|
I. kötet/24. fejezet - A csapda
Katren 2011.11.15. 20:58
I. kötet/24. fejezet: A csapda
Az érdekes az egyik legkifejezőbb kategória, amivel szituációkat és embereket lehetett illetni az életben. Nano életútja során az egyik legfontosabb szerepet játszotta ennek a fogalomnak az értelmezése és teljes megvilágítása. Érdekes. - Mitől érdekes valaki vagy valami? - keverte meg az újonnan rendelt kávéban a cukrot, figyelve a kanál sodrásával kialakuló apró örvényt. - Talán attól, hogy van benne valami többlet, ami miatt érdekessé válik? Talán a szemlélő által ráruházott többlet révén? Ő maga rendelné hozzá azt a valójában nem létező többletet? Ha meg is teszi, akkor miért? Mert nem ismeri teljesen? - finoman a kistányérra helyezte az apró kávéskanalat, és felsóhajtva újra végignézett a változatlan kocsmán. De nem tapasztalva semmilyen gyanús megmozdulást, inkább visszatemetkezett gondolataiba. Azok úgyis mindig jobban érdekelték, mint a körülötte zajló események. Egyszer olvasott egy olyan nyugati filozófusról, aki még egy háborús táborhely közepén is képes volt megállni és pusztán gondolkodni, ha elragadta a hév. Egyszerűen kiszakadt abból a dimenzióból, amiben tartózkodott és egy másikba került át. Sokszor ugyanígy érzett ő is. A gondolatok csak jöttek, majd továbbmentek és olyan kevés maradt, amire igazán élesen emlékezett. De az érdekes és a lehetséges fogalmak mindig foglalkoztatták. Ennek a rejtélynek a megoldása úgy érezte rengeteg energiájába fog kerülni. - Ismerni? Ha? - mosolyodott el kissé keserűen. - Ugyan! Ki lehet meríteni egyáltalán egy embert? Megismerve összes indítékát és célját? - Mint mindig, a kérdések úgy irányultak valamire, hogy közben fájdalmas hiátusként visszhangzották megválaszolhatatlanságukat. Nincsenek kész válaszok, csak az aktuálisan tolmácsolható elgondolások. - A lehetséges mely az érdekesből fakad, túlzottan is nagy úr. Valami érdekessé válik, mert felkelti a figyelmet, mert elindít egy olyan gondolatáramot, ami úgy indul: „Lehetséges". - Legalábbis az emberek beható tanulmányozása után arra jutott, a lehetséges szükségszerű velejárója az érdekes. Egy ideig úgy hitte, az idő révén - amiből neki igen sok adatott -, képes a lehetségest „tudássá" vagyis valamilyen kézzelfogható dologgá változtatni. Valami olyanná, ami nem pusztán hipotézisekre alapoz. Ma már ebben nem volt annyira biztos. Hiszen maguk az információk is kiktől származnak? - Emberektől. Na, és mi az ember? Tehetném fel a kérdést - emelte maga elé csészéjét. - Az ember egy folyamatosan változó, több darabból álló mozaik. Ez a kép a történések során folyamatosan módosul az élmények hatására. Ebből a szempontból valakinek a teljes feltárása lehetetlen vállalkozás. Ha pedig valaki úgy gondolja teljesen kiismert valakit, az önnön eszméi csapdájába esett. Megragadt egy szinten. - Mostanában sokat gondolkodott azon, vajon mi miatt figyelt fel akkor Ayaka-samára? Mi lehetett az a mögöttes ok, ami miatt úgy döntött, megpróbálja felmérni a határait? Talán a tábornok személye miatt? Mert benne látta tovább élni azt a töretlen szellemet? Erre sem tudott magának pontost választ adni, ezért volt szüksége arra, hogy ugyanúgy végigjátssza az eseményeket Shikivel és Ayával, mint résztvevő. Sokáig nem tudott a lány közelébe férkőzni. Mennyi tervezés és munka állt mögötte, amíg learathatta a sikereket. Egy teljesen új személyiséget kellett kiépítenie ahhoz, hogy sikerüljön elérnie őt. Az élő, lélegző résztvevő pedig Hayate lett. Egy üres báb, egy szerep, ami bár Nanoként gondolkodott mégis tudott figyelni a lány érzéseire, az elvárásaira. - Valóban. Hayate tényleg figyelt Ayára, hiszen ezért lett teremtve. Talán érzett is valamit a lány iránt. De Nano csak szemlélt, és várt. - Várta a kiváltott hatások következményeit, várta a robbanást. Pontosan úgy viselkedett, mint egy színpadi színész. Eljátszotta a megadott szerepet, felépítette a karaktert, megtanulta a hozzátartozó gondolkodást és beszédmódot. Annyi volt a különbség, hogy a figura megalkotója is ő volt. Pusztán egy színész volt, aki szenvtelenül alakította az általa megformált karaktert. Érzésekkel, de nagyobb megrázkódtatás nélkül. Nevetett a lánnyal, amikor jókedvük volt; de nem volt boldog. Érezte Hayate fájdalmát, amikor Ayaka elhagyta; de nem hatotta meg. Egy folyamatosan külső pontból szemlélő személy, aki egyszerre belül is van.
Az emberei úgy hitték, azért volt szüksége a lányra, hogy Toshimába férkőzhessen legálisan és anélkül, hogy az esetleges hátba támadó ellenségekkel is számolnia kellett volna. - De egyáltalán nem erről volt szó - sóhajtotta némán. Könnyen elkaphatta volna Shikit Aya nélkül is. Igen...Ide jöhetett volna, és minden probléma nélkül kiállhatott volna ellene. Mégsem tette, azon egyszerű oknál fogva, hogy a dolognak így nem látta értelmét. - Hol lenne ebben az érdekes? - kortyolgatta tovább töretlen nyugalommal feketéjét. - Abban semmi érdekes nincsen, ha Shikit csak úgy megölöm. Ugyanolyan értelmetlenül osztott halál lenne, mint a háború csataterén hulló katonák élete. Előtte látnom kell, mivé fejlődött? Mivé vált a hosszú évek során? Az érdekes és a lehetséges úgy látszik, olykor értelmet is adhat a cselekedeteknek. - Aya és Shiki, számára két különböző síkon léteztek. Olyan személyekként, akiknek a sorsa nem kapcsolódott össze. Nem gondolta volna, hogy Toshimába érve ennyire összegabalyodnak a szálak körülöttük. - Pedig gondolhattam volna, hogy ha létezik ember, aki hatni tud Shikire... Az csak a tábornok örököse lehet. - Lapos pillantással nézett fel a kocsma egyik poros szegletében árválkodó órára. A másodpercmutató halk kattanásai szinte robajként pattogtak fülében, egy pillanatra elnyomva minden külső zajt. Nem hallotta a beszélgetéseket, káromkodásokat, a korsók csattanását a fényesre csiszolt pulton vagy a simára lakozott faasztalokon. Csak a folyamatosan haladó mutatót bámulta. - Tizenöt. - A távolból még hallotta, hogy egy női hang szűrődik át az éteren, olykor egy kevéske recsegéssel-ropogással tarkítva a lágyan hullámzó dallamokat. Egy réges-régi dal szólt, egy idejétmúlt sláger. Egy olyan életből, amely már sohasem lehetett az övék. Szerelemről, beteljesülésről énekelni csak a háború előtt lehetett. Most már senki sem hitt ezekben a szavakban vagy eszmékben. A vérengzés, a félelem mindent kiirtott belőlük, ami a valamikor volt szépre és jóra irányult. Új értékek képződtek, meg új behatároló szépségek, csapdába ejtő ideálok. Mégis. Valami miatt szinte mindenki szerette ezt a számot.
A kopott, öreg rádió rendületlenül játszotta a szomszédos települések slágereit, értesített az időjárásról, az aktuális politikai játszmákról. Csak egy rádió volt, de egyben egy kitárt ablak is, amely beengedte az információkat, nem hagyva megdermedni a fájdalomtól jéggé fagyó időt. Újabb halk kattanás szántott végig a kocsma füstös levegőjén. Pillái rebbenés nélkül fürkészték tovább a piszkos szürke óralapot. Valószínűleg csak ő hallotta az ütemes koppanásokat. - Tíz. - Egy mély lélegzet, mely szépen felfújva a tüdőt és a mellkast, magába engedi a füstös levegőt. - Öt. - Megkönnyebbülve kifújni, átengedve a testet az élet lüktető ritmusának. Minden egyes érzékszálára hatottak a számára láthatatlan események. Nem volt a lesben álló csapatok között, nem élhette át a lopakodás és a harc hevét, mégis jelen volt minden egyes porcikájával. Ajkai elégedetten rándultak meg, a csésze halk csilingeléssel koccant össze alátétjével. A hosszú, fekete mutatók finom rezdüléssel haladtak tovább, előre kiszabott útjukon, jelezve az idő feloldhatatlan múlását. Lágy dallam muzsikált fel a rádióból, finoman szivárogva szét a morajló tömeg között.
- Kedves hallgatóink! Délután öt óra van. Kérjük, hallgassák meg a Nemzeti Egység Frontjának tájékoztató híreit!
***
A terv egyszerű volt és könnyen kivitelezhető. Első lépésként fel kellett mérnie a lehetőségeket, utána pedig a rejtőző csapatok potenciáljait. - Majd csapdát állítani az állások ismeretében, újra megfigyelni és csak azután lecsapni - pergette le magában újra elgondolását. Ha volt valami, amit igazán jól megtanulhatott a bátyjától az a harcművészet és a stratégia volt. Rinn a folyamatosan lopódzó gerillataktikáról nyílt harcra váltott. Fülesét megigazítva jelzett az embereinek.
- Kezdjétek! - morogta halkan a parancsot. A kijelölt stratégiai pontokról fehér és szürke felhők szálltak fel, jelezve az aktiválódó füstbombákat. Nem akart sérüléseket okozni. A figyelem felkeltése és lehetőleg annak az elterelése volt a célja. Ha az emberei el tudták helyezni a bombákat, akkor az azt jelentette, hogy szépen csendben felszámolták Shiki harci egységeit. Elméletileg a gerilla taktikájának ez lett volna a lényege. Hangtalanul, utcáról-utcára haladva akarta megsemmisíteni az ellenség erőit, nem hagyva időt az ellentámadás előkészítésére. A zöldséges, az iskola raktárja, a halat áruló ember bódéja, a mögötte levő piac mind egyszerre, nagy robajjal övezve robbantak be. - Ez az - sziszegte halkan, ahogy az elhelyezett csapatok helyzetjelentései folyamatosan érkeztek vissza. „Tiszta."
Az alagutakban elhelyezett érzékelők a csatornákban meginduló elmozdulásokról, pozícióváltoztatásokról tájékoztatták. Az apró mozgásérzékelőket az első hullámban érkező felderítőcsapatok helyezték el. A harminc kilótól nehezebb test aktivitásáról azonnal tudósítottak neki. Így könnyűszerrel fel tudta mérni, hogy pontosan hány emberrel kellett szembenézniük. - Ki tudja? Lehet, hogy Shiki számolt ezzel a lehetőséggel, és meghamisította az emberei létszámát. Ha nem tette - húzta össze komoran szemöldökeit, kiszáradt ajkait kissé megnyalva -, akkor túlzottan elbízta magát. Ami esetében akár halálos is lehet. - A kijelölt emeletek lakásaiból gomolygó füst elborította a többi szint ablakát is, nem engedve kilátást az utcára. Az érzékelők máris tájékoztatták a páni rémületben meginduló emberek mozgásáról. A lakásokat süllyedő hajókként hagyták maguk mögött a patkányként menekülő, visítozó emberek, tömött sorokban bucskázva le a szűk lépcsőkön. A vaskorlátokon megtapadt izzadó tenyerek megcsúsztak a tartásban, néhány szatyor és bőrönd a fokokra esett, további akadályt képezve a menekülők áradata előtt. Szeme folyamatosan az apró készülék monitorjára meredt. - Gyerünk... Mozdulj már! - Egy pillanatra elhomályosult pillantása az idegességtől, annyira várta, hogy felbukkanjak azok, akikre várt. A lakótömbben elhelyezett kamerák szürkés színekben mutatták a zajongó embercsoportot, a feltáruló lakásokból kihurcolkodó nőket és férfiakat, akik gyorsan összedobált csomagjaikkal siettek kifelé. De egyetlen lakás ajtaja nem tárult fel. Fogai megcsikordultak egymáson, ahogy pillantása vibrálóan járt fel-alá a különböző szintek között. Információi alapján a negyedik emeleti lakásban szállt meg egy pár, akik eddig nem laktak ott. - Ki más lehetne? Csak ő. Így azonban mind az ötödik, mind a második emeletről közre vannak fogva. Nem menekülhetnek. A tűzlétrán sem mozdulhatnak el, hiszen nem lehetnek biztosak abban, hogy kintről nem várja őket egy mesterlövészcsapat. Mégis... - Nem látott senkit, aki azon az ajtón keresztül hagyta volna el a házat. - Másik szinten lennének? - tűnődött el egy pillanatra, ösztönei mégis visszairányították pillantását a negyedik emelet felé. - Nem. Ott vannak benn. Biztosan. De ha nem mozdul senki, ez csak egyet jelenthet. - Gondolatai, mint mindig sebesen és nagyon darabosan peregtek agyában. Ilyenkor önmagának is rövid parancsokat osztogatott, nemcsak az embereinek. - Mozgásban van. - Kikapcsolva, és eltéve zsebébe az érzékelő vevőjét, kipattintotta és elgurította a már előkészített bombáit. A fal mentén lecsúszva, fegyverét készenlétben tartva várt. - Most viszont el kell jutnom a tömbbe, ehhez pedig ki kell ugrasztanom az ellenséget a bokorból. - Ha bátyja mozgásba lendült, az azt jelentette tudomást szerzett a tervéről. Így nem rohanhatott előre fejvesztve, mert nagy volt az esélye, hogy Shiki már régen telerakta csapdákkal a lejáratokat. - Vagy az állig felfegyverzett emberei állnak készenlétben - óvatosan kikémlelt az egyik folyosóra, de az is tisztának tűnt. Eddig sikerült a száraz, poros csatornákon hangtalanul és észrevétlenül ideérkeznie. Csak remélni tudta, hogy a koncentrált és egy időben történő támadás, valóban összezavarta testvérét. Már semmit nem értek az érzékelők. Ha csak nem annyit, hogy az aktuálisan látható csapatok mozgását követhették nyomon.
- Mozgásban vannak - hallatszott a kissé zavart adás a fülében. Az enyhén sercegő hang a fülében meglepte. Úgy emlékezett igazán jó minőségű füleseket hoztak magukkal, melyeknek nagy a hatótávolságuk. - Zavarná az adást? Máris? - szívta be mélyen a levegőt. - Persze, ez a nagy hatótávnál nem csoda, hiszen könnyen bemérhette a frekvenciát. Azonban nem volt más lehetőségem. Be kellett vállalnom azt a rizikót, hogy dekódol. - Tudta, hogy a harc nem akkor dől el, amikor ténylegesen összecsapnak, hanem az igazi nyertes, már előtte megmutatkozik. - Egy összecsapás mindig több lépcsőből épül fel, melynek során a legmegfelelőbb pozíció elfoglalása az egyik kulcspont a győzelemhez. Ha nem szerzem meg... Shiki harci tapasztalatai és teljesítménye alapján nekem végem. - A füles újra felsercegett a fülkagylójában. - Ott vannak, amire számítottunk - mormolt bele fülébe a raktárnál várakozó csapat kapitánya. - Induljunk? - kérdezte a férfi halkan, Rinn pedig ajkaiba harapva várt. Minden úgy történt, ahogyan azt előre eltervezte. Túlzottan is simán és zökkenőmentesen alakultak a dolgok eddig. De nem hagyhatta figyelmen kívül azt a tényt, hogy a várva várt ajtó nem tárult fel, és valójában fogalma sincs róla, Shiki merre járhat.
- Még várj - súgta vissza halkan. - Hány embert tettek pontosan ártalmatlanná? - kérdezte váratlanul, mire zavart hallgatás volt a felelet. - Lehetetlen, hogy ilyen könnyen menjen - kémlelt ki óvatosan fedezékéből. Az előtte hosszan tekergőző folyosó fakó sárga színei csak még tovább kontúrozták a benne megmozduló árnyak alakjait. Az elülső folyosókról hallotta emberei halk lépteit, akik folyamatosan tisztítva meg a területet foglalták el megbeszélt állásaikat. De ez volt a gond. - Valami itt egyáltalán nem stimmel. - Ezt jelezte minden apró porcikája, idegszála. A fülében egyre veszettebbül doboló vére, az elnehezülő légzése, a tagjaiban vérként szétáramló ólmos zsibbadtság. Mintha csak álompor hatása alatt ténfergett volna a patkánylyukakhoz hasonlító vájatokban. Egy pillanatra visszatartotta, majd lassan kifújta a levegőt. Túlzottan felhúzta magát, és emiatt az akciót veszélyeztette. - Koncentrálj! - nyitotta fel homályos szemeit, és néhányat pislogva, eltüntette a félelem fátylát pillái elől. - Légy észnél!
- Uram. Nem voltak a pozíciókban. Pontosabban csak kettő volt a már felmért csapat létszámból. Mindig csak kettő - érkezett a halk válasz.
- Értem - mormolta halkan Rinn, és mély levegőt véve, lehunyta a szemeit. - Hová tűnhettek a tagok? - harapott ajkaiba, és mélyen belélegezve az állott, áporodott levegőt, megtörölte izzadó homlokát. Enyhe idegesség tört rá, mivel ösztönei érzékelték a hatalmas nyomásként ránehezedő veszélyt. - Még mindig ez a fullasztó érzés - pillantott körbe sarokba szorított állatként.
- Uram, újabb csapatok vannak mozgásban - érkezett az egyik csoport vezetőjétől a füles. - Elindultak a robbanások irányába - tájékoztatta gyorsan. - A megmaradt csapatokból újakat formált? Lehetetlen! - szűkültek össze kék szemei gyanakvóan. - Nem lehet ennyire átlátszó. De... Most nem habozhatok. Tovább kell mennem. Ha csak itt ülök, nem fogom megtudni mi húzódik a háttérben.
- Valami nagyra készül - szólt bele a fülesbe, tájékoztatva az összes vezetőt. - Túl tiszta a terep, legyetek készenlétben. Most haladjatok tovább! - emelkedett fel egy kissé, és meggörnyedve, tőrével a kezében surrant előre a kijelölt útvonalon. Már régen össze kellett volna csapniuk a csapatokkal. Nem pedig ilyen megcsonkított, több darabra oszló osztagokkal találkozniuk. - Mi a fenére készülhetsz? Mert nem véletlenül szedte szét a csoportokat. - A kanyargó csatornarendszerek sötétjét a felszínről olykor beszűrődő fények törték meg, földöntúli mintákat rajzolva a gyér fényekkel körülfont átjárókba. Megtorpant, és térdre ereszkedve újra kémlelni kezdett. Szemei hosszú másodpercek óta pásztázták a falakat, az előtte kockákra osztott kövezetet, de nem látott sem csapdákat vagy érzékelőket. Már éppen emelkedett fel, hogy tovább induljon, amikor az egyik rácsformát mintázó kék folt a padlón egy szemvillanásnyi időre elsötétült. Azonnal megdermedt, és óvatosan visszaguggolva, meredten pásztázta a felszínt. Most nem csaphatott zajt. - Mintha egy pillanatra... - gondolkodott el, és tovább figyelt. Úgy tűnt, egy sötét folt haladt el a kinti fényekkel megrajzolt padló felületén. - Ezek kint voltak végig... És nem bent! - ért el tudatáig a nyelőcsövét egy pillanatra megbénító felismerés. Nyelni sem volt képes a rátörő idegességtől. - Basszus!
- Állj! - morogta halkan csapatának. - Húzódjatok fedezékbe a fenti fények elől! - Bal kezét másik tőréhez csúsztatva, továbbra is kitartóan fürkészte a felszínt. Minden érzékével felfelé figyelt, mégsem hallott semmit. Nem csikordult meg egyetlen árva kavics sem, nem puffantak tompa léptek. Egyáltalán semmilyen nesz nem hallatszott, és ez volt a megoldás nyitja. - Túl csendes minden - meredt előre, folyamatosan a padlón kirajzolódó csatornafedél rácsait nézve. - Felettünk vannak, maradjatok csendben - susogta halkan a többieknek. Emberei élő fantomokként olvadtak bele a sötét falakba, fekete ruhájukban ugyanolyan kivehetetlen árnnyá válva, mint a csatorna többi zuga. A fények nem mindenhová jutottak el, így ami fedezékként szolgálhatott az ellenségnek, az most nekik nyújtott menedéket. Ideális esetben meg kellene várnia, hogy elmenjenek, így mindenki sérülés nélkül megúszhatta volna. - Azonban nincs arra garancia, hogy nem tudnak rólunk. Ha kint vannak, az azt jelentené, tudnak rólunk. Nemde? Tehát lehetséges, hogy támadásra készülnek, és itt akarnak csapdába ejteni minket. Nem lenne meglepő. Ők lépéselőnyben vannak, hiszen a járatok szűk viszonyai nem kedveznek nekünk. - Egy szemvillanással felmérte a helyzetüket, háttérbe szorítva idegességét. Ha meglapultak valahol, egy ledobott gránáttal vagy kisebb bombával szétszaggathatták őket egy szempillantás alatt. Ha mozgásba lendültek, szintén a bombák és kisebb fegyverek kereszttüzébe kerülhettek a nyílásokon keresztül. - Bár, ahogy őt ismerem kifüstölne, mint egy patkányt - állapította meg keserűen. - Mit tegyek most? Bárhogyan is döntök, a rizikót vállalnom kell. - A másodpercek csigalassúsággal peregtek előtte. - Szóval fölénk vitted őket - nyalta meg ajkait, és szoborrá dermedve meresztette szemét a fénybe. - Valószínűleg lesz emberveszteségem, így át kell dolgoznom a stratégiát. De erre nincs sok időm. - Egy kósza izzadtságcsepp indult el halántéka mentén, de nem nyúlt felé. Nem törölhette meg. A legkisebb mozgás is felkeltené az ellenség figyelmét. -Valószínűleg befelé figyelnek.
Szemei előtt ismét eltáncolt egy kósza árny, utána pár darab finom koppanás csendült fel a fojtogató néma csendben. Mintha egy flakont ejtettek volna be a csatornanyíláson át.
- Félre! - ordította, de már túl későn. A fentről ledobott fénybomba pár másodperc alatt aktiválódott, örökre elfüggönyözve a tapasztalatlanul nyitva hagyott szemek világát. Zihálva nézett fel, felmérve emberei állapotát. Egyikük halkan nyögve a falnak esett, homlokával nekitámaszkodva a hűs kövezetnek. Tenyerét szeme elé kapta, folyamatosan dörzsölve azt; mintha vaksága csak átmeneti lehetne ebben a hirtelen villanó tűzpokolban.
- Megtaláltak minket - morogta a fülesekbe. - Jussatok a felszínre, és kerüljétek a csatornanyílásokat! Ko? Egyben vagy? - szólt rá az idegesen vicsorgó férfira.
- Jah! - morogta vissza bosszúsan a kérdezett, és homlokát lassan felemelte a faltól. - Csak a fél szememre vakított meg az a szar - nyögte halkan, és villámgyorsan megindult a többiek után, rögtönzött kötést téve a sérült szervre.
- Rendben - susogta Rinn, és nesztelenül lopakodott tovább, sietősen haladva a feljárat felé.
- Uram...Több támadás nem érkezik - suttogta egyik embere.
- Tudom - morogta vissza halkan. - Shiki egy újabb csapdája lenne? Vagy csak ennyire figyelmetlen volt? - érkezett meg az ajtó elé, amelyet óvatosan felnyitva, egy kisebb raktárba jutottak. - Valahogy azaz érzésem, hogy egyáltalán nem arról van szó, amire gondolok. - Olyan volt, mint egy tároló. Egyikük gyorsan átvizsgálta először a lépcsőt, de nem talált semmilyen robbanó töltetet rajta.
- Lassan induljatok el felfelé! - sziszegte Rinn, és a felső ajtóhoz érve, egyikük letérdelt elé, és átellenőrizve a kilincset, elmérte a terepet. - Itt most arról van szó, amit az ösztöneim jeleznek.
- Nincs bomba - morogta vissza válla felett a keménykötésű bérenc, majd visszapillantva a felé bólintó Rinnre, egy hirtelen mozdulattal kinyitotta a fehérre mázolt vasajtót. Az előttük feltáruló folyosó mindenütt füstben úszott, nekik köszönhetően. Már nem látszott és nem is hallatszott semmilyen mozgás. Az emberek valószínűleg elhagyták lakásaikat, és kint várták a bekövetkező események végét. - Csapda - riasztotta azonnal harcedzett elméje.
A jól ismert, halk kattanás nesze átszűrődött a gomoly függönyön, azonnal cselekvésre késztetve összes izmát. Rinn a másodpercek törtrésze alatt vetődött előre, miközben két tőrét határozottan előrehajította a hang irányába. Tovább gurult, nehogy bemérjék a támadása helyét, majd mozdulatlanná dermedve figyelte a következményeket. Egyelőre még nem tudta, hogy az elsütött fegyver tulajdonosát is sikerült-e likvidálnia? Tompa puffanás hallatszott közvetlenül az ajtó irányából. A hallottak alapján azonnal rekonstruálta a szituációt. Egy emberét már elveszítette, a többiek pedig a füstbe veszve igyekeztek megtalálni az ellenfelet. - Szóval ez volt a terved. Hogy szétszórd őket a saját füstbombáim segítségével. Nem rossz - húzta gúnyos vigyorra ajkait, és lassan felemelkedve előhúzta többi tőrét is. - Valószínűleg egyesével akarja kinyírni őket.
- Legyetek óvatosak! - figyelmeztette embereit. - Szét akarja szakítani a csoportot, így könnyebben bánik el velünk. Lehet, hogy többen vannak. Alkossatok párokat, és mindig jelezzétek egymásnak a pozícióitokat! Elindulok fölfelé - sziszegte halkan, és lopakodó léptekkel a lépcső felé vette irányát. Tudta Shiki merre van. Érezte hol várja őt pontosan.
***
Aya a hatalmas robbanásokra, és a körülötte mindenhonnan behallatszó sikolyokra lett figyelmes. Eddigi kábultsága azonnal semmivé foszlott, ő pedig az ablakhoz rohanva, kikémlelt az utcára. - Mi történik? - Feje fölül és alóla mindenhonnan füstgomolyag terjengett, így szinte vakon meredt az előtte tátongó nagy semmibe. Az órára pillantva ajkaiba harapott. Máris eltelt volna ennyi idő? Ilyenkor mindig annyira érzi az idő hatalmát az embereken. Vagy túlnyújtottá válnak, vagy hihetetlenül rövidnek érzékeli a tartamát. Gépies mozdulatokkal rohant a konyha felé, majd az alsószekrény ajtaját eltolva, kirángatta belőle az összekészített batyuját. Hangos csörömpöléssel csapódtak a kövezetnek a fémtálak, ő pedig átkozódva, ajkaiba harapva tuszkolta vissza a nyomorult edényeket. - Még ezek is! - nyögte fáradtan, majd homlokát megtörölve lábra kecmergett. Megroggyanó térdekkel az ajtó felé indult. Egy szusszanásnyi pillanatra tétovázva megállt keze a kilincs felett. - Megtehetem ezt? - kérdezte magától némán, és megremegve beszívta a levegőt. Másodpercek alatt futott át agyán az összes kockázat, amelyet most vállal. - Megéri? - Minden, amit egy pillanat alatt elveszíthet, ha elhagyja ezt a lakást. Hiába készült tudatosan a szökésre, most megijedt a tettei következményeitől. Mert ha megszökik, és Shiki rátalál, neki valóban és visszavonhatatlanul annyi. - Te hülye liba! - csapta magát némán arcul. - Hogy gondolhatsz ilyenre? Persze, hogy megéri! Meg kell tenned, különben hogyan jutnál ki innen másképpen? Azt hiszed, ő életben hagyna, csak mert azt mondta? Mióta adsz egy bűnöző szavára? Térj észhez! - fújta ki lassan a tüdejében benntartott levegőáramot, és nyirkos ujjakkal lenyomta a hideg fémet. De az ajtó nem nyílt. Pánik, idegesség és remény. Mind váltakozva futottak át elméjén, olykor meggyorsítva, máskor lelassítva így is határozatlan mozdulatait. Nem maradt más választása, mint újra kimászni a tűzlétrára, és még a füst óvó takarásában eljutni a kocsmába. Vagy annak legalább a közelébe. Nem is gondolkodott azon, mennyire váratlanul érte az óvóhelyet a támadás. Csak a lehetőséget látta benne és a megfelelő alkalmat, hogy végre beszélhessen Hayatéval. - Mintha csak így rendezték volna az egészet - szorította össze ajkait, miközben felhúzta az ablakot, és egyik lábát óvatosan kitette a párkányra. - Már megint lendülnöm kell... A fene egye meg! - igazgatta meg idegesen a vállaira simuló pántokat. - Na, gyerünk kislány! - evickélt ki megremegve a füstbe, melyben alig látott valamit. Csak néha bontakozott ki a gomolyagból a vaslétra néhány foka, az egyenes, rozsdamarta korlát sziluettje. De kockáztatnia kellett. - Soha... Soha többé nem lesz ilyen alkalom. Most kell észnél lennem, különben nem fog menni. Gyerünk! Nem félek, nem félek! - bátorította magát könnyes szemekkel, majd egy erőteljes mozdulattal elrugaszkodott a párkányról. Hatalmasat nyögve kapta el izzadó tenyereivel a vaskorlátot. Szerencsére az alóla felszűrődő zsivaj arról biztosította, hogy biztosan elnyelte szenvedése szánalmas hangjait. Az évek során megindult korrózió által felmart porhanyós fémdarabok belefúródtak bőrébe, alábújva és folyamatos fájdalmat okozva neki, megnehezítve függeszkedését. Zihálva lógott pár másodpercig, egyre élesebben érzékelve a tagjait eluraló kocsonyás remegést. - Francba, elmegy az erőm. Fel kell húznom magam. - Lábaival próbálta megtalálni az alatta futó korlátot, de nem sikerült elérnie csak a lábujjhegyével. - Ilyen egy elszart helyzetet! - zsörtölődött némán, és lábujjhegyein táncolva próbált elrugaszkodni a korláttól. Nem sok sikerrel. Örömmel vette tudomásul, hogy legalább a talpa rendben volt. Nem okozott fájdalmat, ha az izmokat megfeszítette a seb körül. - Hála Shiki gondos ellátásának - egészítette ki gondolatmenetét, de azonnal el is hessegette azt. - Hála neki?! - Miatta kell itt lógnia, itt vergődnie! Minden miatta van, csak ő a hibás! Ha hagyta volna élni. A néma elégedetlenség szikrái azonban azonnal kihaltak belőle. - Tévedsz Aya. Magad miatt vagy itt. Csakis magadnak köszönhetsz mindent. Most pedig nem érsz rá nyavalyogni. Cselekedned kell. Gyerünk, mozdulj! Mássz! Mássz már! - Lihegve próbálta felhúzni magát két karjával, de a hátára nehezedő súly miatt nem sikerül. Lefelé sem léphetett. Nyilvánvaló volt, hogy a harmadik emelet túl messze volt tőle. A föld pedig még inkább. - Francba! - lihegte kétségbeesetten, majd fél kézzel az egyik pánthoz kapva leügyeskedte azt magáról. Halkan felkiáltva kapott vissza a korlát felé, és nagy kortyokban nyelve a levegőt kicsit kifújta magát. - Majdnem! - izzadt le idegesen a félelemtől. Már átkozta ostobaságát. Át kellett volna előbb dobnia a táskát és csak utána átugrani. Végül a másik kezével is elengedte a korlátot, de amint leügyeskedte volna a pántot, bal keze megcsúszott a szoros fogásban. - Az istenekre! - kapott újra bele a rácsba, körmeivel végigkarmolva a fémet. Újra fújt egyet, és remegő izmokkal megint a bal karjára engedve súlyát, lesöpörte magáról a zsákot. Egy hangos kiáltással húzta fel magát, és esett át a lépcső pihenőjére. Hátára fordulva lihegett sípoló tüdővel, és remegő tagokkal, lassan lábra tántorgott. Karjaiban balzsamos méregként áradt szét a fájdalom zsibbadtsága, megbénítva izmait. Túl nagy erőt fejtett ki, de ha már eddig eljutott, akkor tovább kell mennie. Bakancsában ledöngött a fokokon, nem foglalkozva a nesztelen osonással. Minek tette volna? Körülötte mindenhol felfordulás uralkodott. Nagy puffanással ért földet, majd gyorsan végigvillantva szemeit a járdán, kiszúrta a táskáját. A füst lassan, de biztosan oszladozni kezdett, ami számára semmi jót nem jelentett.
- Futás Aya, gyerünk! - bátorította magát kitartóan, és fogait összeszorítva bírta mozgásra mázsás súlyoktól nehéz lábait. Áldotta szerencséjét, hogy mindig is szeretett futni. Gyors volt, bár egy kissé akadályozta mozgásában a lassan ritkuló füsttömeg. Összeráncolt szemöldökkel nézte, hogy a Lakott negyed több pontjáról ugyanolyan füst száll fel. - Talán mégsem volt véletlen? - pillantott háta mögé, ahogy maga mögött hagyta a tömböt. - Mindegy, most már kinn vagyok. - Fürgén beolvadt az emberek közé, és lépéseit lelassítva átvágott a tömegen. Arcát hajával takarva baktatott előre céltudatosan, folyamatosan fürkészve az arcokat. Nem kockáztathatta meg, hogy valaki felfigyel rá, de úgy látta senki sem szentel neki nagyobb figyelmet. Talán biztonságban volt. Minden pillantás a mögötte magasodó házra tapadt, és lakóik zsongó méhkasként értetlenkedtek a tömegben.
- Mi a fene történhetett? - hallotta egy idősebb hölgy hangját. - Már ide is elértek ezek az igurai huligánok? - szörnyülködött sopánkodva, mire egy idősebb férfi rámorrant.
- Azok mindenhol ott vannak. Olyanok, mint a patkányok. Néha elődugják az orrukat, utána pedig visszafarolnak a csatornába. Majd elmennek, ha lerendezték a problémájukat. - Aya pillantása egy pillanatra megakadt egy sötét szempáron, amely őt figyelte, de amint pislogott egyet, már el is nyelte a tömeg a vesébe látó szemet. Megtorpant, és gyorsan körbefordult, hátha újra láthatja. Semmi. Senki sem volt mögötte, vagy mellette.
- Jól van kislány? - nézett rá egy fiatal férfi, mire ő csak visszabiccentett, és egy fáradt mosolyt erőltetett idegességtől dermedt vonásaira.
- Igen - hajolt meg kissé, majd gyanakodva tovább indult. - Valaki követ?
- De a mi házunkban? - elégedetlenkedett a néni, visszahozva Ayát újra a valóságba. - Talán csak képzelődtem. - Igyekezett megnyugtatni magát, pedig valahol ösztönösen érezte, hogy a tömegben egy árgus szempár követi minden egyes rezdülését. Cserkészi, mint egy vadász a zsákmányát. Nem volt más választása, tovább kellett mennie. Ajkait megnyalva vett egy mély lélegzetet. - Csak pár lépés. Talán nem kap el... - Már nem hallott semmit, csak az előtte magasodó kocsmát figyelte. - Hát itt vagy - vett egy mély lélegzetet, és kezét előrenyújtotta, hogy lenyomja a kilincset. - Odabenn vár, és mindenre magyarázatot kapok. - Egy pillanatra úgy érezte szabad. Egy hatalmas tehertől felszabadult, önálló embernek érezte magát, aki nemsokára megkapja válaszait az összes kérdésére. Hiszen Hayate itt van, és őt várja. Egy finom mosoly kúszott ajkaira, és a kilincset benyomva lassan betaszította az ajtót.
***
Nano kezei megfeszültek, ahogyan a nyíló ajtóra szegezte pillantását. Ujjait finoman megropogtatta, és még egyszer körülkémlelt a kocsmában. Sehol egy gyanús alak, egy sanda pillantás. - Jó ötlet volt Rinnen keresztül feltartóztatni Shikit. Tudtam, hogy jönni fogsz, hogy itt leszel Ayaka-sama. A benned élő bizalmatlanság és természetes kíváncsiság nem enged el a csapdájából. Nincs még egy ember, aki annyira ismert volna téged a világon, mint én. Az én teremtményem voltál. Az összes félelmed, reményed, vágyad belőlem származott és ágazott szét - mosolyodott el szárazon. - De most ki vagy? Milyen lettél? Mire jutottál ezeknek a fényében? Valóra váltottad azt, amiről gyermekkorodban álmodtál? Vagy már az álmaid is az enyémekké váltak? - Ösztönösen érezte, hogy a lány ott áll bejárat másik oldalán. A tétovázó rezdülés, mind rá utalt. A benne tanyázó belső feszültség most hihetetlen magasságokba szárnyalt. - Hol kezdődik egy ember, és hol ér véget egy másik? A test határainál? Pusztán ennyi lenne a választóvonal? Vagy a saját lényünkkel már alakítjuk a körülöttünk levőket és képesek lehetünk beléférkőzni? - Keze idegesen megrándult, alig bírta türtőztetni magát. Fel akart pattanni, oda akart menni az ajtóhoz, hogy mögötte láthassa az arcát. - Alakulunk és alakítunk, ez az élet rendje. De ti ketten vajon most hol tartotok? - légzése elnehezült, a kanál finoman megbillent a kezében. Egy csepp kávé zuhant az alátétre, sötét foltot hagyva maga után a makulátlan fehérségen. Ragadós, nedves mocskot. - Végül is, amit az elejétől fogva terveztem, megvalósulni látszik. Nem volt másra szükségem, csak időre.
***
Szemei tágra nyíltak, kezei enyhén megremegtek, ahogy megérezte tarkóján a tompa ütést. Egy pillanat alatt a sötét semmi nyelte magába tudatát, belekényszerítve a tehetetlenség fakó árnyaiba. Talán nem is fájt annyira a rámért ütés, inkább a hirtelen kihunyó remény lángja okozta a legnagyobb fájdalmat. Csak egyetlen gondolatot fogalmazódott meg elméjében, mielőtt belezuhant volna az ájult kábulatba. - Ki...?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó