Sirike:

A Bíbor Smaragd

1.  Indulás

- Hé, emberek! Van itt valaki, akinek jól jön ezer arany, és nem riad vissza egy kis kalandtól? – szólt a férfi, aki az imént lépett be a fogadó ajtaján. Magas ember volt, hosszú hajjal és kis pofaszakállal. Nem éppen az az úri ficsúr, a nők kedvence, látszott rajta, izmai nem holmi udvari kiképzéseken, hanem valódi harcokban edződtek. Erre utalt az is, hogy oldalán méretes kard függött, és öltözéke is inkább kényelmes és praktikus volt, mint elegáns. Egyszerű fehér ing, lovaglónadrág, és csizma. Csillogó szemei most komolyan szemlélték a vendégeket.
- Hát itt csak gyáva nyulak élnek?! – kérdezte, s körülnézett az épületben. Középen széles lépcső, tőle jobbra a sörtől és húslétől ragacsos pult, tipikus utazó-fogadó. Egy üres sarokasztal kivételével mindenütt részeg férfiak és telt keblű pillangók ültek, s most mindenki őt nézte. A férfi ajkai gúnyos félmosolyra húzódtak, s fölemelte az eddig a kezében tartott bőrzsákot.
- Van nálam tízezer arany. És hogyha valaki is tud számolni ebben a koszos lebujban, akkor az rájöhet, hogy tíz embert keresek. Ha érdekel valakit, a város szélén lakom, a Fehér Hattyúban – mondta, majd végigtekintett a vendégeken. Csupa részeges disznó… Vajon mekkora esélye van rá, hogy normális csapatot találjon...? Köszönés nélkül lépett ki a szabadba.

Halkan kopogtattak az ajtón.
- Ki keres? – szólt egy mélyen zengő férfihang a szobából.
A lány belépett, s körülnézett. Elég szép szoba volt, szebb, mint a másik helyen. Érthető, miért inkább ide jött a férfi… A berendezés egyszerű volt, de legalább minden tiszta. A falakon – valószínűleg a repedések eltakarása végett – szőnyegek voltak. A fal mellett egy szekrény, és egy ágy. A szoba közepén asztal, aminél most a férfi ült, érdeklődve tekintve a jövevényre.
- Szabadna tudnom, mi járatban, hölgyem?
- Bizonyára önt láttam a másik fogadóban – szólt kezet nyújtva a lány. – A nevem Liana Jade. És nekem jól jönne az a bizonyos ezer arany.
- Te… De te nem a fogadós egyik kéjlánya vagy? Azt hiszed, elenged? – kérdezte a férfi a lányra pillantva. Az némán tűrte a méricskélő pillantásokat. Megszokta már… Magas, nyúlánk termete, dúsan a vállára omló ébenszín haja, keveset takaró ruhája gyakran vonzotta magára a férfiember tekintetét… És hát volt is rajta mit nézni, előnyös tulajdonságait csak javította minden bizonnyal valamikori elf származása.
- Nem vagyok kurva – hangja nyugodtan csengett, de smaragdzöld szemei megvetően szűkültek össze. - A fogadóban dolgozom ugyan, de csak felszolgálóként. Az pedig nagymértékben hidegen hagy, hogy mit fog szólni az a disznó, ha egyszer csak kilépek tőle. Nincs joga visszatartani, nem vagyok a tulajdona.
- S mi okom lenne rá, hogy elvigyelek?
- Nem zavarnék sok vizet…
- Meg aztán már megvan a tíz ember. Pénzt sem tudnék adni. S különben is… mit keres egy ilyen szép lány a vadonban? Veszélyes lesz…
- A veszélyt jól tűröm, harcolni is tudok.
- De az ellenség nem hátrál meg a két szép szemedtől… - szólt finom mosollyal a férfi. – Egyébként azt hiszem, elfelejtettem bemutatkozni. Medardus a nevem.
- Akkor elmehetek?
A férfiból erre kibukott a nevetés. Ez elsősorban nem Jade-nak szólt, tetszett neki a lány állhatatossága, s elszántsága. Lassan megcsóválta a fejét, ahogy tekintete végigsiklott ismét a leányzó alakján.
- Még sosem láttam senkit, aki ennyire akart volna sietni a halál torkába. De hát… - megvonta a vállát, amolyan „tetudod” mozdulattal. – Mivel harcolsz?
- Konyítok kissé a varázsláshoz, sötét és tűz varázslatokat tanultam valamikor… Emellett még jól bánok az íjjal, s a tőrrel is.
- Úgy… szóval mágia. – Néhány pillanatig fürkész tekintettel bámult a fél-elf leányzóra, ám az állta a nézését. – Pénzt akkor sem tudok adni. Úgyhogy gondold meg. Ingyen kockáztatnád az életed?
- Megvan rá az okom, hogy el akarjak menni.
- A feladat nem is érdekel?
A lány megvonta a vállát. Arca egykedvűséget sugárzott, nem árulta el érzelmeit, de belül rátört a diadalérzet. Tudta, már győzött, a férfi el fogja engedni.
- Ha megengeded, hogy elmenjek, úgyis megtudom előbb-utóbb, nem?
- A Bíbor Smaragdot keressük. Hallottál már róla?
- Bíbor Smaragd… A smaragd nem zöld?
- Elvileg. De én sem láttam még, úgyhogy nem tudok felelni.
- S hol ez a smaragd?
- Elsőnek Shagary szigetére megyünk. Aztán meglátjuk… - mondta Medardus, kitérve a válaszadás elől.
- Shagary… Nem ott van véletlenül Lozenges városa?
- Hát… Azt hiszem. Miért?
- Á… semmi – mondta elgondolkozva a lány, majd hirtelen felpattant. – Most mennem kell – szólt, s az ajtó felé indult.
- Akkor holnap hajnalban várlak, Jade, odalent a bejárat előtt. De ne számíts könnyű útra… - mondta az asztaltól felállva Medardus.
A lány az ajtóban megtorpant, majd visszafordult a férfi felé. Lassan bóltt, majd megszólalt. – Rendben, de kérlek… ne hívj Jade-nak. Egyszerűen csak Lia vagyok. – Ezzel kisietett a szobából, otthagyva az értetlen férfit.

Gyönyörű a napkelte, gondolta Medardus. Már csak a lányra vártak, mindenki más ott volt.
- Megjöttem – szólt a háta mögül egy csengő hang. – Bocs a késésért…
A férfi megfordult. Most még szebb, volt az első gondolata. Jade-n ma fekete, szorosan rásimuló nadrág volt, s sötétzöld hosszú ujjú felső. Egy közepes méretű táska volt nála, meg persze a fegyverei: íja a hátán, és hosszú pengéjű tőre kecses derekára csatolva.
- Örülök, és semmi baj – mondta. – Akkor bemutatlak a többieknek, és már indulhatunk is.
Odaléptek a kis csoport férfihoz, akik értetlenül bámultak a gyönyörű fél-elfre. Medardus csak annyit mondott nekik, hogy még valakire várnak, azt nem mondta, hogy nő az illető… Hiszen egy nőnek a konyhában, vagy az ágyban van a helye, nem a vadonban, méghozzá tíz férfival…
- Emberek, ő itt Lia. A fiúk pedig Vorka, Gouden, Lacter, Clenter, Berent, Wyem és Wemoym, Perpignan, Rhenus és Hyrcan.
A leányzó mosolyogva köszöntötte a férfiakat, s egyenként végigmérte őket. Vorka egy nagydarab sötétbőrű emberférfi volt. Ember volt ugyan Gouden is, de társának szöges ellentéte: alacsony, világos bőrű, arca szakállas. Lacter, Clenter és Berent egy rokonságból érkeztek, s ez meg is látszott rajtuk, mindhárman sötéthajú félelfek voltak. Wyem és Wemoym emberek voltak, ráadásul ikrek is, világos hajuk és bőrük arról árulkodott, hogy az északi törzsek egyikéből származnak. A tömzsi és széles vállú Perpignan minden bizonnyal törpe ősökkel büszkélkedhetett… Rhenus és Hyrcan pedig tünde-elfek voltak valamely környéki erdőből.
- Akkor induljunk – mondta Medardus, s a fogadó istállójából elővezetett tizenkét lovat. Ő maga felpattant egy szilaj fekete ménre, majd miután társai is elhelyezkedtek a nyeregben, megveregette az állat nyakát, s nekiindult a városból kivezető úton, új kalandjuk felé.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.