|
I. kötet/ 6. fejezet - Fuss azért, ami a tiéd!
Katren 2011.10.30. 15:31
I. kötet/6. fejezet: Fuss azért, ami a tiéd!
Arcát kezeibe temetve remegett a számára kijelölt szobában. A berendezés fényűző volt valamikor, régen. Most inkább kopottas és elhagyatott hatást keltettek az elárvultan álldogáló bútorok, a nem működő vekker a könyvespolc tetején.
Látszott, hogy az évek során elhanyagolták a szoba karbantartását. Csak az egyszerű formai dolgokról gondoskodtak, mint például a takarítás és a szoba bútorainak rendben tartása. Egyik darab vagy kiegészítő sem volt új a helyiségben. Fáradtan és egyben kábultan remegett összekucorodva az ágy tetején. A kikérdezés nehéz percei felértek egy kínvallatással, pedig hozzá sem értek. Nem bántották. Karjait felhúzott térdei köré fonta, és állát rájuk támasztva reszketett tovább.
Valami értékesebbet vettek el tőle.
Hiába akart uralkodni a testéből és lelkéből forrón előtörő félelem hullámokon, a hatalmas tajtékok egyszerűen győzedelmeskedtek fölötte. Fullasztóan erősen maguk alá gyűrték tehetetlen kocsonyaként remegő tagjait, gondolatait. Arcára a félelem ecsete festett viaszos maszkká olvadt vonásokat, és előtörő könnyeivel a szemeiben nézett végig az ódon, muzeális polcokon, az asztalkán, mely az ablak előtt terpeszkedő fotel mellett állt. Könnyeit törölgetve, szipogva fojtotta magába önmarcangolásának hangjait.
- Minden elveszett, amiért eddig küzdöttem. Az új élet reménye, hogy kitörhetek apám árnyékából, a családom láncai közül melyeket akaratom ellenére csak egyre szorosabbra és szorosabbra fűztek körülöttem. Mindennek vége - kapott az arcához, és maszatolt el egy könnycseppet. Éppen le akart gördülni jéggé hűlt bőrén. - Ennyit sem akarok adni neki - villant fel emlékezetében a félhosszú, fekete haj. - Mégis az erőm elhagy és tehetetlen babaként sírok - hajtotta rá homlokát a térdeire, önmagát ostorozva. Mintha a vérkeringése is megállt volna az elmúlt órák alatt, annyira hideggé váltak ujjai. Halkan felcsuklott, és továbbra is szipogva nagyapja láncát magához szorítva lassan megmozdult.
Tagjaiba éles bizsergés hasított, ahogy óvatosan kinyújtóztatta majd letette a földre lábait. Kicsit elzsibbadtak a tagjai, de nem foglalkozott velük. Picit átmozgatva lábait igyekezett megszabadulni az idegesítő borsózástól.
Gyűlölködve gondolt arra a piros szemű szörnyetegre, aki bezárta ide, és megfosztotta az összes álmától és valóra vált reményétől. Toshima nem a paradicsomok netovábbja volt, sőt egy normális életet élő ember fejvesztve menekült volna innen.
De neki mégis az otthonává nőtte ki magát ez a komor, gyilkos hely az összes tartozékával, az összes defektjével együtt. Számára a mindent jelentette; mindazt, amitől évek fáradtságos munkájával meg akart szabadulni.
Az emberek, akik körülvették igenis számítottak és hiányoztak volna, ha nem láthatja őket mindennap. Rinn, Touro, Hime, a gyerekek az iskolából. Ezt most mind el akarták venni tőle pusztán azért, mert az apja a NEF vezetője. Mert az ő létezése mások szemében nem ér többet egy darab villánál, amelyre felszúrhatnak egy falat ételt; egy éles késnél, ami jól vágja a kenyeret vagy a húst. Tökéletesen funkcionál mind a kettő, hiszen csak eszközök.
- Ezért - szorította ökölbe kezeit annyira, hogy ujjai elfehéredtek. - Ezért nem adhatom fel csak így! - Az eddig elért eredményeket most meg kellett védenie. Pont, mint a harcmezőn. A számos erőfeszítés árán megszerzett védelmi állást, a stratégiai pozíciót nem lehetett feladni.
- Ó nem! - sziszegte maga elé dühtől eltorzult arccal. - Ki fogok jutni innen - kapta fel fejét, és őrültként kezdte el pásztázni a szobát, felmérve minden apró zugát. Találomra elindult a szoba egyik irányába, mintha számítana még ez a kitörési kísérlet is.
Mert számított. Ha feladja, és nem mozdul meg, akkor felad mindent. Ha viszont megpróbálja, még mindig van remény; nem számít, hogy nem szabadul ki azonnal, nem számít, hogy mi lesz. Legalább megpróbálta és a lelkében nem huny ki a szabadság ragyogó lángja.
Tétován lépett az ódon, plafonig nyújtózó sötét színű polcok felé. Mind gúnyosan kacagtak kicsinységén. A rengeteg könyv porosan sorakozott katonás rendben az elnyűtt falapokon. Váratlanul megtorpant és az eddigi lázas készülődése, izgatott ereje, egyszerre elszállt, ahogy szembesült a fájó tényekkel, és újra eszébe jutott a hideg rubint szempár. Kirázta a hideg a rátörő bizsergető félelemtől.
- De hogyan tehetném? - tört ki belőle újra az elfojtott zokogás. Összekucorodva, karjait maga köré fonva, leguggolt az ággyal szemben levő könyvespolc előtt. Újra rátört a gyűlölt sírás, azonnal elvéve eddig megszerzett erejét. - Annyira félek, annyira félek tőle! - rázta fejét, és remegve temette arcát nyitott tenyereibe. Csapdába ejtett, űzött vadnak érezte magát, aki csak arra vár, hogy tétlen vergődéséből megszabadíthassa a minden szenvedést megváltó fémes ígéret.
A golyó.
Mintha már csak ezért élne. Szinte minden pólusa lüktetve várta, hogy belé fúródjon, és húsába ágyazódva kíméletlen halállal eltávolítsa az élők sorából a gyilkos töltet. Reszketve vetett friss tajtékokat bőre, izzadság formájában kicsapódva, és kiszivárogva mirigyein keresztül, vékony filmrétegként olvadva össze bőre felületén. A rettegés nedvei, a félelem szaga.
- Milyen szánalmas! - rótta meg magát remegve. Homlokát tenyerébe támasztotta, és újra feléledt benne a dühös elhatározás. Hihetetlen szélsőségek között őrlődött. Egyszerűen elborították még ép elméjét. Egyszer elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy megváltsa magát. Míg a következő pillanatban halálosan rettegett a férfitől, aki fogva tartotta. De nem tudott mást tenni, mint belekapaszkodni abba, amire mindennél jobban vágyott ezen a világon.
A szabadságába. A megszerzett életébe. Képes volt élni és egyengetni; még ha apróbb segítséggel is, de megcsinálta. Egyedül. Az apja-féle segítségből és támogatásból pedig nem kért.
Fogait összeszorítva emelkedett fel, és nem foglalkozva görcsberándult gyomrával, az ággyal szemben levő ajtóhoz sietett. Ujjai kétségbeesett madárkarmokként záródtak a fényes kilincs köré, hátha kinyílik az ajtó.
Mint törött szárnyú galamb, aki igyekszik utolsó erejével egyensúlyban tartani magát, egy faágon. Szánalmas és hiábavaló.
Az ajtó zárva volt.
Szemei tágra nyíltak, és egyre vadabbul zihálva vette a levegőt. Bezárták.
Keze szinte ráolvadt a hűvös fémre, ahogy rángatta a kilincset, egyre gyorsabban és gyorsabban. Nem akarta elhinni, hogy ténylegesen megtörtént az, amitől tartott. Ugyanolyan rab volt itt is, mint ahonnan elszökött. Végül ziháló, rekedtes zokogásban tört ki. Kezével kétségbeesetten csapott a zárt ajtóra, hogy utána nyitott tenyere bizseregve és kivörösödve őrizze kirohanása nyomát.
Úgy tűnt, minden egyes kilégzésnél sokkal több levegőtől szabadult meg, mint amennyit előzőleg tüdejébe fogadott. Kétségbeesetten kapott a torkához, igyekezve megnyugtatni zakatoló szívét és a körülötte éhes keselyűként köröző fulladását. Egyik keze lesiklott a mellkasára, és elkezdte masszírozni a vadul süllyedő majd emelkedő felületet.
Könnyeitől megvakítva, lüktető fejfájással botorkált el a könyvespolcok között terpeszkedő ablakig. Remegő térdekkel támaszkodott a párkányra, rárogyva a portól maszatos kőre, hátha kicsit össze tudja szedni erejét. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni az egyre erőteljesebbé váló fájdalmat, ami éles késként hasított halántékába. Nem foglalkozva megpattanó körmei gyászos hangjával először erőtlenül, majd egyre nagyobb hévvel, őrültként rángatva próbálta feltépni a poros nyílászárót.
De nem engedett. Kezeire mocsokként ragadt a kosz, átszínezve ütésektől vöröslő tenyerét piszkos szürkévé.
Mégsem engedett.
Senki nem engedett az akaratának. Az egyre égetőbb pánik teljesen elhatalmasodott rajta. Az engedetlen zár nem akart kipattanni, az ablak nem akart kitépődni tokjából. Két kezét a hideg, nyers üvegen tartva torpant meg vadul zihálva.
- Istenem! Mit művelek?! - csúszott össze, és hangtalanul zokogni kezdett a rátörő értetlen dühtől. Miért? - Valaki magyarázza el! Kérem!
- Miért történik mindez? - nyöszörögte maga elé, de hangja csak fulladt nyekergésnek hatott a dermesztően üres szobában. Zöldes szemeiben fájdalmas fények villogtak, és ahogy felemelte a fejét, szembenézett az üvegben visszatükröződő elesett arccal. Nyúzott képpel, kimerülten vánszorgott el az ágy mellé dobott kabátjáig. Elszívta minden erejét a lázas, de annál értelmetlenebb kitörése.
- Ahelyett, hogy a fejemet használnám - rótta meg magát némán. Fejébe lüktető fájás hasított kirohanása miatt, vad dobolást okozva fülében. Felszisszenve kaparta elő zsebéből az apró pirulákból álló fémes levelet.
Remegő kezekkel kinyomott egyet belőle. Mozdulatai darabosak voltak, szemei előtt vadul táncoltak a vakító fekete-fehér pontok, nem engedve nyugodni zaklatott retináját.
Éles pattanással esett a tenyerébe a gyógyszer, ő pedig megbűvölve figyelte az ujja nyomásától eldeformálódott műanyagot. Automatikus mozdulattal kapta be az apró pirulát, és nagyot nyelve lejuttatta zaklatott szervezetébe.
Tudta, hogy nem szabadna ennyire felizgatnia magát, de amint újra tudatosult benne az összes lehetséges jövőképe, ismét magába roskadt. Reszketve dobta le a kabátot. Erőtlen lendületétől egy halk puffanással az ágy helyett a földön landolt. Nem foglalkozott vele. Nem volt energiája utána nyúlni, és visszatenni a helyére. Egy darabig tompán, az ágy előtt térdelve meredt maga elé. A gyógyszer nyugtató hatása alatt szemlélte a ruhakupacot, majd nagyot nyelve átadta magát az édes lebegésnek. Az apró gyöngyöcske mindig így szabadította meg a légcsövét és tüdejét gyötrő fájdalomtól. Édes, semmitmondó lebegésbe taszította, ahol az agya teljesen kikapcsolt, a tudata megszabadult szorító béklyóitól.
Csodálatos...
Fejét az ágyra támasztva apró mosollyal az arcán figyelte a lassan lemenő napot. Fényei narancsos árnyalatúra színezték az ablak koszos foltjait. Álmatagon figyelte a pöttyöket, egy darabig keresve az értelmet bennük hátha meglátja, hogy milyen formájuk lehetnek valójában. De végül elvetette kábult felvetéseit.
Karjain megtámaszkodva felhúzta magát az ágy tetejére, és összekucorodva oldalra fordult. Pillái fáradtan csukódtak le, eltakarva kimerültségtől csillogó szemét.
***
Bár nem szívesen mutatkozott nappal, úgy döntött nem csinál ügyet a dologból. Rinn most már idegesítően beleturkált az ő üzelmeibe. - Nemsokára úgyis este lesz - nézett fel a narancsos fényekbe öltözött égboltra. Kékes árnyalatú felhőhabok úszkáltak rajta, eltakarva világos színét. Hamarosan úgyis elindul felkutatni néhány önkényes jövendőbeli Il Re jelöltet. Előtte még beugorhat drága öccséhez egy köszönésre. Gúnyos vigyorra húzta ajkait, ahogy elképzelte csodálkozó, kék szemeit.
- Kicsit sokat pattog mostanában - mordult fel magában. Mogorván sétált el az előle félrehúzódó emberek mellett. Nem foglalkozott velük, nem érdekelték az itt lakók.
A lerobbant bérház felé tartott, amiben öccse lakott. Tudta, hogy otthon van, hiszen mindent tudott az időbeosztásáról. Bár nem volt akkora hal és rivális, hogy behatóbban foglalkozzon vele a hosszú, háborúzással töltött évek alatt, megtanulta, hogy minden ellenfelet meg kell becsülnie. Nincs olyan, hogy végleges erőfölény, hiszen a dolgok változhatnak. Ha ezt meg akarta őrizni, tartania kellett kondícióját. Bár tudta, hogy van valami, ami miatt mindig is az egyszerű átlagos harcosok fölé fog emelkedni. Bármennyire is képzik magukat.
Ennek ellenére senkit sem nézhet le a pillanatnyi erőfölénye és nyert helyzete miatt. Ki tudja, milyen meglepetést tartogathatnak pont az ilyen harmadrangú alakok az ember számára? Persze drága öccsének fogalma sem volt róla, hogy megfigyelés alatt tartja. Rinn azt hitte, hogy nem tud róla.
Megvetően mordult egyet, ahogy eszébe jutott az a véres nap, amikor katonaként parancsot kapott arra, hogy épüljön be, és számolja fel a Pesca Corsicát.
Ennek a szervezetnek az öccse volt a vezetője.
A Pesca Corsica nem volt más, mint a fennálló hatalom egyetlen féke. Egy elem, amely veszélyeztethette a kiépült katonai diktatúrát. Még nem szilárdult meg a diktátorok hatalma, egyfajta kényes egyensúlyi helyzetben igyekeztek boldogulni az országban. Az öccse által vezetett csapat a Blaster harcosainak legerősebb csoportja volt.
- Nos, igen - hunyta be egy pillanatra rubintként csillogó hideg szemeit. A háború után nem tudtak mit kezdeni a sok kiképzett és agymosott fiatallal. Ezeket a gyermekeket már korán elszakították a szüleiktől, és arra tanították őket, hogy két lábon járó, élő gépezetekként gyilkoljanak és haljanak meg a hazájukért. Azonban a háború lezárulásával ezek az újonnan kiképzett harci egységek már nem voltak aktívak. Nem volt szükség a bevetésükre. A frontról visszaáramló katonák elfoglalták előlük a kereseti lehetőségeket, vagy ha éppen kaptak is munkát, eredeti gyilkos kitöréseik egy cseppet sem változtak vagy mérséklődtek. Sőt.
Gyilkosoknak nevelték őket. Lehet, hogy nem annak születtek, de azokká váltak a kemény kiképzés évei alatt. Vagy ha nem bírták idegekkel, illetve fizikai állóképességgel egyszerűen meghaltak. Volt, aki önkezűleg vetett véget az életének, eltépve ezzel sorsának fonalait. Volt, aki a kiképzésbe halt bele.
De aki életben maradt tökéletes katonává vált. Egy eszközzé, amellyé a hadurak tenni akarták.
Így a veszélyességüktől és felhalmozódott harci potenciáljuktól tartva létrehozták nekik a Blastert, mint utcai harci játékot. Itt kiélhették csatározási kedvüket és a játékszabályok szerint, jogukban állt gyilkolni.
Nem volt kötelező, de megtehették. Senki sem ítélte el őket, nem kerültek börtönbe. Aki vállalta a játékszabályokat és jelentkezett a versenyre, annak egy kifogása sem lehetett. Az előírásokat el kellett fogadni.
Akik pedig végül győztek, komoly pénzjutalmat, és elismerést kaptak. Ez is egy életforma, egy hozzáállás és felfogás volt.
A fennálló hatalom egyszerűen csak le akarta vezetni a fölösleges agressziójukat, nehogy a katonaság, illetőleg a kiépülő diktátorok hatalma ellen forduljanak. Az életük maga a harc volt. De akiket ezért teremtettek...
Néhányan kitörtek és megpróbáltak boldogulni. Örült az ilyen gondolkodó lényeknek, de többnyire őket hamar elpusztították a vezetőik.
Akkor még katona volt. Kapitány.
Most más szelek fújnak. A katonadiktatúrát megdöntötte a két politikus harca, akik hátulról manipulálták az embereket és irányították a szálakat. Tökéletes összhangban távolították el a hadurakat, és léptek a helyükbe. Politikájuk konszolidációt és békét ígért. Munkát azoknak, akiknek nem volt állásuk és ellátást a harcban megsérült embereknek.
De a prosperitásnak, melyet elhozhattak volna saját vetélkedésük vetett véget.
- Minden a forgatókönyv szerint zajlott - húzta el száját. - Bizonyos klikkek kapták a kiváltságokat, a többiek meg boldogultak, ahogy tudtak. Hülye barom lettem volna, ha nem használom ki a kínálkozó alkalmat. - A hatalmas hálózat, melyet kiépített beszippantotta azokat az elemeket, amelyek nem boldogultak a két óriás a NEF és az NTF vezetése alatt. De itt, ebben a városban mindenki kapcsolódott hozzá valamilyen úton. Vagy a vérebei voltak, vagy a hóhérai, vagy az Igura résztvevői. Olykor gyermeteg bosszújuk céltáblájaként próbálták őt eltenni láb alól, mindig valamilyen homályos és érthetetlen okokra hivatkozva. Ajkain hideg, elégedett vigyor terült szét.
- Rinn is ebbe a csodálatos pakkba tartozik. - Mosolyát látva elhátráltak előle az emberek. - Hát, próbálkozni szabad - sóhajtott elégedetten, és bekanyarodott a bérház fordulójába. Kinyitotta a nyikorgó ajtót, és felkaptatott a széles kőlépcsőkön. A hideg, világoszöld színű falak komor szellemként foglalták keretükbe árnyékát. Felérve a lépcsőkön, határozottan elindult a nyolcas számú lakás felé.
Mivel a csengő nem működött, egy határozott mozdulattal kopogott be az elnyűtt faajtón. Vad lábdobogás és tányércsörgés hallatszott bentről, fojtott szitkozódás. Határozottan feltépték az orra előtt akadályként szobrozó ajtót, és Rinn szinte rázuhanva ordította bele a képébe.
- Aya?! - kérdezte a fiú aggódva, majd megtorpanva nyitotta hatalmasra kék szemeit. Nem hitt a szemének. Szíve azonnal vadul kalapálni kezdett, vérnyomása az egekbe szökött, ahogy dühödten rámeredt az ajtóban szobrozó rezzenéstelen arcú férfira.
- Nem talált - dalolta a férfi gúnyosan.
A másodpercek törtrésze alatt kapta kezébe mindig az oldalára erősített katanáját, rárontva a magas, szikár alakra. Shiki saját kardját előrántva védte ki a felé indított támadást. A két penge sikoltva kapaszkodott össze, hogy utána remegve, egymáson csúszkálva összeakadjanak, végtelenné nyújtva a találkozás pillanatát. A két szempár összekapcsolódott. Az őrjöngő kékség megpróbálta magába nyelni a hidegen vöröslő tekintetet, de nem tudott győzedelmeskedni felette.
- Mit keresel itt, te rohadék? - vicsorgott rá dühösen a szőke, próbálva leszorítani az arca előtt remegő hosszú kardot. Tincsei összekuszált szénaboglyaként meredeztek feje tetején, beleesve homlokába.
- Hm. Én is örülök, hogy látlak ostoba kisöcsém - köszöntötte félmosolyra húzva vékony ajkait. - Mindig ennyire örült, ha látta...
- Te... - vakkantott indulattól elmélyült hangon Rinn.
- Én, hát én jól vagyok - fejezte be a mondatot a férfi. Arrogáns mosolyát nem lehetett letörölni az arcáról.
- Hol van? - préselte ki ajkai közül, és kardját kicsúsztatva a szoros fogásból, újra nekirontott bátyjának. A fekete bőrkabát lebegve követte a kecses macskaszerű ugrást. Mintha csak táncolt volna, olyan könnyedséggel és eleganciával tért ki öccse ütései elől. Hátra ugrott a zárt, széles folyosóra. Talpa puhán ért földet a hideg kövön, láncai élesen megcsendülve koccantak össze mellkasán.
- Nálam van, és ott is marad - válaszolta higgadtan, miközben katanáját szemei elé emelte. Éle hideg fénnyel villant meg rubint pillantása alatt. - Te pedig nem fogsz beledumálni az ügyleteimbe! Világos? - mordult rá dühösen.
- Miért tartottad ezt olyan fontosnak, hogy elfáradj ide, és a képembe vágd?! - ordította magából kikelve. Újra nekirontott, igyekezve eltalálni a fekete ruha alatt megbúvó szívet. Shiki egy laza mozdulattal hárította a felé érkező szúrást. Kardja lágyan pengve remegett meg, ahogy a hajlékony fém rugalmasan hárította a becsapódó élt. Rengeteg különbség volt közöttük az ő javára, ezt mind a ketten tudták. Mégis óvatosan bánt vele, hiszen az ellenfele volt.
Az ellenfeleket pedig soha nem szabad alábecsülni. Még a legkisebbet, még a látszólag leggyengébbet sem.
- Jobb, ha tőlem tudod. Figyeltetlek, és tudok minden apró eltitkoltnak szánt lépésedről - mosolygott még mindig hűvös arckifejezéssel. A fiú egy pillanatra megdermedt, de utána újult erővel szökkent a magasba, hogy onnan sújthasson le a férfira. Shiki hárítva, és egyben megtartva a nehéznek szánt ütést, levetette magáról öccsét, kihasználva annak heves lendületét. - Jobb, ha tőlem tudod Rinn - siklott el egy újabb támadás elől. Lebukva megperdült, és katanáját maga előtt tartva figyelte a felszökkenő férfit, aki átugrott a kard felett, elkerülve a veszélyes kettéhasítást.
- Te rohadt mutáns! - sziszegte mérgesen, mire a férfi szemei hideg kegyetlenséggel megvillantak. Gúnyosan felnevetett, és hirtelen öccse elé kerülve, beleöklözött a gyomorszájába, míg katanájának markolatát kezében tartva, behúzott neki egyet.
- Sértegeted, szerető bátyádat? Milyen hálátlan - vigyorgott szélesen, megállva a földön vergődő férfi felett. - Rinn, remélem megértetted - váltott hűvösebb hangnemre. - Meg is ölhettelek volna. De legközelebb megteszem, ha makacskodsz.
- Miért nem tetted most? - köpött ki egy adag epét, amelyet felöklendezett a gyomorszájából. Zihálva, remegve támaszkodott karjain dühös szemeivel fivérét figyelve.
Nem válaszolt, csak némán hátat fordítva otthagyta.
***
Arra tért magához, hogy valaki gyengéden megrázza a vállát. Rémülten eszmélt fel, szemei azonnal felpattantak és reflexszerűen elhátrált az ágytámla felé. Egy kellemes kék szempár pillantott rá, és egy kedves mosoly fogadta.
- Azt hiszem, ideje lenne enned valamit - szólította meg udvariasan az ágyán üldögélő fiatal fiú.
- Nem vagyok éhes - motyogta Aya, igyekezve uralkodni összekoccanó fogain. - Hogyan került ide? Ilyen hangtalanul? - tomboltak gondolatai. Lágy sárga fény ölelte körbe a fiú alakját, és a bekandikáló gyér fény egyben megvilágította az ágyát is. - Mintha kintről jönne - hunyorgott, és döbbenten látta meg a nyitott ajtót. - Nyitva van - gyulladt ki elméjében a remény sugara.
- Gyere! Leviszlek a konyhába - állt fel a fiú és felé nyújtva kezét várakozott. Egyidősek lehettek, de a lányt nem győzte meg biztató mosolyával.
Aya bizalmatlanul méregette a férfit, majd óvatosan lecsusszant az ágyról. - Engedelmeskednem kell. - A kezet azonban nem fogadta el. Fogva tartó volt ő is. Nem közösködött velük.
A fiú bólintott, majd megindult a nyitott ajtó felé. Egy szó nélkül követte az előtte haladó karcsú idegent. Levezette az emeletről a konyhába. A széles, vörös bársonnyal borított fehér padlón fekete mintázat futott keresztül. Rózsamotívumok. Az emelet falait rengeteg régi kép, illetve portré borította. - Egy múzeum - álmélkodott Aya és hatalmas szemekkel tekintett végig az aranykeretes gyönyörű olajfestményeken. Mégis. Hiába voltak fenségesek és méltóságteljesek, inkább megijesztették őt a felakasztott művek, semmint gyönyörködtették. Mintha egy hatalmas, rémisztő színház díszletei között sétálgatott volna. Nem volt bennük semmilyen élet.
Talán ez a sivár élettelenség ijesztette meg leginkább. Ujjaival alig érintve a fekete kovácsoltvas korlátot sétált engedelmesen a fiú mögött. Leértek a tágas előcsarnokba, ahol a képek mellett már szobrok is sorakoztak. Még jobban elcsodálkozott. - Mennyi műremek! - nézelődött nagy szemekkel, szinte felfalva a látványt. Némelyik faragott kőtartóján álló mellszobor volt, míg a többi életnagyságú embereket, múzsákat, tündéreket vagy harcosokat ábrázolt.
- Nem hagyta kidobni ezeket a vackokat - nevetett rá a fiú. Aya döbbenten nézte, majd bátortalanul visszamosolygott.
- Ezek mind értékes darabok - válaszolta. - Mindegyik egy apró kincs - tette hozzá, de azonnal elhallgatott. - Minek beszélek hozzá? Ő egy nyomorult gazember - szorította össze elszántan ajkait.
- Lehet - nevetett a fiú, és zavartan megvakarta a fejét. - Nem nagyon értek hozzá - nevetett egyre kínosabb hangon. Aya döbbenten nézett a zavart fiúra - Csak nem szégyenkezik előttem? - hatalmasat pislogva.
- Inkább főzök neked valamit - mondta a fiú, még mindig kicsit vöröses arcszínnel.
- Én nem tudok főzni - mondta Aya sietve és rámosolygott. Nem mondta ki, de mind a ketten érezték mit jelent ez a mondat. Senki nem lehet tökéletes.
- Akira - nyújtott kezet.
- Ayaka, de hívj csak Ayának - tette hozzá, és a szoborerdőből kiérve elérték a hatalmas konyhát. Aya álmélkodó arccal nézett körbe, feltelepedve az ajtóval szemben húzódó pulthoz. Szinte térelválasztóként hasította ketté a hatalmas piros és fekete csempével borított termet. A fekete színű pult másik oldalán sorakoztak a konyhai bútorok, a főzőlapok, hűtők.
- Nagyon sok ember szokott itt megfordulni, ezért ilyen nagy - mesélte a fiú, látva Aya csodálkozó arcát. Zavara teljesen elszállt, és felszabadultan ténykedett a konyhában, elővéve egy nagy serpenyőt.
- Hm - válaszolta Aya sokatmondóan.
- Mit kérsz? - kérdezte barátságosan.
- Amit készítesz - mosolygott rá a lány, kiszúrva a pult végén levő ajtót. - Egy lehetőség - csillantak fel szemei.
- Készítek rántottát, de a hozzávalókért két percre ki kell lépnem a tárolóba - mosolygott rá. - Velem tartasz? - kérdezte kedvesen.
- Nem maradhatnék itt? - nézett rá kérlelő smaragdos szemeivel. - Nagyon fáj még a bokám - tette hozzá, és kicsit felszisszent a hatás kedvéért. - Nem megyek sehová, ígérem - nézett rá könyörögve. Akira elmosolyodott.
- Habár megtiltotta, hogy beszéljünk veled szerintem kedves vagy. - Aya meghökkenve meredt a kedves kék szemekbe. - Megtiltani? - csodálkozott. - De gondoltam éhes lehetsz, vagy ilyesmi - térítette magához a fiú kellemes hangja. - Várj csak! - sétált el határozottan és az egyik fiókból előtúrt egy hosszú fekete pulóvert.
- Egy konyhában? - kérdezte a lány döbbenten, de felvette a fekete kötött férfipulóvert.
- Igen, én készítettem ide, ha hűvös lenne és fáznék főzés közben - mondta vidáman, belekapva kósza homokszín tincseibe. - Nagyon fázós vagyok - tette hozzá és felnevetett. Aya csak üres fejjel bólintott, és arcára préselt egy mosolyt. A fiú fürgén egy másik ajtóhoz sietett, és mielőtt kinyitotta volna, még visszanézett a helyén üldögélő, és az előtte levő fatálat nézegető lányra.
- Két perc - emlékeztette és kezét felemelve játékosan megfenyegette.
- Csak siess - mosolygott fel Aya, és elengedte a tálat.
Amint az ajtó bezárult, mosolya lelohadt és már suhant is az ajtó felé. Kikémlelt az ajtóra vájt apró ablakon, és örömmel látta, hogy tényleg a külvilágra nyílik. Egy kertre. Vadul fel akarta rántani, de nem nyílt. - Francba! - sziszegte, és felnézett a mellette levő apró fogasra. - Csak nem? - villant meg azonnal szeme. Három kulcs volt rá felakasztva, és annyira hívogatóan lógtak ott. Szinte könyörögtek azért, hogy levegye őket és megpróbáljon kijutni a segítségükkel. - Isten létezik és szeret engem - mormolta maga elé, ahogy merev ujjakkal lekapta, és a lehető legkisebb csörgést előidézve próbálgatta bele a zárba az összeset. - Csak ezt a nyomorult ajtót nyissák, ne valami mást, csak azt! - zakatoltak gondolatai, szinte egymást kergetve.
- Gyerünk! - morogta idegesen, ahogy az első próbálkozása befuccsolt. A karikán óvatosan félrehajtva a rossz kulcsot nyúlt a másik felé. - Gyerünk! - Váratlanul megzörrentek az átkozott fémek, éles csendülésük belehasított a konyhában tátongó néma csendbe. Azonnal mozdulatlanná dermedt. - Ne a franc, a franc! Most hallotta?! Vagy mi van?! - szöktek könnyek a szemeibe miközben hátrakémlelt. De Akira még nem volt sehol. Szíve vadul dobogott, ő pedig rémülten igyekezett kijutni börtönéből. Kezei csúsztak nyirkos izzadtságától, ahogy idegességében nedvessé váltak.
Lihegve, mintha mázsás súlyokat cipelve futott volna eddig, beleillesztette a harmadik kulcsot a zárba. Végre sikerült. A harmadik kulcs elfordult a résben, és halk kattanással jelezte, szabad az út. Már alig kapott levegőt a rémülettől, fülében vadul dobolt egy ér. Megcsinálta.
- Kint vagyok!
Hangtalanul nyitotta ki a kissé megnyikorduló ajtót, majd kijutva rajta, rohant nem foglalkozva azzal, hogy csak egy fekete pulóver van rajta.
- Sajnálom Akira! - húzta el száját és kirohant az éjszakába. - Annyira sajnálom!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó