AJÁNLOM AZ OLDALT
Toshima az egykor gyönyörű, impozáns főváros most a maradványain vergődő gyilkosok és kétes érdekű emberek fellegvárává avanzsálódott.
Új rang, új funkciókkal és új vezetőkkel.
Az egykor hatalmas óriásokként emelkedő felhőkarcolók kongtak az ürességtől, és a rajtuk végig cikázó bizarr, testetlen félelemtől. A régen népes, nyüzsgő város most leginkább egy lesben álló, mozdulatlanul meglapuló fekete párducra emlékeztetett.
Sötét, szűk utcáin és elhanyagolt sikátoraiban apró folyókként csörgedeztek a legyilkolt áldozatok vérpatakocskái. Fölöttük álmosan nyújtóztak a szakadozott vezetékek; a házak oldalán álmatlanul nyikorogtak a tekergődző, rozsdás tűzlépcsők, hangjukkal felriasztva a körülöttük megbúvó patkányokat. Az épületek ablakai vakon kémlelték az utcán meg-megmozduló szakadozott árnyakat.
A háború sebeit nem gyógyították be ebben a városban.
Talán mert itt még nem ért véget a cél nélküli öldöklés.
A hideg éjszakában egy magányos alak suhant el a város elnéptelenedett utcáin. Nyomában olykor megvillant egy gyéren pislákoló utcai lámpa. Mintha a településnek csak ezek a piciny, fénylő pontjai lettek volna az egyetlen ablakok a világra. Azok a szemek, melyek fel mernék nyitni lezárult pilláikat. A pirosas és kékes árnyalatban fuldokló neonlámpák pattogva villództak a komor éjszakában; halk, monoton zúgásuk visszaverődött a csupasz, hideg kőfalakról.
Az alak fekete foltként kúszott a látszólag kihalt utcákon. Eddigi céljaival ellentétben nem kereste a ráváró újabb áldozatot. Rövid ujjú, vádlijáig érő fekete bőrkabátja csak tovább nyújtotta magas, inas alakját. A tompa fények kiemelték az ezüst szegecsekkel kirakott övet, és a mellkasán ütemesen ringó két hatalmas keresztet. Egy hajlékony párduc magabiztosságával lépdelt a célja felé, beleolvadva a város árnyaiba. Nem érdekelte a kukák mögül kileső hajléktalanok félelemtől csillogó tekintete, a rémülten felhördülő, italtól kába alakok megvonagló teste.
Ma éjjel nem a tisztogatás volt a célja.
Baljában egy egyszerű fekete aktatáskát cipelt, kényelmesen sétálva a felforgatott város szíve felé. Néha átlépett, vagy kikerült egy nagyobb kőtörmeléket, mely valamikor egy épület szerves alkotórésze lehetett.
Nem foglalkozott az őt körülvevő tengernyi mocsokkal; a földön, az utcák falain homályos maszatokként elkenődött vérfoltokkal.
- Hé! - hallotta háta mögül a provokatív, rekedtes hangot. - Játszunk? - A játékosan kegyetlen kérdés elúszott a levegőben, és semmivé oldódott az ütemes nyikorgás következtében. Lépteit lelassítva megállt, de nem vette a fáradtságot, hogy a hang irányába forduljon.
Már tudta merre van az illető. A forrófejű kihívó az Igura egyik résztvevője volt. Ismét egy olyan személy, aki áhított céljaként az Il Re fejét tűzte ki maga elé.
Arcán egyetlen izom sem rándult, pedig most a háta közepére sem kívánta a küzdelmet. Más dolga akadt, és ennek elérésében ez a pofátlan kis senki akadályozta. Szeme sarkából pillantott az egyik vascsőről fejjel lefelé hintázó és vidáman fütyörésző alakhoz. Hosszú szőke haja csapzottan lógott a föld felé, karjain karmok feszültek. Kigombolt piros kapucnis dzsekije nyakába gyűrődött, szabadon hagyva izmos, tetoválásokkal ékesített felsőtestét. Laza mozdulattal guggoló állásba lökte magát, a cső tetejéről fürkészve a fekete lakkszerelésbe bújtatott alakot.
A meghosszabbított ujjak megrezdültek, és a férfi egy gyors mozdulattal rávetődött az előtte látszólag tétlenül álló személyre.
Karmai sikoltva hasították fel a fém aktatáska bőrét. Csak egy pillanatra látta a fekete hajzuhatag mögül felvillanó vöröses látomást. A fekete hajú feje fölé emelve a táskát hárította a támadó ütését, és mozdulatlanul, egy izomrándulás nélkül tartotta maga fölött a ránehezedő alakot. Hosszú katanája a tokjában hevert tétlenül. Nem nyúlt érte.
Nem látta értelmét. Karjának egyetlen mozdulatával vetette le magáról a forrófejű szőkét, és fegyelmezetten tovább sétált, mintha ez a kis közjáték meg sem történt volna.
- Te szemét! Micsoda udvariatlan viselkedés ez? - gúnyolódott a támadó, széttárva karmos kezeit a levegőben.
- Csak odébb löktelek - vágta vissza hideg mosollyal a férfi. Vörös szemei ridegen csillogtak kusza sötét tincsei mögül. Egész lényéből arrogancia és távolságtartás áradt. A szőke titán egyre sápadtabb arccal hátrált el a sötét alaktól, ahogy agyában kezdett felsejleni a felismerés halvány szikrája. -Vörös szem... Csak nem? - nézett kutatóan az előtte álló, talpig feketébe burkolódzott alakra. De mély hangjára azonnal felkapta a fejét.
- Amúgy meg, soha nem fogsz megszabadulni tőlem - fejezte be mondandóját, és otthagyta a rémült dühvel elhátráló fiút.
- Shiki? - kérdezte megvonagló szájjal. Arcára a félelem és a rettenet festett dühtől piros rózsákat. - Francba!
***
Shiki a régi de még ép állapotban található Múzeumot jelölte ki új rezidenciájának. Egy kisebb erőddé alakította át, melyben a Vischio tagjai és emberei állomásozhattak. A szindikátus székhelyét mindig éber őrizettel felügyelte, vigyázva arra, hogy az illetéktelen behatolók időben átkerüljenek a másvilágra. Amikor belépett, két leghűségesebb embere már várta. Az egyik férfi hosszú fehér zakójában és a ráterített piros műszőrméjében lejtett elé. A másik alak némán állt, zsebre vágott kézzel várakozva az egyik sarokban.
- Most hallottam az új híreket, amiket a kémeim kiszivárogtattak - nézett a mellette elhaladó férfira. A táska egy tompa puffanással ért földet. Egy halk reccsenés hallatszott, és a földön koppanó ébenfa tok koppanása a fényes, csúszós kövön. A magas férfi levetette magát az egyik karmazsin színű bársony fotelbe, és belesüppedt a puha anyagba.
- Arról, aki megtámadott az utcán? Elég semmitmondónak tűnt - vetett oda flegmán, ujjait lustán végigfuttatva kardján. A piros szemek élesen figyelték az előtte izzadó, mesterségesen szőke hajú férfi arcát.
- Hogyan? - nézett rá elszörnyedve. - De mindent elintéztem! Az útvonalnak tisztának kellett volna lennie - szorongott tovább.
- Hm - tűnődött el Shiki egy pillanatra. - Gondolom, milyen nagy szívfájdalmad lenne, ha véletlenül elvéreznék egy sötét sikátorban - mosolygott hűvösen. Tovább fürkészte a rettegő alakot. Kétszínű kis bérence nem mert egy lépést sem tenni felé.
- Úgy gondolod, hátba támadnálak? - nyelt egy nagyot a szőkeség, és megremegve megigazította a hátán átvetett szőrmét. Halk nevetést kapott válaszul.
- Igaz, elég gyáva vagy. De ki tudja? Soha nem lehet tudni, ki mikor repít egy kést a hátamba - intett tettetett színpadiassággal. Végül feladva a férfi kínzását, vett egy mély lélegzetet. - Hallgatlak! - utasította kimérten.
- Kútba esett a két fejes közeledése - számolt be a szőkeség jó tanuló kisiskolásként a vezetőjének. - Még nem tudjuk a pontos információkat, de a lényeg, hogy a tárgyalások megszakadtak a két fél között - hadarta el gyorsan, igyekezve menteni a menthetetlennek tűnő helyzetet. A vele szemben ülő nem reagált, csak lassan felállt, és egy szó nélkül elsétált a széles bejárati ajtó felé.
- Most meg hová mész? - zsörtölődött az ideges hang, nem várva feleletet kérdésére. Mégis úgy hitte a beszéd enyhítheti a vibráló feszültséget. - Már gondoskodtam utánpótlásról - tette hozzá megremegő ajkakkal. - Megint egy újabb halacska bukkant fel, akit ki akarsz fogni? - nevetett fel színlelt jókedvvel, és beletúrt selymes tincseibe.
- Arbitro! Kicsit túlhajszolod magad nem? - Hangja olyan kellemesen simogatott, mint egy üveg sav. Arbitro jobbnak látta nem faggatni a csendes alakot. Helyette megigazította piros selyemingét. Nagyot nyelve bámulta a nyitva hagyott ajtót és vezetője hűlt helyét. A hallgatás, olykor mégiscsak aranyat ér. Vagy életet.
***
Aya háta nekidöccent a furgon hideg oldalának. A belső térre teljes sötétség borult. Már több órája folyamatosan csak mentek megállás vagy pihenés nélkül. Amint rácsukódott az ajtó, és beburkolta a vak sötétség, képtelen volt megmozdulni. Egy helyben ülve kucorgott, és állandóan attól rettegett, hogy valaki megállítja őket. -Mi lesz, ha felnyitják az ajtót? - pánikolt némán. Már második órája roboghattak, amikor végre képes volt megmozdulni. Testéből nagyon lassan eresztett ki a bénult zsibbadtság. Táskáját magára húzva négykézláb körbetapogatódzott a sötét helyen. Nem volt túl egyszerű dolog, mivel a folyamatos mozgás miatt, olykor ráborult egy-egy doboz vagy tartó, erősen fejbe vagy éppen oldalba vágva. A hátsó rész tele volt pakolva az üres ládákkal. Mindenhonnan áradt az édességek maradványainak émelyítő illata, felkavarva gyomrának így is csekélyke tartalmát. Nagy szerencséjére a hűtés nem a maximumon üzemelt, mivel nem szállítottak semmi romlandót. Így legalább az a boldog tudat nyugtatta, hogy nem fog halálra fagyni. Miután néhányszor lefejelte a műanyag ládikákat, végül megállapodott egy helyben, és elkezdett öltözni.
Először a nyomorult fátylat bontogatta ki merev konttyá alakított hajából. Az amúgy elegáns, csillogó tiara fésűs fogaival azonban már meggyűlt a baja. Haján jókora adag lakkréteg biztosította a frizura tartósságát, így csak nagy erőfeszítések, és némi mennyiségű hajszál kitépésével sikerült kicibálnia loboncából az ékszert. Két kezével beletúrt a hajába, és először végigmasszírozta zsibbadt fejbőrét. Végül nekiállt ujjaival szétbontani összetapadt haját. Közben fél kezével beletúrt a táskába, és kitapogatta a benne levő holmikat.
- Póló, rendben - mormolta orra elé. - Zokni, bakancs megvan - beszélt tovább magának. Tovább matatott a táskában, de nem találta meg a keresett darabot. Kezei idegesen kaparásztak az ismerős, kopottas anyag után, de annak semmi nyoma sem volt. Két kezébe fogta lehorgasztott fejét, és várta, hogy elmúljon hirtelen jött dührohama.
- A farmer - suttogta maga elé, és már látta is, az előző esti képeket, ahogy gyorsan összepakolt, és igen! Kikészítette a nadrágot is. De a jelek szerint elfelejtette berakni a zsákjába. - Nincs mese! Ez van - mormolta feszülten, és egy nagy sóhajjal nekiállt az öltözködésnek. Levette a pánt nélküli felsőt, és a sötétben kitapogatva a póló címkéjét belebújt a rövid ujjú felsőbe. A fűzőt követte a selyem cipő és az alatta levő szakadozott selyem combfix is. Helyettük felhúzta zokniját, és ráhúzta a bakancsát. A vaksötétben és a néha megrázkódó kocsiban egy kissé lassan haladt a túra bakancs fűzőjének bekötözésével, de végül sikerrel járt. Egy nagyot szusszanva mindent visszapakolt a táskájába, és levette a feleslegessé vált ékszereit is.
- Félig kész volnék! - sóhajtotta fáradtan. Szemeit meggyötörve hunyta le, ujjaival tovább fésülgetve kócos tincseit.
***
A tiszta precíz vágás az immár rémülten menekülő férfi térdét érte, elmetszve a szalagokat. Zihálva, véresen rogyott össze az ajtó nyílásában. Már nem volt fölényes vagy gúnyos. Egyetlen árva szót sem volt képes kinyögni. Légcsöve sípolva jelezte, hogy tüdejébe már alig fér levegő. Karjain, felsőtestén és combján több helyen vágás díszelgett. Egyik felületesebben a másik mélyebben szelte át a reszketve gyöngyöző felületet.
A halál apró csókjai, melyeket oly szívesen osztogatott vöröslő ajkaival, apránként elvéve az élet nektárját a halandók testéből.
Két karján kúszva hátrált el a vele szemben levő szoba faláig, és egy halk nyögéssel a hátára fordult. Remegő karjait használva esetlen mankókként húzódzkodott fel a vérétől pirosló fal mentén. Fogait összeszorítva megtámasztotta rajta fájdalomtól felhevült hátát. Látása egyre homályosabbá vált, miközben figyelte a szoba bejáratát. Csak a saját ütemtelen zihálását hallotta.
Nem kellett sokáig várnia.
Riasztó árnyként sötétlett felette a végzet. Hosszú, fényes pengéjét várakozásra kényszerítette fekete kesztyűbe zárt markában, mintha csak várt volna valamire. Talán áldozata végső eszmélésére. Talán másra.
Meggyötört szemei elé fakó vízióként úszott be a mélyvörösen csillogó, ember feletti szempár, melybe oly sokan nézhettek bele haláluk előtt. Így vettek búcsút az Igurán elnyerhető örök halhatatlanság hírnevétől.
- Te vagy Shiki a gyilkos? - kérdezte reszelősen, ajkain kiköpve egy adag vért szakadozott pólójára. A fekete hajkorona finoman megrezzent az ablakon bevágódó huzatban.
- Milyen értelmetlen kérdés - válaszolta mély, kellemes hangon. Kardját egy laza mozdulattal lendítette az értelmetlenül rámeredő tarajos férfi felé, és egy gyors nyisszanással letörölte róla a rémült arckifejezést. Teremtőként rendezte át arcvonásait. A piercingekkel díszített fej némán hullott a poros padlóra, dermedt vonásaira a halál húzott új maszkot.
A férfi elegáns mozdulattal csúsztatta tokjába a kardját, és kissé félrelépett az előspriccelő vér irányából. Nézte a ragacsos folyamot. Lassan zubogva csendesedett, és apadt apró, minden irányba törő, lassan alvadó patakká.
Akiket azért neveltek fel, hogy részt vegyenek a harcokban, meg kellett tanulniuk, milyen együtt élniük a gyilkolás tudatával. Arra törekedtek, hogy sajátos művészetüket a legmagasabb színvonalra fejlesszék, és az útjukba kerülő ellenfeleket mindenáron legyőzzék.
A harcos útja különbözik a gyilkosokétól.
A harcos tudatosan küzd a győzelemért, és a halál az utolsó eszköz, amihez nyúlni kíván.
A gyilkos, hideg öntudattal osztja a halált, győzelme érdekében.
A férfi magabiztos, simulékony párduc lépteivel haladt kifelé a felső emeleti szobából, a lépcső felé véve az irányt. A felkelő nap sugarai arany fényükbe burkolták a kezéről lassan lecseppenő karmazsin vért.
A hívogató hajnali fények még nem tértek teljesen magukhoz, kábán pásztázták Toshima sötét, nyirkos zugait, apró melegséget juttatva el a város különböző pontjaiba.
***
A teherautó nyikorogva fékezett, és megállt. Aya kiszáradt torokkal tért magához, nekicsapódva a furgon oldalának. Csomagját maga után húzva elvánszorgott az ajtó elé felhalmozott dobozokhoz, és közéjük beékelődve, elrejtőzött. Nem foglalkozott a bőrébe nyomódó élekkel, egyszerűen csak feszülten várt. Az adrenalin és a túlélés utáni vágy emberfeletti erőt kölcsönzött az amúgy gyenge fizikumú leánynak.
Rémülten érezte, ahogy légcsöve lassan, égve kezd bezárulni a rázuhanó félelemtől. A táska zsebében vadul kutatva elővette az apró gyógyszeres dobozt, kihalászva belőle egy pirulát.
Amint bevette, már érezte is annak jótékony hatását. Hiába tudta, hogy több idő kell a hatóanyagnak, akkor is megkönnyebbült. Légcsöve felszabadult, és újra képes volt szabadon lélegezni.
Egy kicsit átrendezte a teret. Igyekezett úgy alakítani, hogy ha le kell szállnia, elrejtőzhessen, és hamar leugorhasson, elillanva a kíváncsi tekintetek elől.
- Az első helyen ahol megálltok - hallotta Hayate határozott hangját a fejében -, ki kell szállnod! - bólogatva erősítette meg önmagát, és szemei hatalmasra meredtek, ahogy felnyílt a tolóajtó, beengedve a ragyogó világosságot és a friss hajnali levegőt.
- Szétcsúsztak a dobozok - hallotta valahonnan maga elől. A gyönyörű fény szinte átégette a retináját, de nem adta fel. Reflexből lecsukódó szemét erővel próbálta felfeszíteni, de így is csak a körülötte csillogó, sárga fényeket látta.
- Pedig lekötöztem - hallotta a feleletet. Kissé lejjebb csúszott, ahol nagyobb volt a homály. Itt fel tudta nyitni a szemét, és körbe kémlelhetett. Három férfi ugrott fel a platóra, elindulva a dobozok irányába.
- Én majd lepakolom ezeket! - rémülten kapta fejét a fiatal fiú felé, aki már nyúlt is az arcát takaró doboz felé.
- Ostoba! Azokat hagyd a végére. Előbb nekünk segíts! - mordult rá egy kövér fickó, megpödörve bajuszát. - Nem könnyebb így? Azokat majd a végén szedjük le, ha már kidöglünk - morrant rá, mint egy mérges házőrző.
Amint az összes férfi a furgon hátuljában volt, Aya egy kissé megcsúsztatva az előtte levő precízen felhalmozott köteget, kicsusszant a vékony résen. Óvatosan leugrott a földre, és vissza sem nézve azonnal elindult az egyik szűkebb sikátor felé. Amint befordult a sarkon hátát nekivetette a hideg falnak. Mélyeket lélegezve feszült figyelemmel várt. Nem hallott semmilyen gyanús neszezést, mely arra utalt volna, hogy a férfiak felfedezték potyautasságát.
Így végignézett a fullasztóan keskeny utcácskán, melyen szanaszét papírdarabok és ételmaradékok hevertek. Nagyot nyelve, rettegésén felülkerekedve fürgén végig szaladt rajta. Néha az elővigyázatosság kedvéért megállt, és körül kémlelt.
- Mintha... - Nézett körbe gyanakvóan, de végül megrázta a fejét, mert nem látott semmit. - Nem érdekes! - hessegette el a kósza gondolatot. Megállt az egyik töredezett felületű kirakat előtt, és gyorsan rendbe hozta nevetséges ruházatát. - Így nem láthatnak meg! Mindenki engem fog nézni és tuti lebukom - tekintett végig önmagán morcosan. - A fene egye meg a farmert, meg engem is amiért otthon hagytam! - szorította idegesen ökölbe ujjait. Az egykor elegáns, fehér tüll szoknya úgy nézett ki, mintha éppen a közeli kukából túrta volna elő. Igencsak előnytelen megjelenésén tovább rontott a magas szárú fekete túrabakancs és szanaszét álló barna hajzuhataga. Száját lebiggyesztve hajolt előrébb a kirakat felé. Kendőjét és vizes flakonját elővéve, megnedvesítette a puha anyagot. Lassan letörölgette az arcára tapadt festéket.
Mintha a szabadság első lépéseit tette volna meg, megszabadítva magát az álarctól, amit még otthonában kényszerítettek rá. Megkönnyebbülve látta, hogy legalább a maró sminket képes volt leszedni magáról. Halványan elmosolyodott, ahogy végre saját vonásaival nézett szembe a tükröződő felületben. Haját gyorsan összekötötte egy laza lófarokba, melyből néhol kikandikált néhány rakoncátlanul göndörödő tincsecske.
Egy kissé beljebb tekintett a kirakaton túl, és mozdulatlanná merevedett.
Ott állt valaki, és őt figyelte vörös szemeivel. Az arca elé hulló ébenfekete tincsek félig eltakarták hideg mosolyát.
- Olyan ember nincs, akinek piros szeme van! - sápítozott némán. Szemeit egy pillanatra lehunyta, és amikor ismét felnyitotta, már nem látott senkit. Rémülten járatta körbe tekintetét, de az üresen kongó és fölé meredő végeláthatatlan falakon kívül nem látott semmit. - Csak képzelődtem ugye?! - tette fel hisztériás kérdését némán. Ajkait véresre harapdálta a rátörő rémülettől. Még mindig az illékony látomás hatása alatt állt. Izzadó tenyérrel hátrált el a kirakattól, amikor nekicsapódott egy mögötte melegen lüktető testhez. Ijedt sikollyal perdült meg, és tekintett bele a csodálkozástól tágra nyílt kék szemekbe.
A fiatal fiú mosolyogva nézett rá, szőke hajtincsei játékosan meglebbentek bájos arca körül. Piros-fekete skótkockás rövid nadrágjában, és fekete pólójában elég mókásan festett a komor, lerobbant városrészben.
- Te ki vagy? - préselte ki hirtelen szárazzá váló ajkai közül a kérdést.
- Hayate hívott, hogy jössz - nevetett vidáman a megszeppent lányra, és belé karolva, egy határozott mozdulattal elrántotta a táskáját, és fellendítette a hátára. - Nem is tudtam, hogy ilyen eklektikus ízlésed van - nevetett vidáman szikrázó szemeivel a földbe gyökerezett lábakkal álló lányra. Elhúzta a kirakattól, és elindultak a sikátor vége felé.
- Ja, hogy ez? - tekintett újra végig magán. - Inkább hagyjuk! - fújta ki lemondóan a levegőt. - Nem vagyok rutinos a szökésben - húzta el ajkait, mire az ifjú csilingelően felnevetett.
- Nos, amíg itt élsz, vigyázok rád - kacsintott rá cinkosan, amiről Aya nem tudta megállapítani, hogy mennyiben is jelent ez szerencsés változást az életében. - Azonban dolgoznod is kell - tette hozzá kedvesen. - Már szereztem egy munkahelyet, ahol munkába állhatsz - folytatta, és rendületlenül húzta maga után a vonakodó lányt. Amint kiértek a fényre Aya megállt, és ránézett a fiúra.
- Bocsáss meg, de... - feltörő, zavart szavait, azonban elfojtotta a fiú vidám csacsogása.
- Nem bízol bennem? - Aya szemeit az ég felé fordította, és nem volt bátorsága a lelkes srácra tekinteni. - Nos, mondok még valamit, hogy tisztázzuk a helyzetet. Először is, tartozom Hayaténak és ezért segítek. Másodszor, egyelőre én vagyok az egyetlen személy, akiben itt megbízhatsz. De ha gondolod, menj és boldogulj magad - tette hozzá töretlen mosollyal és karba tett kézzel rávigyorgott.
A lány végignézett a sivár, romos épületeken, a csoportokba verődött lézengő bandákon, a házak falainak dőlő, vergődő hajléktalanokon, a magukat illegető és áruló lányokon. Végül gondolataiba bekúszott a piros szempár, melynek átható pillantásától kirázta a hideg. Rápillantott a fiatal fiúra, és halványan elmosolyodott.
- Bocsáss meg, csak kissé bizalmatlan vagyok - kezdett szabadkozni. Döbbenten hallgatott el, elkerekedett szemekkel meredve a szemei elé tartott ezüstláncra.
- Hayate mondta, hogy ezt mutassam meg, és bízni fogsz bennem - mondta kedvesen, és a láncot a lány nyaka köré kapcsolta. Aya meghatottan szorította kezébe az apró medált, és magába fojtott egy feltörekvő könnytüskét.
- Mondd csak, mi a neved? - nézett kedvesen és felélénkülve a fiúra. Belefonódott a felé nyújtott karba, és szorosan hozzásimulva sétált vele tovább, amerre irányította. Sokkal vidámabbnak érezte magát, hogy nem egyedül kell szembenéznie Toshima rejtelmeivel. Valószínűleg bátorsága sem lett volna hozzá.
- Rinn vagyok - vágta rá lelkesen. - Te pedig Ayaka-sama ugye?
- Kérlek, hívj csak Ayának! - legyintett a lány, felhőtlenül mosolyogva.
- Igen - vakarta meg szőke tincseit szabad kezével. - Roppantul kínos lenne, ha így hívnálak - nevetett fel saját ostobaságán. - Gyere, elviszlek a lakott sorokra.
- Lakott sorok? - húzta fel a szemöldökeit a lány értetlenül.
- A toshimai családok élnek ott. Ez itt a külváros - nevetett könnyedén. Csodálkozva nézte, ezt a fiút, aki olyan volt, mint egy örökké bohókás, huncut napsugár.
Alakjukat elnyelte a nappali fényben meginduló városi élet pulzálása sűrű függönyként zárulva össze hátuk mögött.
Súgó