1. fejezet
Hívatlan vendégek

Történetünk egy ködös, őszi, hideg éjjel veszi kezdetét, mikor egy vastag köpönyegbe burkolózott, didergő alak egy nagyobb csomagot tesz le egy álmos kis falu egyik házának az ajtaja elé. Felemelkedik, majd mintha mi sem történt volna, elmegy... és soha többé nem tér ide vissza.
Másnap reggel a háziak nem tudták mire vélni a vézna kisfiút, akit az ajtajuk elé vetettek, a sorsára hagyva ezzel őt... Ez most az istenek csapása, vagy áldása?! Hosszas vitázás után úgy döntöttek: maradhat, de amint munkára fogható, megháláltatják vele a háziak kedvességét...

Ahogy teltek-múltak az évek, a gyerek nőtt és a körülötte élő emberek egyre jobban rettegni kezdtek tőle, pedig a fiú a légynek se ártott soha. A külsejétől féltek. Vörösen izzó, szinte démoni szemei voltak, melyek mélyen ültek szemgödreiben. Hosszú, vállig érő fehér hajjal és vézna, csontos testtel áldotta meg a sors. Bár gyenge alkatúnak tűnt, valami oknál fogva hatalmas erő lakozott benne. Az ekét is néha neki kellett húznia, mert mostohái erre utasították, mondván:
"- Pihentetni kell a marhákat! Egész évben csak dolgoznak... de rád - igazán rád - fér a testedzés!"
Ezzel röhögve kizavarták a mezőre, és mostohatestvérei néha ostorral csapkodták, hogy gyorsabban dolgozzon...
Külseje miatt nemcsak a felnőttek és a mostohatestvérek rosszindulatát kellett elviselnie, de még más gyerekek se barátkoztak vele. Mindig gúnyolták, megverték és kinevették, akár "otthon". De ő soha nem sírt. Pedig valóban fájt neki mindaz, amit tettek vele. És ez, hogy zokszó nélkül tűrt - ez is indok volt arra, hogy bánthassák. Pedig csendes, visszahúzódó ember volt, nem ártott - még csak szóval sem - senkinek, még ha megalázták és kínozták is, csak hosszasan a másik szemébe nézett, de mást nem tett.
Szavát nem lehetett hallani soha. Nem beszélt senkivel sem, csak néhány állattal, akik mindig türelmesek voltak vele... Meghallgatták gondjait-bajait, átkait, szitkait és reményeit.
Különösen egy hatalmas, fekete lóval volt nagy barátságban, akivel majdnem minden éjjel kivágtatott a határba, hogy aznapi feszültségét kitombolja a hideg szélben (és egyúttal a ló sem hízott el, máskülönben a gazdái halálra etették volna).
Ám mikor ezt észrevették a nevelői, hatalmas őrjöngésbe kezdtek és azzal fenyegették Nekrot - ezt a nevet adták neki- hogy máglyán fogják megsütni, és a kutyának adják a maradványait. Úgy se hiányozna senkinek... Ám erre Nekro csak ennyit felelt:
- Tedd azt, amit jónak látsz!
Ekkor újra felpofozták, ezúttal a szemtelenségéért. Így teltek évei a magányban, ellenségek közt. Furcsának és kiközösítettnek kellett lennie... mígnem - évekkel később, mikor serdülőkorának végénél járt - egy nap hatalmas, fedett szekér tartott a falu felé. Nekro épp a számára kijelölt helyen kapálta a növényeket, a temető mellett. A kedvenc lova, akit Fekete Viharnak nevezett el, a szemközti mezőn legelészett. Szerette ezt így... Ilyenkor minden békés volt. Itt nem merték zavarni, mert a babonás parasztok csak temetéskor merészkedtek ide.

Mikor megállt előtte a szekér, ő maga is igen meglepődött. Ekkora szekeret még soha nem látott. Első látásra akár 40 ember is felférhetett volna rá. Ami - legalább - a fél falu népe!
A bakon egy öreg, rövid, vöröses szakállú ember ült, pipával a szájában. Kezében tartotta a négy hatalmas ló gyeplőjét, melyek a szekeret húzták. Kisvártatva kidugta fejét a fedett részből egy bíborszín ruhába öltözött, undorítóan kövér emberszerűség, mely a következő szavakat lökte oda neki:
- Mi a neved, paraszt?
- Nem vagyok paraszt. A nevem pedig Nekro.
- Ha!Haha! Méghogy nem paraszt...
- Szolga vagyok, ha erre kíváncsi... Őnagysága.
- Több tiszteletet, te...!
- Minek tiszteljem az embereket, ha mindenki a halálomat kívánja? - kérdezte halkan, majd felvette a kapát és elment az ellenkező irányba. Be a temetőbe.
Nekro észrevette már régesrég: valami nem stimmel. A halálát kívánja mindenki, akit ismer, mégis életben hagyták, mind a mai napig. Régóta tervezgette, hogy megszökik, de mi van akkor, ha máshol is így bánnának vele? Nincs a temetőn és az istállón kívül számára egy biztonságos és békés hely?!
Hatalmas tervet fontolgatott a fejében! Megszökik és csinál magának egy kicsi, de saját, biztos menedéket... Egy apró birodalmat... Merengésébe, képzelgésébe befurakodott a valóság is: se pénze, sem fegyvere, de még inkább hívei nincsenek e terv megvalósításához... Ez elkeserítette és letörte, de kívülről nem látszott meg rajta semmi érzelem. Csak a halálos nyugalom és a megvetés, amit a körülötte élők iránt érez.
A nap hátralévő részében a temetőben járkált és gondozta a sírokat. Senki sem teszi ezt. Félnek a szellemektől. Amiket még soha nem láttak... És Nekro se látott egyet se, pedig sokszor kijárt ide alkonyat után...

Hazaérve be se ment a házba. Rögtön az istállóba vitte Fekete Vihart, bevezette a helyére, majd a pajta tetejébe ment, ahol pihenni szokott. Alighogy elaludt, máris felébredt. Nyílt az istálló ajtaja. Valaki beosont, és óvatosan az alvó Fekete Viharhoz settenkedett. Csak bámult a hatalmas lóra, s majd, ahogy közelebb ért hozzá, egy pillanattal később bokájánál megkötve, fejjel lefelé lógott a plafonról...
Nem véletlenül. Nekro figyelte, attól a pillanattól fogva, mióta bemerészkedett az épületbe, s mivel néhányszor megtörtént már, hogy elloptak ezt-azt a pajtából, ezért pár ilyen hurkos csapdát felállított, mely működtetéséhez csak meg kellett húzni a megfelelő kötelet a padlásról. Ez történt most is. Amikor a megfelelő helyre lépett az illető, a fiú megrántotta a kötelet és fellógatta a "tolvajt". Ám érdekes módon az "áldozat" nem kezdett el visítozni, mint általában szoktak, csak némán lebegett a padló fölött. Nekro lemászott, és menet közben felemelt egy elrejtett kést a szalma alól. Odament foglyához, lehajolt hozzá, és a kés pengéjét az illető torkának szegezte:
- Mondj egy jó okot - suttogta a fülébe - hogy miért ne öljelek meg!
- Nincs indokom. - válaszolta egy lányhang. - Ölj meg! Máskülönben meg akartam szökni. Te is apám egyik csicskása vagy... nem?
- Nem. He-he-he! - nevetett Nekro szárazon. - Nemsokára szabad leszek. Nem leszek senkinek a szolgája sem. Bosszút állok egyszer a keserves éveimért ezen a porfészken,azt garantálom! Mindenkin. Meg fognak halni, vagy ha nem, akkor soha nem felejtenek el engem...
- Akkor velem kezdd! Ölj meg, vagy engedj megszökni!
- Hagylak. De nem ezzel a lóval. Fekete Vihart nem viheted el. Ő az egyetlen barátom. Vidd bármely másik lovat, de ezt itt fogod hagyni. - Majd hirtelen felállt és egy gyors mozdulattal elvágta a kötelet. A hívatlan vendég hasra esett, szinte pár hüvelykkel egy lócitrom*-adagtól.
- Miféle ember vagy te? - kérdezte a lány, remegéssel a hangjában, mikor felnézett elfogójára. - A szemeid... mintha kísértet lennél!
Pár perc múlva Nekro észrevette a mellette lévő, vízzel teli vödörben, amit eddig még soha... Vörös szemei világítottak a sötétben! Néhány pillanattal később újra a lányra nézett és a következőket mondta:
- Hmm... Nem szellem vagyok, kislány... hanem egy démon!
Az utolsó három szót viszont annyira hangosan rikkantotta el, hogy éjszakai látogatója összerezzent, majd ijedtében elillant, olyan gyorsan, amennyire csak bírt. Pont abba az irányba, ahonnan jött. Erre Nekro sötét, elégedett kacajban tört ki és visszament aludni. Végre valaki, aki nem meri bántani...

Másnap reggel arra ébredt, hogy ütik-verik, mint egy gyilkost, akit épp tetten értek. Öt vagy hat markos legény - akiket még soha nem látott azelőtt - korbácsokkal és botokkal ütlegelte. Üvöltött, s nagy nehezen feltápászkodott a csapások terhe alatt. Majd megragadta az első szerves anyagot, ami épp a keze ügyébe került. Elkapta az egyik támadója alkarját, majd egy pillanattal később csont reccsent, s a verőember sírva-üvöltve rohant le a padlásról. A többi ledermedt. Egy ilyen vézna, kis senki... hogyan törhette el ennek az embernek a karját?!
Nekro most ösztönösen cselekedett. Nem tudta miért, de visszatámadott, pedig a hosszú évek alatt eddig egyszer sem ütött vissza, ha bántották. Valami oknál fogva hirtelen elsötétült előtte minden. Leütötték.

Arra ébredt, hogy egy szűk, szinte szekrénnyi helyre van bezárva és minden oldalról éles, hegyes tárgyak mélyednek a húsába. Szeme előtt látszott a külvilág, mivel volt egy nyílás azon a valamin, hogy kinézhessen rajta. A falu főterének közepén helyezkedett el. Mindenki őt figyelte. Pár perccel később feltűnt a szemei előtt a tegnap látott, kövér, emberszerű valami. Az röhögni kezdett Nekron, amint meglátta, hogy nyitva van a szeme.
- Nos? Hogy tetszik a régi munkaeszközöm, te szörnyszülött?
- M... mi?
- Úgy van... a régi munkaeszközöm. Valaha hóhér voltam, de mára már visszavonultan élek. Megfizetsz azért, amiért ennyire megrémítetted a lányomat, te pokolfattya! Szegénykém nem mer kijönni a szobájából. Pedig biztos vagyok benne, hogy ebből a vasszűzből soha nem tudsz kiszabadulni...
- Azért ne ölje meg kend! - szólt oda a mostohaanya. - Ki fog utána a földünkön dolgozni?
Erre mindenki röhögésben tört ki, és az ex-hóhér megígérte, hogy nem öli neg a fiút, de három napon át bűnhődnie kell... Úgy is történt. Három nap és éjjel be volt zárva, de ez még semmi! Óránként fél centivel beljebb tolták a szögeket, illetve forgattak rajta egy kicsit. Ám Nekro sem sírást, se jajgatást nem hallatott.

Három nap után kiengedték. Kinyitották az ajtót és ő összeesett. Tocsogott a vérben és saját húscafatjaiban. Mikor felébredt, nem tudta, hogyan került vissza az istállóbeli helyére. Remélte, hogy csak álmot látott, de mikor megmozdult volna, mindenhová belé nyilallt a fájdalom. Majd újra elaludt. Álmodni nem álmodott, s arra ébredt, hogy valaki belé rúgott.
- Mozdulj! Egy hete fekszel itt. A sebeid begyógyultak! Takarodj ki, a mezőre!
Mostohája volt az. Megnézte a sebek helyét... De mind eltűntek! Még heg sem volt utánuk. Nekro kába fejjel felállt, majd kirohant a nő mellett az istállóból, egyenesen a patakhoz, ami a falu határában volt. Ott leült és elmerengett egy keveset. Később belegázolt a vízbe, és puszta kézzel elfogott egy halat. Azt - úgy ahogy volt, nyersen – megette.
Ezután egész nap csak élelmet gyűjtött az erdőben és a patakban. Rettenetesen éhes volt...
Este visszament a pajtába, de amint becsukta az ajtót, máris kinyílt, majd ismét bezáródott. A lány, aki másfél hete itt járt nála, újra itt volt!
- Teee...! - sziszegte Nekro.
A lány összerezzent. Szemeiből halálfélelem áradt.
- Örülök, hogy itt vagy... - folytatta Nekro. A lány szeméből már értetlenséget is lehetett felfedezni a félelmen kívül. - Most már van indokom rá, hogy kizsigereljelek!
Egy pillanat alatt ott termett a lány előtt, és a grabancánál megfogva, felkente az ajtóra...

 

lócitrom*: ürülék, lókaki... stb.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.