|
I. kötet/14. fejezet - Hideg vágy
Katren 2011.11.07. 12:08
I. kötet/14. fejezet: Hideg vágy
Alig lehetett látni a kanyargó utat a maszatos üvegfelületen át. A kissé görnyedt, púpos hátú sofőr mégis magabiztosan vezetett. Mintha nem lenne szüksége se tükrökre, sem pedig olyan elemi dologra, mint az átlátszó szélvédő.
A ráragadt porszemeket elmaszatolta a fürgén mozgó ablaktisztító, megpróbálva eltüntetni a hosszú ideje rátapadt mocskot. De ahelyett, hogy tisztább kilátást biztosított volna, még jobban belepasszírozta az üvegbe a sárrá avanzsálódott koszréteget.
Nano finoman megbillent előre, ahogy lefékeztek, de a biztonsági öv visszafogta előrehanyatló testét. Nem szólt a vezetőhöz, csak némán kikapcsolta az övet, és kibújva belőle a zár felé nyúlt.
Nem kellett megindokolnia miért van itt. Az ideiglenes sofőr régóta tartozott neki és most megadatott számára az a lehetőség, hogy ezzel a fuvarral törleszthessen.
A megfelelő ember kiválasztásánál rengeteg tényezőt számításba kellett vennie. Ahogy végiggondolta ismeretségi körét, végül a néma és hálás férfinél állapodott meg, aki jól ismerte a titkos átjárókat.
A döntés egyértelmű volt. A beszélni nem tudó és az átjárási pontokat jól ismerő Pátriárkát kérte fel a munkára. Ő volt a három vezető közül az egyik aki a kapukat őrizte.
Ismerte Japán összes pontját, ahol feltűnés nélkül el lehetett tűnni, és elő lehetett bukkanni. Ezeket a mások számára láthatatlan és hozzáférhetetlen ellenőrzési pontokat nevezték kapuknak. A három országrész közötti átjárókat a Pátriárkák emberei őrizték. A jól képzett kopók pedig csak azokat engedték át, akik ismerték a megfelelő kódot, amelyet a Pátriárkák összekötői kaptak. Természetesen ugyanígy csapdába is lehetett esni. A riválisokat könnyedén el lehetett takarítani egy rosszul vagy éppen hiányosan megadott azonosítóval. A nem kívánatos személyek bármikor kaphattak hibás kódot, és akkor a kopók egyszerűen lelőtték az illetéktelen behatolót.
A három férfi kilétét csak a kiváltságosok ismerhették. Ő is csak a szerencséjének köszönhette, hogy találkozhatott Jákobbal,az egyik vezetővel. Jákob volt a legfiatalabb az őrzők közül. A háború alatt két bátyjával a gerillacsapattesteket irányította, és a rejtett pontokat használta fel, hogy váratlanul lecsaphasson az ellenfélre; azaz a tábornok hadtesteire. Shikinek azonban sikerült elcsípnie a legfiatalabb vezért, és azonnal információkhoz akart jutni. A maga kellemes modorában először kikérdezte a fiút, majd praktikus módszereit bevetve kicsikarta belőle, hol vannak az átjárók. Shiki sohasem fogta vissza magát, ha valakit vallatnia kellett. Ahhoz túlzottan is durva volt, legalábbis az ő mércéje szerint. A fiatal gyermek gyűlölte Shikit. Gyűlölte, hogy kitépte a nyelvét, és módszeresen szilánkosra törte a csontjait, ezzel egy életre megnyomorítva őt.
Tehát, ha nyom nélkül akart eltűnni, és váratlanul akart előbukkanni, olyan emberre volt szüksége aki ismerte ezeket a pontokat. E mellett nem képezhetett elhanyagolható részletet, hogy nem adhatták ki őt semmilyen módon. Shiki nem szerezhetett tudomást az ittlétéről, hiszen akkor hová lenne a szórakozása? Még egy kicsit várni akart a felbukkanásával.
- Úgy nagyobb a meglepetés - húzta ajkait gonosz mosolyra.
A pátriárka pedig képes volt tartani a száját, és nem árulta el. Ahhoz túlzottan is lojális volt hozzá. Ha akkor nem érkezett volna időben, már a szemei sem lennének a helyükön. Így az életét és a szeme világát neki köszönhette. - Igen - sandított maga mellé elégedetten -, minden szempontból ő bizonyult a legalkalmasabbnak a munkára. Úgysem szólna senkinek, hogy itt vagyok. Ahhoz túlzottan is szomjazta az elégtételt és a bosszút, amelyet ő képtelen volt véghezvinni. De ha csak egy kis szeletében is részt vállalhatott, már boldog embernek vallhatta magát.
Jákob nem felejtett.
Mivel nem lenne tanácsos, ha az összes vérszívó megtudná, hogy Toshimába tart, be kellett biztosítania magát. Jól döntött.
Lassan szállt ki a katonai terepjáróból. A várostól nem messze parkoltak le, hogy ne keltsenek feltűnést. Innentől már gyalog is útnak indulhatott egy új és mégis régi világ, Toshima felé.
Évek óta várta ezt a pillanatot, hogy végre leszámolhasson ellenfelével, Shikivel. Egy már előre eldöntött macska-egér játékot játszottak, melynek győztese mind a ketten tudták, hogy ki lesz. Nem az, aki erősebb vagy gyorsabb. Nem az, aki képes precíz vágásokat bevinni, nagyobbakat ütni vagy zseniális terveket kidolgozni. Hanem az, aki rendelkezik azzal az erővel, amivel őt magát is megáldotta a technológia.
Az ajtó tompán csapódott be mögötte, ahogy ellépett a koszos kocsi mellől. Intett egyet a púpos sofőrnek jelzésképpen, hogy indulhat. Jákob rámeredt, és hideg kék szemei enyhén megrebbentek. Kimondatlan köszönete egy néma embernek.
Nem akart sok emberrel jönni, nem is volt rájuk szüksége. Amit el akart intézni, ahhoz elég volt ő maga is. A többit pedig majd belső munkával megoldja.
Akira már mindenről tájékoztatta, így pontosan tudta, hogy Shikinek hány embere van, hogy milyen pontokon őrizték a Múzeumot. Ha be akart jutni, tudta hol játszhatta ki az őrséget. Tisztában volt azzal, hogy milyen időközönként érkezett a váltás, és hozzávetőlegesen mennyi bevethető emberrel kellett számolnia.
Kezét szeme elé emelve hunyorgott fel a hajnali kék égre, figyelve a rajta úszkáló fehér fellegeket. Bár Toshimában nem daloltak a madarak és nem voltak gyönyörűen megépített kertek, parkok mégis ebben a pillanatban a csendet és mérhetetlen nyugalmat sugározta magából komor épületeivel.
Feltehetően mindenkinek mást jelent a békeszigete elcsépelt fogalma. Az ember nem mindig ott találja meg a harmóniát, amit azért építettek a számára, hogy kiegyensúlyozottan élhessen.
A város nem volt közel, de az a néhány kilométer távolság nem jelentett neki sokat. Kezét zsebre dugva elindult a messzeségben füstös romokként meredező emeletes irodaházak felé, hogy megmenthesse Ayaka-samát. Látszólag.
Valójában nem maradt más csak a vágy, hogy tovább játszhassa a már megkezdett játékát.
***
- Megérkezett - állt meg egy pillanatra, és tekintetét felemelte az azúr égre. Most nem gomolyogtak rajta a nehéz, esőtől terhes fellegek. Nem színezték koszos tónusukkal szürkére a ragyogó eget. Katanájára rászáradt a rubintvörös vér, ahogy puszta kézzel markolva el sem téve hüvelyébe, haladt tovább a kihalt utcákon. - Mindennek megvan a maga ideje - hunyta le sűrű pilláit kissé fáradtan. A játékos napsugarak finoman szóródtak szét a penge felületén, olykor vakon elnyelődve a vörös foltokban. A hajnali kék ég most fenyegető tisztasággal és metsző hűvösséggel tekintett le a kimérten és ráérősen sétáló férfira. Még senki sem tartózkodott utcákon, mindenhol az álom szelíd csendje honolt. A város dermedt álmát szőtte a benne lakó lelkekben. Az Igura résztvevői körülbelül most térhettek vissza átmeneti szálláshelyeikre, hogy megpihentessék fáradt izmaikat vagy elláthassák sebeiket a hosszú éjszaka után. Mindennap ugyanaz a monotonitás.
Nyugodtan haladhatott saját tempójában kúriája a Múzeum felé. Az általa ellenőrzött területen senki sem akarta levadászni. Kivéve egyetlen személyt. - De ő már itt van, és lesben fog állni - emelte a Múzeum ablakaira vörösen izzó szemeit. - A rengeteg edzés, a temérdek gyakorlás végre a végéhez közeledik. Talán végre képes leszek legyőzni Nanot. - Az egyik koszos ablak előtti függöny finoman meglebbent, ahogy arra tévedt tekintete. - Vihar előtti csend - állapította meg magában, kitárva a Múzeum vaskapuját. Egy pillanatra feltekintett a tiszta kobalt égre, majd fogait összeszorítva bevágta maga mögött a kaput. - Túl tiszta az ég.
***
„- Amikor az ég túlzottan tiszta, és tudod, hogy nem szabadna annak lennie - jutottak eszébe a tábornok szavai -, akkor leselkedik rád a legnagyobb veszély.
Mind a ketten dermedten álltak egyenruhájukban a töltés szélénél. A tábornok aznap bízott a fiúra egy csapatot.
- Meg kell tudnom, mennyire vagy hatékony, mint vezető - dördült rá ridegen.
- Hai - felelte kifejezéstelen hangon. A jeges téli szél belekapott a hajukba, és belesöpörte homlokukba, ahogy a tengert tanulmányozták. A sós, óceáni illat belebegett az orrába, keserű elégedettséggel töltve el az inas fiút.
- Egy gerilla csapattestet kell likvidálnotok. Feltehetően ki kell robbantanotok az odújukból őket - vázolta a helyzetet. - Civil áldozatok is lesznek, ha nem csíped el időben a vezetőket - fűzte hozzá. - Nem akarom, hogy tétovázz!
- Hai - bólintott újra. Tudta mire céloz. Meg kellett ölnie mindenkit, aki ott tartózkodott függetlenül attól, hogy katona-e, ellenálló vagy esetleg egy ártatlan lakos.
- Ártatlanság - gondolta lemondóan, majd vett egy mély lélegzetet, és lehunyta szemeit. - Nincsenek ártatlanok. Csak emberek akik rossz időben, rossz helyen vannak - sóhajtott keserűen. Erről is szólt egy háború. Ezt nevezték megfélemlítésnek. Azonban, ha megtalálná a vezetőket...
- Tábornok! - fordult felé váratlanul. - Engedélyével szeretnék kérdezni!
A férfi nem nézett rá, ebből tudta, hogy felteheti a kérdést.
- Miért őt választották helyettem? - tekintett fel a tizennégy éves, vékony fiú az idősödő férfira.
- Mert jobb nálad - érkezett az egyszerű felelet. Shiki ökölbe szorította kezeit, és fogait csikorgatva maga elé meredt.
- Túl fogom szárnyalni - morogta ki ajkai közül, és körmei véres utakat vájtak, edzésektől kemény tenyerébe. Tizennégy éves volt, mégis talán több ellenséget iktatott ki, mint az átlagos katonák.
- Tedd azt - válaszolta vissza a férfi. - De előtte még vívj meg nekem egy háborút a békéért cserében. - Hangja keményen és szigorúan csengett. - Mert ha békét akarsz, mindig készülj a háborúra."
***
Most is ugyanaz a hideg feszültség ült a levegőben. Az a megfoghatatlan, leírhatatlan üres semmi, amitől nem lehetett megszabadulni. Az informátorai ugyan nem adtak semmilyen fenyegetésről hírt, ő mégis tudta, hogy megérkezett. Évek óta várt erre a pillanatra. Minden kiüresedett a számára, amely másnak az életet jelenthette. Nem léteztek tartalmak, melyek értelemmel töltöttek meg egy célt. Nem léteztek álmok vagy érzelmek, amik gyengévé tehették az embereket.
Csak a vágy hajtotta, hogy végre megölhesse Nanot és magáénak tudhassa különleges vérét. Az automatizált, már megszokott cél, ami ürességétől annyira hideggé, dermesztően jegessé vált szívében. Már nem is cél volt, hanem egzisztálási pozíció. Nélküle már nem lehetne az, aki. Mit tenne, ha nem Nanot üldözné?
Mit?
Már el sem tudná képzelni az életét másképpen. Mégis ez a cél, mintha egyre távolibbá került volna az évek múlásával. Talán tényleg csak a megszokás miatt. - Vajon meddig akarja odázni még az összecsapást? - lépett be némán az előtérbe. Az ajtó tompán becsapódott mögötte, ahogy elindult a folyosón a fogadószoba felé. Arbitro szinte a semmiből robbant elő, és állt meg szorosan előtte, hátravetve hatalmas boáját.
- Itt van - toporzékolta idegesen, és megropogtatta ujjait. - Itt van, és téged vár. Nekem nem mondott el semmit - ráncolta össze szép ívű szemöldökét, és ajkaival durcásan csücsörített a kifejezéstelen arcú Shiki felé. A válasz egy hideg biccentés volt. A kapitány némán besétált a szobába. Már megszokta Arbitro kitöréseit. Egyáltalán nem zavarta a kíváncsisága és túlbuzgósága. A fogadószobában várakozó kopaszodó, őszes férfi ráemelte sötét tekintetét a férfira.
- Nos? Mit állapított meg a gyógyszereknél? - kérdezte Shiki, ledobva magát a széles fotelbe. Egyik lábát hanyagul átvetette a másikon, míg hosszú katanáját a combjára fektette.
- Placebo - mondta ki a férfi kertelés nélkül. Shiki nem szólt semmit, csak intett az orvosnak, hogy foglaljon helyet.
- Beszélj! - utasította végül.
***
Aya dermedten állt a függöny előtt, még mindig görcsösen markolva azt.
- Visszatért - sütötte le hosszú szempilláit, és elindult az ajtó felé. Nem őrizték annyira, mint a szökése előtt. Egy kicsit furcsállta a dolgot, de úgy gondolta, mindez azért lehet, mert Shiki tudja, hogy többé nem menne el innen. A szabadság csekélyke illúzióját keltette benne, hogy járhatott-kelhetett a hatalmas kúriában. Mégsem mert kimenni, pedig Akira le akarta hívni a vacsorához. A fiú nagyon hasonlított Rinnre. Ettől pedig kezdte megkedvelni.
- Rinn... - harapta be ajkait. - Vajon mi lehet vele? Minden rendben van vele? Istenem annyira önző vagyok. Rá nem is gondolok csak magamra. Vajon Shiki ma éjjel őt ölte meg? Ki tudja? Bármelyik éjjel lehet az az éjjel, amikor pont őt öli meg - hasított belé a fájdalmas gondolat, és lassan leballagott a lépcsőn. Óvatosan kémlelt körbe, és egy pillanatra elégedetten fújta ki a levegőt. Szerencsére nem volt a közelében senki.
- Ohayou Ayaka-sama! - csendült fel Arbitro behízelgő hangja. Az egyik árnyékosabb részben ült a szobrok takarásában. Aya csak a hangját hallotta.
- Ohayou Arbitro-san - köszönt vissza tisztelettudóan, és igyekezett minél hamarabb elsuhanni a férfi közeléből.
- Nagyon otthonosan mozogsz már itt - gúnyolódott vele hidegen, amely megállásra késztette a lányt. Nem fordult felé, csak várta, hogy a férfi befejezze a mondandóját. Fogoly volt, ezt nem felejthette el. - Ahhoz képest, hogy nemrég megszöktél, és milyen sok gondot okoztál Shikinek, úgy járkálsz itt, mintha csak egy vendég lennél. Én a helyében... - kezdett bele a mondatba, de végül nem fejezte be hagyva, hogy a nő magában kimondja a szavakat.
A lányban kissé benne rekedt a levegő, de igyekezett idegességét leplezni a férfi előtt. Feszélyezte a közelsége, a jelenléte. Az állandó célozgatásaival pedig egyszerűen az őrületbe kergette. Nem fordította pillantását maga mögé, pedig tisztán hallotta az élesen koppanó hangokat.
- Azonban Shiki nagyon jól tart téged - söpört végig a férfi forró lehelete a nyakán. - Én a helyében már régen kiláncoltalak volna, mint egy kutyát.
Tudta, hogy nem reagálhat vagy vághat vissza.
- Talán, ha nem veszek róla tudomást az jobban fogja zavarni - kattogtak gondolatai, majd felöltve rezzenéstelen álarcát ellépett előle, és felé fordult.
- Megyek, és megreggelizem. További szép napot Arbitro-san - hajolt meg szertartásosan, és egy hatalmas sóhajjal belépett, majd behúzta maga mögött a konyha ajtaját.
- Dögölj meg, Arbitro-san! - átkozódott némán, összeszorított fogakkal. Lassú, vánszorogó mozdulatokkal ment el a konyhapultig. Szépen megtöltötte vízzel a kannát, majd feltette a tűzhelyre forrni a vizet.
Keresett magának egy csészét és egy szűrőt, majd előkutatta a tealeveleket.
- Beszélnem kell vele a gyógyszerekről - nézett maga elé bambán. - De mégis hogyan kérhetnék tőle bármit is? Hiszen most szöktem meg. Miért tenne szívességet? - húzta el ajkait. - Talán majd arra hivatkozom, hogy rossz cserealap lennék holtan - fanyalgott mérgesen. Gyűlölte saját kiszolgáltatott helyzetét. Gyűlölte, hogy pont attól az embertől függ, aki fogva tartja. Aggódó gondolataiból az élesen fütyülő teáskanna térítette magához. Egy mozdulattal lezárta a tűzhelyet, majd gyorsan leforrázta a szűrőbe készített tealeveleket. Megfordult, hogy felülhessen a pulthoz, amikor egy vörös szempárral találta magát szemben. Rémülten megtántorodott, és a csészét kiejtve kezéből a mögötte levő tűzhelynek csapódott. A tea végigfröccsent a szépen megtisztított kövön. A csésze darabkái szerteszét szóródtak körülötte, apró szilánkokra törve. Némelyik beletoccsant a teába, és apróbb szigetet képezve meredt ki belőle.
- Bocsánat! - motyogta kétségbeesetten, és azonnal lehajolva a földre, szedegetni kezdte onnan az összetört darabokat. - Istenem, mit művelek? Remeg a kezem... Hevesen ver a szívem... Ez borzalom! Mit keres itt? Miért néz ennyire? Most olyan furcsa - rázta meg fejét, de ezzel csak azt érte el, hogy kissé megszédült.
Shiki rezzenéstelen arccal figyelte a lány ténykedését.
***
Az orvos félszegen ült le, majd kifejezéstelen arccal, monoton hangon beszélni kezdett.
„- Nem tudom, ki használja ezeket a szereket, de az életével játszik - csengtek fülébe a szavai. - Amint megláttam a gyógyszerkészítmény összetevőit azonnal tudtam, hogy veszélyt jelenthetnek a használójára. Mert feltételezem, valaki szedi - tárta szét karjait, és a férfira nézett. Shiki nem válaszolt, így inkább jobbnak látta folytatni a beszámolót. - Szóval - köszörülte meg torkát -, akárki is adta neki ezeket a gyógyszereket, vagy meg akarta ölni őt, vagy ennyire nem foglalkozott azzal, hogy milyen következmények várhatóak a szedése miatt. Mivel hiába csak imitálja jelen esetben az asztma tüneteit, ettől még valós károsodásokat okozhat.
- Milyen következményei lehetnek? - vágott közbe.
- Károsodik a máj, a szív. Ezek a szervi sérülések. Előfordulhat légszomj, amely tökéletesen imitálja az asztma tüneteit. Azonban pszichés tüneteket is okozhat a gyógyszer túlszedése. A test szintjén ezt elsődlegesen a végtagok remegése, a megemelkedett vérnyomás fogja jelezni. Ezek csak időlegesen fordulnak elő, nem állandósulnak. Így az alany először csak fáradtságra gondol vagy bármilyen más tényezőre, amelyet éppen összefüggésbe hozhat az aktuális állapotával. Feszültség, félelem, izgalom. Ezek a testi tünetek - fejezte be az orvos.
- Értem - nézett rá hidegen Shiki.
- A pszichés tünetek elsődlegesen a lélekben fognak generálódni. Feltehetően az alany, a használó depresszióba esik. Így minél hamarabb javasolt a gyógyszer szedésének felfüggesztése.
- Erre van lehetőség? - érdeklődött hűvösen.
- Igen, természetesen. De attól is függ, hogy az illető mennyi ideje szedi a gyógyszereket. Minél hosszabb ideje, annál nehezebben fog menni a leállás. Mindenképpen drasztikus lesz, de az időtényező itt fontos szerepet fog játszani.
Drasztikus.
- Egy kérdésem lenne - nézett rá Shiki. - Aki ezt szedi, vajon azért szedi mert, azt hiszi tényleg beteg?
- Ezt önnek kell tudnia. A viselkedése szerint kell figyelnie. De ha nagyon elharapózott a függés, akkor már azért is beszedheti, mert pusztán úgy érzi, hogy szüksége van rá. Ilyenkor a gyógyszer előlép egyfajta pótlékká.
***
- Ayaka-sama függő lett - konstatálta a tényeket. Talán valaki azzá tette, talán ő maga döntött így. De ez most nem számított. A cserét minél hamarabb meg kellett ejtenie. - Halottakkal nem lehet üzletelni - húzta el mérgesen ajkait.
- Öhm - nézett fel rá határozatlanul a lány. - Tudom, hogy illetlenség ezt kérnem - emelkedett fel, és szórta a szemetesbe a csésze egy részének darabjait. - De szeretném, ha hozatnál nekem egy bizonyos gyógyszert - bökte ki nehezen. Aya félve tekintett fel a sötéten csillogó szemekre. - Kérlek, nem kérném, ha nem lenne fontos - hajolt meg alázatosan előtte. - Az asztmám eléggé felerősödött az utóbbi időszakban.
- Nem tudtam, hogy asztmás - nézett rá elutasítóan a férfi. Aya anélkül, hogy rápillantott volna visszatérdelt, és tovább szedegette a darabkákat. Rettentően zavarban volt. Fogalma sem volt róla, hogy a férfi hogyan fog reagálni kérésére, így a takarítással megpróbálta leplezni keze remegését.
- Sokáig én sem - felelte alázatosan. - Most nem lehetek tolakodó. Most távolságot kell tartanom. Valamiért furcsa. Mintha más lenne, mintha... Nem, csak beképzelem a dolgot - hessegette el magától nyomasztó gondolatait. - Mégis. Jobb, ha óvatos vagyok - szegezte le némán. - Egy kedves barátom hívta fel a figyelmet a betegségemre - szedegette tovább az apró szilánk darabokat. Az egyik szilke élesen belevájt a bőrébe, ő pedig sziszegve dobta le az összeszedett cserepeket, hogy aztán szájába kapva ujját, azonnal gyógyítani kezdhesse a sebet.
Shiki könnyed léptekkel sétált a nő felé, és egy rongyot a kezébe kapva letérdelt, hogy összeszedhesse a leejtett darabokat.
- Készítsen másikat - parancsolta halkan.
- Utasít, és mégis összeszedi utánam az összetört darabokat? - pislogott meglepetten Aya, de engedelmeskedve a férfi néma utasításának inkább elhátrált, hogy ne legyen láb alatt.
- Attól tartok nincs lehetőség a gyógyszere pótlására - közölte vele tárgyilagosan a férfi.
- Tessék? - csattant Aya száraz hangja. - Ha nem szedem rendesen a gyógyszert, én... Én szépen lassan megfulladok. Hayate is megmondta. - Szíve egyre hevesebben dobogott, lábai kissé megroggyantak alatta, ahogy botladozva elvonszolta magát a pultig. Feltornászta magát a székre, és várta, hogy hirtelen jött pánikrohama lecsendesedjen. De sajnos semmi sem hatott.
- Nekem erre szükségem van - préselte ki összeszorított fogai közül. - Kérem! - suttogta halkan, és fejét lehajtva a pultot pásztázta. Reszketve kapaszkodott a fényes felületbe, hátha az képes lenne megtámasztani egyre nehezülő testét. Mintha lassú ólmot csorgattak volna végig az izmai mentén, szépen megbénítva mozdulatait.
Egyre jobban remegni kezdett, ahogy elhatalmasodott rajta a rettegés. Megpróbált nyelni, de egyszerűen reflexei nem engedelmeskedtek. A nyál nem folyt le a torkán, hanem szájában lassan gyülekezve várakozott, hogy megindulhasson lefelé vagy kifelé az ajkak szorosan összezárt résein át.
Lassan elkezdett lecsúszni a székről.
Hiába próbált megkapaszkodni a pult tükörsima, csúszós felülete nem biztosított kellő kapaszkodót számára.
- Vagy csak a tenyerem izzad? - próbált meg gondolkodni, amikor ütemes csattogásra tért magához. Vacogott. Legalább már nyelni tudott, de fogai vad csattogásai felett egyszerűen már képtelen volt uralkodni.
Kontroll nélkül hagyta, hogy elméje egyre inkább elszakadjon a valóságtól, és szinte kívülről szemlélve önmagát, figyelje a lehanyatló testet.
***
Laposakat pislogva próbálta felnyitni pilláit, hogy körülnézhessen. Shiki tartotta a karjában, és kifürkészhetetlen arccal bámulta őt.
- Kérem! - tátogta halkan a nő, és egy pillanatra könnyesek lettek a szemei. - Istenem, milyen megalázó! Nem akarok sírni, nem... Nem! - A könnypatakok mégis megállíthatatlanul csorogtak le arcán. Egy hideg, kesztyűs kéz törölte le a lassan szivárgó cseppeket. A barna szemek meglepetten nyíltak tágra.
- Önnek nincs szüksége gyógyszerekre, mert nem beteg - jelentette ki hidegen Shiki. Aya először csak nagyon halkan, majd egyre hisztérikusabban kezdett el nevetni. A konyha hatalmas helységében üresen visszhangzott az egyre őrültebbé váló kacagás.
- Ne nevettess! - nyekeregte a nő kissé még remegve. A férfi nem válaszolt jelezve, hogy teljesen komolyan gondolja a szándékait.
Aya szeme sarkából észrevette a tócsát, és a benne úszkáló apró kerámia darabokat. A csésze széttört darabjai újra a padlón hevertek. Talán a férfi akkor hagyta ott, amikor érte ugrott. Ki tudja? Az is meglepte, hogy hirtelen mennyi erőt érzett magában, és mennyire élesen látta a tárgyakat maga körül.
Újra visszapillantott a vörös szemekbe. Nem érzett hálát azért, hogy elkapta és nem hagyta a földre esni. Csak annyit érzett, hogy ez az ember önkényesen belerombolva az életébe, el akarja venni tőle a gyógyszereit, amelyek az élethez kötik.
- Lehet, hogy neki mindegy, hogy élek-e, halok-e? De, hogy végignézze a lassú haldoklásomat, mert ez az lesz... Majd visszadobjon az apámnak, mint egy egyszer használatos rongyot... Azt már nem! Gyűlöllek!
- Miről beszél? - kérdezte karcosan és erőtlen hangja egyre keményebbé, élesebbé vált. - Mégis a mi a fenéről beszélhet nekem egy bukott, senkiházi katona?! - sikoltotta, és váratlanul erőre kapva kapálózni kezdett.
Gyűlöllek!
- Egy rohadt gyilkos?! - emelte fel egyre jobban a hangját, nem foglalkozva a lehetséges következménnyel. Nem érdekelte semmi. Nem akart menekülni. Támadni akart, ütni.
Gyilkolni.
A konyha egyre jobban forgott körülötte, ahogy vérnyomása az egekbe szökött irtózatos dührohamától.
Gyűlöllek.
- Dögölj meg! - ugrott neki vakon, hogy elkezdhesse ütni a férfit. - Dögölj meg! - üvöltötte artikulálatlanul, és körmeivel a férfi szemei felé kapott.
Shiki könnyedén hárította a lány csapásait, lebukva, és kitérve a dühös kis öklök elől. Nem lepte meg a kitörése. Várható volt, hogy teljesen ki fog vetkőzni magából.
Eddig rajta állt a döntés, hogy mit tesz a tábornok unokájával, aki ugyan nyomaiban, de nagyon hasonlított egykori kiképzőjére és parancsnokára. Akár adhatott volna neki tablettákat, amíg nála van. Utána pedig, ha hazakerül azt tehet vele az apja, amit csak akar.
- De ő... Valóban hasonlít rá.
Emiatt nem fogja hagyni, hogy Nano kicsinálja a lányt. Mert az ő keze is benne volt ebben, abban biztos volt. Feltehetően ő manipulálta azt a barátot is, hogy adjon gyógyszereket a lánynak.
Nem volt mérges Nanora a tettéért. A düh forrón égető érzése már régen kihalt belőle. Mindig az értékes vért akarta megszerezni, mellyel Nano rendelkezett. Ez volt az egyetlen célja. Talán a vágya.
Mégis ez a vágy, ez a vad törekvés, amely mindig annyira kitöltötte a gondolatait, az idő monoton múlásával már csak hév nélküli lebegő valamiként létezett benne. Minden tárgy nélkül.
Beidegződés.
Finoman megragadta a nő vállát, és elszorítva néhány főbb nyaki eret, elkábította.
Talán tartozott ennyivel annak az embernek, aki mindig hitt benne; és akit nem tudott megvédeni Nanotól.
Felelősség.
Gyorsan eleresztette, nehogy véletlenül megölje a lányt az ér túlzott elszorításával, majd karjaiba emelte a tehetetlen rongybabként fekvő Ayakát. Lassan elindult vele a szobája felé, hogy egy kicsit pihenhessen dührohama után.
Gondoskodás.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó