I. kötet/21. fejezet - A kísértés ára II.

Szorongását nem oldották fel a délelőtti napsugarak, melyek vidáman táncolva bekúsztak a szobába, finom árnyalataikkal ellensúlyozva a városból áradó komorságot. Nyirkos ujjaival idegesen babrálta a nyakából lecsüngő láncot, mintha a finom ezüstös szálon nyugvó medál megnyugvást hozhatna neki. Ez a lánc egy már elmúlt életet jelentett annak, aki ismerte egykori viselőjét. De csak annak. Egy olyan példaértékű utat, melyet ő is mindig követni akart. Igen. Erőssé és bölccsé akart válni, akárcsak a nagyapja; és mindennél jobban akarta a szabadságot. A szabadságot, mely minden ember jogos követelése volt az élettel szemben. A szabadság olykor túl nagy árat kért az embertől, aki kereste, kutatta. - Egy árat, melyet meg kell fizetnünk. Nem számít milyen módon. - Csak figyelte az ablakot, az azon túl meghúzódó tájat, és az egyre sűrűbben alászálló hópelyheket. Lassan fehér lepellel borították be az ablak mögött elterülő világot.

***

„ - Szabadon szárnyalni, mint az égen haladó madarak - tekintett fel nagyapja a felettük fénylő kékségre. - Mit gondolsz a madarak valóban szabadok? - fordította figyelmét a mellette szobrozó pici leányra. Újra ott álltak a gyönyörűen kialakított kertben. Áradt belőle a béke és a harmónia csendje.
- Természetesen - nézett rá hatalmasra nyílt zöldes szemeivel. - Őket nem tarthatja vissza semmi - csengett fülébe gyermeki hangja. - Nézd csak! Hogy szárnyalnak - mutatott utánuk.
- Valóban? - nevetett fel a tábornok, és finoman lehuppant a szépen gondozott pázsitra. Ayát mindig megdöbbentette a kertből áradó rend és nyugalom. Mintha a tábornok lényéből eredt volna ez a tisztaság. - Ülj le Aya! - paskolta meg maga mellett a földet. - Most tanítok neked valamit, amiről az iskolákban majd sohasem fognak beszélni. - Nagyra nyílt, csodálkozó szemekkel ült le nagyapja mellé, és két kezét illedelmesen megtámasztva combjain kérdően tekintett rá. - Nézz fel! - szólította fel lágyan. - Nézd meg jól az égen szárnyaló madarakat. Látod őket? - Aya bólintott, és figyelmesen nézte az egy csapatban lebegő vitorlázókat. - Mit látsz?
- Madarakat - válaszolta határozottan. Nagyapja továbbra is őt figyelte, ebből tudta, hogy még folytatnia kell. - Több madarat, akik repülnek az égen - egészítette ki kissé bizonytalanabb hangon.
- Így van - értett egyet a tábornok. - És mit csinálnak a mellett, hogy repülnek? - érdeklődött kellemes hangon.
- Fészket raknak? - vonta fel zavarodottan a szemöldökét Aya, nem értve a kérdést. Voltak kérdések és mondatok, amelyeket hiába hallott mégsem értett meg. Úgy gondolta, sohasem fogja megérteni őt igazán.
- Nem - nevetett fel lágyan a tábornok. - Nézd meg őket még egyszer. Csak őket, és csak most. - Egy pillanatra mind a kettejükre rázuhant a néma, mindent beborító csend. Aya tudta, hogy gondolkodnia kellene mégsem jutott az eszébe egyetlen értelmes kérdés vagy megállapítás sem. Túlzottan tudni akart és ez összezavarta. - Nos? - fordult felé a tábornok.
- Nem tudom - felelte tompán, és megszégyenülve hajtotta le a fejét.
- Már megint tudálékos akartál lenni - ingatta meg a fejét nagyapja. - Ne akarj okoskodni amikor valamit megfigyelsz Aya. Csak nézd. Minden érzelem és kérdés nélkül. Minden gondolat és előítélet nélkül. Akkor nem kanyarodsz el járatlan utakra. - Zavartan pillantott nagyapjára, aki felnevetett. - Bocsáss meg, megfogalmazom egyszerűbben. Ha valamire kíváncsi vagy és nagyon szeretnél tudni róla, mert nem ismered... Mondd csak, mit teszel?
- Hát - gondolkodott el egy pillanatra -, megpróbálom kideríteni, mi az - vonta meg a vállát.
- Így van - értett egyet újra a tábornok. - És hogyan?
- Hogyan derítem ki? - kérdezte, mire nagyapja csak bólintott. - Hát - töprengett el ismét, és agyában emlékek után kutatott. Mit tesz, amikor kíváncsi? Hát persze! Például megkérdezi az apját. - Kérdezek, amíg nem érzem elégnek - zárta le a mondatot.
- Okos lány - dicsérte meg a férfi, ami nagyon jól esett neki. - De közben megpróbálod magad elé képzelni, amit az elbeszélő mond. Ennek alapján kialakítod a saját képedet róla.
- Hát persze hiszen érdekel! - vágta rá mosolyogva.
- De közben gondolsz-e másra is? - kérdezte kedvesen.
- Nem értem, mire akarsz kilyukadni? - ráncolta össze szemöldökét újra. - Miért beszél mindig rejtvényekben? Ez olyan érthetetlen! - elégedetlenkedett némán.
- Én arra is szoktam gondolni, hogy vajon valóban ilyen lehet? Meg hogy milyen nem lehet - gondolkodott hangosan, majd lepillantva megsimogatta a kislány fejét. - Neked nem jutnak ilyenek az eszedbe?
- De - bólogatott a kislány boldogan, és újra felnézett az égre.
- És ezt másoktól tudod? - érdeklődött tovább a férfi.
- Mivel magamtól nem tudom mi az - merengett el Aya.
- Például apádat megkérdezed, mi a véleménye bizonyos dolgokról amiket te nem ismersz - fejezte be a mondatot.
- Vagy téged - mosolygott fel rá.
- Vagy engem - nevetett fel lágyan. - De, ha nem vagyunk ott mit teszel?- kérdezte tovább.
- Megpróbálok rájönni magam, de az nem mindig jó, mert akkor engedetlen vagyok apa szerint - húzta el ajkait.
- Ez nem igaz Aya - mosolyodott el a tábornok. - Persze, mindig hallgatni kell az idősebbekre és azokra, akik több tapasztalattal rendelkeznek. Ez a tisztelet. Meghallgatod, és tudomásul veszed. De nem mindig azért kell figyelned rájuk, hogy feltétlenül elfogadd amit mondanak. Hanem azért, hogy tanulj belőle, hogy mindig nyitva tartsd a füledet.
- Igen - bólogatott. - Erről már meséltél. Bár, ezt mondd inkább apának - forgatta meg szemét bosszankodva. Nem hallott nevetést csak feszült csendet érzékelt maga mellől.
- De - folytatta komolyabb hangon nagyapja -, olykor fontosabb, hogy te magad dönts, és figyelj meg dolgokat. Az lesz a te tapasztalatod. A te megfigyelésed.
- Hm? - pislogott fel rá.
- Nézd a madarakat! - bökött felfelé az állával. - Repülnek.
- Igen, repülnek valahová - bólogatott egyetértően.
- Bizony. Máris megfigyelsz magadtól. Önállóan. Folytasd! - utasította halkan.
- Van céljuk - nézte a lassan semmibe vesző csapatot a kislány.
- Látod, hogy beszélsz róluk? - akasztotta meg gondolatait egy pillanatra.
- Igen, most megfigyelek, ahogy mondtad. - A tábornok hosszan felnevetett.
- Tudod, nagyon okos kislány vagy - jegyezte meg egy árnyalattal kellemesebb hangon. - Most nézzük, mit látsz? Madarakat. Nem beszélsz külön a csapatban repülő madarakról.
- Persze, hogy nem nagyapa - rótta meg kissé morcosan az öreget. - Ez valami beugratós dolog? Csak mert mindenki tudja, hogy a madarak együtt repülnek el. Csoportban - folytatta türelmetlenül. - Meg te is ezt mondtad.
- Ó, ha azt mondom ott repül egy rakás disznó elhiszed nekem? - kérdezte játékosan.
- Micsoda? Dehogy! A disznók nem repülnek! - elégedetlenkedett, és arcát felfújva karba tette a kezeit.
- Akkor? Te mit látsz? - puhatolózott tovább az idős férfi.
- Egy csoport madarat, akik együtt repülnek - tárta szét a karjait.
- Bizony, ezt jól mondod. Együtt repülnek. De mi azon gondolkoztunk vajon szabadok-e? - bökte meg unokája karját.
- Ez számít? - kérdezett vissza élesen, és sértődötten összekucorodott.
- Hogyne - mondta a tábornok halkan. - Szóval ezek a madarak szabadon szárnyalnak együtt, és van valami céljuk.
- Hát - ujjaival összegyűrte kis szoknyáját, majd magát megmakacsolva felpillantott az idős férfira. - Én úgy gondolom - mondta magabiztosan.
- Egy cél, aminek alárendelik magukat, hogy ne fagyjanak meg vagy haljanak meg. Így inkább elmennek ugye? - Aya bólogatott, és izgatottan izgett-mozgott várva, mire akar kilyukadni nagyapja. - Akkor hol a szabadság? - tűnődött el a tábornok, és a lány döbbenten maga elé pillantott.
- Mire gondolsz? - hajolt közelebb.
- Mi lesz, ha egy úgy dönt itt marad? - nézte a tiszta fényes eget a tábornok.
- Ez butaság lenne. Mert, ha nem megy el... Meghalhat - suttogta elhűlve. - Mégis miféle dologra akarsz kilyukadni nagyapa? - gondolta iszonyodva.
- Így van. De mindennek megvan a maga ára - mondta a tábornok halkan, és lassan felemelkedett. - Ár. Ez az egy szó beleégett az agyába.
- Ez ennyire fontos? - kérdezte kíváncsian.
- Mármint micsoda? - mosolygott rá nagyapja. Öreges vonásai szinte kisimultak, amikor ebben a kertben voltak. Nem tűnt annyira komornak és keménynek.
- A szabadság... Fontos dolog, hogy ekkora árat fizessen érte bárki is? - kérdezte naivan. A tábornok egy pillanatra megütközve nézett rá, majd kissé lehajolva nagy kezével megsimogatta a lány fejét.
- Mindig elfelejtem milyen kicsi vagy - mosolygott rá szelíden. - Nos, van akinek fontos - zárta le a beszélgetést, mire Aya is megindult, hogy felpattanjon.
- Nagyapa... - torpant meg egy pillanatra, ahogy újra az eszébe jutott egy fontos kérdés. - Neked fontos? - kérdezte félénken. A tábornok lassan bólintott, és felegyenesedett.
- Menjünk - fordított hátat a gyönyörű kertnek, Aya pedig remegő térdeire kászálódva lassan megindult nagyapja után. - Mégis miféle dolog ez a szabadság? Akár a halálba is vezethet? - gondolkodott idegesen, és magában megállapította, hogy bármennyire is fontos dolog szeretett papájának a szabadság, az nagyon veszélyes dolog. Ő pedig nem szerette a veszélyes dolgokat.
- Nagyapa! Egyszer beszélgetünk majd a szabadságról is? - kapaszkodott bele haorijába és kérlelve nézte az öreget.
- Arról magáról nem lehet beszélni. De arról, hogy nekem mit jelent már igen - mosolygott rá. Nem értette pontosan mit mondott. Csak érezte. Mindig valami többlet lebegett a szavai mögött. Egy kimondatlan vagy talán elkezdett gondolat. Sokat gondolkozott azon, vajon a nagyapja a végére ért-e a gondolatainak? Vagy azért szakította meg őket, mert folyamatosan csak beléjük kezdett? Bár ki tudja? Akkor úgy gondolta, egyszer majd választ kap arra, hogy mi is pontosan a szabadság? Miért kell olyan nagy árat fizetni érte?
De erre a beszélgetésre soha nem került sor közöttük. Nagyapjának vissza kellett mennie a háborúba, és nem jött vissza többet. Még mindig maga előtt látja, ahogy ott ült a kertben, és olyan békésen teázgatott, mintha a világ körülötte nem is egy förtelem lenne. Nem egy háborús zóna. Ez a béke pedig nagyapjával együtt elment az otthonából, és talán végleg meg is halt. Csak mostanában vette észre milyen fontos figura is volt az életében. Apja azt mondta, meghalt a szabadságért. Nyolc évesen arra jutott, a szabadságért az emberek meghalnak. Ami szeretett és tisztelt nagyapjának fontos abba bele is lehet halni. Miért?"

 

***

Szabadság... Talán már tudja mit jelent ez a szó, mégis úgy érzi valami még hiányzott. Szabad, hiszen ő maga dönthet. Döntött, és fel is vállalta érte a felelősséget. Ez a szabadság dolog legalább annyira megfoghatatlan számára, mint amennyire képlékeny Shiki számára az igazság fogalma. Shiki... Toshima. Nincs kert, csak a lakás, amiben ott ült állandóan felbukkanó kételyeivel. Folyamatosan az apróbb hálószoba ajtaját fürkészte, szuggerálta. Fogalma sem volt róla, hogyan fog beszélgetést kezdeményezni Shikivel, vagy egyáltalán hogyan fog kijutni két nap múlva Hayatéhoz. Mert amit eltervezett az lehetséges, hogy mégsem fog sikerülni. Kissé inába szállt a bátorsága amikor meglátta a férfit, majd rá kellett jönnie, hogy egyszerűen nem képes kinyitni a száját akkor amikor kellene. - Ez szánalmas! - fújt magára némán, és letörten bámulta a lakályos kis nappalit. De valami mégis motoszkált agya mélyén folyamatosan egy irányba keringetve csapongó gondolatait. Magabiztosabbnak kellett volna éreznie magát attól a tudattól, hogy a férfi a közelében van. Hiszen itt van az esély, most talán megtudhat mindent. Talán Hayate válaszolhat. A kételyek mégsem eresztették szabadon elméjét, újra és újra kétségbeesésbe taszították józannak látszó elméleteit. - Teljesen kikészít ez a város - kucorodott össze, és finoman ringatózva nézte az ajtót. - Mintha csak egy normális élet, normális kellékei között lennék. Nappali, konyha, szobák és szépen sütő napsugarak, melyek fényén átszitálnak a hópelyhek... Ez borzalom - ejtette le fejét a térdére, és halkan felsóhajtott. Hiába tudta, hogy nincs menekvés, legszívesebben elrejtőzött volna a világ egyik legeldugottabb sarkába. - Jó lenne, ha az egész csak egy álom lenne, és amikor felébrednék nem lenne Shiki, Toshima, esküvő, semmi... Csak a kert ahol nagyapával leültünk beszélgetni. - Ki gondolta volna, hogy valaha a régi idők megszépülnek? Hogy valaha egy kis szomorúsággal kevert fájdalommal fog gondolni az eltelt időre. - Ki gondolná? - Az emlékek nem fakultak meg benne, inkább elevenen mozgó képekként raktározódtak el agyának egy eldugott kis szegletében. Emlékezett a fájdalmakra, a megrázkódtatásokra... De nem felejtette el a kellemes, édes perceket, amikor úgy érezte, van értelme ennek a látszólag célok nélküli életnek. Talán akkor hullott le róla az az álca, amit mindig rá akartak kényszeríteni.
Az álarc megfosztotta volna önmagának lényegiségétől.
Nehéz szívvel emelte fel a fejét, és nézett végig a kissé poros, de otthonosság érzetét keltő bútorokon. Összerezzent, amikor kinyílt az ajtó, és egy kabát nélküli néma férfi lépegetett ki rajta. Mezítláb sétált végig a puha falapokon. Bőre fehérségét csak még inkább kihangsúlyozta a fekete bőrszerelés. A keresztek megcsendültek a nyakában. Egy szó nélkül begyújtotta a tűzhelyet, és feltett egy kanna vizet forrni. Utána néhány tál csörrent a pulton és két kisebb fazék. Túl nagy volt a kísértés. Új élet, új személyiség. Szabadság. Mindet elbukta, most pedig fizetheti az árát.
- Mit készít? - fordult felé érdeklődve Aya, és kíváncsian nézegette a meghitt mozdulatokat. - Meghittség! Milyen hülye gondolat! - forrongott némán.
- Valami ehetőt - dörmögte a férfi. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem akar beszélgetni. Ideális esetben nem erőltette volna a társalgást. Ilyenkor szokott egy vállrándítással elfordulni, és várni.
- Nem is tudtam, hogy tud főzni - erősködött, de a férfi nem válaszolt. Lazán a hűtő felé fordulva kivett belőle valamilyen üveget, és letette a pultra. Az egyik tálba kikaparta az elővett szószt, a másik fazekat pedig előkészítette a rizsnek. A fűszereket átszórta néhány kisebb tálba igyekezve figyelni az arányokra. Aya meglepetten pislogott. A legtöbb ember csak úgy beleszórja tessék-lássék módon a fűszereket az ételbe. Nagyon kevés embert látott, aki kitette a kisebb tálakba, és onnan adagolta.
- Most nem fog velem beszélni? - kérdezte Aya, és felvonta a szemöldökeit.
- Mióta van ennyire beszédes kedvében? - kérdezett vissza ellenségesen. - Kedves, nagyon kedves - füstölgött némán. - De érthető. Ahogyan az én álláspontom is.
- Most komolyan elvárja tőlem, hogy tehetetlenül üljek, és várjam, hogy megmentsenek? - fortyant fel egy pillanatra. - Mit teszek? Megint veszekedést provokálok? Értelmetlen.
- Lehet, jobban tenné - pillantott rá Shiki a vízre. Aya halkan felnevetett, de derűs kedélye fennakadt a rászegeződő jeges pillantáson.
- Ugyan! - legyintett nemtörődöm módon. A rubint szemek összeszűkültek. A fakanál mellette puffant a pulton. - Valami nem stimmel ezzel a nővel - pásztázta kétkedve a túlzottan is viháncoló rabot.
- Ayaka-sama... Ön megbolondult az elmúlt huszonnégy órában? - kérdezte halkan, fenyegetően. - Oké Aya, légy kedves. A kulcsszó a kedves - ismételgette magában.
- Ön szerint van épeszű ember, aki szívesen tartózkodik Toshimában? - sóhajtotta halkan, és bosszúsan kitakarózott. - Úgy látom aki idekeveredik, valamilyen céllal van itt. De, hogy azt be tudja-e teljesíteni? - húzta fel vállait.
- Most magáról beszél? - vette vissza kezébe a kanalat. - Kedves légy Aya, nyugi. Ne hagyd, hogy provokáljon, vagy kijátsszon.
- Nemcsak magamról - eresztette le vállait, és lebiggyesztette ajkait.
- Ön csupa meglepetés - sétált Shiki a pult mellé, és megtámaszkodva a szélénél a nőt fürkészte. - Egyszer megszökik, másszor kedvesen beszélget velem, mint egy ismerőssel. Gyanús, ahogyan viselkedik. Az az Ayaka akit ismerek, már régen nekem rontott volna, mert meg merészeltem fenyegetni.
- Ön téved - emelkedett fel a lány a kanapéról, és lassan az ablak elé sétált. Végigpillantott az utcán, ahol emberek siettek végig az aszfalton sivalkodó vagy éppen boldog kisgyermekeiket maguk után húzva. Gondterhelten ráncolt szemöldökkel pillantottak le az órájukra, bizonyára időhöz voltak kötve... Mint bármelyik másik városban. - Egyáltalán nem vagyok az a hős típus, amilyennek lát - támaszkodott meg a párkánynál, hogy sérült lábát kicsit pihentethesse.
- Valóban nem az. De eléggé kiszámíthatatlan ahhoz, hogy hősnek titulálhassák - fonta karba kezeit a férfi.
- Ezt, hogy érti? - vonta fel Aya a szemöldökeit, és magában elégedetten elmosolyodott. Hiszen, beszélgetnek. Ez a komor, félelmetes férfi... Beszélget vele. - Talán, sikerül az elterelés. Persze, ha rájön nekem tényleg végem - szontyolodott el egy pillanatra.
- A hősök attól hősök, hogy vagy őrülten rohannak a saját végzetükbe, vagy pedig a totális kiszámíthatatlanságuk miatt olyan tetteket hajtanak végre, amelyekre nem számítanak tőlük - válaszolta Shiki egykedvűen, és a pult mögé visszasétálva, elkezdte összeborítani a fűszereket.
- Hm - tűnődött el Aya egy pillanatra. - Szerintem ez így nem helyes - morfondírozott hangosan. Nem kapott választ, a férfi a főzéssel volt elfoglalva. Éppen a rizsszemeket szórta bele a forrni készülő vízbe. - Mert akkor az is hős, aki gonosz - ráncolta össze a szemöldökeit. - Mármint, ha valakit addig jónak hiszek, de valami teljesen ellentéteset cselekszik, akkor ő nem hős. Hanem antihős - fordult Shiki felé. A hideg arcon átsuhanó mosoly azonban megdermesztette a szívét. - Mint Hayate - fejezte be némán a gondolatot. - Nem, ez nem lehet igaz. Nem...
- Mint a kedves barátja, aki begyógyszerezte? - kérdezte Shiki, és feltéve a kisebb lábost, beleöntötte az összekevert fűszereket. Már csak pár darab színültig teletöltött tálacska maradt a pulton. Az egyikben sáfrány volt. Ezt azonnal felismerte.
- Ezt még nem tudhatom biztosan - felelte szigorúan.
- Végül is az ön dolga - rántotta meg a vállát Shiki, de szemeiben továbbra is az elégedettség fényei táncoltak. - Most azt hiszed megfogtál mi? - szorította össze fogait Aya, és lassan elbicegett a férfi felé. Megállt vele szemben a pultnál, és rátámaszkodva előrehajolt.
- Tudja, akkor maga nem hős - mosolygott rá könnyedén.
- Soha nem is akartam az lenni - hangja reszelős volt, Aya pedig gonoszul mosolyogva belekukkantott a fazékba.
- Segítsek főzni? - érdeklődött kedves hangon. Egy torokba fojtott morgás volt a válasz. Szóval nem. Lassan átbicegett mellé, és a szószt figyelve felvonta a szemöldökét. - Ez mi? - pillantott fel a mellette állóra.
- Sajt - jött a rövid felelet.
- Sajthoz sáfrány? - emelte mutatóujját Aya az ajkai elé, és felmosolygott Shikire. - Finom lehet - csillantotta legszebb mosolyát a kissé meglepett alakra. Csak reménykedni tudott benne, hogy mosolya nem töredezik darabokra, és hullik atomjaira az arcáról. Utált színlelni, de most az életéről volt szó. Nagyapja mindig azt mondta, ha be kell cserkésznie az ellenfelét, el kell nyernie a bizalmát. - Talán jó úton haladok - vette kezébe a fakanalat. Shiki gyanakodva nézte a túlzottan is nyílt nőt. A tábornok pontosan megtanította neki, hogy az ellenség, ha nem tud kitörni, mindig megpróbál a bizalmába férkőzni. - A lány feltehetően el akarja nyerni a bizalmamat - állapította meg szarkasztikusan, és apró mosolyra rándultak ajkai. - Ez felettébb érdekes lesz - pillantott le a mellette sürgölődő lányra. - De, ha már ennyire töri magát, talán érdekes lenne belemenni a kis játékba. Vajon meddig mersz elmenni? Aya?

***

Touro üres tekintettel rágcsálta a szájából lecsüngő cigarettát, és telefonját készenlétben tartva várta Arbitro hívását. Neki kellett volna tájékoztatnia a Múzeum helyzetéről, de már második napja itt szobroznak az óvóhelyen. - Az a szánalmas kis buzi hívhatna már - mormogott egykedvűen, és mélyet szippantva a szájából lógó cigarettából, elégedetlenül felmorgott. - Shiki bizonyára Aya és a tárgyalófelek miatt ennyire óvatos. - Nem nyúlva a fehér szálhoz kieresztette a tüdejéből feláramló füstöt, és felpillantott a megfigyelt lakásra. A levegőben kígyóként tekergőző majd semmivé omló füst mögül figyelte az óvóhely ablakát. - Rinn ki tudja merre jár? Nano meg... Mi a fenét csinál Shiki? Nem informál semmi érdekesről - hunyorította össze szemeit, és egyik lábát átvetve a másikon sütkérezett az általa összehordott rongykupac tetején. Még szerencse, hogy az emberek egy őrült koldusra, egy nyomorult hajléktalanra nem figyelnek oda. Vagy csak szimplán megdobálják, vagy provokációként megverik. Mennyire unta már, hogy nem vághatott vissza! De veteránként és Shiki hű követőjeként tökéletesen ismerte a búvóhelyeket. Ha pedig néhány hangoskodó kölyöknek nyoma veszett az nem is tűnt fel. Hiszen Toshimában az Igura tagjaiként eltűnni vagy egy utcai verekedésben meghalni nem jelentett újdonságot. - Az a sok hülye mind hajtotta a Royal Flesch lapjait. Észre sem vették, hogy hiábavaló küzdelmet folytatnak - hunyorgott fel cinikusan a szemébe szűrődő napsugarakra, melyek lágy fényeinél apró fehér pettyekben kezdett el szitálni a hó. Ez a finom fehérség lassan beborította a város sötét zugait. Hiszen Shiki mindig tudomást szerzett arról, hogy kinél milyen lapok találhatóak. Egy teljes megfigyelő hálózatot épített ki, aminek segítségével tökéletesen beláthatta és kontrollálhatta az egész várost. Olyan személyek láncolatából állt, akik nem ismerték egymást, és csak és kizárólag az Il Rének tartoztak engedelmességgel. - Il Re hm - szippantott bele ismét mélyen a cigibe, és fanyarul elmosolyodott. Mindig a közelébe szeretett volna kerülni, de Shiki szinte áthatolhatatlan falként emelkedett előtte. Bár abban sem volt biztos, hogy a férfi esetleg nem a saját szakállára dolgozik? A kapitány érdekes ember volt hideg, nyers logikával. Túlzottan magas intelligenciával és hideg gyilkolási ösztönnel. Egy olyan egyszerű ember, mint Aya nem biztos, hogy sokáig bírja mellette. - Már az is csoda, hogy még él. Bár... Kell a kapitánynak, így életben tartja. De vajon még meddig? - Shiki nem szerette a kétes üzleteket, nem szeretett pengeélen táncolni, ha valamilyen üzleti ügyről volt szó. - Ezek a furcsa éjszakai portyák... Látszólag az Il Re érdekeit szolgálja. Mégis... Egy szót sem szól róla. Soha nem mondja, hogy ki utasította. Persze - nézett fel a fehér felhőcafatokra -, lehet, hogy nem is beszélhet róla - türelmetlenül pillantott le a szakadt gúnyáiban őrzött telefonra várva, hogy végre zúgni kezdjen az átkozott készülék. - Arbitronak sietnie kell. Shiki két nap múlva lépni akar a Múzeumba.
A telefon finoman felzúgott a szíve felett.

***

Halottak. A holtak némán, meredt szemekkel kémlelik a felettük húzódó eget vagy plafont, látszólagos csendjükbe zárva a titkaikat, a lelkükön hagyott nyomokat. Egy ügyes patológus minden bizonnyal megállapítja, valaki pontosan mitől halt meg. Mit evett a halála előtt vagy, hogyan működtek a szervei. Talán ezeknek az állapotából még arra is tud következtetni, hogy milyen érzelmek uralhatták az egykor élőt. Sok mindent meg lehet vizsgálni a testen egy csontszilánk vagy hajszál segítségével. Így válik szembeötlővé, hogy a halottak valójában beszélnek. Akkor susognak hozzánk halk, finom hangjukon amikor egyedül vagyunk és magunkba nézünk. Elmesélik, hogy valamikor mögöttük is elvonult egy élet, amit többé vagy kevésbé, és mindig változó áron megéltek. A halál előtt mindenkinek volt egy élete, vagy az csak elenyésző semmi lenne a lényegi dolgokhoz képest?

Rinn üres arccal hallgatta Nano beszámolóját Akira haláláról. Egy olyan feledhetetlen szeretőéről, akit mindvégig gyászolt és aki eközben végig életben volt. - Élt, és nem keresett meg - hangzott tompán szőke fejében a komor gondolat. - Nem keresett. Nem... Nem keresett. Csak elment - susogta lelkébe markolva józan eszének üveges hangja. Mikor lép ki valójában valaki az életükből? Elveszíthető már azelőtt, hogy meghalna? - Igen. Oly könnyedén, szinte észrevétlenül - susogta az éteri hang. Már nem volt értelme megkérdezni, Akira valójában miért nem kereste? Ki adna erre választ? - Nano? Akinél sohasem tudni mi a következő lépése? Vagy Shiki? Semelyikük nem tartozik neki magyarázattal. Nincs joga kérdezni. Aki nem boldogul az meghal. Ez Toshima íratlan törvénye. Akira pedig meghalt. Arról kellene döntenem, vajon mi legyen a következő lépésem?

- Nos? - kérdezte hűvösen Nano. - Mit fogsz tenni ezek után? - szegezte rá hidegen csillogó világos szemeit. - Ez a férfi, mintha a gondolataimba látna - feszültek meg izmai, légvételei kissé nehézkesé váltak. Csak remélni tudta, hogy Nano nem látja ezt a kis gyengeségét. Egy dolog pokolian zavarta a stratégiája kidolgozásakor. Még nem tudta mennyire erős a férfi. Még nem tudta pontosan mire is képes. - Lehet, hogy felülmúlja minden várakozásomat. De lehet, hogy csak porhintés az egész. - Érdekes volt a kisugárzása, mintha valami megváltozott volna benne. - Nem látok át rajta - rezzent meg egy pillanatra, ami nem kerülte el Nano figyelmét.

- Túl nagy a kísértés Nano-sama - pillantott fel óvatosan a férfira. A szépen ívelt szemöldök a magasba emelkedett, és meglepetten nézett Rinnre. De ő tudta. Nano csak játszik vele. Eddig belement a játékába, mert az évekkel ezelőtt történt incidens miatt bosszút akart állni. Akiráért. De most minden megváltozott, most a kirakós eddigi összes darabja összecsúszott. Akira élt. Élt, és nem kereste meg. - Miért? - szorította össze fogait. - Talán nem szerette? Pedig ő úgy érezte... Tényleg. Mit gondolt, hogy nem bocsátok meg neki, mert túlélte? - gondolkodott lázasan. - Valami miatt nem mert visszatérni? - próbálta analizálni a helyzetet de gondolatai összezavarodtak. Minden eddigi munkája feloldódott a semmiben. Légvárakat épített, látszólagos célokat kergetett. Talán az Akira által őrzött titkok sohasem fognak kiderülni. Talán az a sorsa, hogy a testébe zárja annak a napnak az emlékét.

- Ha a bátyám nem ölte meg akkor... Akkor hogyan maradhatott életben? - kérdezett tovább halkan. Próbált fegyelmezett lenni. Összeszedett. Mégis érezte az ereiben egyre gyorsabban és gyorsabban vágtató véráramát. Felzaklatott állapota fülének monoton dobolásában teljesedett ki. Hirtelen túl szűknek és fullasztónak érezte a kis szállodai szobát ahol Nano megszállt. A hőmérséklet egyre emelkedett, bőrén alig látható apró izzadságcseppek indultak útjukra.
- Jó kérdés. Szeretnél választ is? - nevetett fel könnyedén Nano. - Milyen kínzó érzés ugye? - sóhajtott fel. - Szóval ez lenne a kísértés lényege? - kérdezett tovább finoman, és a szépen bebútorozott lakásban ülve rápillantott a mellette álldogáló asztalra. Egy aprólékosan megrajzolt mintázatú csésze hevert rajta várakozóan. Kékes vonalai lehelet finomsággal adták vissza a rajta elterülő pipacs körvonalait. A gőz folyamatosan szállt fel belőle elnyelődve a szoba meghitt homályában.
- Inkább az, ahogyan a kérdést megközelíti - válaszolta óvatosan. Nano felemelte a vékony porceláncsészét, és finoman beleszimatolt a gőzölgő teába.
- Te hogyan közelíted meg? - faggatta tovább, és ráérősen belekortyolt a sötét folyadékba.
- Miért is érdekli ez önt? - hajolt meg udvariasan.
- Igazad van Rinn - dőlt hátra kényelmesen. - A te céljaid nekem nem számítanak. - De azért érdekelne, mit akarsz tenni ezek után - koppant a csésze tompán az alátéten.
- Még nem tudom - felelte kereken. Halk nevetést kapott válaszként. Nano keresztbe tette a lábait, és elégedett macskaként rápillantott.
- Szerintem nagyon is tisztában vagy vele mit akarsz tenni. Én csak szívességet tettem neked a rengeteg segítség miatt, amelyet nyújtottál nekem - fonta össze ujjait maga előtt.
- Értem - bólintott a fiú. - Még, hogy szívességet! - fújtatott némán.
- Hát, ennyi lenne a bosszúd? Ez elég elszomorító. Én két nap múlva egy bevetést tervezek Shiki ellen. Ha úgy látod jónak csatlakozhatsz az embereiddel - pillantott ki az ablakon, figyelve a meginduló havazást.
- Mi ebből a haszna Nano-sama? - kérdezte ridegen, és kezeit ökölbe szorította.
- Csak annyi, mint neked. Úgy gondolod, én célok nélkül vagyok itt? - kérdezte lágyan, elmerengve a semmibe. Rinn ajkai megrándultak, és egy pillanatra leplezetlen kíváncsisággal tekintett a férfira.
- Minden bizonnyal vannak céljai - válaszolta kimérten, gyorsan eltüntetve arcáról érdeklődésének árulkodó jeleit.
- Akkor elhiheted, nem véletlenül keresem pont őt. Okom van rá - rándult meg egy pillanatra a keze. Az apró mozdulat nem kerülte el Rinn figyelmét. - Na ne mondd, hogy neki is... - Nano összeszűkült szemekkel tanulmányozta a férfit, és üres pillantással kinézett az ablakon. Tovább játszotta szépen megtervezett szerepét. Jól látta. Lépésről-lépésre haladva került közelebb a fiú szívéhez. - A gyenge pontot megtalálni, és abba belekapaszkodni. Ez a kísértés... Amely mindenkire kivétel nélkül hat.
- Gondolom - felelte maró gúnnyal, igyekezve védekezni ellene.
- Rinn... Úgy gondolod nekem, nincs miért megfizetnem Shikinek? - kérdezte drámaian halkká és susogóvá téve hangját. Rinn egy pillanatra összerezzent. - Nos? Velem tartasz? - kérdezte halkan, még mindig nem nézve a fiúra.
- Még meggondolom - fordított neki hátat, és elindult kifelé. - Bevette - nézte tovább a hópelyheket.
- Holnap hívj az egyeztetés végett - vetette a fiú után a szavakat. Ajkai kegyetlen mosolyra húzódtak, ahogy az ajtó bezárult. - Nemsokára elérkezik a fizetés napja. Vajon rá fogsz jönni mit vesztesz, Rinn? - mosolyodott el hűvösen. - Bár, ez az én szempontomból teljesen mindegy.