|
I. kötet/22. fejezet - Stratégiák I. - Harangzúgás
Katren 2011.11.15. 20:55
I. kötet/22. fejezet: Stratégiák I. - Harangzúgás
„Sötétszürke fellegek úsztak át ráérősen a kék égen, lágy kontúrokkal színezve el a tiszta színeket. Vihar közeledett, melynek nehéz illata már feléjük szárnyalt láthatatlan szelek szárnyán. Eltáncolt a füstölgő romok, mély barázdák és kráterek mellett álló embercsoportok felett. Amikor egy harcos meghalt, minden egyes embere felsorakozott, hogy végső búcsút vehessen tőle. Amikor egy mentor távozott, a tanítványok elé járultak, hogy még egy utolsó gondolatot neki szentelhessenek, mielőtt tovább folytatják céltalan öldöklésüket a háborúban. Minden egyes pillanatra emlékezett, pedig már olyan messzire voltak tőle azok a percek. Azok a hosszúra nyúlt megállíthatatlanul pergő percek, melyek órákká nyújtóztak a semmivé váló időben. A harangok monoton zúgása lassan beleköltözött elméjébe, nem engedve teret más józan gondolatnak. A lassan szürkülő kobalt boltozaton fehér ludak húztak keresztül, elbúcsúztatva a nyár utolsó, haldokló fénycseppjeit. Egy monda kerengett folyamatosan az elméjében, amelyet még a tábornok mesélt neki fiatal korában. Azt mesélte, a harangok, melyeket félrevernek a holtak távozásakor a Végzet Angyalait hívják magukhoz, segítve a halottnak az átkelését a túlvilágra. Talán így volt. Talán nem. Ő csak üres fejjel állt, fekete tincsei belezuhantak arcába, és a lassan meginduló eső hideg cseppjei elmosódtak márványbőrén. Nem sírt. Egy katona nem sír. Főként nem az, aki már kapitány és egy osztaggal rendelkezik. Egy könnycseppet sem ejtett, lelkében mégis visszhangzottak a monotonul kongó harangütések. Mintha csak visszaszámoltak volna.
Egy apró faluban gyászolták meg a mestert, a tábornokot. A háború kiégett nyomai mindenhol ott honoltak. A megmaradt árvák félelemtől reszkető mocskos testén, a kiégett üres tekinteteken. De a templom és a harangok még álltak. Egyetlen ellenség sem volt annyira becstelen, hogy a szentséget jelképező alkotásokhoz nyúljon.
Lassan felemelte a fejét és végigpillantott a hófehérbe öltözött katonák sorain. Voltak akik csak fegyverükre kötötték fel egy fehér kis szalagot vagy ingdarabot. Éppen mit találtak. De mindegyikük arcán ott honolt valami fáradt fájdalom. Kétségbeesett értetlenség. Aki a legerősebb volt közöttük... Akinek erejében mindenki hitt, most meghalt. Látta a felé forduló ellenséges és reménykedő pillantásokat. Laposan pillogtak feléje, mintha nem mernének rápillantani.
- Megszökött? - hallotta a halk susogásokat. - Ő tette volna? - sziszegtek a beazonosíthatatlan morajok fülében. Bár nem kapott konkrét válaszokat tudta, hogy kiről van szó. Nano"
***
„Amikor Toshimába érkezett az első dolga az volt, hogy leverje a sok kis lázadó csőcseléket, és megmaradt embereivel egy biztos hálózatot építsen ki a város felett. Miután ezt megtette, a második amikhez nyúlt a templomok és a magasan az égbenyújtózó harangtornyok voltak. Mindet leromboltatta. Hideg tekintettel nézte végig, ahogy a szent falak ledőlnek, a vasból kovácsolt harangok semmivé oldódnak. Beolvasztatta őket, örökre eltüntetve a toshimai emberek látótere elől. Senkinek sem kell látnia olyan dolgokat, amelyek már egy régi rend darabjait képviselik. Toshimában többet nem zúgtak a harangok. Egy korszak véget ért, és talán nemcsak Toshima életében."
***
Némán kémlelt ki az ablakon, felmérve a fehér hóval borított terepet. Aya békésen szuszogott a kanapén, látszólag aludt. Halk macska léptekkel sietett vissza a szobába, és a szekrény egyik titkos rekeszébe rejtett fegyvereit átellenőrizve megállapította, hogy elég gyorsan sikerült Touronak megszereznie a szükséges eszközöket. Csapdák, három lánc, melyeknek végén apróbb kapcsolóval áramot vezethetett rajta végig. Ajkai finom, kegyetlen mosolyra húzódtak, ahogy végigsimította ujjával mindig éles katanáját. A hideg fém tompán villódzott a nappali fényekben, meredten nyelve el az ablakon beszűrődő világosságot. Csak egy célja volt, csak egy embert akart likvidálni igazán. - Nanot.
Mobilja finoman felzúgott a zsebében, ő pedig hozzákapva azonnal felvette.
- Mondd! - mordult bele nem túl kedves hangon. - Értem. Mindenkit összeszedtél? Másik úton kell mennünk. Nem kell kíséret - adta ki a rövid, kurta parancsokat. - Holnap kezdődik az akció. Amint a lány biztonságban van, Nanot likvidálom, és újra indulhatnak a tárgyalások. Helyes. Az összes telefont dobjátok el! Este kapjátok az újabbakat. Nem nyomozhat le - nyomta ki a telefont, és az ágyra hajítva azt magához vette a katanáját. Számolnia kellett azzal az eshetőséggel, hogy Nano képes feltöretni a kódokat. Így nem árt az óvatosság.
***
„Szótlanul állt a rengeteg ifjú között fegyelmezetten és ridegen. Nem nézett a mellette álló alakra, akivel harcolnia kellett, csak a templom magas, sárgás falait látta. A magasba nyújtózva fedték el előle a kék eget.
- Az első gong jelzése az alapállást, a második az egymás felé fordulást jelenti. A harmadik a harc kezdetét. Most hasznosítanotok kell az eddig összegyűjtött tudást és információt. A negyedik hang azonban különböző lesz. Akkor azonnal meg kell állnotok! - Egyértelmű parancs mégis a feladat maga pokolian nehéz. Az egész terem csatazajtól lesz hangos, és csak nagyon jó hallással, illetve gyakorlással kifejlesztett érzékeléssel lehetett hallani a kiáltásokon, és tompa ütések hangjain átszűrődő más zajokat. Egyszerre kellett kifelé és befelé figyelni. A harc megkezdődött, ő pedig folyamatosan maga előtt tartva a tábornokkal átgyakorolt tanításokat szabályozta légzését, és folyamatosan kifelé figyelt. A tényleges harc vált a perifériává, míg a lényegi dologgá a többitől eltérő hang meghallása, és az arra való reagálás.
A negyedik hang egy harang felcsendülő, monoton kongás volt, majd lassan elhaló zúgása. Azonnal megmerevedett, mozdulatlanul lehunyt szemekkel hárítva a felé érkező bambuszbotok csapásait. Aki nem figyelt fel a csatazajon túl felzendülő hangra, azt három napig elzárták a többiektől."
***
„Amikor ismét feltették a gépekre, már régi motorosnak számított. A rutin elnyomta a benne levő félelmet, és a néha belényilalló fájdalmat. Az évek múlásával pedig már nem érzett semmit. Mint mindig, először a vérét kezdték el vizsgálni hátha találhatnak az N-es alanyhoz hasonló mutációt a szervezetében. Ő lett volna a tökéletes katona. Az a tökéletes lény, akit életre akartak kelteni a háború megnyeréséhez. Nyers intelligencia, gyors reakcióidő, megfelelő fizikum. Újra regenerálódó test.
