|
I. kötet/ 8. fejezet - Vérengzés a szerájban I.
Katren 2011.11.04. 17:10
I. kötet/8. fejezet: Vérengzés a szerájban I.
Az eltökéltség és a megszállottság szavak jelentésükben egymáshoz nagyon közel eső fogalmakat takarnak. Talán éppen a valóságban - ahol megjelennek és kézzelfoghatóvá válnak -, látható ez az illékony távolság. Láthatatlanul az emberek személyiségébe lopóznak, formálva őket; vagy éppen egy újat létrehozva teljesen átszabják a maguk kénye-kedve szerint. Talán itt látható, hogy mennyire vékony a két egymástól eltérő minőséget elválasztó fal. Egy hajszálnyi, hártyaszerű képződmény, amit bármikor áttörhetünk, ha elménk egy apró alkotórésze megremeg, és kihullik a nagy, összehangolt gépezetből. A józan eszünkből.
Csak egy darab zuhan ki belőle látszólag semmitmondó kis apróságként. Mégis... Valósnak vélt célok után tereli az embereket, amiket már nem képesek megváltoztatni bármilyen végzetes is rájuk nézve.
Toshima.
Toshima képes arra, hogy megszállottá tegye az embert, kiforgatva önnön értékrendjéből.
Gúnyosan mosolyogva pörgette a hideg, fekete pulton várakozó telefont. Unott arccal vizslatott körbe a konyhában ráérősen emelkedve fel helyéről. Lassú mozdulatokkal araszolt el a tároló szekrényig, és egy mély lélegzetet véve belekezdett terve megvalósításába. Tudta, hogy sietnie kell, mert kevés idő áll a rendelkezésére. Egy halk szisszenéssel nyílt ki a fekete színben pompázó ajtó. A tisztítószerek és a takarításhoz használt rongyok némán várakozva tekintettek rá. Fogát kissé megszívva bányászott elő pár darab fehér, gézszerű anyagot és egy ezüstszínű flakont. Higgadtan, magát fegyelmezve visszalejtett a pulthoz, és rápakolta kellékeit. Tudta, hogy nem hibázhat, hiszen minden egyes percet már előre megtervezett és kiszámított. Csak a hidegvérét kellett megőriznie, és tovább játszania a szerepét. Ezután visszasétált a fiókhoz, előtúrt belőle egy fekete nejlon zacskót. Utána előkotorta a már kikészített felszerelését. Hallotta, ahogy halk zihálása visszaverődik a falakról, és érezte a ragacsos izzadtságot, amely végigcsorgott a gerince mentén. Már annyiszor elpróbálta, mégis rettentően izgult. Az üres zacskót visszacsúsztatta a fiókba, majd gyorsan felkapta magára fekete overallját, és felöltötte a hozzátartozó maszkot is. Kesztyűit felhúzta, utána még rájuk tekert egy rongyot, és óvatosan megközelítette a folyamatosan pásztázó kamerát. Akkor kellett lecsapnia, amikor nem a pultnál folyó események anyagát rögzítette. Rendületlenül várt, miközben a falhoz tapadva figyelte a mozgó műszert. Mélyeket lélegezve készült fel az ugrásra és a csapásra.
- Nyugalom - vett újra egy mély lélegzetet. - Csak koncentrálj! - biztatta magát némán.
Váratlanul pattant elé kivárva a megfelelő pillanatot. Egy jól irányzott erőteljes mozdulattal zúzta be a lencsét. Nem kockáztathatta, hogy lebukhat. Shiki nem figyelhetett fel arra, hogy a betolakodó csak egyedül van a konyhában. Így a megfelelő időpont megragadásával úgy fog tűnni, mintha a támadó a hátsó bejárat felől közelítette volna meg a konyhát.
- Igen. A folyosón keresztül, és éppen akkor tette tönkre a kamerát, amikor az nem a pultot figyelte, ahol a lánynak kellett volna várakoznia. Remek terv.
Az üvegszilánkok sikoltva szóródtak szét a konyha hideg, csúszós kövén; a kamera darabjai apró szikrákat hányva lógtak ki a falból. A lépéseket már elindította. Innentől azonban sietnie kellett, hiszen az idő ellene dolgozott. A gépezet már működésbe lépett. Nem volt visszaút. De mielőtt mindent elrendezett volna a konyhai díszletből, még elő kellett készíteni az események technikai hátterét is. Ki kellett cserélnie a szalagokat. Gyors mozdulatokkal vette le a maszkot és az overallt. Ledobta a kesztyűjét, és a rátekert anyagot is. Mozdulatai pontosak és precízek voltak. Nem habozott és nem remegett. Nem tehette.
A fiókba rejtett fekete zacskóba tette a levetett ruhákat, és annak száját összehúzva, visszavágta a zörgő anyagot. Gondosan ráhajtogatta a pulóvereit, hogy a fiók tartalmát elleplezze a kíváncsi szemek elől.
- Ha szem előtt van, nem szúrják ki. A szemetesek pedig holnap érkeznek. Akkor majd kidobom, és senkinek sem fog feltűnni - harapta be ajkait, majd futva elhagyta a konyhát. Gyors mozdulatokkal vágott keresztül az épület néma folyosóján, és berontott a végén található megfigyelő szobába. Nem volt ideje hezitálni vagy megállni. Mindent csak miatta csinált, ezek a lépések egyszerűen szükségesek voltak, ha a közelébe akart férkőzni. Azonnal visszapörgette a tekercset leellenőrizve, hogy valójában az aznapi felvett anyagot tartalmazza-e? Miután ellenőrzése sikerrel járt, gyorsan kivágta a számára zavaró perceket. Eltávolította a lány konyhából történő menekülésének a részleteit, utána az udvaron való motozását, majd a telefonbeszélgetését is, amit ez idő alatt lefolytatott Karmossal. A már megszokott részleteket illesztette a helyükre, ügyelve az időzítő beállítására. Év, hónap, nap, perc és másodperc. Nem hagyhatott nyomot.
A szökés időpontjához vágta be a csendesen pihenő sötét parkot, és a konyhajelenetnek azt a részét, ahol Ayavál ültek, mielőtt lement volna a tárolóhoz. Majd kiegészítette azzal a résszel, ahol beöltözve tönkretette a kamerát. Csak az alakra fókuszált, így nem látszott, hogy a lány már régen nincsen a háttérben. Közben folyamatosan figyelte a másodpercek pergését. Minden apró részletet a helyére kellett illesztenie úgy, hogy nem hagy maga után nyomot. Szépen összefésülte az eltérő képkockákat ügyelve, nehogy feltűnést keltsenek bárkinek is. A szalagon lejátszott eseménysorozat nem ugorhatott egy tized másodpernyit sem. A kép nem rebbenhetett meg, nem lehetett zavaros; hiszen Shiki figyelmét azonnal felkeltette volna.
- Még így is lehet, hogy rájön - tágultak ki egy pillanatra orrlyukai, ahogy mélyen beszívta a levegőt idegességében. - A francba is! Nem lehetek figyelmetlen! Az időzítés akkor rendben, a nem kívánt részek kivágva.
Már csak a részleteket kellett úgy összeillesztenie a programjával, hogy zavartalanul pörögjenek, ha lejátsszák. Az óra másodperc mutatója némán kattogott a feje felett, egyre nagyobb feszültséget generálva benne. Az apró, szűk szoba csak tovább tetézte növekvő idegességét. Kicsiny izzadtságcseppek indultak útjukra a halántékától, melyek lassan lefolytak az arcán keresztül pólójának nyakára. Pedig a terv nehezebb része még csak most következett. Szerencsére már készült erre a napra, így a technikai részleteket simán, hiba nélkül véghez tudta vinni. Titokban gyakorolta a fülledt, homályos fülkében, hogyan tudja meghamisítani öt perc alatt a szalagot. Mert csak ennyi állt a rendelkezésére. Miután végzett elterelő hadműveletével, újra leellenőrizte a szalagot, és a számítógép lomtárából is törölte a kivágott részeket.
- Eddig minden stimmel - nézett fel az órára -, és időben vagyok.
A szalagot bekészítette a lejátszóba, és elindította. A kiiktatott kamera már úgysem láthatott semmit a bekövetkező eseményekből. A konyhába visszasietve áttért a terv második pillérére.
A kellemetlenebbik részéhez.
Mélyeket lélegezve, és magát nyugtatva elsétált a pult mellett, miközben ujjait lassú mozdulatokkal végighúzta az éles szélen. Kicsit lekerekítette a készítője, de még így is picit sértette az ujjait. Végül megtorpant, és nagy levegőt véve két kézzel nekitámaszkodott a pultnak.
Először csak eljátszotta a mozdulatot.
Szépen kiszámította, hogy ha megfelelő szögből érkezik feje a felületre, az emberek számára külső behatásnak fog tűnni a sérülése. Már pedig a célja ez volt.
- Mindenképpen el kell hitetnem Shikivel, hogy támadás áll a háttérben. - Ajkát beharapva vett egy mély lélegzetet, és lassan kifújta azt. Tenyere egy kissé nyirkossá vált a gondolattól, hogy éppen a saját fejét készül betörni; de Shiki másképpen nem hinne neki. Az életét pedig nem kockáztathatja egy olyan semmi alak miatt, mint Karmos. Lassú, ragadozó mosolyra húzta ajkait, ahogy a telefonra meredt.
- Komolyan azt hitte azaz idióta, hogy ér nekem ennyit? Ha helyesek a feltevéseim, Shiki mindent be fog vetni, hogy megtalálja a lányt. Nos, az elrabló pedig... Hát istenem! Shiki egyik újabb áldozata - húzta elégedett mosolyra ajkait. - Már csak ő maradt, aki tud rólam - vicsorgott, miközben arca egyre vadabbul eltorzult kitörni készülő dühében. Keményen megragadta a pult szélét, és egy halk kiáltással keményen nekicsapta homlokát az éles végnek. Azonnal érezte a nyomában belényilalló lüktető fájdalmat, és ahogy a felszakadt bőr mentén lassan, ráérősen leszivárgott saját forró vére. Szédülve, hevesen lihegve támaszkodott a pultnak. Hiába talált kapaszkodót a konyha még így is forgott vele. Hatalmasakat nyeldekelve fojtotta vissza feltörekvő hányingerét, és vérét elmaszatolva arcán, lassan megfogta a kikészített tisztítószert. Homályos foszlányokban érzékelte csak a véres csíkot, melyet a fekete pultra szántott. Ráfújt a szerrel, majd a ronggyal lassan elkezdte letisztogatni vérét. Közben a fényes felületet fixírozta, hátha kiszúr még néhány vércseppet. A szétszóródott skarlátcseppeket a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal letisztította, majd kissé tántorogva odébb sétált. Hagyta, hogy a még eleven sebből szivárgó vére, kis körökben lecsepegjen a konyhakőre. Mintha éppen odafröccsent volna az arcát ért csapás következtében.
- Talán így hitelesebb - gondolkodott, de feje még mindig lüktetett a fájdalomtól. Kissé megbillenve kapaszkodott az egyik mellette álló székbe. Pár pillanatig nem hallott mást, mint saját hörgéshez és olykor sípoláshoz hasonló lihegését. Támolyogva összeszedte a flakont, a pulton pihenő még tiszta rongyokat, és imbolygó, bizonytalan léptekkel visszament a tárolóhoz. Vissza kellett pakolnia őket a helyükre, hogy eltüntesse az árulkodó nyomokat.
- Nem lehetek rosszul, sietnem kell!
A véres rongyot kifordította, hogy a tisztábbik felét használhassa, és a csap alá nyomva átnedvesítette. A hatalmas erővel zubogó víz hideg cseppjei, jegessé fagyasztották ujjait, ő pedig remegve és erőtlenül, de a homlokán levő nyitott sebhez nyomta a nedves anyagot. Mégis boldog volt, mert úgy tűnt teljesítette a tervét.
Sziszegve tántorgott el a hűtőig, és vett elő belőle egy üveg szakét. A pultra kikészített egyik pici szilkébe töltött belőle, és meghúzta. Kellett az érzéstelenítő, melynek nyomán érezte, ahogy fájdalma már oszladozni kezdett. Nem vette észre az ajtónak támaszkodó férfit, aki unottan, karba tett kézzel várakozott. Rémülten megdermedt, ahogy szeme sarkából kiszúrta a fekete ruhákba bújtatott alakot, és a szikrázóan rámeredő vörös szempárt. - Éppen időben - gondolta, és visszanyelte elégedett vigyorát.
- Nem megmondtam, hogy ne ereszd ki? - hallotta a vészjósló hangot.
- Nem önszántából ment - szisszent fel a férfi, és a szakéból löttyentve a rongy még száraz felére, váratlanul rányomta a nyílt sebre. Elfojtotta a feltörő szidalmakat, és nagyot nyelve felnézett a komor férfira. - Lehoztam, hogy ehessen valamit, amikor megjelent... Szinte a semmiből bukkant elő - fojtatta szaggatottan, olykor szüneteket tartva.
- A fiúk miért voltak hátul? - kérdezte tovább jegesen. Shikinél soha nem lehetett eldönteni, mikor hisz az embernek és mikor nem.
- Láttam valamit a megfigyelő szoba felvételein. A hátsó részen mozgást érzékeltem. Nem gondoltam, hogy ideáig beférkőzhetnek - sziszegte, és magába roskadva leült. - Bocsáss meg kapitány! - hajtotta le a fejét alázatosan.
Mindent egy lapra tett fel. Lehet, hogy most megöli őt, de lehet, hogy nem. Akkor játszhatja tovább a játszmáját. Ennél az embernél, soha sem tudhatta biztosan, hogy pontosan mire számíthat.
- Láttad a betolakodót? - kérdezte hűvösen, miközben ellökte magát az ajtótól. Talpa alatt megcsikordultak a szétszóródott üvegszilánkok, ahogy a pult felé sétált.
- Az arcát nem - rázta meg a fejét, de meg is bánta, amint beléhasított a fájdalom.
- Mondj egy okot, hogy ne vágjam el a torkodat - ült fel a pulthoz, és kesztyűs kezével belemarkolt a mogyorós tálba. Hosszú katanája éles csengéssel érkezett a hűvös, fekete felületre. Hanyag mozdulattal csapta rá, de Akira így is azt hitte, hogy széthasad a kő. Rubint szemei jegesen pásztázták az előtte ülőt. Akira megnyugodva fújta ki a levegőt. - Talán életben maradok.
- Egy tetoválás. Egy karom volt a karján. Mielőtt leütött, meg tudtam sebesíteni az alkarjánál, és akkor láttam egy tetoválást a bőrén - suttogta maga elé, nagyon erősen koncentrálva. Majd ártatlan kék szemeit a férfira emelte. A hidegen pásztázó tekintetet azonban nem tudta megtörni. Shikire nem lehetett hatni a bájaival.
- Milyen tetoválás? - kérdezte rezzenéstelen arccal, miközben elroppantott egy pár mogyoró szemet a fogai között.
- Élénk színei voltak. Vörös és kék. Mintha egy többágú fegyvert mintázott volna, vagy - szorította az anyagot újra a homlokához -, egy ragadozó karmait. Hosszúak voltak, a végük vörös volt az biztos. Ennyire emlékszem - mondta halkan.
- Hm - fújt egyet a kapitány, és felemelkedve kezébe simította katanáját. - Akira, nálam nem lehet hibázni - kezdte vészjósló hangon. A fegyver fémes éle a fiú nyakának nyomult, alig láthatóan bemetszve a porcelánosan fehér bőrt. A vér karmazsin patakként indult meg és csordogált lefelé, eláztatva a fiú pólójának nyakát. - Nagyon ajánlom, hogy előkerüljön a lány. Különben megöllek - emelte el fegyverét az apró sebtől. - Most pedig küldd be az őröket, és lásd el magad! - utasította.
Shiki kisétált a Múzeum fogadó részébe, és levetette magát a hatalmas fotelba. Még nem volt benne biztos, hogy hihet a fiú szavainak, de egyelőre nem látta értelmét a halálának; túl jól és ügyesen mozgott futárként a társai és üzletfelei között. - Ha Arbitronak valaha volt jó döntése, akkor ez az egy gyarapítja. Amúgy is, ha a fiú titkol valamit, idővel úgyis kiderül - töprengett komoran. - Egy potenciális ellenség. Bár itt mindenki az. - Hosszú lábait keresztbe vetve várakozott, és nemsokára örömmel nyugtázta, hogy parancsa teljesült. Rémülten dobogó lábak moraja hangzott fel, mely gúnyos mosolyt csalt ajkaira.
- Egy kissé sok fejfájást okoz ez a lány. De hogyan neszelhette meg bárki is, hogy itt van? - merengett tovább, maga elé tekintve. - Valaki köpött úgy látszik, és még az is lehet, hogy a fiú volt. - Még nem találkozott a leányelosztó vezetőjével, eddig még sohasem volt közöttük összetűzés. Csak a nevét tudta. Karmos. Nem is értette ezt a hirtelen heves reakciót a részéről. - Hn. Lehet, hogy valaki felbujtotta? Lehet, hogy bonyolultabb lesz a dolog? Ayaka-sama?
Az ajtó váratlanul kicsapódott, emberei pedig ziláltan, de sorokba rendeződve jelentek meg előtte.
- Örülök, hogy sikerült ideérkezni hölgyeim - dörmögte morcosan. - Te ott - mutatott rá katanájával az egyik férfira. - Hívasd a váltást! Mondd nekik, hogy három perc áll rendelkezésükre, hogy ideérjenek! Ti pedig - fordította a figyelmét az előtte állókra -, három csoportra bomlotok, és a térképen megjelölt koordinátákhoz siettek - emelkedett fel a fotelból beszéd közben. Egy hatalmas térképet vett elő, és terítette szét a gyönyörűen megfaragott mahagóni dolgozóasztalon. Kardjával rábökött az első pontra, és hűvös pillantását végig hordozta emberein. - Minden csoportban nyolc ember fog dolgozni. Mindenképpen vegyetek magatokhoz fegyvert, ha esetleg kenyértörésre kerülne a sor. Minden egyes ellenséges őrt, illetve védőt likvidáljatok. Őt keressük - hajított egy képet az asztalra. - Ha a lány megvan, kihozzátok. Én a fő elosztóhelyre megyek hat emberrel. A váltásba érkezők pedig a pozícióikat felvéve vigyáznak a rezidenciára. Érthető? - néma bólintás érkezett a körülötte álló csoporttól. - Amint a lány megvan, a szolgálati telefonon hívtok, és jeleztek a többi csoport vezetőinek, hogy fújják le az akciót, és térjenek vissza a Múzeumba.
Éles fékcsikorgás, és ajtócsapódás hasított bele a csendes éjszakai levegőbe, majd egyre hangosabbá váló lábak dobogása, ahogy közeledtek az ajtó felé. A váltás a harmadik percben esett keresztül az ajtón. Egy pár pillanatig még hallatszott néhány elégedetlen morgás, majd elrendeződve, néma csendben várták a további parancsot.
- Őrhelyeket elfoglalni! - zengett Shiki hűvös parancsa, a csoport pedig azonnal szétszéledt.
- Ti velem jöttök - intett egy pár felé. A magas, robosztus férfi komoran lépett felé, rövid fekete hajtincsei, apró tüskékként meredeztek feje tetején. Törékeny párja mellette lépdelt, és megálltak a kapitány előtt. A nő lepillantott a képre, és arca egy kissé megrándult. Ez nem kerülte el Shiki figyelmét.
- Ismered netán? - kérdezte metszően hideg hangon, de nem nézett az asszonyra.
- A fiamat, Shunt tanítja - bólintott kimérten. A kapitány csak morrant egyet, majd intett még négy embernek, hogy csatlakozzanak hozzá.
- Aki hibázik halott. Indulás! - hallatszott hideg hangja a beálló néma csendben.
***
Egy durva kéz szakította ki álom nélküli álmából, és taszította a többi lánnyal együtt a kijárat felé. Nem tudta megnézni ki volt az, mert a durva érintés azonnal eltűnt bőréről, a tömeg pedig magával rántva húzta az ajtó felé.
- Hölgyeim itt az ideje a napi fürdésnek. Akik már túlestek a beavatáson, holnap eladásra kerülnek - duruzsolta, kisebb recsegéssel megszakítva az ajtó fölé szerelt hangszóró. Úgy viselkedtek velük, mintha csak birkák lennének. Borzalmas volt és megalázó. Öntudatlan, agyatlan bábokként bántak velük, mint akiknek nincsenek érzéseik; mintha nem létezne a becsületük.
Hideg, remegő kéz kapta el karját, és hátrasandítva azonnal kiszúrta a levendulaszemű leányt. A kék íriszekben egy kevéske lilás árnyalat is játszadozott. Igazán gyönyörű lány volt, még így megviselten is. Nem lehetett több tizenhat évesnél, a gondolat pedig könnyeket csalt Aya szemeibe. - Rohadékok! - sziszegte némán. A kislány az Akirától kölcsönbe kapott pulóvert húzgálta le magán zavartan, és riadtan pislogott fel Ayára, onnan halál sápadtan az őrökre. - Annyira látszik, hogy még gyermek, annyira - csikordultak meg Aya fogai, folyamatosan küzdve feltörekvő dühe ellen. Szabad kezével elkapta, és közel húzta magához a törékeny kislányt. Vállát átölelve botladoztak tovább a tömeggel, nem figyelve merre terelik őket. Váratlanul megtorpant a hullámzó massza, Aya pedig végre körülnézhetett. Lábujjhegyre állva ágaskodott, kikukkantva a tömegből. Pillantása az előttük magasodó hatalmas vasajtókra siklott, és eddigi harcias haragja azonnal elszállt. Újra rettegett. Figyelte a katonásan egymás mellett sorakozó ajtókat, és az előttük álló fegyveres férfiakat. Őket tizenötös csoportokra osztva belökdösték a nyikorogva kitáruló helyiségekbe. Szerencséjére a levendulaszemű leánnyal került egy csoportba. Ebben a pillanatban a mindent jelentette ez a kapcsolat. Úgy érezte, talán nincsen egyedül.
Döbbenten nézett körbe a tágas teremben, ahol nem voltak ablakok és bútorok. Inkább egy hatalmas zuhanyzóra emlékeztette az egész terep. De itt nem voltak paravánok, csak a plafonról leereszkedő zuhanyrózsák meredtek rájuk vakon. Ayaka elborzadva pásztázta a rózsákat, és rémülten evickélt be a lányokkal, akik gépies mozdulatokkal meztelenítették le meggyötört testüket. Némelyikük sovány volt az átélt borzalmaktól és a rettegéstől. Mások nem voltak annyira betegesen törékenyek, csak karcsúak. Valószínűleg nemrégen tették őket a szeráj foglyaivá. Mint őt.
Reszkető kezekkel vetette le ruháit, és felakasztotta őket a falon sorakozó fogasok egyikére. Minden egyes darab koszos és büdös volt. Mégis azt érezte, védelmének maradékaitól is megfosztották. Meztelen volt és kiszolgáltatott.
Karjait összefonta maga körül, ahogy megborzongott a bőrén végigsöprő hideg levegőtől, majd a rózsákból lágyan meginduló, meleg permettől. Meleg víz. Hiába áramlott le frissítően a testén, képtelen volt megnyugodni. A fiatal, fekete hajú lány vacogva állt mellette, és rémülten pislogott felfelé. Zavartan követte a pillantását. Majdnem megvakult a bántó fényektől, ezért inkább sziszegve lehunyta szemét. Egy hatalmas kattanást követően, váratlanul villantak fel az éles reflektorok. Erővel feszítette fel szempilláit, és nézett felfelé, de a csillogó felület csak még inkább elhomályosította látását. Az izzó fényszórók bevilágították a teret, és visszaverődtek az egy emelettel felettük tükröződő ablakokról.
- Onnan figyelnek minket - suttogta a lány félve. - Ha valaki szökni akarna, vagy bármi mást csinálni - harapta el a mondatot, majd felpillantott segítőjére. - Lelőnék. - Ajkai reszketegen megvonaglottak, Aya pedig nem akarta tudni, hogy miért. Váratlanul a kezébe nyomott egy szappant. - Használd ezt, ez az enyém - suttogta a gyermek, Aya pedig hálásan rámosolyogva lopva körbenézett. A lányok szégyenkezve mosakodtak meg. Miután látása kitisztult, és már nem látott fényes pontokat, úgy döntött, hogy inkább nem néz fel. Nem akarta látni az őrök arcát.
Miután végeztek a fürdéssel, a fal másik oldalához sétálva elvettek egy-egy törölközőt és hajukat, majd testüket áttörölve, a törülközőbe bugyolálva várakoztak.
Aya a ruhái felé nézett, de legnagyobb döbbenetére és rémületére azok eltűntek.
- Mi...? - nézett zavartan a kislányra, és torkába azonnal fulladásához hasonló feszültség kúszott. - Nem lehetek rosszul, nem lehetek rosszul!
- Mindig elviszik - suttogta, és lehunyta hosszú, gyönyörű pilláit. Sorban állva lépdeltek ki, és nyomtak a kezükbe egy pólót és egy nadrágot. Néhány lányt külön választottak, ők pedig reszketve, lehunyt szemmel álltak megadóan várva sorsukra. - Őket el fogják vinni előkészíteni - suttogta a lány reszketve. - Bocsáss meg, én Lilian vagyok - suttogta halkan.
- Aya, és nincsen baj - suttogta vissza a lány.
- Köszönöm, hogy segítettél - suttogta halkan. - Majd én is fogok, ha kell - halt el hangja. Aya szinte nem is hallotta mit mondott. Nem akarta felfogni a szavait. - Ha kell... Jó vicc! Nekem nem kell. - Szemeit lesütve lépett ki az ajtón, és várta, hogy kezébe nyomják egyszerű ruháját. - Nem fognak elvinni, nem fognak - szuggerálta az őröket, miközben a padlót fixírozta. Nem akarta, hogy őt is elvigyék, hogy félreállítsák és...
Szíve egyre hevesebben vert, és alig tudta beszívni a párától terhes levegőt. Nem akart remegni, mégis azt érezte a térdei felmondják a szolgálatot. Ereiben egyre vadabbul száguldozott a vér, ennek ellenére tagjai ólomnehézségűek voltak. - Ez lehetetlen, ez nem lehetséges - pánikolt egyre homályosuló szemekkel. Az arcán leszivárgó könnyek égették az arcát. Nem adtak megnyugvást vagy könnyebbséget. A félelem és a kiszolgáltatottság könnyei voltak. Reszketve letörölte az útnak induló cseppet, és igyekezett nyugalmat erőltetni magára.
Már nem hallott és nem látott semmit. Csak a fülében doboló véráramát érzékelte, és a körülötte természetellenesen élénken csillogó világot, melyet magasra felszökött vérnyomása idézett elő. Egy határozott érintés térítette magához. Megragadták, és a törülközőben álló lányok felé taszították. Lilian könnyes szemekkel nézett rá, és szipogva, alig látható mozdulattal nyúlt felé. De a segítő kéz mely útnak indult, azonnal elakadt. Tehetetlenül hullott le tulajdonosa mellé. Azok a szemek, ahogyan rápillantottak... Mintha a halálába indult volna.
- Légy erős, és gyere ki! - formázta ajkaival. Aya nem volt képes realizálni a helyzetet, egyszerűen nem fogta fel a körülötte zajló eseményeket, mert nem akarta. - Nem, ez nem velem történik. - Botladozva követte az őröket. A folyosót sem figyelte amin áthaladtak. Egy kisebb szobába lökték be őket, ahol néhány nő várakozott. Az ajtó becsapódott utánuk, ők pedig a lányok testét végig mérve kiválasztották a megfelelő ruhát és fehérneműt. Nem nézte, hogy mit adnak rá, nem érdekelte. Nem számított már semmi. Üresen, üveges szemekkel állt, és tűrte, hogy öltöztessék. Mint az esküvőjén, ahonnan megszökött. Egy külön kis álomvilágba kerülve újra élte az egészet. A pusztító dühöt, a tehetetlenség fájdalmát.
- Lehet, hogy rossz döntés volt? - hasított belé a néma fájdalom. - Lehet, hogy tényleg nem vagyok képes egyedül élni itt? Nevetséges, hiszen láthatod, hogy nem - marcangolta magát, miközben ajkaiba harapott. Lassú, gépies mozdulatokkal indultak el, libasorban haladva. Lábára egy hihetetlenül magas cipőt adtak. Alig tudott egyensúlyozni benne. Az ajtón kilépve, azonnal megcsapta a folyosóról beáramló nehéz, dohos szag. Görcsbe rántotta gyomrát. Halk neszek jutottak el az agyáig. Valahonnan nagyon messziről, hangos kiabálásokat és szitkozódásokat hallott, majd gyors fegyverropogást. Tágra nyílt szemekkel torpant meg, és figyelte az őrök ideges mozdulatait, értetlen pillantásaikat.
- Te maradj itt velük! - morrant az egyik. - Én utána nézek mi ez a zaj - tette hozzá, és fegyverét kibiztosítva elindult a folyosó vége felé. A feszült várakozás lassan elkezdte felőrölni a lány idegeit. A hangok egyre erősödtek és erősödtek, mintha a morajlás egyenesen feléjük tartott volna.
- Talán most - villanyozta fel váratlanul a gondolat. Körbekémlelve a szűk folyosón, keresgélt valamilyen tárgyat, amivel leüthette volna a velük maradtat. De nem talált semmit. Semmi nem volt, amellyel nekitámadhatott volna az őrnek. A folyosó üresen kongott, csak a puszta, festetlen falak meredtek rá, nyirkos hideget árasztva magukból. - Úgy látszik, erre nagyon is ügyeltek, amikor kiépítették ezt a szörnyeteg helyet. Véletlenül se szökhessen meg az áldozat.
Ahhoz az eshetőséghez kellett nyúlnia, amihez nem szeretett volna, de elengedhetetlen volt, ha menekülni és szabadulni akart. Nem éltette más, csak a szabadság gondolata, és ezért most már szinte bármire képes lett volna.
- Ugyanolyan leszek, mint akik körülvesznek - rázta ki váratlanul a hideg, és szemeivel a mellette álló sápadtan remegő lányokat figyelte. - Nincs idő az erkölcsi ítéletekre! Élni akarok! - Az egyikük közelebb állt az őket felügyelő őrhöz. Finoman araszolt mellé, mintha csak ő is rettegne, és menedéket keresve bújna a védelmező karokba. A lány mellé állva belekarolt, és reszketve feltekintett rá. - Sajnálom - figyelte a meleg barna szemeket. Az őr nem foglalkozott vele, nem pillantott rájuk. Valószínűleg nem is tekintette ellenfeleinek ezeket a nőket. A folyosó végét kémlelte várva, hátha felbukkan társa alakja.
- Most - kondult meg a vészharang fejében, és gondolkodás nélkül cselekedett. A kiszemelt lányt a rájuk felügyelő őrnek taszította, cipőit lerúgva és az egyiket felkapva, azonnal rohanni kezdett. Még hallotta a háta mögött felhangzó rémült sikoltást, az azt követő dühös káromkodást. Tompán puffanó hangot, ahogy a lányt lelöki magáról a férfi.
De nem fordult meg, mert tudta, ha megteszi véglegesen elveszett. A pánik és a félelem megbénítja lépteit és nem lesz képes tovább futni. Így vaktában rohant előre, és a folyosón kialakult emberáradatba vetve magát haladt tovább. A tömeg jótékony takarása elnyelte alakját. A lányok rémülten igyekeztek eljutni az egyik kijárathoz, ő pedig verekedve, karmolva és lökdösődve vágta át magát rajtuk. Az őrök nem foglalkoztak velük, minden erejükkel a betolakodókat igyekeztek eltüntetni. Aya nem látta, hogy kikkel harcolnak, de nem is érdekelte. Váratlanul pillantotta meg az elhagyatott részt, ahol nem látott mozgást. Egy folyosó bejárata volt, amerre nem ment senki. A lányok egy irányba haladtak. Valószínűleg valaki tudta, hogy merre lehet pontosan a kijárat, és utána mentek. Nem mert velük menni, mert félt az ellenségtől. Félt a fogvatartóiktól és azoktól, akik rájuk rontottak. Mert mi volt arra a garancia, hogy nem újabb rabság és szeráj vár rá? Semmi.
Inkább ösztöneire hallgatott, melyek azt sugallták, lapuljon meg, és a veszély elmúltával lopakodva hagyja el a terepet. Mezítláb futott tovább, és kanyarodott be az általa kiszemelt kisebb folyosóra. Nem észlelt mozgást maga előtt, így a falhoz tapadva araszolt egyre beljebb és beljebb. Kikerülte az útjába kerülő egymásra halmozott bútorokat. A folyosó egy hihetetlenül hosszúra nyújtott és túlzsúfolt lomtárra emlékeztette.
- Lehet, hogy most csapdába estem és nincs innen kiút. De az is lehet, hogy ha itt elrejtőzöm, később több esélyem lesz. Vagy lehet, hogy nem! Istenem! - forogtak sebesen gondolatai, de úgy érezte ez a lehető leghelyesebb döntés, amit csak meghozhatott. Lassan evickélt tovább, kikerülve a sérült bútorokat. A félhomályban valamennyire látta az előtte kirajzolódó sziluetteket, de még így is halálra rémült a nyitottan lengedező ajtóktól. Nem tudhatta mi lehet a szekrényben, mi bújhat meg benne. Még ha nem is volt ott semmi, a rettegése már teljesen felemésztette erejét, és képzelete szabad utat kapott.
- Az ajtók miért mozognak? - fülelt megtorpanva, de nem hallott semmit. - Talán a szellőző? - Körbekémlelt, de nem talált sehol nyílást. - Pedig valahonnan huzat jön - állapította meg, és szinte felélénkülve haladt tovább a most már érezhető légáramlat irányába. Néha elszakadt a faltól, hogy átléphessen a hanyagul ledobott szőnyegeken, vagy átmászhasson a félrebillentett foteleken. Szemei tágra nyíltak, ahogy megpillantotta a folyosó végén feszülő kijáratot. - Nem lehet ekkora szerencsém! - Lábujjhegyre emelkedve indult meg a végén terpeszkedő ajtó felé, mintha attól tartott volna, hogy valaki meghallhatja. Keze már a kilincsen pihent, érezte a szabadság üdítő illatát, amikor tompa hangot hallott meg a háta mögött. Megdermedve fülelt igyekezve visszafogni hangos zihálását. A halk motoszkálás újra megismétlődött.
- Lehet, hogy egy másik lány, de az is lehet, hogy egy őr az. Bárki lehet - harapta be ajkait. Megborzongott, és a következményekkel nem foglalkozva lenyomta a kilincset. A kivágott ajtó éktelen csattanással érkezett a falnak, és szinte visszapattant róla. Megbotlott, ahogy kiesett az előtte tátongó kis sikátorba. Rémülten érzékelte, hogy kicsúszott a föld a lába alól, ő pedig elterült a még nedves betonon. Elfulladva tápászkodott fel, és kapkodó mozdulatokkal evickélt be az egyik széles konténer mögé. Az éjszaka még mindig vakon meredt rá. Pedig azt hitte már sokkal több idő eltelt. Hátát a nedves téglafalnak vetve pihegett, és várt. Talán tévedett. Talán mégsem követte senki.
Azonnal felkapta a fejét, amint meghallotta a hangot.
Valaki kilépett a nyitott ajtón.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó