Univerzum Művészei Csoport
˝Az önismeret művészei˝ pályamű
Sren Tilesh: Hagymácska
Hogy ki vagyok én?
Nem a rétegeltség, nem az önmagát ismétlő látszatazonosság. Nem is a folytonos megújulás, noha ez már jobban tetszik: lehúzod a felső héjat, és alatta ugyanaz bújik meg, csak fehérebb, veszélyesen csillogó, és – persze – csípősebb: beléd mar, elered a könnyed. Nehogy a szemedhez nyúlj! Ó, szóval már késő? Zokogsz, de nevetsz is, igen, kacagsz kínodban, mert nem tudod, de érzed: felold a kölcsönhatás: már nem csak te húzogatod le a rétegeket rólam, de én is pontosan ezt teszem veled. Lemarom rólad az én most hagymát pucolok komoly, felelősségteljes maszkját, eljutok a csípi a szemem a nyavalyás alá is, egészen legbelülre, a tehetetlen nevetek magamon, a fura reakcióimon feloldottságáig. Amikor már rajtad sincs több felesleges réteg, és végre őszinte lehetsz, talán arra gondolsz, olyan vagyok, mint egy nő, ha levetkőzteted: kicsi és erős, és amit a lehámozott ruhák alatt lelsz, attól a legjobb esetben is bevörösödik a szemed. Miután pedig a velem vívott küzdelem során kikönnyezted-kinevetted magad, rájössz: éhes vagy. Elő a serpenyőt!
Erre a csodára, ami aprócska, hétköznapi valójában tartalmazza az egész Teremtést, a vaskalapos tudomány persze azt mondja: hagymasav.
De ha nem hagyma, akkor kaleidoszkóp is lehetek, milliófelé törve magamban, és a világba szórva a színeket. Vagy nagyító, szakadék-mélynek láttatva a repedéseket – hiszen ilyen mélységek a Grand Canyonban sincsenek – zuhantadban halálfélelem szilánkol, és persze, hogy nem a szabadesés gyönyörűsége, vagy a panoráma köt le. Hiszen csak ember vagy te is: csetlő-botló, zuhanó.
Vagy lehetek macska! Pofozgatom a gombolyagot szórakozottan, miközben nagyon igyekszem, hogy üvöltsön rólam a hegyezett fülű koncentráció: fontos dolog ez itt, ide-oda gurul, és minden fordultában mást mutat. Hagymát, kaleidoszkóp-ragyogást, pokol-mély szakadékot, összeszuszogott detektív-nagyítót. Rendkívüli, és roppant érdekes! Ragyog a szemem, és amikor kiderül, hogy csak egy közönséges gombolyag, amibe folyton beleakad a körmöm, akkor sem esem kétségbe; hanyatt hengeredem, és hátsó lábaimmal is megrugdosom. A vége persze az, hogy fekszem a legyőzött, kibolyhozott, irdatlan fonallabirintus alatt (én győztem, és ő a mozdulatlan; szerintem megdöglött, de akkor miért én vagyok alul?), és megrökönyödött orcával meredek rád: mit nevetsz? Hogy’ merészeled bájosnak titulálni káprázatos előadásomat, amelyben vadászat volt, küzdelem, öröm, harag, élet, halál, összegubancolódás, látszatgyőzelem? Felállok, és sértetten elvonulok – hisz ennél még az is értelmesebb, ha félrehúzódva mosakodni kezdek. Fütyülök rád! Sosem láttad, mit művelek egy igazi egérrel.
Hé, te ott! Látom ám, hogy felém közelítesz, csapkodok is idegesen a farkam végével. Ne merj megcirógatni, hallod?
A végén még szégyenszemre dorombolni kezdek.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Szia!
Nagyon köszönöm! Az írás megjelent az Önismeret Művészei antológiájában, de szerencsére a pályázati feltételek nem foglalták magukban a kitételt, hogy előzőleg elektronikus vagy nyomtatott formában nem publikálhatom. Érdekesség, hogy eredetileg egy kedves barátomnak írt magánlevél volt, és az ő engedélyével került nyomdába. :)