De a kísérletekben felhasznált enzimet nem mindenki szervezete volt képes befogadni. Az ő esetében nem ugyanazt a mutációt okozta, hanem egy másik manipuláns réteget megalkotva egy önálló programot hozott létre. Az S alanyokét. Ez nem volt olyan regenerációs képességű, mint az N-es kísérleti alanyoké, akik közül csak a 0-s egyed maradt életben. Egyetlen a programban résztvevő alakkal sem találkozott. Amikor nem gyakorolt, mesterséges álomba ringatva kalandozott a mesterével a gyönyörűen kiépített meditatív kertekben vagy a gyakorlópályán igyekezett egy újonnan beállított rekordját felülmúlni. Csak nagyon kevésszer volt lehetősége meglátogatni ezt a csodálatos világot. Az álmok nagyrészt halálról szóltak. Gyilkosságokról, kínokról. Félholtan rángatózó emberi roncsokról, akik utolsó leheletükkel még az életükért könyörögtek. Egy katona miért könyörög az életéért? Sokat töprengett ezen a kérdésen. Hiszen egy katona, azért válhatott állománya tagjává, mert az egész életét hazájának és annak ügyének szolgálata képezte. Akkor mi lehetett az a fogódzó, ami miatt néha sikoltva zokogták vagy csak elhalóan suttogták: „Még nem akartam meghalni. Tényleg nem." Nem kapott választ. A tábornok azt mondta, élni akartak. Meg akarták élni mindazt, amit eddig nem tehettek meg. Az ember csak a halál torkában jön rá az igazi értékekre és célokra az életében.
Ezt a választ azonban teljesen értelmetlennek látta. Egy katona életének a célja, országának védelme. Ezen nem mutathat túl semmi. Így ezek a delíriumi állapotok, ha éppen nem a gyönyörű kertbe vezették el vagy a gyakorlópályára, igencsak groteszkké, véressé és semmitmondóvá váltak. Csak a gépek halk, monoton fújtatása szűrődött be olykor az elméjébe és néhány más azonosíthatatlan zaj. Mégis ezek a zajok kötötték egyedül egy másik világhoz, amit nem a halál uralt. Később megtanult koncentrálni és figyelni a hangokra. A hosszan felhangzó, öblös gong zörejére, majd az attól eltérő már-már vészriadót jelző harangzúgáséra. Valamik, amik nem az álmot, és nem a halált jelentették."
***
Még félálomban is hallotta a halk, mély, fegyelmezett hangot a másik szobából. A falak vékonyak voltak, mégsem értette pontosan a szavakat, amiket Shiki mondott. Kissé kótyagos fejjel emelkedett fel a kanapéról, és álmatagon hajába túrva körbekémlelt az üres nappaliban. Lassan lopakodott el az ablakig, folyamatosan a másik szobát kémlelve. Az egész szürke várost belepte a hó könnyű leplével, ropogós kristályaival. Még nem esett olyan sok. Papírvékony rétege éppen csak elrejtette a sötét, egyhangú aszfaltot szemei elől. Megpróbálta kiszúrni a férfi megfigyelőit, de nem tudott okosabb lenni vagy előrébb jutni.
- Touro valószínűleg megfigyelő lehet - húzódott a függöny védelmező ráncai mögé. - De lehetnek többen is - emelte kezét ajkai elé. - Francba! Hányan lehetnek? Egy olyan ember, mint Shiki biztosan több fős csoportokkal dolgozik. De arra nem vehetek mérget, hogy az őrzési feladatot is több emberére bízná. Nem. Az túl kockázatos lenne a számára, hiszen biztosan vannak ellenfelei, riválisai... Akik keresik a gyengepontját. Ha adott egy hely - töprengett elmerengve a hóval teleszórt utca látképében -, ahol több embere van és ő nincs ott... Az mindenki számára azt sugallja, valami van ott, amire vigyáznia kell. Tegyük fel, hogy ez a helyzet. Valahogy rá kellene jönnöm hányan figyelhetnek meg, és hogyan juthatok el a kocsmáig. Vagy... - emelkedett meg az egyik vékony szemöldök. - Vagy kockáztatok - vetette hátát a falnak, és mélyet lélegezve igyekezett ellazítani merevvé váló izmait. Kissé higgadtabban kipillantott az egyre zajosabbá és zsúfoltabbá váló útra. A gyorsan siető talpak alatt összetörtek a makulátlan kristályok, és elmaszatolódva adták meg magukat sötétté, lucskossá válva. A mindent beborító műfehérség lassan semmivé foszlott. - Kockáztatok - szűkítette össze szemét, és lassan elmosolyodott. - Holnap. Holnapig még játszom ezt a játékot... Azután végre megkapom a válaszaimat.
- Látom felébredt - hallatszott háta mögül a mély hang.
- Igen - bólintott kissé száraz torokkal, és nyúzottan ásított egyet. - Készítek egy kávét. Kér? - kérdezte kómásan, és lassan elindult a pulttal elválasztott konyha felé.
- Nem szeretem a kávét - nézett rá Shiki elutasítóan, és a tolóajtót behúzva maga után elsétált az ablakig. Mozdulatai lassúak, lazák, szinte ráérősek voltak. Mégis mind a ketten érzékelték a szobát belengő feszültséget. Egymást figyelték. Aya tudta, hogy Shiki nem véletlenül ment az ablakhoz. - Ellenőriz - fegyelmezte meg mozdulatait, de feje kissé zsongott és eléggé gyengének érezte magát. Pedig erősnek kellett tűnnie, és összeszedetten kellett viselkednie. - Hitelesen kell alakítanom a szerepemet, különben Shiki nem fog nekem hinni. Így is borotvaélen táncolok. Nem bízik bennem. Figyeli minden mozdulatomat - tette ki a pultra a kávét, és a csöpögtetőbe töltve egy kis vizet beüzemelte a kávéfőzőt. - Huh! - vett egy mély levegőt, ahogy egyre jobban elöntötték a folyamatosan érkező forróság hullámai. - Mi ez? A legrosszabbkor tör rám! - szitkozódott némán, folyamatosan magát ostorozva.
- Mi az? - támaszkodott a falnak a férfi, és szigorú pillantásával végigmérte a hol nagyon sápadttá, hol pedig paradicsom pirossá váló lányt. A megrezzenő kezecske lekapcsolta a kávéfőzőt.
- Csak egy kicsit melegem van - nyögte ki lassan, és az ablakhoz lépve felhúzta azt. A férfi kísérletet sem tett arra, hogy megállítsa. Biztos volt benne, hogy nem akar megszökni. Egyrészt a sérült lába, másrészt furcsa tünetei miatt.
- Megint a gyógyszer elvonás lenne? - pásztázta Shiki szótlanul a nőt. - Pihenjen! Nemsokára szükség lesz az erejére.
- Hogy érti? - kapta fel a fejét a lány, de azonnal meg is bánta. Apró pontok táncoltak el szemei előtt, vérnyomásának folyamatos emelkedését jelezve. Légvételei egyre lassultak és nehezültek, ahogy a pánik lassan végigkúszott a tagjaiban. Elsétált a kanapéig, és óvatosan ránehezedett.
- Holnap átköltözünk a Múzeumba - mondta a férfi tompán, kilesve az ablakon.
- Értem - biccentett Aya. - Holnap kell megszöknöm Shikitől. Ügyesen kell időzítenem - hunyta le szemeit, és lassan hátradőlt a kanapén. Veszettül szédült. - Persze kérdéses, hogy ilyen állapotban egyáltalán képes lehetek-e elindulni?
- Holnap egy másik útvonalon fogunk menni. Ami talán megkönnyítené a lábának is a haladást. - Aya szemei kipattantak, és az ablak előtt álldogáló férfira szegeződtek. - Most jól hallottam? Vagy csak túl akarom dimenzionálni? Valószínűleg - fancsalodott el azonnal. - Nem szeretném - folytatta Shiki -, ha tovább romlana a sérülése. Komolyan tárgyalni óhajtok az apjával, ahhoz pedig egy elhasznált túsz nem segít hozzá. - Elhasznált? - dermedt meg a lány. A férfi lassan elindult Aya felé, majd letérdelve elé kikötözte a sebet. Összeszűkült szemekkel vizsgálta a már félig összeforrt heget, majd átellenőrizte a kötést is. Nem volt benne genny csak egy kevéske vér. - De ha megerőlteti ismét szétnyílhat.
- Ha ma is pihenteti a lábát - pillantott fel a nőre -, holnap már szaladgálni is tud rajta - tette vissza a földre. - Azt javaslom, most levegőztesse a gyorsabb gyógyulás miatt - parancsolta halkan, és felemelkedve elsétált a pult mögé.
- Jó - suttogta Aya elhalóan, és eldőlve a kanapén kibámult az ablakon. - Holnap... A legszükségesebb dolgokat összeszedve lelépek a kocsmához. Lehet, hogy fegyverre is szükségem lesz. Bár... Ha ma Shiki esetleg elmegy, akkor talán szerezhetnék... - Mikor indulnánk? - fordult félig a férfi felé, és kíváncsian rápillantott. Légvételei egy kicsit rendeződtek. Már nem érezte ólomnehézségűnek a tüdejét.
- Este - válaszolta a férfi foghegyről, és ivott egy kortyot az idő közben elkészített teájából. - Most mennem kell - tette le csészéjét a pultra, és zokniját, majd csizmáját felkapva magára húzta a bőrkabátot. Ayának feltűnt, hogy nincsen nála a kardja ami igazából rendkívül meglepte. - Hogy lehet ez? - szűkítette össze szemeit, majd némán figyelte távozását. Még pár percet várt, majd átsietett a hálórészébe. - Először is kell egy fegyver - harapta be ajkait, és kissé kóvályogó léptekkel de kutatni kezdett.
***
Rinn a részletesen megrajzolt tervrajz fölé hajolt, és összeráncolt szemöldökkel böngészte a gyenge pontokat. A vázlaton a Lakott sorok részletes elrendezése állt, míg az alatta levő papíron a csatornahálózata. A rejtekutak felderítése szempontjából minden apróbb vonal számított, ami a föld alatt húzódott. Már voltak értesülései arról, hogy Shiki melyik házban tartotta a lányt, így annak a részlegnek a csatornahálózatát és utcaelosztását szemlélte. - Mivel Shiki Ayát őrizteti ezért elméletileg kevés emberrel kellene dolgoznia. Azonban - vakarta meg vállát egy ideges mozdulattal -, feltehetően a Múzeumba is be akar törni. Legalábbis a mozgások a főhadiszállás körül ezt jelezték. - Ami tovább bonyolította a helyzetet, hogy egy emberét sem látták mozgásba lendülni csak a felderítőket. - Tehát, valahol várnak. Vagy a Múzeum alatt vagy... Vagy az óvóhely alatt. Nano elmondása szerint az óvóhely alatt kell tartózkodnia a brigádnak vagy valahol a közelében. Igen abban igaza van, ha most támadnék egyben semmisíteném meg a csapatát és talán őt is. - Komoran emelkedett fel az asztaltól, és hátrapillantott embereire. - Talán húsz emberrel lenne alkalmas megtámadni az óvóhelyet. De előtte meg kellene találnunk a lejáratot.
- Most mennem kell - mondta hidegen. - Ti várjatok meg itt! - Akció közben mindig higgadtan és összeszedetten tudott viselkedni. A felderítést magának kellett végeznie. Nem kockáztathatott. Már csak egy napja maradt.
***
Touro résnyire szűkült szemekkel térdelt saját kis papundeklijén, és magában még egyszer elátkozta a havazást. Folyamatosan a lakást figyelte, de semmilyen mozgást nem tapasztalt. Szerencsére a háziúr kulcsainak a másolataival bármelyik lakásba be tudott jutni. - Még jó, hogy Shiki kapcsolatai ennyire kiterjedtek - pislogott laposan, majd sötét szemeit körbefuttatta a terepen is. Semmilyen mozgást nem látott, kivéve talán egyet ami... Egy pillanatra, mintha egy alakot látott volna elsurranni a hátsó járatok felé. Mély lélegzetet véve felsóhajtott. - Ha most nem megyek utána cseszhetem! - szívta be a szájában levő cigaretta füstjét. - Lehet, hogy semmi. De lehet, hogy nem - tápászkodott fel hangosan felnyögve, ahogy megreccsentek ízületei.
***
Rinn halkan, nesztelenül lopakodott hátra, folyamatosan figyelve, hogy követi-e valaki. Igyekezett elvegyülni az emberek között, hogy ne keltsen feltűnést. Az épület hátsó részén végigfutó keskeny utca szerencsére igencsak kihalt volt. Folyamatosan figyelő tekintete nem látott senkit, akit gyanúsnak talált volna. Néha úgy tűnt követi valaki de az utolsó pillanatban az illető mindig elkanyarodott. Jobb esetben éjszaka végezné a felderítést, de erre most nem volt ideje. A kora délelőtti órákban akart támadni, így éjszaka el kellett foglalniuk a pozícióikat, illetve az óvóhelyen összegyűlteket meg kellett semmisíteni. Ha ezt meg is tették még mindig nem volt semmilyen garancia arra, hogy Shiki esetleg ne várakozna egy újabb csapattal itt a közelben. Az Il Ren keresztül tulajdonképpen az egész város az övé volt. Emberpotenciálban és talán fegyverben is mérve kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkezett. Míg ő örült, ha talált valakit, aki beállt a csapatába. Shikinek természetesen voltak ellenlábasai. De ez nem jelentette azt, hogy szó nélkül csatlakoznának hozzá. Az ilyen alakok többnyire magányos hősnek vagy elvetemült, egyedül dolgozó bűnözőnek tettetve magukat járták a világot. Ha nem kértek a csapatmunkájából, nem kaptak. - Ennyi. - Óvatos mozdulatokkal sietett el a kissé repedezett falak mellett. Léptei tompán cuppantak a vékony hórétegen, belesüppedve a lába mentén megképzett kisebb latyakba. Ezek az épületek még mindig jobb állapotban voltak, mint a barakkban levők. - Azokkal senki sem foglalkozott. - Még egyszer utoljára hátrakémlelt, majd szorosan az ajtóhoz tapadva elfordította a kilincset. Nem nyílt, zárva volt. A pillanatok tört része alatt vette elő tolvajkulcsát, és ügyesen elkezdte feltörni a zárat. Nem tűnt túl bonyolultnak, de ha figyelembe veszi a körülményeket... Akkor mindenképpen sietnie kellett. Újra hátrapillantott, de még mindig nem látott semmi gyanúsat. Csak egy nőt, aki a kisfiát vitte a Színház felé, egy férfit, aki igen felháborodottan telefonált és egy koldust, aki lassan csoszogva közeledett felé.
***
Touro azonnal kiszúrta az aranyszőke fejet, és lemondóan felciccegett. - Rinn, ez a hülye gyerek - elégedetlenkedett némán. Lassan a zsebéhez csúsztatta érdes kezeit, amikor váratlanul megtorpant mozdulat közben. - Aa - intette magát azonnal. A telefonját nem használhatta, hiszen parancsba kapta, hogy az új készülék megérkezéséig nem használhatják a már meglévőket. - Shiki felhívása kilőve. Az a kis csontos seggű buzi hozhatná a dolgaimat - csoszogott tovább lassan, megállva az egyik konténer mellett. Ő csak megfigyelőként dolgozott. Amíg Shikitől nem kapott utasítást, hogy cselekedjen úgy döntött, nem tesz semmit. Kedvelte Rinnt, de ha Shiki azt parancsolta volna, hogy ölje meg, megteszi. Toshimában nem válogat az ember aszerint, ki szimpatikus és ki nem. Itt mindenkinek volt egy főnöke, aki döntött arról, hogy mit tehetett és mit nem. Ez nemcsak abban nyilvánult meg, hogy milyen utasítást kapott közvetlenül Shikitől. Hanem abban is, ha valaki elment a boltba vásárolni. Az Il Re által megszabott árakat fizette ki az általa behozatott és felkínált portékát vásárolta fel. Tökéletes kontroll és irányítás akár láthatatlanul is. Egy idő után az emberek nem kérdezik meg, mi miért van? Mi miért történik? Csak elfogadják, természetesnek véve a történéseket, a folyamatokat. - Ez az emberi természet - túrt bele elterelésképpen a konténerbe. - No, de mit teszek, ha Rinn bejut? - húzódtak össze a bozontos szemöldökök. - Akkor rögtönöznöm kell - hajította el cigarettáját, és rátaposva gyorsan eloltotta a csikket.
***
Rinn hátrasandítva látta, hogy a hajléktalan megtorpan, és az egyik konténernél kutatni kezd. Kicsit gyanús volt neki a barnás rongyokba öltözött alak de most nem léphetett le. Optimális esetben azonnal visszavonulót fújt, amint kiszúrt egy a kompozícióba nem odaillő elemet. Márpedig ez az alak valamiért nem illett az utca képébe. Halkan átkozódva fordította újra jobbra a kulcsot, igyekezve megtalálni a menetet. - A francba Nanoval. Óvatlan - sziszegte magában mérgesen. - Vagy csak az én esetemben az, mert az oly' mindegy kategóriába esem. - A zár halkan kattant, ő pedig egy elégedett sóhajjal belökte az ajtót. Megkönnyebbülten felsóhajtott, de azonnal megdermedt amikor egy halk, reszelős hang megszólította.
- Fiatalember! Kisegítene egy cigivel? - Lassan fordult felé, folyamatosan figyelve egy esetleges támadást. A rongyokba öltözött alak állt vele szemben. Kék szemei résnyire szűkültek össze, ahogy lassan a tőre felé nyúlt.
- Ez Shiki egyik embere - állapította meg némán, és mozdulata elakadt, ahogy a hajléktalan váratlanul mögé perdülve hátrafeszítette a kezét. Kését az oldalának szegezte. Egy létfontosságú szervet vett célba, ezzel is hangsúlyozva szándéka komolyságát.
- Rinn - duruzsolt bele a fülébe halkan. - Tűnj innen amíg nem hívom a bátyádat - morogta halkan, és ellökte magától a fiút. A fiú halkan felmordulva harcra készen perdült meg, de mozdulatai azonnal megmerevedtek, ahogy egy vidáman futkározó kislány rohant be az utcába. Mögötte ott lépdelt édesanyja, és halkan felnevetve utána szólt valamit. A két férfi farkasszemet nézve tette el fegyvereit, és halkan zihálva vártak. - Micsoda békés környék - mondta Touro halkan. - Gyermekek játszadoznak és anyák kísérik őket az óvodába vagy az iskolába - biccentett tisztelettudóan a nő felé, és egy kicsit meg is hajtotta magát. Rinn ugyanígy cselekedett.
- Nem rendezhetek vérontást - szívta be a levegőt lassan, és rezzenéstelen arccal ránézett az őszes mókusra. - Ez a fickó. Gyors - mérte végig bizalmatlanul. - És ismer. E mellett, ha ennyire védi ezt a helyet, akkor ott lehet valami - állapította meg némán. Egy szó nélkül perdült sarkon, és indult el az utca másik vége felé. Bár maga a felderítés nem járt tökéletes sikerrel abban biztos volt, hogy embereinek egy csapatával itt fog lemenni. - Másrészt, csak annak köszönhetem az életemet, hogy Shiki a testvérem? Vagy ez a férfi talán nem akart megölni?
***
- Francba! - nézett utána csalódottan Touro. - Ki kellett volna nyírnom. De parancs híján - nézett addig a távozó után amíg léptei el nem haltak az utca végén, és alakja bele nem veszett az utca végén levők tömegébe -, ezt nem tehettem meg.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó