2. Ismerkedések és vallomások

- Nagyon fontos lehet neked az a smaragd… - jegyezte meg Lia előreléptetve.
- Hmm? Miből veszed ezt? – nézett hátra érdeklődve Medardus. Eddig gondolataiba merülve lovagolt, s jólesett neki most a beszélgetés. Már jó pár órája lovagoltak az erdőben, s a csapat összes tagja fáradt már, de Medardus nem akart megállni addig, amíg nem muszáj.
- Hát, több okból is – válaszolta mosolyogva a lány. – Egyrészt, mert nem hiszem, hogy egyszerű kincskeresés miatt toboroztál volna ennyi embert, hiszen akkor kisebb a saját részesedésed. Másrészt pedig azért, mert erre megyünk. – Egy pillanatra elhallgatott, szemét behunyva élvezte az erdő csendjét, melyet csak lovaik patáinak kopogása zavart meg. – Ez az erdő hírhedten veszélyes, hiszen a karavánutat is eltérítették, amelyik a kikötő felé vezet… Ezen a helyen jó pár támadás volt már. Néha figyelnek minket. És ezt a többiek is érzik – nézett hátra a kis csapat felé.
- No lám… - mosolyodott el a férfi. – Netán máris át szeretnéd venni a vezetést?
- Jaj, dehogy… - Lia láthatóan zavarba jött. – Én csak…
- Azért megyünk erre – szólt gyorsan, hogy elűzze a lány zavarát -, mert még így is majd’ három nap lesz, mire elérünk a kikötőbe. Ha körbe mennénk, a karavánúton, az beletelne egy hétbe is, és akkor pont lekésnénk a hajót. Márpedig semmi kedvem napokig ücsörögni abban a koszfészekben, amíg visszatér… És gondolom, nektek sem.
Lia mély levegőt vett, hogy csípős válasszal vágjon vissza, mikor a hátuk mögött megszólalt Gouden.
- Hé ember, lassíthatnál egy kicsit! Nem csak mi, de az állataink is fáradtak, igazán megállhatnánk pihenni. Ez a hely eleve egy rémálom, de ha kimerülten haladunk, az felér az öngyilkossággal.
Medardus elhúzta száját, majd sóhajtva föltekintett, a fák közül kilátszó égszeletre tekintve. Még volt jó pár óra napszálltáig, s ő addig akart menni, ameddig csak lehet… De a többieknek igaza van, ez nem csak őket fárasztja ki, hanem a lovakat is. Márpedig itt nincs váltás…
- Rendben, megállunk! – adta meg magát végül. – Tábort verünk az út mentén, de nem megyünk be az erdőbe. Nincs szükség felesleges hősködésre, senki se veszítse szem elől a többieket! Gyerünk!
Leszállt lova hátáról, s pár méterrel odébb vezette, ahol a fák nem értek el teljesen az út széléig, apró tisztást alkotva. Az állatot kipányvázta, holmiját pedig a földre dobta. Figyelte, ahogy a többiek is hasonlóan cselekednek, majd végül sóhajtva letelepedett földre terített köpenyére. Rövidesen a csapat szabálytalan kört alkotva ült egymással szemközt, Medardus pedig mindenkinek szárított húst osztogatott.
- Kis szíverősítő, bajtársak! – szólt jókedvűen Perpignan, majd körbeadta a holmijából előkotort butykost. A szőke ikerpár egyik tagja gyanakodva szagolt bele, de aztán ő is meghúzta, majd elfintorodott.
- Egy szót se, ember, ez jófajta törp itóka…
- Hát tettem én megjegyzést? – nézett rá a szőke.
- Törp itóka? Na, ezt meg kell kóstolnom! – Megrökönyödve bámultak az italt kezébe kaparintó Jade-ra. Az nem zavartatta magát, a legnagyobb természetességgel húzta meg az erős piát.
- Hmm… Nem rossz… - szólt vigyorogva, de ugyanakkor hangja megbicsaklott a maró folyadéktól. – Most mi van?! – nézett körbe a döbbenten bámuló férfiakon. – Nem láttatok még nőt inni, vagy mi van?
- Azt hiszem, nagyon sok mindent nem tudunk még rólad, Lia… És nagyon sok mindent másképp gondoltunk – törte meg végül a döbbent csendet a korábban fintorgó szőke, mindannyijuk gondolatát öntve szavakba.
- Mint például? Nem gondoltátok volna, hogy egy nő is képes egész nap lovagolni az erdőben, hogy aztán pihenésképp erős piát igyon? – Nevetve tekintett körbe, és átható pillantásával sikeresen zavarba hozta a szőkét. Szavait neki címezve beszélt tovább. - Egyikünk sem tud még igazából semmit a másikról… És ez normális is, hiszen még egy napja sincs, hogy elindultunk – villantotta ki bájos mosolyát. – Én például még abban is kételkedem, hogy most Wyemmel, vagy Wemoymmal beszélek jelenleg.
Erre már a többiekből is kitört a nevetés, a hangulat feloldódott.
- Wyem lennék… - mondta mosolyogva a szőke. – Könnyű ám minket megkülönböztetni, én szebb vagyok – tette hozzá vigyorogva.
- Ja, meg nagyképűbb is… - toldotta meg a bátyja.
- Mi van, ismerkedési délutánt tartotok? – kérdezte Medardus, miközben visszatelepedett melléjük. Senkinek nem tűnt fel csöndes távozása, de a nem sokkal odébb emelkedő kupac arról árulkodott, hogy tűzifát gyűjteni volt.
- Most, hogy így mondod, nem is rossz ötlet… - nézett rá elmélázva Lacter. – Talán túl gyakorlatias vagyok, de úgy gondolom, később lényegesen könnyebb lesz együtt harcolni, ha ismerjük egymás erősségeit, és gyengeségeit.
- Bár reméljük, nem kell az életünkért harcolnunk – tette hozzá Rhenus, az egyik elf. – Egy jó darabig legalábbis.
Medardus helyeslően bóltt, de megszólalni nem szólalt meg, mint aki észre sem veszi a rá irányuló tekinteteket. Mind jó ötletnek tartották az ismerkedést, de mindenki azt várta, kezdjen beszélni a vezér. Magáról, a küldetésről…
- Hát jó. Akkor majd én kezdem – szólt Jade, elűzve a kínos csöndet. – Ennyi gyáva férfit egy rakáson, egyik sem mer önmagáról beszélni! – Rosszallóan szólalt meg, de hangja elfojtott nevetéstől csengett. Jókedvű volt, és vidám, amiért végre eljöhetett a kis faluból.
- Tehát, Liana Jade vagyok, bár ezt már tudjátok. Nem szeretnék az életemmel untatni senkit, a lényeg annyi, hogy kalandor vagyok, és harcos. Egyszóval, senki ne kezeljen úgy, mintha csak szolgálólánynak, vagy hasonlónak jöttem volna veletek. Aki pedig mégis… Nos, az úgy nagyjából addig élt.
Hangja vidáman csengett, de látszott rajta, komolyan beszél. Gyűlölte az olyan férfiakat, akik csak vágyaik kielégítésének eszközét látták benne, és az olyanokat, akik megrögzötten vallották, hogy egy nő nem érthet semmihez a gyereknevelésen kívül. Körbefuttatta tekintetét a körülötte ülőkön, majd ismét megszólalt.
- És hogy valami hasznosat is mondjak, legfőképp az íj az, amihez értek. Közelharcban is megállom a helyem, ha kell, tőrrel harcolok. – Keze a földön mellette nyugvó hosszúpengéjű tőr tokjára csúszott szavai közben, mint egy mutatva, igen, ez az, amiről beszél. Elhallgatott egy pillanatra, majd elmosolyodott.
- Most mesélhetnék sokat magamról, éljen a gyermekkor és hasonlók, de nem fogok. Fél-elf vagyok, de, mondhatni, szerencsésnek mondhatom magam, ritkán találkoztam elutasítással. – Szemei a többi fél-elfre, majd az elfekre villantak, de mielőtt bárki is megszólalhatott volna, ismét elmosolyodott, s lezárta mondandóját. – De ne csak én beszéljek, fiúk, vagytok itt még rajtam kívül tizenegyen! Ki következik?
- Hé-hé! Ennyi volt a meséd? Mind kíváncsiak vagyunk ám rád, miért is tart velünk egy ilyen szép fiatal lány… Ha már mesedélután, meséljünk rendesen. – Wyem nevetve bámult a leányzóra, de a többiek egyetértően mormogtak.
- Ugyan mit meséljek magamról? – Lia előredőlt kissé ültében, s combjára könyökölt, hogy kezével meg tudja támasztani fejét. – Nem szokásom magamról beszélni, az emberek előszeretettel élnek vissza az ilyen módon megosztott felesleges információkkal. Majd ha jók lesztek, elmondom esti mesének – villantotta körbe csábos mosolyát.
- Mi? Visszaélni? Ugyan… hát olyannak nézünk ki?
- Nem tudom, lévén senki nem hajlandó mesélni – nevetett rá az ártatlanul pislogó szőkére. – Én várok türelemmel, akár napestig…
Medardus nem szólt továbbra sem, nem zavarta meg a pillanatot. Emberei egymást ugratják, ez a legjobb, amit tehetnek… Jobb, mintha marakodnának, és legalább nem gondolnak bele abba sem, hogy hol vannak éppen. Nagyon is tudta ő, mire gondolt Lia, mikor arról beszélt, figyelik őket… Érezte ő is egy ideje, és érezte akkor is, amikor fáért ment az erdőbe. Magában mosolyogva figyelte a hirtelen támadt szópárbajt. Fogalma sem volt, miért nem akar magáról beszélni a lány… Azonban az nem kerülte el a figyelmét, hogy az előző nap említett mágiájáról szót sem ejtett. Vajon miért titkolja? Érdekes, nagyon érdekes…
- Na jó… Akkor mesélünk mi, meggyőztél. – Wemoym ezt a pillanatot választotta közbeszólásra. – Szerintem a mi származásunk elég egyértelmű… Emberek vagyunk, sose voltunk mások, és északról jöttünk. Városi emberek, harcosok, kalandorok, zsoldosok… Mikor mire van szükség. – Röpke vállvonás, majd fél szemmel öccsére sandított, aki rögtön folytatta a megkezdett beszédet.
- Könnyen megtehetjük, legfőképp azért, mert ikrek vagyunk… Nagyon erős kötődés alakult ki közöttünk, így harcban segít minket ez… - Egyszerre, egyforma mozdulattal vonták föl ingüknek ujját, bal csuklójuk belső felét mutatva a többiek felé. Tökéletesen egyforma tetoválás díszítette mindkettőjük kezét, különös módon egymásba fonódó szálakból álló kerek fonatnak tűnt, az ütőerek mentén elnyúlva, mintha a kéken lüktető ér is a minta része lett volna, azonban bármennyire is kutatta a szem, nem tudta fölfedezni, hol kezdődnek és hol végződnek az egyes szálak. – Ez egy mágikus tetoválás, így ha egymás mellett vagyunk, nem érhet bennünket bántódás harc közben.
- Persze van hátránya is… - szólalt meg ismét Wemoym. – Egymás fájdalmát is átérezzük, így ha egyikünkkel mégis történne valami, hogyha olyan erős ellenféllel akadnánk össze, hogy ez nem képes minket megvédeni, akkor a szenvedés kétszer akkora… Hiszen mindketten ugyanazt érezzük. Legalábbis egymás közelében.
- Ez tetszik nekem nagyon – mosolyodott el Jade. – Hol lehet ilyet csináltatni? Kell nekem is!
- Először keress valakit, akihez elég erősen tudsz kötődni – nevette el magát a képtelen ötleten Wyem. – Szoros kapcsolat kell hozzá…
- Remek. Fiúk, ki vállal be velem egy ilyen tetoválást? – kérdő tekintettel bámult körbe a többieken. Arcán mosoly ült, ennek ellenére nem bírták eldönteni, hogy hülyéskedik-e vagy komolyan beszél. – Naaaa, ne legyetek ilyen gyávák! Senki nem akarja hozzám kötni az életét? – Nagy bociszemekkel nézett végig mindenkin, de a férfiak nem reagáltak, csak döbbenten bámultak rá. – Senki? Hát micsoda dolog ez?
- Na majd én! – nevette el magát végül Medardus, hogy a kialakult döbbent-néma hangulatot oldja. – Veled szívesen vállalna egy ilyet bármelyik férfi, csak elrettentesz itt mindenkit. – Lia vidámságába egy pillanatra zavar vegyült, ám ezt gyorsan elűzte, és kacér mosollyal bámult Medardusra. Kíváncsi volt, vajon mi vette rá a férfit, hogy igent mondjon komolytalan kérdésére. Képes lennél valóban hozzákötni az életedet egy vadidegen leányzóhoz, csak mert szép külsővel áldotta meg a sors?, kérdezte magában, ám arra figyelt, hogy a gondolata még véletlenül se csusszanhasson szájára.
- Másrészt pedig, a jótékony hatás visszájára fordul, ha nem a megfelelő emberrel hozod létre a kapcsolatot. Hiszen onnantól kezdve akarva-akaratlanul is vigyáznotok kell egymásra… - magyarázta Wyem.
- Na ja. Ezért van az, hogy még nem fojtottam meg az én drága öcsikémet… - közölte nevetve Wemoym, és erre végül Jade is elnevette magát, levéve fürkész tekintetét a mágusról.
- Kösssz… Én is nagyon szeretlek, bátyus. – Wyem laza mozdulattal vágta nyakon fivérét, majd vidáman tekintett körbe. – Legfőképpen kalandorok vagyunk, már elég régóta. Gazdag családban nevelkedtünk, apánk úgy gondolta, ismernünk kell a különféle harcok fortélyait, így már egészen fiatal korunktól kezdve képeztetett minket. Persze ő csak ilyen elvi alapon gondolta, tanuljunk meg harcolni, hiszen az sosem árt… Gyakorlatban igazából csak vadászatokon alkalmazhattuk tudásunk a sebzett vadállatokkal szemben. Félig hulla vaddisznó, és hasonlók…
- Egy sebzett, dühös vaddisznó sokszor veszélyesebb ellenfél, mint bármelyik ember – jegyezte meg csöndesen Hyrcan. Tudta jól, miről beszél a férfi, otthon ő maga is gyakran vadászott, azonban nem értett egyet az ember lekicsinylő hangnemével. A vadállatokat nemes ellenfélnek tartotta, sosem kínozta őket feleslegesen, ahogy a népéből senki. Vadásztak, mert enniük kellett, és nem szórakozásból. Egy jó helyre célzott nyílvessző, egy jó döfés… Ennyi kell csak, és az állat nem szenved sokat.
- Valóban, igen… De mi harcolni tanultunk, és nem okozott örömet, hogy tudásunkat csak a vadászatok során tudjuk felhasználni. Kalandra vágytunk… - felelte Wyem.
- Vagyis vágytál – helyesbített fivére. – Nem mondom, hogy a fent említettek nem fogalmazódtak meg bennem is jó párszor, de én meg voltam elégedve az életünkkel. Wyem ültette el bennem a gondolatot, hogy máshol lenne a helyünk… hogy mást is csinálhatnánk. Nagykorúvá válásunk napján szó nélkül léptünk meg otthonról, senki nem tudott róla. Fogtunk két lovat, és irány a nagyvilág! Ez volt úgy nagyjából tíz évvel ezelőtt, azóta pedig kalandorként éljük életünket. Így tettünk szert erre is… - Finom, szinte szerető mozdulattal simította végig a csuklóján futó tetoválást. – Egy mágus készítette, mondván, hogy megvédi viselőjét bárminemű sérüléstől, csupán csak két ember kell hozzá, aki ugyanazt a jelet hordozza magán. Elmondta, hogy nem csinált még ilyet előtte, de mi belevágtunk a kíváncsiságunktól hajtva. Nem tudtunk igazából semmit arról, mit is művel velünk… Mindenre magunktól jöttünk rá. Nem volt több egy rossz kuruzslónál. – Dühös horkantással hallgatott el.
- Tulajdonképpen kísérletezett rajtunk – vette vissza a szót Wyem. – Azért, mert ikrek vagyunk… És mint kiderült, ez jelentette a túlélésünket, hogy nem kellett nem tudom, milyen szörnyű kínokat kiállnunk. Szoros kötődés… Persze ő nem mondott el semmit, mindenre magunktól kellett rájönnünk. Mikor a tetoválások elkészültek, hosszú napokig kegyetlenül fájt a helye, a szervezetünk megpróbálta kivetni magából az oda nem illő festékanyagot. A „mágus” meg felszívódott, mint szürke szamár a ködben. Úgy látta, sikertelen a kísérlete, és ezért indult tovább a maga útjára. Mi is sikertelennek láttuk, hiszen a gyulladt kezünkön kívül nem láttunk más eredményt… Egészen az első harcunkig.
- Egy karavánt kellett védelmező őrként kísérnünk, erre béreltek fel minket. Kereskedők voltak csupán, de az áru értékes… útközben rablóbanda támadt ránk. Harcoltunk velük, megvédtük a karavánt a többi őrrel vállvetve… És csak később tűnt fel, hogy bár mind a kettőnket megsebeztek a csata hevében, sérülés még sincs rajtunk sehol. Mintha… a fegyver eltérült volna, mikor hozzánk ért. Nem értettük először, mi történt velünk, időbe tellett, mire rádöbbentünk, hogy a különös tetoválás az oka az egésznek. Hosszú időn át kísérleteztünk, hatalmát kutattuk, de még most sem vagyok benne biztos, hogy mindent tudunk róla. – Wemoym nagyot kortyolt borral telt tömlőjéből, amit testvére nyomott kezébe. A hosszú beszéd igenis kiszárítja a torkot, nem csak a mesemondók regélik így… - Ha egymás közelében vagyunk, akkor nem érhet bennünket bántódás, egy bizonyos fokig természetesen. Ha eltávolodunk egymástól, értek ez alatt mondjuk öt-hat métert, akkor a védelem megszűnik, és egy erős akaraterővel, meg persze óriási testi erővel rendelkező ellenfél is áttörheti a védelmünket.
- Tulajdonképpen ezek a legfontosabb dolgok, amit tudni kell rólunk – mosolyodott el Wyem. – Hosszú mese lehetne még az is, hogy melyik tulajdonságára miként jöttünk rá a tetoválásnak… Azonban úgy hiszem, már így is túlléptük a bemutatkozás kereteit. Mi ennyi lettünk volna tehát, most ki következik? – tekintett körbe.
- Én majd beszélek magunkról – szólalt meg Rhenus, a másik elfre pillantva. – A mi történetünk közel sem ilyen érdekfeszítő, és kevésbé is hosszadalmas… Elsőként a harcmodorunkról szólva, én magam az íjászathoz értek, ezt a tudásomat tökélyre fejlesztettem az évek során. Hyrcan pedig pengéknek táncosa, kecses pengéivel osztja a halált. – A megnevezett elf nem szólt egy szót sem, nem fényezte önmagát, csak az arcára kúszó, kissé talán önelégült mosolyból látszott, hogy nagyon is egyetért az elhangzottakkal. – Népünk rejtve él a világ szeme elől, nem kedveljük sem a betolakodókat, és mi sem látogatunk máshová. Népünk alatt ebben az esetben csak a közösségünket értem… Hiszen elfeket szerte a világban találni szép számmal, elkeveredtek más népekkel. – Hangja büszkén csengett, mint aki népének ténylegesen csak azt a pár falunyi tündét tartja, akik elbújtak a világ elől. Tekintete hirtelen rebbent a fél-elfekre mondata végén, de nem feltűnően… Nem mondta ki nyíltan, csak burkoltan jegyezte meg, hogy ő is elítéli fajtájukat.
Okos, nagyon okos, gondolta Medardus. Remélte, hogy nem lesz viszály emberei között… Nem gondolt bele, hogy a tisztavérű elfek jó része mennyire elítéli az emberek ivadékait. Megcsóválta fejét, majd figyelmét ismét a beszélő Rhenus felé fordította.
- A külvilág elől azonban mi sem zárkózhatunk el teljes mértékben. Kalandvágyó fiatalok nálunk is vannak, akik a világot szeretnék megismerni… És ez kell is, hiszen tudás nélkül nem értheti meg senki, miért úgy élünk, ahogy. Vannak közülünk, akik azt kapták feladatul, hogy járják a világot, gyűjtsenek információkat… Például mi. – Elhallgatott egy pillanatra, mint aki azon gondolkozik, megosszon-e még valamilyen információt a többiekkel, végül azonban csak továbbadta a szót. – Ki lesz a következő?
- Majd én – szólt Perpignan, és tétovázás nélkül beszélni kezdett. – Kezdeném azzal, hogy én csupán azért vagyok itt, mert szükségem van a pénzre, amit Medardustól kaptam… Nem vagyok oda sem az elfekért, sem a hisztis úri ficsúrokért – itt lapos oldalpillantást vetett az ikerpárra -, és úgy általában a társaságért.
- Héé! Ki az úri ficsúr? – horkant föl Wyem, de fivére karjára tette a kezét, hogy visszafogja, és Medardus is figyelmeztető pillantásokat küldött felé.
- Te. Például – jelentette ki teljes lelki nyugalommal a törpe. – De ettől függetlenül most itt vagyok, és mint bajtársaimnak, segíteni fogok nektek teljes erőmmel, saját és fejszém erejével. És hogy az életemről is szóljak…

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.