülöttük, csak a tetőre állított hordókban és a betonon összegyűlő cseppek ütemes kopogását lehetett hallani. A zuhogó esőfátyol elrejtette szemük elől a város magasra törő épületeit, az eddig ragyogóan kéklő eget szürkévé maszatolta. Néhány csobbanás volt, talpak érkezése a kisebb tavakban. A fülekben doboló véráram már nem engedett be semmilyen más a külvilágból érkező hangot.
Az áttört porc és átütött csont hangos reccsenése töltötte be a játékteret. Több évnyi edzés, szigorú várakozás végül elérte a célját. Az ernyedt húscsomóként eldőlő test tompán puffant az egyik pocsolyában, szétfröcskölve maga körül a színtiszta vizet. A halál ezerarcú karneváli résztvevő, aki folyton más maskarát öltve magára, de mindig pontosan megérkezik a bálra. A lassan szivárgó vörös folyam széles sugárban terjedt szét az üres betonon, élénk mintázatot rajzolva az egyhangú színre.
***
Nano először értetlenül meredt a váratlanul visszacsapódó ajtóra. Felpillantott az órára. Hat óra elmúlt. - A lánynak már itt kellene lennie. Sőt. Itt is volt - morfondírozott magában, és hátradőlve, intett egyet a pincérnek. - Valószínűleg valamire rájöttek - adta oda a kávék árát, és felemelkedve, elindult az ajtó felé. Egy laza mozdulattal lökte ki az ajtót, odakint pedig hatalmas tolongással találta magát szemben. - Szóval eltüntettétek - morfondírozott némán. - Gondolhattam volna, hogy nem fogod megengedni, hogy a közelembe jöhessen. Ahhoz neked túl értékes ez a túsz. - Az emberek egy épület felé mutogattak és figyeltek folyamatosan, magukhoz ölelve rögtönzötten összepakolt holmijaikat. Rinn jó munkát végzett. Teljes káosz uralkodott az utcákon, így hangtalanul el lehetett tenni láb alól Shiki embereit. Illetve, minden passzolt ahhoz, hogy Aya megszökhessen. - De Shiki, még ezzel is számolt. Igen, mindig hihetetlenül okos voltál. A fenébe is. Úgyis találok egy olyan pontot, ahol leengeded a védelmed, és akkor neked annyi. - Szemei végigpásztázták a tömeget, de nem látott semmit. Csak a sok zsibongó, egymást lökdöső vagy átölelő embert látta, akik remegve a dühtől, vagy a félelemtől, értetlenül néztek körbe. Szemöldökeit összeráncolva pillantott fel az egyre szürkülő égre. Beletúrva halvány színű fürtjeibe sarkon fordult, és elindult kijelölt szállása felé. Az eső lassan kezdett el szemerkélni, halkan kopogva körülötte, mint egy megkomponált zenedarab; végigfolyt az arcán, végül lecsöpögött az ólomszürke betonra. - Találkozunk még Shiki és Ayaka. Ebben biztos vagyok - húzta óvatos mosolyra ajkait.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó