|
I. kötet/ 5. fejezet - A megtalált lánc
Katren 2011.10.30. 15:29
I. kötet/5. fejezet: A megtalált lánc
Szúrós, émelyítő gyógyszer szagra és az eső monoton kopogására tért magához. Laposakat pislogva, hányingerrel küszködve tornászta fel magát a fehér kórházi ágyon. Körbe kémlelt a kihalt kórteremben, ahol rajta kívül nem volt egy teremtett lélek sem.
Elég kellemetlenül érezte magát, de ezen már meg sem lepődött.
Toshimában lappangott valami borzalmas és megfoghatatlanul hátborzongató.
Valami kimondhatatlan, amely az emberek vadállati ösztöneiből táplálkozott. Felvetett kérdéseivel óriási megnemértést hagyva maga után a laikus szemlélőknek. Nem olyan volt, mint egy rejtvény, amelynek kitöltve a kockáit előáll a megoldás.
Nem.
A harmadik, független központ egy megfejthetetlen rejtély volt a számára.
Kitekintett a szutykos, szürke égre. Kiüríthetetlen kancsóként ontotta magából áttetsző nedvét, elfátyolozva az épületeket.
- Mi történik, ha én is olyanná válok, mint az itt élők? Ha nem lesz visszaút? Lehet, hogy már nincs is - tekintett a fehér paplanra, és ujjait belevájta a puha anyagba. - Eggyé váltam Toshimával.
Fáradtan, nagyot sóhajtva hajtotta fel a takarót, és lassan sziszegve kelt fel. Imbolyogva botorkált el a vele szemben levő mosdókagylóig.
A víz üde, jeges érintése felélénkítette alvástól átmelegedett bőrét. Egy keveset fröcskölt magára, és máris éberebbnek érezte magát. Tenyereit összetéve hagyta, hogy összegyűljön benne néhány korty víz, és hatalmasakat szürcsölve falta magába a szomjoltó folyadékot.
A mosdó peremén megtámaszkodva nézett fel a tükörbe, de az arcát tarkító apróbb horzsolásokon kívül nem látott mást. Egy zöldes duzzanat rajzolódott ki a sebek mentén. Felszíni zúzódás, semmi több.
Váratlanul hasított belé az arany fényekben pompázó fájdalom. Szemei előtt apró, fényes pontok táncoltak, de szinte azonnal eltűntek amint pislogott egyet. - Jézusom! - nyekeregte rémülten. Az átélt eseményektől kissé nyúzottan botorkált el az ajtóig, hogy végre kereshessen egy illetékes személyt, akivel beszélhet. - Ilyen érzékeny lennék? - állt meg egy pillanatra, hogy visszanyelje a gyomrából feltörekvő, maró epét. Alig ért el az ajtóig, amikor az keserves nyikorgással feltárult. A nyílást egy felettébb dühös arcú Rinn töltötte be. Elhátrált néhány lépést, de a hirtelen rátörő rosszulléttől egy kissé megszédült. Lehunyta a szemeit hátha újra felnyitva őket nem látja a táncoló kis pettyeket.
- Szia! - suttogta rekedten. A következő pillanatban a fiú karjaiban találta magát. Csak az ő gyors reflexeinek köszönhette, hogy nem zuhant a földre.
- Miért keltél fel? - kérdezte lágyan, és dühe azonnal elpárolgott, ahogy óvatosan felemelte barátját és az ágyra ültette. Pár másodpercig feszülten figyelte a dülöngélő lányt. Karjait markolva tartotta addig, amíg vissza nem nyerte az egyensúlyát.
- Képes leszel egyedül ülni egy kis ideig? - A tétova fejbólintást válasznak véve, megsimogatta a lány karját - Azonnal hívok egy orvost. - Rinn egy kisebb légáramlatot kavarva viharzott ki a kórteremből. Tovább kómázott a kórházi ágyon, lábait olykor meglendítve, mint egy türelmetlen kisgyerek. De ezt hamar abbahagyta, mert amint megmozdult rátört a rosszullét. - Mi a fene? - morfondírozott mérgesen. - Agyrázkódás! - bosszankodott, és fintorogva újra lecsukta pilláit. - Ez a szoba megőrjít! Itt minden mozog - nyelt egy hatalmasat, és lehunyt szemmel pihent.
Nem akarta látni a tárgyakat, melyek életre kelve vad ringlispílekként táncoltak körülötte. Olykor erősebben meglódultak, nekiiramodtak keringő mozgásukkal felkavarva gyomra csekély tartalmát.
Észre sem vette a belépő férfiakat. Halk dünnyögésre figyelt fel, és egy arcra, amely közel hajolva hozzá vizsgálgatta zúzódásait.
- A sokkon és az enyhébb agyrázkódáson kívül nincs nagyobb probléma - nézett Rinnre. - Három nap pihenés, és utána már elengedheted dolgozni - veregette meg a fiú vállát, és mosolyogva biccentett nekik. - Megírom a távozási engedélyt - vetette hátra a válla fölött, be sem húzva maga után az ajtót. Aya fáradtan mosolyogva nézett fel az aggodalmas arcot vágó fiúra.
- Neked mindenhol vannak kapcsolataid? - kérdezte fátyolosan.
- Szinte mindenhol - mosolygott vissza, és felsegítette. - Hatalmas ostobaságot követtél el - rótta meg gyengéden, megsimogatva a lány karját. - Kint megvárlak. Rendben? - nézett rá határozottan.
- Persze - suttogta, és lefejtette karjáról a rákapcsolódó ujjakat. A férfi kisétált a hidegen izzó, zümmögő neonnal megvilágított teremből.
Aya elkacsázott a szekrényig, és ruháit kivéve belőle darabos mozdulatokkal elkezdett öltözni. Mindegyik anyaga átvette a kórház idegesítő, átható gyógyszer illatát, amitől a lány csak még betegebbnek és elesettebbnek érezte magát.
Egyszerű fekete nadrágját és bőrcipőjét húzta magára elsőnek. Trikóját és fehérneműjét szerencsére nem vették le róla. Így magára húzhatta az áttisztított és a szekrénybe beakasztott blúzát. Összegombolta a gombokat bár néhányszor kicsúsztak a fickándozó gyöngyöcskék remegő ujjai közül. Hosszú haját egyszerűen összerázta, és csodálva nézte az esőtől még göndörebbé vált tincseit. - Hosszabb lett - állapította meg fürtjeit tanulmányozva. Feltekintett a tisztítószerektől kissé maszatos falitükörre.
Egy idegen nő arca nézett vissza rá. Vonásai ismerősek voltak, de az arckifejezése megváltozott.
Más lett.
Talán erősebb.
Magára terítette a koszos szürke kabátot. Ujjaival álmatagon simított végig a barnás foltokon, melyeket múlt éjszakai kalandja vésett a megviselt anyagszálaiba. Bár megpróbálták rendbehozni az elnyűtt anyagot, az nem hagyta magát. Kezébe fogta a sálat, és felterítette a vállára.
Lassan, minden lépést megfontolva sétált ki a huzatos folyosóra. Mosolyogva nézett fel az ajtóval szemben várakozó fiúra. Ám biztató mosolya lassan lefoszlott az arcáról, ahogy rápillantott a megfeszült arcvonásokra.
Rinn nem figyelt rá. Komor sötétségbe burkolózó tekintettel figyelte a recepció pultja előtt összegyűlt kisebb csoportot. Szemei dühösen villogtak, és ökölbeszorított kezekkel meredt továbbra is az előttük pár méterrel szobrozó alakokra.
Aya mellé lépett, és halálsápadtan nézett a két kolosszus férfira. Egy szőke hajú, fehérzakós alak állt közöttük extrém ruhakölteményben. Vállain hosszú, piros műszőrme boát vetett keresztül, egyik végét kezében tartva.
Olykor játékosan meglóbálta a szőrpamacsot, élénken gesztikulálva, nevetgélve és végigsimított vele az izzadt, halálra vált arcú recepcióson. Nem hallották, miről beszélgetnek. De a gesztusokból ítélve, valamivel éppen megfenyegették a szerencsétlen férfit, aki gyöngyöző homlokkal mutatott feléjük. A szőkeség amint észrevette őket, kettőt csettintett a mögötte álló két férfinak, és határozottan elindult feléjük.
***
A magas, feketeruhás alak egy hanyag mozdulattal lökte be hadiszállása kapuját, és sétált be a hatalmas épületbe. Arbitro azonnal elé rohant, szinte rázúdítva a híreket.
- Itt van Toshimában! - kiáltott rá örömmel, és azonnal lesegítette a férfiről a hosszú, esőáztatta bőrkabátot. - Most kaptam a hírt, hogy bojkottálták az esküvőt és a menyasszony eltűnt - hadarta tovább a széles hátnak.
Shiki egy laza mozdulattal sétált el a pultig, és rátámaszkodva várakozott. A Múzeumban szolgáló csekély személyzet már elé is tette vacsoráját, ő pedig némán elfogyasztotta. Hajából hideg vízcseppek csepegtek elé a fényes pultra, hogy utána homályos takaróként olvadhassanak egybe a hideg kövön. Lazán tányérja mellé tette a láncot, és alvezérére sem nézve, kiadta utasításait.
- Hozzátok ide a medál tulajdonosát! Rinnel tartózkodik. Ő Aito tábornok unokája - mordult fel, és rápillantott az apró láncra.
- Honnan tudsz te ilyeneket? Ki franc az a tábornok? - kérdezte Arbitro megvonagló szájjal, de nem kapott választ csak újabb parancsokat.
- Teljes titoktartást kíván az ügy - nézett hidegen izzó szemeivel a megszeppent férfira. - Kihallgatás címen hozzátok be! Utána pedig itt tartjuk, feltéve, ha tényleg ő a tábornok leszármazottja. A jelenlegi NEF vezér gyermeke.
A férfi téblábolva állt egy darabig. Shiki rápillantott hidegen csillogó rubint szemeivel, és fáradtan felvonta a szemöldökét.
- Most tapsolnom kellene, hogy elindulj? - nézett rá kérdőn.
- Már hozom is - bólintott Arbitro összekapva magát. Feszengve indult el, majd váratlanul megtorpant. - Merre találom? - nézett vissza, hisztérikusan felnevetve a félelemtől.
- A Lakott negyed kórházában kell lennie - válaszolta Shiki, és hátra dőlt a székben. - Egy kiváló befektetés a hölgy - fonta össze karjait mellkasa előtt.
- Befektetés? Csak nem zsarolni akarod Atsushi urat?
- Zsarolni? Micsoda kemény szavak - nevetett fel hidegen Shiki. - Csak egy reális alkut ajánlok neki - ciccegett, és fejét ingatva nézett a döbbenettől megmerevedő férfira.
- Bocsáss meg kapitány! - hajolt meg. Bár tartott tőle, mégis neki dolgozott. Shiki kiváló stratéga és kapitány volt. A háború alatt ismerte meg. Nála kiválóbb harcost és vezetőt még nem látott. Múltjáról, azonban semmit nem sikerült kiderítenie. Mintha nem is létezett volna. - De miért nem kért pénzt az emberrabló? - ráncolta össze szépvonalú szemöldökeit.
- Rablás? Hm - nézett maga elé, és homályosan elmosolyodott. - Nem esküdnék meg rá, hogy a kisasszony nem önszántából van itt. De ez a mi szempontunkból teljesen érdektelen - emelkedett fel a székről és az emelet felé vette az irányt. A széles, márványlépcsőn hidegen cuppogtak léptei. - Két hóhért vigyél magaddal. Az öcsém ütős ellenfél lehet - tette hozzá hátra sem nézve.
***
- Rinn! Öreg cimbora rég láttalak! - Arcán mesterkélt mosollyal nyújtotta kesztyűs kezét a fiatal fiú felé. Rinn nem fogadta el a baráti jobbot, helyette kezét katanájára csúsztatva, finoman hátrébb tolta Ayát.
- Mi a fene? - nézett rémülten a lány hol az egyik, hol a másik félre. A két feketeruhás alak egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő látvány.
A bizarr szőkeség pedig végképp nem.
Rinn háta mögül kandikált ki kíváncsi tekintetével az előtte álló alakokra.
- Hát akkor nem - kiáltott fel a férfi, és elhúzta kézrázásra nyújtott jobbját. - Most elvisszük a lányt kihallgatásra - hallotta Aya a férfi hangját. Megfeszülve simult közelebb Rinnhez, aki azonnal megérezte az enyhe érintést.
- Nem viszed sehová Arbitro - köpte megvetően, és kezében hideg fénnyel villant meg katanája.
- Ugyan cimbora! Ismered a játékszabályokat. A lány a kijárási tilalom ellenére - fogott bele mondandójába fáradtan nézegetve behajlított ujjain a kesztyű varrását -, bejött a barakkba. A Lakott negyedet elhagyta, így bíróság elé kell állítani. A tárgyalás helyszíne a Múzeum nyolcadik termének a vallató, pardon, kihallgató szobája lesz. - Kivallató? Mindezt csak így? Ilyen könnyedén mondja? - ütközött meg Aya és azonnal gombóc gyűlt össze a torkában. Egyáltalán nem akart menni sehová. Ezekkel az alakokkal meg főleg nem.
Rosszulléte elemi erővel tört rá újra, de zsongó fejében megfékezve a fájdalom előretörését, összeszedte józan esze megmaradt foszlányait. Kezét nyugtatóan Rinn karjára tette, és nyelt egy hatalmasat.
- Ebbe nem egyezem bele - lépett előrébb a lány. Megpróbált a lehető leghatározottabban fellépni, de a nem múló rosszullét nagyban visszavetette elhatározásában. - Nem vihetnek el erőszakkal! - tiltakozott sápadtan, és ijedten pislogott a marcona férfiakra. - Ez az én hangom volna? Ez a nyivákolás? - figyelt fel elvékonyodott hangjára de váratlanul egy meleg kar kúszott köré, és egy biztató arc kacsintott rá közvetlen közelről. - Mikor ölelt át? Ez? - háborgott némán.
- Kislány! - kezdte Arbitro, megütve a legkellemesebb, legkedvesebb hangját miközben magához ölelte a lányt. - Akkor hadd mondjak valamit - mondta türelmesen, mintha egy gyermekhez beszélne. - Ez itt - emelte fel a hangját és szemöldökét - Toshima - jelentette ki mindentudóan. Mintha csak egy örökigazságot elzengő szeráf lett volna, lecsúszó szőrméjét átvetette a válla felett képen törölve ezzel a lányt. Aya miután kitúrta arcából az odaragadt szálacskákat, szemeit forgatva, fújtatva nézett fel a férfira.
- Nagyon utálom ezt a mondatot - motyogta. - Rinn elkísérhet?
- Persze - ölelte át a lány vállait. Mozdulatait fémes villanással követte a csillogó fegyver. Nyakának azonnal egy éles katana szegeződött, amint hozzáért a lányhoz. Aya döbbenten pillantott a vállán nyugvó karra, és megpróbálta lesöpörni azt.
Teljesen vesztett csatát vívott. A férfi karjai nem engedték szabadon.
A játék véget ért.
- Tartsátok fel! - morrant a háta mögött levő embereinek, akik azonnal rászegezték pisztolyaikat a fiú homlokára. A harmadik fegyver Arbitro kezében lapult egyenesen Aya szívét célozva meg vele.
- De azt mondtad az előbb, hogy... - kezdte dühösen a lány, de a testének szegeződő pisztoly, a Rinnre néző fegyverek elhallgattatták. Mozdulatlanná dermedve várta a rémjáték végét.
- Hát persze kedves! Az álmaidban - cirógatta meg a göndör barna hajat.
- Ugye nem bántják? - kérdezte Aya egy hatalmasat nyelve.
- Ó de kis édes vagy - csipkedte meg az elképedt lány arcát. Számára túl gyorsan történtek az események ahhoz, hogy mindent azonnal érzékeljen. - Ha önként velünk jössz nem lesz baja - mosolygott rá.
- Rendben - vágta rá gondolkodás nélkül, pedig tudta, hogy így is a bizonytalanba lép. Senki sem garantálta számára, hogy barátját nem fogják bántani. Tovább nehezítette lelki küzdelmét, hogy tudta, mindezt a bajt ő okozta az ostoba, meggondolatlan tettével. Hihetetlenül dühös volt magára. Izgatottsága miatt újra megszédült. - El fogok ájulni - körvonalazódott előtte az egyre sötétülő helyzet.
Félig volt csak öntudatánál amikor kikísérték, és beültették egy fekete autóba. Kényelmesen dőlt el az ülésen, nem foglalkozva a rajta kívül ott tartózkodó szőke férfival. Homályosan látta, hogy a két marcona alak nem tartott velük így homlokráncolva húzta fel magát.
- Hol vannak? - intett felé fejével, de cserepes ajkait alig tudta mozgásra bírni.
- Nem fogják bántani - válaszolta azonnal. - Viszont elég rosszul nézel ki - hajolt felé a férfi, és megtapogatta izzadó homlokát. Végül egy vállrándítással elintézte a dolgot, és kibámult az ablakon.
- Hát így nem fogja sok hasznát venni. - Szemei sarkából a fáradt leányt nézte. Hosszú szürke kabátján friss barnás folt éktelenkedett. - Vér - szemében megrándult néhány ideg.
Aya néha arra eszmélt fel, hogy dob rajta egy kicsit az autó. A zötykölődés közepette igyekezett ülőhelyzetbe tornászni magát, de erőtlen karjai egyszerűen nem működtek. Ólmos zsibbadtság áradt szét tagjaiban, mozdulatlanságra kényszerítve testét. Váratlanul a folyamatos ringás megszűnt. Bár nem végzett orvosi iskolát szinte biztos volt benne, hogy enyhe agyrázkódása itt vált súlyosabbá.
Homályos pillantása rákúszott a piros boáját igazgató férfira.
- Nem. Hanem akkor, amikor ezt a szöszit megláttam - húzta keserű fintorra az arcát. - Gyorsan elintézem ezt a kihallgatást, és megyek haza aludni - gondolta, és fáradtan hagyta, hogy kihúzzák a járó motorral várakozó autóból. Mintha csak egy medve brummogott volna mögötte.
Félig sokkos állapotban hagyta, hogy vezessék. Látott még egy férfit a teremben, akinek rövidre nyírt fekete haja és sebhelyes homloka enyhén megrémítette. Hideg mézbarna tekintete ragadozóként figyelte.
- Szia - suttogta Aya mire látta, hogy a férfi egy kissé megrándult. Nem válaszolt csak alig láthatóan visszabólintott.
Egy repedezett falú elhagyatott szobába vezették. Három berendezési tárgy árválkodott a sivár teremben.
Egy hosszú barna asztal és két üresen álló szék.
Finom nyomást érezte a vállain és már ülve is találta magát. Egy darabig várakozott, de mivel nem jött senki, levette túlságosan melegnek talált kabátját. Maga elé fektetve az asztalra tette, és ráhajtotta fájdalomtól lüktető fejét.
Nem akart elaludni.
Nem is tudott volna a felgyülemlett feszültségtől.
Csak várt.
Utált várni.
Gondolatai darabos képekként peregtek le előtte. Azonban a gondolatok lassan átegyensúlyoztak a félelemtől megbénított félig álomlét és cseppnyi ébrenlét állapot határára. Váratlanul megremegve, és összerezzenve nyitotta fel szemeit. Haja az arcába lógott, karjai elgémberedtek a mozdulatlanságtól. Hatalmasakat pislogva emelte fel fejét, és elnyomott egy ásítást. Pillantása beleakadt, és egybeforrt a vele szemben ülő férfi hideg tekintetébe. Az útjára engedett nyújtózási mozdulat abbamaradt.
- Senkinek sincs piros szeme - nyelt egy hatalmasat, de nem mondta ki hangosan gondolatait. - Hát nem csak a képzeletem játszott velem - suttogta maga elé.
Halk csengés ébresztette révületéből, és tekintetét lassan elszakította az egyszerre igéző és félelmet keltő rubint szempártól. Hatalmasra nyílt szemekkel meredt az asztalra letett láncra. Szemeit ráemelte a férfira.
- Igen? - húzta fel a szemöldökét.
- Ismerős önnek ez a lánc? - kérdezte ridegen. Látta a mély kötődést a láncoz.
- Akkor nem a szabálysértés miatt vagyok itt? - vonta fel egyik szemöldökét. A férfi nem válaszolt. Kifürkészhetetlen arccal nézte tovább, lassan karba tette kezeit.
- Válaszolna a kérdésre? - kérdezte higgadtan a férfi. Aya nagyot sóhajtott, és a plafonra emelte a tekintetét. - Ráérek - tette keresztbe hosszú lábait.
- Nem mondanám - préselte ki mérgesen de igyekezett uralkodni az arcvonásain. Még nem tudta milyen személyiséggel áll szemben. - De lehet, hogy az egyik diákom anyukájának a lánca. Hol találta? - kérdezte halkan, mintha csak az iskola dolgairól cseverészne. Megpróbált nem tudomást venni a férfiból áradó fenyegető erőről és baljós auráról. Shiki arcán alig látható mosoly terült szét.
- A helyszínen ahol majdnem elvesztette az életét Ayaka-sama - nézett rá rezzenéstelen arccal.
- Nem értem miről beszél. - Szempillái meg sem rebbentek hatalmas hazugsága alatt.
- Nos mivel ott voltam és láttam mindent, nem hinném, hogy bizonygatnom kellene kié ez a lánc. Szóval megkérdezem még egyszer - nézett rá kitartóan. - Ismerős önnek ez a lánc?
- Ön ott volt? - a döbbenettől nem jutott szóhoz. - Ott volt és nem tett semmit? - hasított belé a felismerés. - Egyáltalán honnan tudja a nevemet? - rémülten zakatoló gondolatai közül egy mély, rideg hang térítette magához.
- Nem vagyok védelmező lovag, hogy elkóborolt kislányokra vigyázzak. Az élete az ön kezében van - folytatta tárgyilagosan. - Viszont ez az amulett Aito tábornok tulajdona - emelte fel az asztalról a vékony ezüstláncra fűzött medált. Aya elnézett a férfi széles vállai felett, és a falat tanulmányozta. Ujjait összefűzte a kabátján és vett egy mély levegőt. - Lelepleződtem! - állt meg benne az ütő. - Lelepleződtem és a játéknak vége. Vissza fognak toloncolni apámhoz - igyekezett nem kimutatni viharos érzéseit az idegen előtt. - Ezt soha nem fogom engedni - nézett újra a piros szemekbe.
- Akkor hogyan tovább? - kérdezte hűvösen. - Mit akar tőlem? - A férfi ragadozó mosollyal mérte végig a vele szemben ülő lányt.
- Egy darabig a vendégem lesz kedves Ayaka-sama - mosolygott rá. - A házamban olyan szabályok vannak, amelyeket önnek is be kell tartania - állt fel beszéd közben. A nyakában lógó ezüst keresztek lágyan csilingeltek minden mozdulatára. Hollófekete tincsei beleestek arcába, fátyolként függönyözve el hidegen izzó szemeit.
- Mi a terve velem? - kérdezte egyenesen. - Visszaszolgáltat az apámnak? Mint egy jó katona? - kérdezte provokatívan, maró gúnnyal. Halk nevetést kapott válaszként.
- Azért én inkább hálás lennék - kezdte cinikus hangon a férfi. Egész testéből, tartásából áradt a hideg arrogancia, a hűvös fölény.
- Hálás? - csattant fel a lány de azonnal elhallgatott a hidegen megvillanó parancsoló tekintettől.
- Vagy talán nem kellemesebb a szökését rablásnak feltüntetni? - Aya úgy döntött nem válaszol. - Helyes. Jobb, ha megtanulja a hallgatás csodálatos erényét! Köszöntöm az otthonomban - nevetett fel rekedten, elindulva az ajtó felé. Minden egyes kiejtett szava maró gúnytól csepegett. - Arbitro megmutatja a szobáját - vetette hátra válla felett, rá sem nézve újdonsült túszára.
- Remek - motyogta megvetően a lány. Nem tudta, hogy az ajtóban álló még hallotta a szavait.
Az ajtó rácsukódott a bent halálosan sápadttá váló lányra.
- Milyen gyűlöletes ember - sziszegte maga elé, és ökölbe szorította a kezét. - Meg fogok szökni - határozta el.
Shiki kisétált a szobából, és intett Arbitronak.
- Na? - kérdezte kíváncsian a szőke, de a férfi elsétált mellette.
- Makacs - morogta maga elé a feketehajú.
- Tessék? - kérdezte magas hangon, csípőre vágott kézzel.
- Mutasd meg a szobáját! - utasította hidegen Shiki. - Nekem el kell mennem - indult el a bejárat felé.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó